Emlékbeszéd Vajda Péter felett
| Emlékbeszéd Vajda Péter felett szerző: Garay János |
Nagytekintetű Gyülekezet!
Az írónak halálával kezdődik élete. És pedig, nemcsak ama fensőbb szellemi élete, melyre minden jobb író magát munkái által a jövendőség polgárává avatja, de még polgári élete is többnyire csak akkor tárul ki előttünk, midőn az már a történeté, az emlékezeté lett! Talán épen ezért törődünk oly keveset íróinkkal életökben; mert hiszen halálok után igy mintegy kétszeresen élnek...
Keserédes vigasztalás az írónak; megbocsátható a közönségnek, mely megszokta íróival csak szellemi téren találkozni, s így feleslegesnek tartja, őket az anyagi élet mezején is felkeresni.
De ha keserű ennek tudata egyfelől: fölemelő bizonyára másfelől tudni, hogy épen az a szellem diadala, midőn művének csodáltában elfelejtjük annak teremtőjét... A hölgy el van bájolva a ragyogó selyemkelme által, mely végig folyja termetét, s a férfiú szebbnek látja hölgyét a szép szövet ékei által; de egyikünknek sem jut eszébe az igénytelen kis bogár, mely e szövet szálait, egyenként szedegeté ki kebléből; nem jut eszünkbe, mikép ugyanezen szálaknak, mielőtt ily bájos szövetté lehettek, előbb ugyanazon kis bogárkának halotti szemfödeléül kelle szolgálniuk... Igen is, Nagytekintetű Gyülekezet! íróink gazdag képzeletében gyönyörködünk, szívök lángjánál nemesb érzelmekre gyúladozunk; de az eszme szent röptének szárnyakat adni, a lobogó oltártüzet éleszteni s fenntartani vajmi kevesünknek jut eszébe. Mig tollát bírja az író, nem sokat kérdezzük, tentába mártott-e vele, vagy szíve vérébe, midőn azzal munkáit számunkra megírá: de ha egyszer kezéből kiejté azt, s végadóját emberi részével a földnek megadta: többnyire akkor keressük fel élete nyomait, akkor jut eszünkbe fölemelni sírjáról a tollat, s megtekinteni, vajjon virágszál volt-e az, az öröm mezejéről, vagy fájó tövis, az író martyrkoronájából? Pedig mily épületes volna – már csak az ellentétekért is – tudnunk néha, hogy ugyanazon író, ki ragyogó szövétneket gyújta az eszmék országában nemzetének, nemzetétől annyi részvétet sem nyert, hogy azon kis mécset is az ő emberségéből gyújthatta volna meg, melynek pislogó fényénél világárasztó eszméit leírhatá! Érdekes volna tudnunk, hogy ugyanazon költő, ki midőn nemzete ezrei közt dalaival ezer meg ezer kebelnek élveit fűszerezi: tán ugyanazon percben magának a száraz kenyeret saját könyűivel sózza!...
De ne tovább e képpel! A jobb ember megemlékezik a forrásról, melynél szomját oltá; áldást mond a tölgy ültetőjére, melynek árnya alatt enyhet talált; fejlettebb korunk fogékonyabb az eszme világa és a szív oltárlángja iránt. A betű fáklyát gyújtott az éjben, szellem és anyag engesztelőleg merűlnek fel. A nemzet íróit apostolaiul kezdi tekinteni, s nem többé martyrokul... S engem ünnepileg ragad meg az alkalom, hogy midőn ily válogatott, szellemileg képezett gyülekezet előtt egy oly irodalmi apostolunk szellemi nemes küzdéseit festenem engedtetett: előre is meg lehetek győződve, mikép oly hallgatóságnak szólok, mely, miután szóban forgó társunkat már műveiből ismeri, műveit kedvelni és szeretni tanulta: méltányló érdekeltséggel tekintend velem e művek teremtő méhébe is, az írónak kebelébe, melyből, mint virág a bimbóból, fakadtak, vagy helyesebben, mint bányából az arany, munka és küzdelem által létrehozattak. Ünnepileg ragad meg az alkalom, mondám, nem csak azért, mert egyik kitűnőbb magyar írónkról, irodalmilag képzett közönség előtt szólhatok; mert egyik szivemhez legközelebb állott barátom emlékének szentelhetem ez ünnepélyes órát; de mert e jeles íróról, s édes barátomról szóltomban oly méltó tárgy felett szólhatok, minőt nekem élete nyujt, t. i. a szellemnek az anyaggali nemes küzdéséről.
Vajda Péter, kinek ez emléksorok szentelvék, századunk hajnalán, ennek nyolcadik évében, s ez év első havának 20-án, a rengeteg Bakony alján Vanyola nevű faluban szegény pór apától született... s így már bölcsőjében, mint Herkules ama két kígyóval, két ellenséggel találkozott: alanti születéssel és szűkölködéssel. Herkules, a görög monda szerint, mosolyogva fojtá meg pólyáival a két szörnyet, de a magyar költő istenfi nem vala; mindene, amit elleneivel tehetett, az volt, hogy férfiasan küzdött velök, és küzdött kitartással, dicsőséggel haláláig!
Első oktatását, mit mindig kegyelettel említe, anyjától vevé, s nehány télen át bejárt a falu elemi tanodájába. Gyermeket látunk itt, ki szülőjének – mint ö maga írja – a természetnek, korán át vala adva, kivel szellők édelegtek dajka helyett; örömei az ormok virágai s bánata a felhősírás volt; lelke keveset tudva a nagy világról, a tanodán kívül, melybe igen örömest járt, első örömeit a kertes és diófás falu virányain nyeré, Bakony kéklő Bükkösén, a Somló kúpján, a Sághegy leszelt tetején, mik már ekkor regényes vonzalmat ébresztenek benne a természethez és bájaihoz. (Dalhon IV. füz. 51. lap.)
Az élénk s nyílt fejű gyermeket, szegény bár, de szerető szüle nagy reményekkel vivén Sopronba, az ev. gimnáziumba – mert Vajda evangelikus volt – de maga még inkább vonzaték ide, kimondhatlan vággyal, s tanulási szomjtól égve, mondhatni sejtelmekkel egy jobb jövő iránt kebelében, mit tanulás által vélt elérhetni. De bölcsejének két kigyója nem maradt vissza a Bakony aljában; eljövének azok vele Sopronba is, hogy gátakat és nehézségeket gördítsenek a tudományszomjas ifjú elé... Egyedül, idegen emberek között nem vala, ki róla gondoskodjék; nem, ki reményekkel biztatta; lelki, testi nélkülözés- és szenvedéssel kellé vivnia azon javakért, melyeket szellemének az iskola nyújtott. Kevés, de megható szavakkal festi ő Dalhonában önmaga itteni állapotját. „Föltekint – úgymond – a nap és én éhezem;... s nincs, ki kenyeret nyújtana... delel a nap és alig lakom jól... leszáll az est s lefekszem örömtelen... Megveszem magamnak vérpénzen az oktatást s könyvemre hullatom könyűimet, midőn már más vigasztalásom nem lehet!” (Dalhon, IV. füzet 56. lap.)
De szenvedésein győzött olthatlan tanulásvágya. A Bakony egyszerű fia csakhamar versenyt fut a városi fiúk egész seregével; egy hangot nem bocsájt ki a tanító, hogy meg ne jegyezze magának; tant nem ad elő, hogy az ifjú emlékezetébe ne vésse. Utolsónak ültették a kemencéhez, midőn az iskolába lépett; az év végén mindnyáját meghaladá, első vala... a szegény paraszt fiú legyőzte a gazdagokat, övé a borostyán, irigyen néz reá az egész tanoda... De ő nem látja borostyánát, hanem keblében érzi az istent, és ki csak kevéssel ezelőtt keserves könnyek közt panaszkodék szegény sorsa felett, most örömmel kiált fel: „Mely gyönyör érteni, mely kéj tanulni... mint jőnek az eszmék fejembe korány dereng fel agyamban... szivem húrjai mint szökdécselnek és játszanak! nélkülözésem busásan fizettetik meg!” (Dalhon, IV. füz. 58. lap.) – S midőn látogatására jött szegény atyja, aggódva kérdezé tőle, hogy úgye rosszúl folynak dolgai? A szellemi kincseiben magát boldognak érző fiú eltagadja apja előtt anyagi nélkülözéseit, s dicsekedve mondja el neki, hogy elég táplálata van lelkének, elég éldelete szivének, beéri mindennel, mert azzal éri be, mi lelkét táplálja. (U. ott 74. lap.)
És ez első nyilatkozása Vajda erős, önálló lelkének; midőn a még félig gyermek, már is nemcsak eléggé határozott és szilárd magát az anyagnak szelleme ellen indított tusája kivívására határozni, de sőt amazt, ennek ellenében megtagadni is birta. Hogy ezen erő és önállás az ifjúban gimnáziumi pályájának végén csaknem férfiúi érettségig fejlett ki, leginkább két szerencsés befolyás eszközlé.
A hellén világ isteni kora, „mely ismeretes arról, hogy a jót megragadá s a szépet imádá,” a rómaiak nagyszerű alakjai, a jónak, szépnek és nagynak imádására ragadták őt, s vágyat kelesztének keblében egykor hasonló erényeket gyakorlani; – de az iskola csak magvakat ada neki, csak lelkesedést; mi e magvakat megérlelé, a lelkesedést keblében szilárd akarattá fejleszté, az a magány vala, a csendes magábaszállás az anyatermészet kebelén. Maga írja (u. ott), hogy ha a tanodát elhagyá, az erdő homályába sietett, s mit a tanító szavai feje tulajdonává tettek, künn a magányban szivéig bocsátkozék alá, s vérébe oltá magát. Szerdán és szombaton a hegyeken lakott, s a vasárnapi hajnal a hegyeken szokta őt köszönteni.
S ime ez olthatlan tanulásszomj, s e magábaszállni szeretés összemunkálása ifjúnkat már gimnáziumi éveiben eszmélkedővé, szemlélődővé tevék... úgy, hogy ennek végén már tisztán állott magával s a világgal; cselekvéseinek irányát világosan meghatározá. S esküt tőn, mindenben az igazat keresni és pártolni... mindenben a világosságot terjeszteni… apostola lenni a szépnek, jónak és igaznak. (U. ott.)
Szegény barátunk! korán kelle tapasztalnia, hogy nagy és dicső határozata nem oly iránytű, mely rózsás partok közt, sima habokon vezetendi hajóját; mert alig indula meg rajta, már is vele szirtbe ütődék az. Egy igaz meggyőződés igaz kimondása zivatart hoza fejére, s tanító s tanítvány egymás ellenében állottak; és, mint száz más esetben, itt is az igaz felett a tekintély lett a győzedelmes. Vajdának nem vala többé maradása Sopronban; a tanoda első ifja vándorbotot vön kezébe...
...Miért említem meg ezt ? Mert lényeges befolyása volt az esetnek az ifjú további életére s lelkének nemcsak újabb megedzésére szolgált, de annak további, határozottabb irányt adott. Ez eset nélkül hihetőleg Sopronban végzendette filozófiai tanulmányait is, s élete, nézetei jóformán a kezdett vágásban fejlendettek. De e megrázkódtatás, habár már magában is okító volt az ifjúra, inkább az leve következményeiben. Még eddig Vajda, faluján és Sopronon kívül, más világot alig láta; most, mint szárnyára eresztett madár, a tér világba indula, magát új küzdelmekre edzeni, vagy ami ezzel egy: tovább harcolni bölcsője két ellenével, melyekhez azonban most még egy harmadik is csatlakozék, az úgynevezett nagyvilág s annak ezerfejű hydrája – balitéletei!
Négy hónapig tartott ezen vándorlása, mely alatt beutazá a dunántúli alföldet, Szcrémséget, lemenve egész Zimonyig. Visszafelé Bácskán és a Kúnságon át Pestre, Pozsonyba, innét Győrbe mene, hol végre megpihent, s filozófiai tanulmányait végzé. Első szándéka, lelke háborában, keletre vonta őt, a Kaukáz bércei közé kivánkozék, hol, mint monda, megfelelő vadakat találjon szenvedélyeinek, – s ki fogja reá vetni az első követ, a reményeiben, vágyaiban megakasztott, emberekben megcsalódott, mindenektől elhagyatott 16 éves ifjúra, midőn Zimony földsáncainál állva, egy pillanatig habozni látja, megmarad-e a hazátlan hazában, melyben egy talpalatnyi földet nem tudott magáénak, melyben oly kevés remény kínálkozott jövőjére? Egy lépés kellett, a Szávát átlépnie – s ő örökre más hazáé! De hála nemtőjének, mely épen e válponton ragadá meg őt. „Bármi pálya várakozzék reád, – monda neki ez – akarom, hogy poraid a honi földben nyugodjanak, s kezeid e hazában végezzék munkájukat”. S az ifjú engedve szelleme intésének, új diadalt ült az anyag felett. Sokat tett e határozatára, mint maga később többször emlegeté – a helynek, melyen állott, szentsége. Hunyadi János t. i., a legnagyobb magyar, itt lehelte ki hazafi lelkét, melynek minden lehelete a hazáé vala. S én teljesen hiszem, hogy hazájáhozi forró szerelme, melyet egész életén át, minden betűjében, s minden tetteiben gyakorlott, e percben kapta a megszentesítést; mert közel állni valamely kincsnek elvesztéséhez annyi, mint ahoz ezentúl kétszeres szeretettel s ragaszkodással tapadni. Vajda itt tűzpróbát álla ki, s belőle, mint salakból az arany, tisztúltan lépe ki – honszerelme.
Győri pályájáról kevesebb mondandóm van; ő maga erre mindig örömmel emlékezék vissza, s itt a legjelesebbek egyike lőn, szeretve társaitól, tanítóitól egyaránt. Itt ismerkedék meg Kunossal, kivel sok évig meleg barátságban élt, itt Székáccsal, kinek barátságát s szeretetét sírjába vivé magával. Én Pesten ismertem meg őt.
Végezvén a filozófiát Győrött, Pestre jött, részint a koronát tenni fel törekvéseire, részint bajokkal küzdeni, hogy száz göröngy közt egy virágot szakaszthasson, mint maga írá. Itt a természet iránti vonzalma az orvosi pályára vonzá őt, s vasszorgalommal és igyekezettel végig tanulá mind az öt évet, mely e tudomány megfutására hazánkban kitűzve van. Itt is, valamint Sopronban és Győrött, minden egyéb segedelem és támasz nélkül volt, mint ami a csüggedetlen szorgalmú s edzett életű ifjú maga erejéből önmagának lehetett, részint leckeadásokból, részint irodalmi dolgozataiból. De tanúlt szorgalommal és ernyedetlenül; mert orvosi tanulmányai után kívánt férfikorának tisztes állást, vénségére magának aggodalmatlan nyugodalmat szerezni...
És most felhívom e nagy tekintetű gyülekezetet, annak minden egyes tagját, állítson lelke elébe egy férfiút, kí porban születve, az anyagi szükségnek minden nemeivel évekig küzdve, éjet napallá téve, homloka véres verítékével mindig nemesre és nagyra törekedve, fáradá át ifjúsága legszebb éveit, hogy kitűzött célját elérhesse, – állítsa lelke elébe, mikép ezen férfiú épen azon ponton áll, hogy célja eléréséhez már csak egy lépéssel áll, – ott áll, hol a célérés örömének isteni előérzete sok év fáradalmainak verítékét egy lehelettel felszárítja, – ott áll, hol nemtője balkezével leemeli fejéről a küzdőnek töviskoronáját, s jobbjával már félig homlokára tette a küzdelem díjpálmáját, – most egyszerre, véletlenül és váratlanul – s tegyük hozzá érdemetlenül – mintegy villámcsapás által visszataszíttatik célja küszöbétől, hogy esése annál nagyobb legyen, sok évi fáradalmainak verítékét hiában elfolytnak lássa, küzdelmeinek töviskoronája még egyszer s mélyebben nyomúljon vérző homlokára, – állítsa lelke elébe e férfiút, s mérje meg a csapás nagyságát, mely e férfiúban Vajdát érte, midőn orvosi pályájának végén... rigorosumra nem eresztetett! Miért? Azt én itt most nem kutathatom; mert mélyebben vagyok meghatva ez eset emlékénél, hogy egyebet tehessek, mint barátom sírjáról e gyászlombot felmutatni, mely annyi hiában elfolyt verítéknek csépjeitől ázva, a dicsőültnek szíve vérébe fürösztetett meg...
Ily megrázkódtatásban kelle átmennie Vajdának, az embernek, hogy belőle Vajda, az író, váljék. Isten többnyire szenvedések által híjja meg e pályára választottait.
Vajda még eddig keveset írt, de amit írt, tehetséges fejet árul el. A magyar irodalommal azonban, mennyire tudom, már Sopronban ismerkedék meg; főleg a költők szólottak gyermekkorától fogva költőileg hangolt szivéhez s ezek közt névszerint Himfy, Berzsenyi s Vörösmarty. A soproni társaságban vett-e, s mely részt, adataim nincsenek; de erről maga sem hagyott jegyzést. De Győrött már dolgozott, s Pestre kerülvén, fel is lépett dolgozataival. Első próbái a „Koszorúban” s a „Hasznos mulatságokban” állnak, mely utóbbiaknak, mint harmadévi orvostanuló, több ideig szerkesztőjök is vala... így, midőn polgári életét ama csapás éré, mint író már meglehetősen ismertetett... Midőn tehát a nevezett katasztrófa által polgári pályája ketté vágatott, az irodalmi pályára adván magát, nem kezdett új pályát, hanem csak egy már általa megkezdettet folytatott. Ezt azok ellenében kell megjegyeznem, kik netán azt hoznák fel, hogy Vajda kényszerűségből lett íróvá. Nem, ö írónak születve és hivatva volt író fogott lenni, mint orvos is, de ekkor az orvos biztosította volna anyagi tekintetben az írót, míg így az író kenyérkeresetre kényszerült oly időben, midőn az írónak kenyérkeresete nem volt!... S ha ily tekintetben volt kényszerült író Vajda, az nem ő hibája, hanem sorsa, sorsunk átka.
Az itthon dicséretesen ismert fiatal írót a reá következett évben, 1833-ban, Vigand Ottó, Pestről Lipcsébe költözött könyvárus, Lipcsébe hívá, vele némely irodalmi vállalatokba ereszkedendő; névszerint az akkor dívásba jött Fillértárak mintájára egy magyar „Garasos tár” című képes napilapnak kiadására, mely meg is indult, de utóbb, postai engedelmet nem nyervén, elmaradott. Vajdának nem volt mit vesztenie, s engede e meghívásnak. Köznapi lélek diadallal, s tán kárörömmel hagyta volna el hazáját, melyben oly méltatlanságot szenvedett; de mily érzelmekkel kelt útra ama gyász-katasztrófa sajgó sebei után is Vajda: mutatja egy töredék, melyet saját kezével, 1833-iki októberben, úgy látszik, indulása előtti éjjel, tett papirosra, melyből csak egy pár helyet legyen szabad idéznem:
„Utósó álmomat álmodám Pesten, – így ír ő. – A hon szive nem eléggé lőn nekem szivem. Utam tövissel rakott, rózsa sehol számomra, hosszú munka, rövid siker, valódi törekvés, meg nem ösmertetés, sőt elismerés; barátságtalan, szerelemtelen, sőt egy barát botlása miatt üldözött!... Haj! be szomorú, midőn az embernek nincs hazája, midőn ezen nagy világban egyedül érzi magát!...” S mégis, midőn a haladó gőzhajóról visszatekinte a budai hegyre, melyről annyiszor átnézé a távol Kárpátok bércsorait, a hamvas Mátrával, a dunatiszai rónát, a Vértes zöldülő hátát, és az egész nagy tért, így kiálta fel:
„És ez egész nagy tér nem lehet tettek pályája nekem! Pedig azzá kell lennie. Tettért kiált a porban fetrengő emberiség, a nemzetiség száradó virága, a titkon hullott könyűk, a kevélyen garázdálkodó méltatlanság. Tettért kiáltanak mindezek, s az én karjaim henyék, lábaim futók a honból? Nem lehet másképen: születésem csillaga alant állott, ködbe volt burkolva, s nem hordozá magában a nappá lehetés magvát... És így, béke veled budai orom, nem köszönt többé rajtad a kelő nap sugaraival, nem álmodom rajtad magamnak tettpályát. Egy boldogabb föllép talán idöjártával reád, meleg szivű, mint én, hatalmasabb karú, mint én, honában érdemeket aratandó, mikor az én poraim már más világrészben az örök álom hideg szakaszát szendergik, nem áldatva egy hálás nemzet könyűitől, – de talán a barátság és szerelem ibolyáitól még is fedve.”
Ismét mily kebelharc! Mily erős rázkódás! De aggódó sejtelmei ezúttal nem teljesültek; külföldöni mulatása nem vala örökös, még csak hosszú sem; mert miután a fővállalat, a „Garasos tár” megakadt, s ő még néhány apróbb munkát, köztük Wigt orvosi „Tanácsadó"-ját könyvárusa számára elkészíté, s ezek által is gyarapítója lőn az irodalomnak, ismét visszajöhete Budapestére, s meglakhatá kedves budai ormait, honnét később a „hegyek lakója”, a „természet fia” neveket kapá. Lipcsei időzésének azonban reá nézve nem egy haszna volt, melyek közül első helyen áll egy utazása, mit innen Hallén, s Hessen-Casselen át Kölnbe, s innen a Rajnán le Hollandba tett, hol is, Rotterdamban gőzösre ülvén, 26 óra alatt Londonban vala. Visszafelé Franciaország északi részén, Belgiumon és Németalföldön át jöve haza, s Pesten vőn lakást. A britt világvárosban tíz napot tölte, mit főleg a britt múzeumnak, s az „állatok kertének” szorgalmas látogatására szentelt, azon reménnyel, hogy itteni természettani tanulmányait s tapasztalatait egykor hazája számára használhatja… Igy használta rövid külföldi időzését a kirepűlt méh, hogy onnan gazdagon megrakodva térhessen hazájába. S valóban ily célból tevé előbbi s későbbi utazgatásait is; egyszer Győrből, midőn a szünidők alatt Krain, Lombardia, Tirol, Karniolia és Stcierhont beutazá; másszor, mint egy éves orvostanuló Pestről gyalogutazást tevén a Balaton mellett, le Horvátországba, Rohicsnak Steicrhonba, Laibachba ment, honnét az adelsbergi híres barlangot megnézve, Triestbc, Padua, Vicenza s Veronába, majd föl Trentoba az Etsch völgyén s az Eisach mellett Brentán át Innsbruckba, Salzburgba, s Linzen keresztül Bécsbe és haza jött. Legkésőbb pedig itthon 1839-ben a bányavárosokat látogatván meg, ugyanezen év őszén egyik barátjával, jeles természetbúvárunkkal, Fridvalszkyval madarászati kirándulást tőn a tiszai alföldre. Mind természettudományi célból tett utazások, mely tudományokra Vajda, mint tudjuk, nemcsak szorgalommal készült, de annyi képességgel és hivatással bírt, hogy ha élete külviszonyai által annyira fel nem daraboltatik, ha tehetségei méltánylókra s pártfogókra találnak, bizonyára egyik legjelesebb természettudósunkká válandott.
De Vajdának magyar leckéket kelle adnia s grammatikákat írnia, hogy napi szükségeit fedezhesse; könyvárusoknak s hirlapíróknak napszámra fordítani, hogy élhessen, s mert a keblében lakozó istent még e sanyarú foglalatosságok sem ölhették ki, legalább addig is, míg agyában s lelkében élő eszmevilágát nagyobb munkákban kifejtheti, zsebkönyvek s folyóiratokba rakni (sokszor nagyon is csekély dijakért) dús lelke eredeti szüleményeit, melyek így dolgozva is, mégis sehol sem nélkülözik a költészet valódi ihletét. Mik lehettek volna e dolgozatok, s mi általában Vajda, akár a tudományos, akár a költészeti pályán, ha neki sorsa módot és nyugalmat nyújtanda, egyedül csak szelleme sugallna szerint írhatni, csak akkor és azt, mikor ihlete volt, s mit ez szentesite!
Majdnem tíz évet töltött Vajda ily helyzetben Pesten, miközben munkás részt vett majdnem minden tudományos és szépirodalmi folyóiratainkban, nevét mindkét részről a jobb hangzásúak közé emelé. Amazért az Akadémia, ezért a Kisfaludy-Társaság, mindkét helyen nagy szótöbbséggel, választá tagjává, míg nevéhez künn a hazában tisztelet és szeretet csatlakozék, s különösen költeményes prózái és kiválólag keleti beszélyei, mely utóbbiaknak nálunk teremtőjök vala, s mindeddig páratlanul, meg nem haladva áll, magasztaltatának. De sem az Akadémia, sem a Kisfaludy-Társaság nem nyújthata neki egyebet, mint a méltányt, a tiszteletet; emez nem, mert itt a tagok fizetése még meg sincs kezdve, amaz sem, habár rendes tagjai sorába iktatta volna is őt, az előzmények szerint kevés tőkéjéből rendes fizetésben úgy sem részesítheté, s egyéb kútforrásai oly korlátoltak, hogy p. o. az általa fordításul kitűzött Cuviert is félbe kellé hagynia, s Vajdánk az 1-ső kötetnek, melyet 1835-ben készíte el, díját csak 1841-ben kaphatá meg, a második kötetnek pedig máig is kiadatlanul kell hevernie!
Azonban Vajda megszokta bölcsejétől fogva a tusát, s férfiasan állott meg a küzdtéren; lelke függetlenségét megtartva, sem eszméi szabad röptüket, sem szíve lángoló melegét el nem veszték. De csüggedés szállta meg lelkét – és gyakran a legerősebbnek is nem csüggednie lehetetlen – midőn végre 1839-ben „Dalhonát" megindította, látnia kelle, mikép oly téren is, melyen legerősebb vala, tehát munkáinak legjobbjaival sem bírt annyi részvétet gerjeszteni, hogy belőle aláírás útján, az első célba vett négy kötetet, nem hogy nyereséggel, de csak tisztán kára nélkül is kiadhassa!... Nem igénylem én, Nagytekintetű Gyülekezet! hogy a közönség az írónak minden munkáit egyaránt pártolja, mert hiszen a legjobb írónak sem egybecsűek elmeszüleményei, sőt tovább megyek, s hiszem, mikép a legjobb író is lehet népszerűtlen, vagy mert eszméivel nincs egy fokon közönségével, vagy mert ízléseik különböznek, s mert általában írót közönségre erőltetni nem lehet, s ekkor, bár fájlalom, de rendén találom, hogy sokszor a legjobb író is közönségtelen; de midőn az író neve közajkon forog, munkái – mint itt Vajdának költeményes prózái s keleti beszélyei – köztetszésben részesülnek, hogyan lehet, kérditek, egy ily író közönség hiányával, hisz’ ez egyenes ellenmondás – bocsánat! de nem az én logikámban, hanem sajátságos magyar életünknek annyi, meg annyi anomáliái közt létező ellenmondás! Mert közönsége igen is van minden jobb magyar írónak, mely őt olvassa, sőt magasztalja is; de olyak, kik íróik munkáit meg is vegyék, már sokkal kevesebben, olyanok pedig, kik a magyar irodalmat s írót elvből általában elősegítik, már igen is kevesen vannak, s így közönségünk legnagyobb részének irodalompártolása épen ott végződik, hol annak kezdődnie kellene – a könyvvételnél. Ily viszonyok az íróra, kinek az a sors jutott, hogy szellemi munkássága verítékén szerezze magának az anyagi jóllétet, csak lesújtólag, leverőleg hathatnak. De Vajda most sem panaszkodott, hanem megcsüggedt, és kiábrándult! Látta, mikép a magyar közönségnek mindegy: lélek- és idővesztő napi munkák igavonásában emészti-e fel erejét a költő, vagy lelke és szíve kincseit eredeti művekben rakja le, melyekből az eddigiek sok tekintetben oly sok újat, és oly sok jelest reméltetének, s melyek után maga is fel vala hatalmazva közönségétől, nemzetétől viszont részvevő méltánylatot várni. – A közönség az elsőre kárhoztatá őt.
Ez időtől fogva Vajda az irodalmon kívül kezde keresni magának állást, hogy, melyet neki az irodalom nem látszott biztosíthatni, szellemi működéseinek véghezvitelére szükséges anyagi támaszt megszerezze, Így határzá magát a tanitói pályára. A helybeli pesti ev. gimnáziumban 1842-ben megürült a szónoklat s költészet tanszéke, s Vajda annak helyettesítőjévé ideiglenesen elválasztatván, 34 éves korában ízlelé meg egy nyelvtanítói pálya gyönyöreit és rögeit. De megízlelé azt, s azért e tanszéket rendes választás alkalmával el nem nyervén: engedett egy más, hasonló meghívásnak, mely csakhamar ezután Szarvasra szólítá őt, a filozófia s természettudományi tanszék elfoglalására, 1843-ban.
Mit tett ö itt, s mily tényezőjévé lőn a tanodának Vajda, azt itt, már is hosszúra nyúlt beszédemben, bővebben nem szándékom kifejteni. Bőven, s avatottabb tollal fejtegették azt mások, kik elhunyta után Vajdának, a professzornak érdemeiről emlékeztek, – kimondá a közvélemény, mely Vajdát e tanoda reformátorának, egy új aera teremtőjének bélyegző; kimondák azon emlékünnepek, miket helybeli tanítványai, majd több prot. és evang. tanodák is hazaszerte ültének tiszteletére; kimondák tanító- s pályatársai, kik neki, a tanítónak, emlékoszlopot határzának, az elsőt hazánkban, mely egy tanítónak tanítótársak kebeléből indítványoztatott, s ki fogom, ha Isten éltet, tán bővebben fejteni én is, egy más helyen, hol egyszersmind a nyelvész és természettudósról is szólandok, t. i. a Tud. társ. jövő évi nagygyűlése alkalmával, hová ezek, mint tudományos tárgyak, inkább is fognak tartozni, mint e mai alkalomra, midőn Vajdát csak főbb vonásaiban kívántam rajzolni, s legfölebb is mint szépirodalmi írót, mint költőt említem, hol semmit egyebet nem akartam, mint a dicsőültnek élete folyama észszerű fonalán végig indúlva, kimutatni e férfiúnak küzdésteli életét, mely, mint beszédem elején érintém, nem vala egyéb, mint a szellemnek az anyaggali nemes küzdése, melyben a küzdő ugyan, fájdalom, elvész, de azért nem kevesebb dicsőséggel, mint a tragoedia hőse, ki az ellene fölkelt sorssali nemes küzdésben vész el!...
Még csak kevés mondandóm van. Vajda, mint láttuk a mondottakból, az erősebb szellemek közűl volt; azon önálló egyéniségek egyike, kik mindent egyedül maguknak köszönnek; mert küzdeni, s tűrni tudnak. Ő magából, maga által lett minden. Feje világos, keble szenvedélytelen, összhangzatba tudá hozni belvilágát a külvilággal, s így filozófi kcdélynyugalma győzött az élet viharain, erős akarata az elébe tolakodott szirteken s ha ezeket néha meg is rengeté a nálánál erősebb sors, de buzgalmát semmi sem volt, mi megszegheté.
A legmagasabb eszmékért, a legnemesebb érzelmekért égve, a szellem szabadságának, s a legnemesb emberiségnek vala egész életén át hirdetője, mind szavaiban, mind írásaiban. Az életben Vajda többnyire hidegnek tartaték; mert elvonúló, kevés szavú és hímezetlen viseletű volt. De e látszó hidegség alatt meleg szív dobogott, melyre az élet hideg tapasztalása vonta a jéghártyát; kik közel álltak Vajdához, érezék e szív melegét Szabad legyen ezek közül csak egyet említenem, a kegyeletet, mellyel szülei iránt viseltetni soha meg nem szűnt kikkel nehéz időkben nem egyszer osztá meg a távolból is sanyarú keresményit, sokszor nem csekély öszvegekben, s kikről végrendeletében is keresménye szerint fiúilag megemlékezett. És e nemes szív nemcsak házi tűzhely lángjainál melegedék; nap vala az, mely, mint dicső élőképe, ad egész világot, az embert emberiségben ölelé át. Szólnak erről munkái minden lapon, szól tanítói pályája minden ágazatában, melyen a nagyot, szépet és jót élő ajakkal oly buzgón hirdeti, s annyira, hogy végre is ennek hirdetése vala utolsó lehellete, hattyúdala...
Vajda t. i. rendes alkotásain kívül a szarvasi tanodában vasár- és ünnepnapokon rendkívüli filozófiai elmélkedéseket, szónoklati előadásokat szokott tartani, – melyekre nemcsak tanítványai, de korosabb, minden rangú és rendű hallgatók is nagy számmal sereglettek, úgyannyira, hogy utóbb a tanoda terme e célra már szűk lévén, e beszédeit közkívánatra a templomban kelle tartania. Ezek is egy jókora vastag kötetre terjednek, s „hátrahagyott munkáival” fognak megjelenni. Egy ily, órákig tartó, beszéde közben nyert meghűlés szokatlan erővel támadta meg a dicsőültnek bár sokat edzett, de ezért nem vas idegeit, melyek, mint minden halandóé, csak bizonyos fokig feszíthetők, azontúl elpattannak, s a szellemileg oly erős férfiú, a szellemi tusában oly edzett bajnok, férfiúságának legszebb korában, élete 38-ik évében, a mindeneket leromboló halálnak esék áldozatúl, váratlanul és hirtelen, de soha eléggé meg nem sirathatólag. A gyászeset most egy éve, 1846 febr. 10-én történt.
Sírjánál egyetlenegy vigasztaló körülmény tünt fel, az, hogy árvákat nem hagyott maga után, de fájdalomkönyűiben fürösztve ott állott egy gyászos özvegy, ki ifjúságának öröme, és tövises életének egyetlen virága volt, kivel példás házasságának épen 10-ik évét tölte; ott álltak tanítványai, kik benne szerető atyát egyfelől, nemtőt veszítenek másfelől; ott tanártársai, s az egész szarvasi közönség, melyeknek osztatlan szeretetét és becsülését birá; ott állt – ki merem mondani – hazája, mely nagyobb fiakat vcszíte már, de buzgóbbat és hűbbet nem sírata nálánál!...
S ha most egy átpillantó tekintetet vetünk a dicső elhúnyt pályájára, lehetetlen abból egy intő tanulságot le nem vonnunk: Ébredjünk méltányra íróink iránt! Im, a sok közül ismét egy, ki iránt nemcsak sorsa, de magunk is mostohák valánk. Ismét egy nemes mag kopár földbe elvetve, mely ápolt földben húsz maggal fizethetett volna, míg így ott állott a dús haza parlagán, mint a kőszáli rózsa, mely gyökerével a kemény sziklák közt alig-alig hogy megkapaszkodhatik, – s íme még hó is esik reá, hogy szigorú tengése még a hideg fagya által is nehezíttessék! Igaz, hogy gyönyörű látvány, midőn a kis virág szikla és hó közül is kivíjja viruló fejét; de kérdem, hánynak szárad el gyökere a kopár földben, hánynak életnedvét fagyasztja el a hó jege, míg egynek sikerűl magát életre küzdeni közűlök?
És igaz, hogy Vajda ez utóbbiak közé tartozott! ő porban születve, alacsony földön gyökerezett, de, mint a kúszó borostyán, égre emelkedék lombjaival; azonban ő is idő előtt halt el, hajnala, mielőtt delelhetett, villamos felhő által elborúla; s ki fogja meghatározhatni, testének e kora hervadásáért mennyit kell a sorsávali küzdelmeinek felrónunk?
De béke lebegjen hamvai felett! ő nemesen küzdött s küzdelme elnyerte méltó bérét: emléke meg leszen szentesítve, mert élete a szellemnek az anyaggali nemes tusája volt.
Jegyzetek[szerkesztés]
- ↑ Angyal Dávid szerkesztő-kiadó megjegyzése: Vajda Péter barátja és sógora volt Garaynak. Ez emlékbeszédben, midőn a sanyarú anyagi viszonyoknak zsibbasztó hatását rajzolja a költő, burkoltan a maga életéről is beszél. Forrás: Garay János válogatott költeményei, Kiadta: Angyal Dávid Remekírók képes könyvtára sorozat, Szerkesztő: Radó Antal, Lampel Róbert (Wodianer F. és Fiai) Kiadó, Budapest, 1904, 322. o.