Emlékezés a lengyel levesről
szerző: Krúdy Gyula
A jó eledelekről, pompás ebédekről, emlékezetes vacsorákról, nevezetes levesekről és pecsenyékről, amelyek az ember életében régmúlt időben előfordultak, éppen úgy naplót kellett volna írni, mint a szerelemről. Az életbölcsesség jöttével, a higgadtság, meggondoltság karosszékében, az esti tűznél éppoly szívesen gondolunk vissza egy régi hölgyismerősünkre, aki kedvességével örökre lekötelezett, mint egy felejthetetlen jó ételre, amelyet megfelelő étvággyal és lelki harmóniában elfogyasztottunk egy vadászház sötét ebédlőjében, miután naphosszat csavarogtunk az erdős Kárpátban, vagy egy tüneményes ebédre, amelyet Magyarország vendégszeretetének nagy szakértője, Szemere úr meggondoltan és megfontoltan tálaltatott, miközben félig legendává válott, külön főzőasszonyok utaztak tengelyen, hajón, vasúton a fővárosba, hogy bizonyos ételeket a lakomára elkészítsenek: ah, a lengyel leves csaknem olyan jó volt, amilyen a felejthetetlen grófné halovány fehérlő válla lehetett volna, akinek szerencsés voltam a bal oldalán ülhetni az emlékezetes estvén, és egy későbbi fogásnál nem tudtam biztosan megállapítani, hogy a felszolgáló huszár sarkantyúja peng vagy a csörögéé, amelyet egy Zemplén vármegyei híres asszonyság sütött. A grófné válla fénylett, mint a régi kis olasz templomban a csodatevő szent kép, és emlékezetem szerint kegyes volt velem társalogni azon régi erdélyi főúrról, Jósika Miklósról, aki szép regényeket ír vala a múlt században, valamint felvilágosított, hogy a legszebb imakönyvet Hock Jánoson kívül Orczy Tekla bárónő írta ─ hisz rókavadászatról nem beszélhetett velem ─, s ekkor szokatlan nagyságú, dupla üvegből (amilyenből a "Hotel Cecil"-ben derbynyerő zsokék vagy lordok isznak), francia ó-pezsgőt öntött poharainkba a házigazda. A kristályban a gyöngyök szinte egy hallhatatlan zene ütemeire, a nagymazur lépéseiben szállongtak, mint a grófné repkedő, elmés szavai ─ egy messzi karzaton a karnagy Mozart-zenére ad jelt kis pálcájával, amelyet egy mélabús fiatal fejedelemnek játszanak. Azóta is kedvelem az ünnepélyes palackokat, de a régi buborékok többé nem lejtenek.
Tehát, miután a nők elmondták már mindazt, amit érdemesnek tartottak közölni a férfiúval, és látszólag örökre elhallgatnak, némán lezárulnak a szép ajkak, mint a bolthajtásos könyvtárterembe helyezett, régi misemondó ruhába vagy halott kedvesünk selyemöltönyébe kötött könyvek egy zordon csehországi várban, hogy majd a sánta könyvtáros hosszan ásító őszi télutókon megírja történetüket: a velünk rendelkező hatalom új tennivalóról, foglalkozásról és örömről gondoskodik, a férfiak, miután elsírták könnyeiket, a gyomrukkal kezdenek törődni; mint a bölcs falusi barátnőm mondta: a kappanháj megjöttével a férfiú nemcsak a konyhán sürgölődő szép menyecske kedvéért kukkant be az ajtón, hanem azon étel-illatok kedvéért is, amelyek onnan kiáramlanak. Észrevétlenül eljön az idő, midőn az étekfogás fontosabb, mint egykor a nők magaviselete volt. Egy pecsenye, amelyet ínyes erdélyi fejedelmek receptje szerint, szakértelemmel, gondosan készítenek a konyhán, majdnem olyan szenzáció, mint a téli délután volt, midőn kisbőgőzni jártunk egy zenekedvelő hölgy szalonjába. És vidéki atyánkfia úriházát, ahonnan egykor a háziasszonyt vagy a hajadont titokzatos módon megszöktetni akartuk ─ fergeteges éjszaka, szánon, amelyet megbízható, erős kezű kocsis hajt el a farkasvonításos, holdas erdőszél mellett vagy lomhán leereszkedő, aranypiros őszi délután, kényelmes postakocsin, a kerekek nesztelenül fordulnak a nyárfával szegélyezett hosszú, egyenes úton a vastag levélrétegen, és a legközelebbi állomáson pihent lovakat ragasztanak a jármű elé ─ manapság már csak a névnapos ebéden, házassági évforduló vacsoráján keressük fel, mert akkor egy nevezetes főzőasszonyt hívnak meg egy messzi vármegyéből. És fiatal barátaink kiválasztott jegyeseit komolyan megvizsgáztatjuk a szakácskönyvből, mielőtt beleegyezésünket adnók a frigyhez, holott hajdanában egy régi mívű gyűrű vagy egy antik, nyakbavaló amulett beszerzésén törtük a fejünket. A szakácskönyvet a pamlagon heverészve lapozzuk, mint valamikor a költők könyveit; egykor megragadó, szívlendítő, csöndes női képzeletvilágot csóva módjára felgyújtó szavakat, hangokat, útbaigazításokat kerestünk költőink vérrel, bánattal, szenvedéssel írott soraiban, és falusi vagy városi hölgy ártatlan szempillájára szórtuk a hamvakat, amely régi költők szívéből megmaradott; most az Ambrus-fordításban, e világhírű ínyes-könyvben a Hét szakácskönyvében, Zilahy Ágnes és a többi jeles kútfőkben a legszebb regényeket feltalálhatjuk. Olykor az újságok asszonyoknak való rovatából is kiböngészhetni egy-egy ételnek az ismertetését, ez azonban nagyon ritkán fordul elő. Nem ajánlom senkinek, aki az evést művészetté fejlesztette, hogy a kőnyomatos közlönyből tanuljon esztétikát.
Mindez pedig tán nagyképűségnek látszik mai világunkban, midőn a messzi határokon talán hideg konzervet és reá frissen hullott havat étkeznek testvéreim, azonban úgy látom, hogy a városban még mindig elegen vagyunk, a vacsorázóhelyeken nehéz a kellemes asztalhoz való jutás, a divatos éttermekben a zene és a női kacaj együtt tündöklik a csillárok lángjaival, a vásárcsarnokok tömve vannak, és a csemegekereskedések alig győzik kiszolgálni vevőiket ─ és Pesten soha ily rossz nem volt az élelmezés, mint manapság. Rendes ételt kapni nem lehet a város fogadóiban, amely egy tejjel-mézzel folyó országnak a fővárosa. Szégyenletesen elromlott a híres magyar koszt. Fehér holló a vendéglő, ahol tisztán, ízletesen, ehetően főzik meg az ételeket. Az ember valóban nem tudja, hogy a szakácsnékat is elvitték a városból a harctérre, vagy pedig a korcsmárosok arra a gondolatra jöttek, hogy ennek az ostoba pesti publikumnak minden rosszat oda lehet adni. A zsír lett hamis, a hús lett ehetetlen? Milyen állatoknak a húsát szervírozzák a pesti korcsmárosok? Ki ellenőrzi, hogy zsírral főznek a fogadókban vagy valamely mérges anyaggal, amely a gyomorbajosok számát a fővárosban fölemeli a harci megsebesültek és megbetegedettek számára?
A gyomorháború, amely mostanában Pesten csöndes, olykor feljajduló pusztítását végzi, végre nyíltan leleplezi, hogy ennek a városnak az élelmezése mily elvetemedett uzsorások kezében van. Miért él a pesti ember drágábban, mint a bécsi, miért gazdagodtak meg a mészárosok, hentesek, pékek, tejesek és mindazok, akik élelmiszer-kereskedelemmel foglalkoztak. A liszt, a magyar liszt, amely olyan nemzeti kincsünk volt, mint a Tisza vagy a Hegyalja, hűtlen lett a magyarokhoz. Elfogyott vagy talán szegény nem is fogyott el, hisz mindig eleget tett eddigi kötelességének, hogy kenyérrel táplálja az országot egyik terméstől a másikig. Valahol jól elzárt raktárakban alszik a liszteszsák, és a lakat kulcsait ragadozó kezek őrzik, amelyek máskor az arannyal megtömött zacskót őrizték ugyanily görcsös vonaglással. Ha semmink sem volt, lisztünk, búzánk fogyatékán volt, kenyér mindig akadt Magyarországon. Az áldott ország, amelyet földi Kánaánnak énekelt a krónikás, végtelen búzatermő földjeivel bőven fizetett a magért. A búza, amely mint egy drágalátos bibliai csoda ismétlődése, esztendőnkint megjelent a magyar égbolt alatt, hogy megnyugtasson, boldogítson, ámulatba ringasson jóságával, bőségével, gazdagságával, Bánát búzája, Tisza mente szőke kincse az elmúlt esztendőben éppen olyan fejedelmi pompával tartotta megérkezését, mint a regék megszámlálhatatlan seregű nagy királyai. A búzatermés ideje volt ennek az országnak az áhítatos, szent időszaka, midőn a gazda megilletődötten, szinte magábaszállottan, meghatottan nézte a földjeiből felnövekedő szárakat, a kalászok megtelését és a szélben ringó vetést. Ez volt a magyar földnek a költészete, a magyar ember álma, reménye, életcélja, jövendője, jelene: a búza. A politikus urak lármája, az üzleti élet zajongása, még talán a családi bánat vagy öröm is eltörpült a búzatermés jöttével. Mennyi lesz? Milyen lesz? És az ára sem volt még fontos, csak legyen belőle minél több, mint szegény zsidóknál gyerek. Betegek, öregek, télen mozdulatlan vének örvendező nyájassággal járták be az érőben lévő termőföldeket, a kamatszámító penna szorgalmasan percegett a hitelező kezében, boldogan reménykedett az uzsorás. Jön a búza. ─ És most ebben az országban kevés a liszt, amelyet búzából őrölnek. A kenyerünk, amelyet az anyánk dagasztott, hogy nemzedékről nemzedékre erős, jófajta magyarok nevelkedjenek, izmosodjanak, erősödjenek, a kenyerünk a szegény országok kenyere. Hej, öntudatos, büszke rátartós magyar, élelmezésedre, jószágodra, konyhádra, táplálékodra, búzatermő országodra hiú magyar: hová lett dölyfös kedved, szegény idegen népeket megvető gesztusod, amellyel áldott, jó kenyered falatoztad? Hová lett a fehér kenyér, amelyet nehéz munkája után a kubikos bicskájával oly jó étvággyal fogyasztott, mint olyan országnak a fia, ahol mindenki fehér kenyeret eszik? Hová lett a lacikonyhák ingyen vesztegetett omlós, fehér cipója, amely a magyar vásárokat oly emlékezetessé tette kupecnek, parasztnak, úrnak, akinek a vásáron dolga vagy nézegetni valója van? Hová lett a koldusnak, vándorlónak, szegénynek vetett fehér kenyér, amelyet jószívű falvakban nagy karéjban vágtak le az asszonyok? És hová lett a kenyérdarab, amelyet árokszélen, dűlőúton, útszéli feszület alatt gondtalanul eldobott a csavargó, vagy a kőrakásra helyezett, hogy kóbor eb vagy éhező szegény ott portól, szennytől megóva feltalálja?
Az ország, amely nevezetes volt arról, hogy lakosai századokon át csendben esznek-isznak, szakácsságukon múlik a nők hírneve, és a férfiak az étvágyuk, a nagyehetőségük révén lesznek jeles hazafiak, az ország most gyomrán érzi a háborút. Mily rossz dolga volna most szegény Szűcs Pátrinak, a híres pesti jurátusnak és nagyevőnek! Nem hívnák meg sehová, hogy étvágyában gyönyörködjenek. De a rendes fogadómban sem látom többé azokat a vidékies külsejű, duzzadt derekú, teliarcú, komoly tekintetű, mély férfiakat, akiknek jóízű ebédelését olykor betegen, figyelmesen lestem a sarokasztaltól, hogy magam is étvágyra kapva, teli szájjal és gyönyörűséggel szürcsöljem a levest, és villahegyére szúrt kenyérdarabbal törölgessem a tálat, hová lettek ők, titkos kedvenceim? Az élet is más, körülöttem az evők megváltoztak, összeráncolt homlokkal nézi az ételkártyát a vendég, és senki se mondja gondtalan, reménykedő kedvvel:
─ Jóska, hozzon valami nagyon jó ennivalót, amit maga akar.