Emlékezés Moore Tamásra
szerző: Szász Károly
Moore Tamásról akarok megemlékezni, a Zöld Erin dalnokáról, a Lalla-Rook költőjéről, a ki 1779. május 28-kán születvén, hazája most ülötte születésének századik évfordulóját. Engem a hála ösztönöz megemlékezni reá, mert ifjúkorom szép emlékei s édes benyomásai közül sokat köszönök neki. Midőn 1849-ben, mint fiatal ember, a kormánynyal Debreczenbe mentem s futásunkban könyvet sem vihettem magammal, Petőfi egy angol nyelvtannal ajándékozott meg, hogy tanuljak angolul. A nyelvtanon hamar áthatoltam s az olvasási gyakorlatok közt Moore egy pár dala, — emlékszem, a Minstrel-boy — nagyon tetszett. Petőfi, ki azalatt a Bem táborában járt s neje és kis fia látogatására ismét Debreczenbe jött, kérdezte mire mentem az angollal, s mikor a Minstrel-boyt tördeltem előtte, ide adta Moore összes költeményeinek egy negyedrétű szép s teljes kiadását s azt mondta, olvassam. (Vörösmarty ugyanakkor Romeo és Juliára biztatott.) Moore volt tehát első angol olvasmányom. A nem mély, de annál kedvesebb, nagy szenvedélyek helyett szelid érzelmeket dalló lyrikus élénken hatott kedélyemre; s mivel a szabadságharcz napjait éltük, — melyek aztán májusban engem is magokkal sodortak az utolsó harczba, — az irek dalnokának szabadságdalaiból néhányat le is fordítottam. A Beranger „Képzelt utazásán" kivül ezek voltak első műfordításaim.
A Petőfi példányát még Debreczenben visszaadván, mikor a forradalom után először Pestre jutottam, egy Beranger s egy Moore voltak első vásárlásaim. Ma is azok a példányok vannak birtokomban. Mind a kettőt egyaránt szerettem; de Moore-val jobban birtam. S az ötvenes évek két első évében egy kis füzetre való, — a Paradicsom és a Peri, Lalla-Rookból, s mintegy 40 dal — az ir- és nemzeti dalokból, a szenténekekböl, a Görögországi estékből s a vegyesekből, el is készült. Ez volt első s utolsó munkám, melyet előfizetéssel magam adtam ki s mivel akkor az előfizetések virágkorát éltük, az 1200 példányos kiadásból csak 20 vagy 30 példányom maradt, mikor az előfizetőket kielégítettem. A kis füzet 1852-ben jelent meg; s a Vörösmarty egy, és Petőfi három fordítását kivéve először ez vezette be e kiváló dalnokot a magyar irodalomba. Büszke vagyok reá. S a későbbi — második és harmadik kiadásban — alig változtattam valamit s alig tettem hozzá. Talán nem szerénytelenség azzal biztatnom magamat, hogy én is jó szolgálatot tettem Moore-nak. Legjobb oldaláról ismertettem meg a magyar közönséggel; Lalla Rookjából a bájos, rövidségében oly kerek, bevégzett Perit adtam; s dalaiból, kevés hijján, a legszebbeket. A ki Mooret csak az én kis gyűjteményemből ismeri s itéli meg, — bár fordításaim természetesen messze maradnak az eredeti szépségétől — mégis jobb költőnek fogja tartani, mint a milyen valóban. Moore gyakran ismétli magát; egy eszmét többször variál; én azokat a költeményeit válogattam, melyekben legtökélyesb kifejezésre juttatja kedvencz eszméit. Nálam nem igen ismétli magát; s ha elmésebb is mint mélyen érző, ha szenvedélyek s nagy eszmék helyett inkább csak érzéseket s benyomásokat dall is, de jól s szépen dalolja azokat. Formái finomságából, kifejezései fordulataiból kétségkívül sok elveszett fordításomban; de melyik fordításban nem vész el valami ? s a ki eredeti helyett fordításokat olvas, már előre tudja, hogy képzetét a költőről a fordító potentiájában kell megalkotnia. Mégis Moore azok közé a költők közé tartozik, a kik ritkán irnak nehezen fordithatót vagy épen lefordithatatlant; egyszer esett rajtam, hogy négy sorát nyolczczal kellé adnom, pedig a nyelv oly nagy mesterét is segítségre kértem, mint — Arany János.
Átalában az ő szelid hangja, alkotásainak egyszerűsége, érzelmeinek átalános (bár nem köznapi) egyetemessége, nyelvének keresetlen őszintesége s bája, —egyszóval költészetének egy szines kavicsokon szökdelő s hullámain parti virágokat ringató csermelyhez hasonló jelleme őt mindenkinek hozzá járulhatóvá teszi. A legegyszerűbb olvasó sem talál benne homályt, vagy rendkivülit s a kezdő költő is némi szerencsével fordíthatja — a mit talán az én példám is bizonyit.
Rám nézve, hogy műfordítói pályámat vele kezdhettem meg, s Goethén és Shakespearen át most Danteval készülök befejezni, talán elég szerencsés sortartásnak nevezhető. S azért e kezdeményre mindig örömmel emlékezem vissza.
Kis füzetemet épen sajtó alá adtam, mikor a hírlapok, 1852. február 22-kén bekövetkezett halála hirével szomoritottak meg. Megfosztottak büszke szándékom valósításától, hogy a kis füzetet neki megküldhessem. Ez volt az első és utolsó szomorúság, a mit nekem okozott.
Müveit nem sorolom elő. A főbbeket s nevezetesebbeket mindenki ismeri; s nem czélom emlékbeszédet tartani fölötte, a minek itt nem is volna helye; de aesthetikai tanulmányt sem, a mit pedig megérdemelne. Én csak a saját kis mécsemet akartam meggyújtani emlékezetének, születése századik évfordulóján. S e czélból négy kis dalát fordítottam le s mutatom be, engedelmökkel. Fájdalom, nagyon kiestem abból a hangból, amelyet az ő könnyű, meleg, játszi dalai kivánnak; fordításaim most sokkal darabosabbak, mint a huszonnyolcz év előttiek voltak. Legyen az ő szelleme elnézéssel jó szándékom gyenge sikere iránt.