A lap feldolgozottságának foka

Emlékirat eltévedésemről

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Emlékirat eltévedésemről
szerző: Csáth Géza
Nyugat 1908. 24. szám

       Eltévedésem húsz, harminc, vagy negyven év előtt történt, e pillanatban pontosan igazán nem tudom. De azt tudom, hogy akkor négy és fél esztendős voltam. Az eset egyike volt azoknak az eltévedéseknek, amelyek életem során azóta olyan csodálatraméltó módon ismétlődtek és annyiszor, hogy nagyrészt elfeledkeztem róluk. Ezt az eltévedésemet azonban nem feledtem el, bár ami a részleteit illeti, emlékezetemben itt-ott hiányok vannak.

        Bizonyára hallottatok mindannyian Batizról. Batiz fürdő. A megyei térképünkön rajta van, ellenben az összes országos térképeken (kiadja Kogutovicz Manó) következetesen hiányzik. Ne sokat gondolkozzunk rajta, hogy miért; azért Batiz mégis csak pompás kis hely. Évekig ott nyaraltunk. Ez alatt az idő alatt nálunk állandóan szidták Batizt. A nagymama szidta, mert vasárnaponként, ha ki akart jönni - egy óra kocsijárás a várostól - mindig megzsarolták a fuvarosok. Emiatt bosszankodott és nem tudta élvezni a jó levegőt és azt a sok csodálatos szépet, amivel a természet olyan pazar kezekkel elárasztotta Batizt és vidékét. Szidta apa, mert a kerékpárját, amelyen reggelenként bejárt a városba, minden utazáskor valami baleset érte. Szidta anya, mert a kerékpár-javítási költségek úgyszólván duplára növesztették a nyaralási kiadást. Batizról nálunk őszkor és télen csak a legnagyobb lekicsinylés hangján beszéltek. De jött a tavasz, jött a május és június elsején mi újra és újra Batizra költöztünk. Végre egyszer megemberelte magát édes anyám és kijelentette, hogy többet nem megyünk Batizra. Mi sírtunk, apa sajnálkozott rajtunk, anya szomorkodott mindannyiunkon, de mégse mentünk Batizra. Ettől az időtől kezdve Batiz mint a fürdők ideálja, mint "pompás kis nyaralóhely" szerepelt asztali beszélgetéseinknél.

       Ez a korszak azonban jóval későbbi helyet foglal el a keresztény időszámításban, mint az az eset, amelyről szólani szándékom. Eltévedésem t. i. Batizon történt. A második nyaralásunk alkalmával.

       Márkó bácsi, aki a bútorokat nagy stráfkocsiján Batizra szokta szállítani, mint valami vörös nap bukkant fel azon a szépséges júniusi reggelen. Bennünket sietve öltöztettek és az egész ház úszott a pakolás és készülődés mozgalmas gyönyöreiben. A karikákat, a labdás-zacskót, a csiga-ostorokat nyakunkba vettük és apró alkalmi játékokat eszeltünk ki, amelyeknek pointje az volt, hogy Márkó bácsi lovai megbokrosodtak; vagy: Kati, a szobalány felbukott a tükrös-szekrénnyel; vagy: Pici, a kutyánk rángatni kezdte a kocsiról az ágyterítőket stb. Délben már künn ebédeltünk Batizon. Apa ingujjban fáradtan szidta a villatulajdonost, hogy nem szellőztetett a szobákban ősz óta és anya bekötött fejjel desperálva arra kért bennünket, hogy csináljunk akármit, de engedjük őt csak ozsonnáig nyugodtan rendezkedni.

       Ebéd után valóban szétszóródtunk a kertben és a homok örömeit élveztük. Batizon nagyszerű homok volt, sehol ehhez hasonlót nem láttam. Az adriai tengerpart homokját még csak nem is lehet vele egy napon említeni. Ez utóbbi tudniillik a harisnyába szórva, már igen kis mennyiségben is kellemetlenné teszi a járást, míg viszont a batizi homok literszámra a harisnyában viselve a legcsekélyebb kellemetlenséget sem okozta, sőt ellenkezőleg, a cipő hordásának különös jóleső érzést kölcsönzött.

       Miután a fürdői turisztika követelményének lábbelimet ily módon kikészítettem, rövid sétára szántam el magam. Öcséim és húgom nem voltak a láthatáron, sem a dada, sem Kati. Minden körülmény kedvezett. Elhatároztam, hogy míg a gyermekek dudliznak és napernyők alatt alszanak, felfedező útra indulok.

       Hamarosan egy országút kellős közepén találtam magam. A tüzelő napban fegyverek csillogtak és egy huszárcsapat léptetett el előttem. Jól szemügyre vettem őket és szokásomhoz híven az elöl lovagló századost szalutálással köszöntöttem. Barátságosan mosolygott reám és biccentett a fejével. És ez a tény, talán hozzájárult ama később bennem meggyökeresedett véleménynek megalapozásához, hogy igazi úri embert csak kizárólag a katonák között lehet találni. - Miért? Erre mai eszemmel már felelni is tudok. - Mert ez a mesterségük; ezért ad nekik a király lovat, kardot, szép ruhát és pénzt; s ezt csak helyeselni lehet.

        Az országút két oldalán végtelen glédában nyárfák sorakoztak. Megijedtem a kietlen messzeség e képétől és inkább az ellenkező irányban folytattam utamat. Egy hosszú, mondhatnám szűnni nem akaró kerítés mellett haladtam el. A kerítésen belül paraszt lányok ruhát mostak, nevettek és egymást vízzel locsolták. Erre a házból egy kövér öreg asszony jött elő és igen csúnya szavakkal szidta őket. Hogy a szavak csúnyák voltak-e, ezt akkor még nem tudtam, de jól megjegyeztem valamennyit, mert nagyon mulattatott, ha testvéreimnek új dolgokról beszélhettem s ezáltal csodálkozásokat és bámulatukat kivívtam. Később, mikor tapasztalataim e részleteit értékesíteni akartam, nagyon kikaptam és meg kellett ígérnem, hogy többé ki nem mondom azokat a szavakat. E szavak sajátságos hangzásában azután csak egyedül gyönyörködtem és a társaságtól elvonulva szoktam őket, rendesen reggeli imádkozás után, hangosan ismételni, nehogy elfeledkezzem róluk.

       A kerítésen belül más érdekes dolgokat is láttam. A telek szélén bokrok között kisebb házacska állott. Előtte egy öreg ember ült és kutyát tanított szolgálni. Az efféle látvány teljes életemben le tudott kötni. A kutya, egy apró puli, már meglehetősen tudott szolgálni; egyetlen hibája az volt, hogy tartása görbe volt és kis időközökben egy-egy pillanatra letette a jobb első lábát a földre. Az öreg paraszt hiába ütögette a pipaszárával, a kutyus nem volt képes hosszabb ideig mozdulatlan maradni. Jó ideig elnéztem és arra a meggyőződésre jutottam, hogy a kutya ezzel a módszerrel sohase fogja tudni a szolgálást tökéletesen megtanulni.

        Tovább menve, végre a kerítés sarkához értem. Egy nagyobb ablaktalan ház következett, valószínűleg magtár, azután egy út, azután fű, azután egy kis erdő. Bementem az erdőbe.

        Jól ápolt úton haladtam vagy kétszáz métert. Akkor vettem észre, hogy az erdőcske útja kör alakú és ugyanoda értem, ahol a belépésemkor voltam. Az erdő különben kellemes hűvös volt, három rigó is fütyölt a közelemben. Visszafütyöltem nekik és nagy mulatságomra, egészen sikerült őket megtévesztenem. Azt hitték t. i., hogy egy negyedik rigó érkezett. Miközben így jól eltöltöttem az időt, piros virágokat pillantottam meg, amelyek a ritkán ültetett gesztenyefák tövében nyílottak. Hamarosan jó csomót szedtem belőlük azzal a szándékkal, hogy meg fogom velök lepni édes anyámat. Azután meg úgy gondoltam, hogy ideje hazamenni. Otthon bizonyosan ozsonnára terítenek, sőt a testvéreim immár kétségtelenül izzadó homlokkal isszák a nagy pohár világos kávékat. Körülnéztem tehát, hogy kiszemeljem a legrövidebb utat és egyenes irányban elindultam visszafelé.

       A kis erdőből hamarosan kijutva, egy csodaszép tornyos, erkélyes kis villa bontakozott ki előttem. A teraszon nagy társaság mulatott és egy feketeruhás, fehérkötényes szobalány az asztalt terítette. Elhatároztam, hogy szólni fogok otthon, hogy ezentúl Katit is fehérbe és feketébe öltöztessék. Rikító kockás ruháit és túlkeményített szoknyáinak ropogását rég ki nem állhattam, de nem tudtam, hogy miként lehet ezen segíteni. Most már tisztában voltam vele, hogy a fehér-fekete ruha eszméjét fogom szüleim elé terjeszteni és nem kételkedtem, hogy indítványomat pártolni fogják. Ennek a tervnek annyira megörültem, hogy most már szaladva folytattam utamat.

        A szaladás kitűnő mulatság és kezdettől fogva előszeretettel kultiváltam, jóllehet szüleim többször figyelmeztettek káros következményeire, amilyenek a tüdőgyulladás, az oldalszúrás stb. Azóta meggyőződésemmé vált, hogy a szaladásnak e betegségekkel semmi összefüggése sincs. Unokatestvérem, Pista, aki sokkal erősebb fiú volt, mint én, aki birkózásban mindig odavágott és kétszer annyi ideig tudott a víz alatt maradni, mint jómagam - szaladni nem szeretett - és mégis tüdőgyulladásban halt meg...

       Kalandom alkalmával azonban még némileg hittem a szaladás veszélyes voltában és így teljességében élveztem e tilalmas mulatságot. Megrészegedtem a szaladástól. Gyorsan és lelkesen szaladtam. Azonban nemsokára meg kellett állanom: erős oldalszúrást kaptam. Sántikálva és a vékonyomat tapogatva folytattam az utat. Fáradt voltam. Most már nagyon szerettem volna hamarosan hazajutni. És ezt a vágyat csak fokozta ébredő sejtelmem, hogy eltévedtem és nem fogok tudni hazatalálni. Eleinte nem mertem ezt magamnak bevallani és a kezdődő kétségbeesés egy árnyalatával szívemben tovább mentem előre, előre elhomályosuló szemekkel. Ma már tudom, hogy ez nagy hiba volt, meg kellett volna állanom, megkeresni a zsebkendőt, megtörülni a szemeimet és tájékozódni az útirány felől. Sajnos, nem ezt tettem.

       Idegen és ellenszenves utcába jutottam. A házak szűken sorakoztak egymás mellé, ember nem volt a láthatáron. Minden reményemet elvesztettem az út megtalálását illetőleg. A szemem előtt összefolyt a világ és hirtelen nagyon sajnálni kezdtem magam elhagyott, szomorú helyzetemben és heves sírásra fakadtam. Mint valami kóbor hidegrázás, úgy bujkált a félelem a torkomban, a vállaimban, a hátamban és a térdeimben. El tudom képzelni, hogy a sírástól vörös lehetett az arcom és kétségtelen, hogy a homokos öklömmel igyekeztem fölszárítani a kellemetlen, szégyenthozó sós cseppeket, amelyek sáros barázdákat hagyva gördültek le az arcomon. Azt azonban biztosan állíthatom, hogy többször eszembe jutott édes apám mondása: "Fiúnak mindent szabad, mindent, amit megengednek neki, de sírni nem." Bármennyire beláttam az adott helyzetben is eme erkölcsi szabályt, jóságát és hasznavehetőségét, mégsem voltam képes magamat hozzá tartani. Jól belemelegedtem a sírásba, úgy, hogy hamarosan szerencsésen ki is fáradtam.

       Körülbelül az utolsó könnycseppeket fogyasztottam, amikor egy borízű hang szólított: és a vállaimon egy nehéz kezet éreztem.

- Mért sírsz, kisfiú?

        Kedvesarcú, óriási termetű gatyás paraszt bácsi volt az érdeklődő. Kék szemében annyi igazi szánakozást fehér, nagy bajuszában annyi jóságot láttam, hogy teljes hévvel ecsetelni kezdtem állapotomat.

- Kérem bácsi, én egy ideges kis gyerek vagyok és eltévedtem... és kérem, tessék engem hazavezetni.

       Kijátszottam ezzel a legerősebb ütőkártyámat. Sokszor meglestem, amikor édes anyám aggódva panaszolta a doktor bácsinak, hogy milyen ideges kis fiú vagyok én. Örültem neki, büszke voltam rá. Olyasvalamit jelentett nekem ez a megkülönböztetés, mint a porcelán edények között a japán feketekávés készlet számára: a "szerviz" kifejezés, amelyet Kati olyan áhítattal szokott kimondani, hogyha ebéd után vendégünk volt és kikérte a készletet az üvegszekrényből.

- Hát hol laktok, kis öcsém? - kérdezte türelmesen.

- Nem tudom, bácsi - feleltem szepegve és újra határozatlan rémület kezdett keringeni bennem. Később, amikor földrajzot tanultam, ahhoz az érzéshez hasonlítottam ezt, amelyet a hajós érezhet, amikor a nyílt tengeren a viharban észreveszi, hogy iránytűje elveszett.

       A bácsi nem tudott segíteni rajtam. Vállat vont és tovább ment; bizonyosan dolga volt és nem szentelhetett több időt nekem. Újra rákezdtem a sírást, hogy még a megmaradt kevés könnyemtől is megszabaduljak. Csakugyan hamarosan végképpen elfáradtam és berekedtem és cél nélkül ődöngtem ide-oda, villák között, keskeny, fűvel szegélyezett gyalogutakon, kerítések mellett, amelyek mögött hatalmas komondorok farkcsóválva követték lépteimet, ameddig a portájuk tartott. Egy kis utca végén deszkapadló vezetett rézsút egy poros kocsiúton át. Ráléptem és mintegy lemondóan követni akartam a sors által kijelölt utat. Ekkor a hátam megett egy női hang szólított.

- Hová való vagy, kis fiam?

       Hátranéztem. Egy zöld zsalus ablakon széparcú és világos slafrokba öltözött néni hajolt ki.

- Eltévedtem, néni és nem tudom, hol lakunk.

- Nem tudod? Mi az édes apád neve?

- Dr. Kelemen József köz- és váltóügyvéd - feleltem büszkén és felvillanyozódva. A néni hátraszólt a szobába:

- Mariska! Kelemenék nem a Winter-villában laknak?

- Nem tudom - mondta egy vékony leányhang -, talán Julcsa tudja, mert délben vizet hozott a Winterék kútjáról.

- Kérdezd csak meg - mondta a szép néni.

        A Julcsa tudta. Néhány perc múlva a szép néni parancsára kendőt kötött, papucsot húzott Julcsa és kézen fogott, hogy hazavezessen.

       Alig mentünk néhány lépést, a kis erdő sarkán megjelent a dada alakja. Otthagytam vezetőmet és teljes erőmből elkezdtem futni a dada felé, aki kiterjesztett karokkal, Jézusmária kiáltással várakozóan megállott. Pár pillanat múlva a karjaiban voltam. És három perc leforgásán belül édes anyám otthon megvizesített törülközővel mosta az arcomat. Megbékélve, megtisztítva és lekefélve csak késői feltörő néma zokogások jelezték a bánat és fájdalom elszállt viharfelhőjét. Édes anyám kávét tálalt számomra és a rendes négy cukor helyett hat kockát dobott a pohárba. Azt gondoltam magamban, hogy az eltévedés megérte a pénzt.

        Csak ekkor vettem észre, hogy balkezemben még mindig ott szorongatom a virágbokrétát. Nem tudtam, mit kezdjek vele és hogy a kalamitások után nem tűnök-e föl nevetséges színben édes anyám és testvéreim előtt, ha átnyújtom? Megkérdeztem a dadát.

- Nézze dada - mondottam -, ezt a csokrot anyikának szedtem.

- Hát adja oda, Józsika, adja oda - biztatott a dada.

- Nem, adja oda maga, kérem dada, adja maga, én szégyellem. - Így kérleltem a dadát esengve. És jól a lelkére kötöttem, hogy a csokor átadása ne mindjárt, hanem csak később történjék.

       A jó dada megszokta már efféle bolondságaimat, átvette a csokrot. És mikor javában ittam a kávét kis fonott székemen, testvéreim mellett ülve, akkor adta oda, mintegy titkos küldetésben félig hervadt csokromat. Aggódva, majdnem szorongva figyeltem a jelenetet. Attól féltem, hogy édes anyám ki fog nevetni. De még csak nem is mosolygott; rámnézett szeretettel és nézésében olyan csodálatos, komoly, megértő jóság volt, hogy soha életemben el nem feledem ezt a pillanatot. Emiatt határoztam el, hogy eltévedésemről valamikor emlékiratot fogok készíteni. Azóta elmúlt húsz, harminc vagy negyven esztendő - nem tudom biztosan, hogy mennyi - az emlékirat azonban csak most készült el.