Emberkék
szerző: Hajnik Miklós
Zúg a szélvihar, csavarja a fákat s a fák vissza-visszacsapódó koronái suhogva seprik a villanyos levegőt. Szakadatlanul villámlik és az egyik dörgés moraja már az új villámcsattanásba vész. S ömlik a víz az égből s mint vízesés csorog le a sziklákon.
Ítéletidő van, a völgyben az asszonyok imádkoznak a viskókban, a gyerekek szepegve összebújnak és szipákolva rínak, a vén parasztok pedig félszemmel felfelé sandítanak, hogy mikor viszi el a tetőt a fejük felől a szél?... Ilyen viharra még a legöregebb emberek sem emlékeznek. Igaz, hogy a régi világban nem is volt annyi istentelenség, mint mai napság. Akkor emberséges gróf lakott fenn a várban s ájtatos asszony volt a felesége, misére jártak.
De most?... Ördögök tanyáznak a várban, azok a gróf barátai. S hogy mik történnek ott, a bezárt kapuk mögött?... Ilyesmikről jó kereszténynek még beszélni se ajánlatos. A plébános úr is keresztet vetett a várkapu előtt, mikor audienciára ment a gróf úrhoz pénzt kérni a templom tetejének tatarozására. És a sekrestyés, aki elkísérte, mesélte, hogy be se eresztették a főtisztelendő urat a kapun, hanem csak a kis ablakon át lökött eléje egy marok aranyat a komornyik keze.
- A gróf úr sajnálja, de most nem ér rá, senkit se fogadhat.
S becsukódott a kis ablak és a plébános megrettenve nézte a vadonatúj aranypénzeket. Talán most készítette azokat a gróf ördögi machinációval?... De jó arany volt, érzett a súlyán s a főtisztelendő óvatosan csúsztatta be a mély zsebébe, nagyot sóhajtva s újólag keresztet vetve. S amikor az ácsot kifizette velük, szorongva nézte, hogy elfogadja-e?
- Jó körmöci aranyak ezek - mondta az ács. - Még nem láttam ilyeneket, megvan a teljes súlyuk. Mária Terézia császárné jó anyánk, a sok háborús kopott pénz után végre jó pénzt ad a népnek.
S megköpdöste az aranyakat:
- Apád, anyád idejöjjön!
S aztán vígan bőrtarsolyába öntötte az aranyakat s alázatosan elköszönt a plébános úrtól.
A főtisztelendő úr aggodalma mégsem volt alaptalan. Mert ha az aranyak jók voltak is, de nem volt rajtuk isten áldása. Mert a belőlük megcsináltatott templomtetőt leszakította a vihar s a temető falához csapta megvetően.
Ezen a szörnyű éjszakán csak egy ember volt boldog. Kuffstein gróf ragyogó arccal sétált fel és alá várának nagy termében. Nem is járt, ide-odafutott, mint akinek az esze meghibbant. Nem hallotta a menny szigorú dörgését, nem törődött a villámokkal, észre sem vette a kint dühöngő Természetet, fel- s alárohant a teremben kezeit dörzsölve, örömtől izgatottan. S meg-megállt a nagy, alacsony fekete asztal előtt, amelyen tíz üveg állt, tele vízzel, mindegyikben egy-egy békaporontyféle fickándozott.
S öklével nagyot ütött a csengőre.
Kammerer, az öreg komornyik belépett.
- Küldd ide az abbét - kiáltotta Kuffstein gróf. - S vizet hozzatok, szentelt vizet, egy vödörrel!
S az üvegek elé ült, szeretettel nézegette a békaporontyokat és atyai szelídséggel suttogta:
- Várjatok csak, kicsinyeim, mindjárt, mindjárt jobban lesztek. Csak egy kis türelem. Csak négy hét és egy nap! S aztán élni fogtok, élni, élni!
Az ajtó nesztelenül nyílott s Geloni abbé sovány, feketeruhás alakja mint kísértet suhant végig a termen. Keserű, fáradt, sárga arca teljesen közönyös volt, mint akit élet és halál egyként nem érdekel már. Fiatal éveit a titkos tudományoknak szentelte, nagy hírre tett szert, ezen a réven lett Kuffstein gróf barátja is, rá is jött a Nagy Titokra, de amióta rájött, hirtelen nagyon megöregedett s régi beszédes természetét teljesen elvesztette, szótalan és közönyös lett.
Most is olyan halálos közönnyel állt ott az asztal előtt, hogy minden más embernek elment volna a kedve, hogy szóljon hozzá, de a gróf boldog volt, hogy beszélhetett:
- Abbé, nézze csak! Itt vannak, megvannak! A homunculusok!... Sikerült! Végre sikerült! Minden teljesen úgy sikerült, ahogy terveztem. Itt vannak mind: Ez lesz a király, ez a királyné, ez a lovag, ez a szerzetes, ez az apáca, ez az építész, ez pedig a bányász. És ezek, nézze ezeket! Ezek voltak a legnehezebbek, mert ezek embernél is többek: A szeráf, a Vörös Szellem és a Kék Szellem. Itt vannak! És élni fognak a maguk valójában! Abbé, nézze a csodát: Teremtettem!... Nos, mit szól hozzá abbé?
Az abbé semmit sem szólt. Még csak azt sem mondta, hogy: Minek teremteni?... Pedig keserű arcvonásai valami ilyenféle gondolatot fejeztek talán ki.
A gróf azonban nem nézett rá s ahhoz is szokva volt, hogy kérdéseire nem kap tőle feleletet. S folytatta:
- Most pedig, nagyon kérem, legyen a segítségemre, abbé. Még van egy kis dolog velük. Az eddigihez képest semmiség, de magam nem végezhetem s más nem lehet segítségemre, csak ön. Mert a szolgámon kívül senkiben sem bízhatom s tudja, mily ostoba a népség, kifecsegnék a falubelieknek. S fölösleges, hogy híre menjen.
A szolga jött egy vödörrel:
- Itt a szenteltvíz, gróf úr.
- Jól van, most hozzál kosarat - mondta Kuffstein gróf. S egy aranyserleggel vizet mert a vödörből s kezdte színültig feltölteni az üvegeket. S amikor kész volt, marhahólyagokat hozott elő s gondosan bekötötte az üvegek száját, mint a befőttekét szokás.
- Szalma is van a kosárban? - kérdezte a kosarat hozó Kammerert. - No jó, rendben van. Most tedd be az üvegeket gondosan, egymásután. És most gyerünk ki, a kertbe.
- Szörnyű vihar van kint - említette meg óvatosan a szolga.
- Vihar? No, nem baj. Annál jobb, legalább nem leselkedik senki utánunk. No, mit szól hozzá, abbé, vihar van, a jó isten ebben is a kezünkre jár, vagy talán a Sátán?
És nevetett vígan, fölényesen. Az abbé pedig semmit sem szólt s így nem lehetett tőle megtudni, kinek a szándékai szerint való Kuffstein gróf titokzatos műve. Ki örülhet ennek a «teremtésnek», a jó isten-e, vagy a Sátán?...
- Talán egyik sem - ez jutott volna annak eszébe, aki az abbé arcára nézett volna. De a gróf nem nézett rá, hanem gyors léptekkel az ajtó felé ment:
- No, jöjjön utánam, abbé, én majd vezetek, már előre kinéztem a helyet, vak sötétben is odatalálok. Kammerer, vigyázz, nehogy összetörjön valamelyik üveg, mert bizony mondom neked, levegőbe repülünk mindannyian!
S előresietett, végig a sötét, hosszú folyosón, le a lépcsőn. Az abbé nesztelenül suhant mögötte, a szolga pedig rémülettől izzadtan cipelte mögöttük a kosarat. Jaj, ha összetörne valamelyik üveg!...
A kertre nyíló ajtót felrántotta a gróf s egy pillanatra visszahőkölt a heves szélrohamtól, mely szembe kapta. Az égből ömlő víz az arcába csapott zuhanyként.
- Mondhatom, abbé, nagyszerű idő van! - kiáltotta vígan. - Pokoli! Nézze, hogy sisteregnek a villámok! Talán csak nem akar villámával sújtani engem az a... másik!
S nevetett harsányan. Aztán ösztönszerűen behúzva fejét bő gallérjába, megindult lefelé a kerti lépcsőkön. S az abbé mindenütt a nyomában, mint az árnyék, úgy kísérte, mit sem törődve a szakadó esővel.
- Itt! Itt! - kiáltotta a gróf egy helyütt megállva. - Itt, ezen a párkányon van az a hely Kelet felé. S ex Oriente lux! Itt, itt fognak ők nevelkedni, a kicsinyek, amíg azokká nem lesznek, akikké lenniök kell! Itt van az ő melegágyuk, idehordattam az öszvértrágyát. Se nem férfi, se nem nő, ugye, így van ez megírva, abbé?... Kammerer, az üvegeket!
És a sűrű villámcsapások fényénél dolgozni kezdett a gróf. Lapáttal gödröket ásott a trágyadombban s óvatosan elhelyezte a marhahólyagba burkolt üvegeket. Aztán befedte trágyával vastagon. Aztán egy kis aranyfiolát vett elő és óvatosan cseppenként csöpögtette annak tartalmát a trágyadombra. Ezüstös-zöldes fény villódzott fel minden cseppben, valami különös, hátborzongató hideg fény. A szolga elfordította szemét, nem tudta nézni. Olyan kísérteties volt neki a gazdája és a pap arca ebben a különös fényben!... Mintha azok ketten halottak volnának s ő egyedül lenne itt, mint egy őrült az éjszakában.
- Így ni! - mondta elégedetten a gróf, amikor az utolsó csepp is lehullott a trágyára s kialudt a zöldes fény. - Készen vagyok. Most pedig, abbé, magán a sor. Mondja el, kérem, a Nagy Áldást.
Az abbé szája felől valami mormolás hallatszott, nem lehetett érteni, hogy mit mond, de a szolga gerincén irtózat futott végig. El szeretett volna futni, de nem bírt. Az abbé pedig kitárta karjait, aztán leeresztette s elhallgatott.
- Készen vagyunk? - kérdezte Kuffstein gróf. - No, akkor menjünk. Szép ez az éjszaka, feledhetetlen, legjobb lenne mindig is a kedvesek mellett maradni, de még van egy kis dolgom a szobámban.
A szolga megkönnyebbülten lélegzett fel, amikor visszaértek a várba, a tető alá. Ő egyáltalán nem találta szépnek ezt az éjszakát. S örült, hogy aludni mehetett. De sokáig nem tudott elaludni. Kezei mintha zöldesen fénylenének a sötétben?... Ez azért van, mert az üvegekhez nyúlt?... Mi volt azokban az üvegekben?... Úgy látta, békaporontyok. De talán valami ördögfajzatok?... Legjobban tenné, ha elhagyná ezeket az őrülteket s ezt a boszorkányos várat. Sokszor gondolt már erre, amikor borzalmas dolgokat látott, mindig elhatározta, hogy megszökik, de a gróf egyébként olyan jó gazdája volt, amilyent nem talál másikat, gazdag ember lesz mellette hamarosan. S istentelenség mégse lehet a dologban, hisz pap van mellette, az abbé, az pedig csak tudja, hogy mit szabad és mit nem?... Nem az egyszerű ember dolga, hogy ilyesmiken törje a fejét, a magafajta szegény ember örüljön, ha jó sora van, minden más az urak és a papok gondja.
S végre nagy nehezen elaludt az öreg szolga eltökélve, hogy bármi történjék is, ő megmarad a gróf mellett.
De ez az elhatározása a következő éjjel erősen próbára lett téve. Mert újra ki kellett kísérnie urát a trágyadombhoz. Igaz, ez az éjszaka nyugodt volt, nem villámlott, nem dörgött, nem ömlött az eső. Csendes, szép nyári éjszaka volt, az égbolt telve csillagokkal s a Hold sarlója szelíden fénylett. De amikor a trágyadombhoz értek, furcsa hangok hallatszottak, melyek felkeltették újra az öreg szolga iszonyatát. Mintha kis gyermekeket fojtogatnának, olyan panaszos, fuldokló, hátborzongató nyöszörgések hallatszottak a trágya alól.
A gróf gyönyörködve hallgatózott.
- Hallja, abbé? Élnek! Vajúdnak, kínlódnak, persze, szegénykék... De minden születés kínnal jár. És minden fejlődés. Ez az élet. S én adtam nekik életet. Élniök kell! És örülni fognak az életnek! Csak persze, most kínlódnak szegénykék... De aztán majd csak annál jobban fogják élvezni az életet. Ugye, abbé?
Az abbé egy szót sem szólt. Az arcáról ugyan azt lehetett volna leolvasni, hogy azt gondolja: Élvezet és élet, mi közük lehet ezeknek egymáshoz?...
De a gróf nem nézett az abbéra, ragyogó arccal hallgatta a trágyadomb alól való nyöszörgést.
- Egy nap már elmúlt - mondta. - Még huszonnyolc van hátra. Akkor aztán igazán készek!
Nehéz napok voltak ezek a szolga számára. Minden éjfélkor kikísérni gazdáját az átkozott trágyadombhoz s hallgatni azokat az irtózatos hangokat, amelyek az elásott üvegekből törtek elő mindig kétségbeesettebben, velőtrázón, pokolian!
Aztán eljött a nagy esemény ideje, az utolsó éjfél. S a szalmáskosárral karján ment a gróf után. A gróf most a kezeivel túrta fel a trágyát óvatosan s aztán egymásután kiemelte az üvegeket s rakta be a kosárba.
- Csak gyorsan, gyorsan! - kiáltotta. - Vidd fel a várba! Már nagyon türelmetlenek! Széttörik az üvegeket! Akkor pedig jaj nekünk!
S amikor újra a nagy teremben voltak, izgatottan nézett szét a gróf:
- Eloltani! - parancsolta. - Az összes gyertyákat eloltani! Csak egy maradjon égve! Nem bírja el a szemük ezt a nagy világosságot!
S aztán egy gyertya pislákoló fényénél kivette az első üveget a kosárból és az asztalra helyezte:
- A király! Ni, milyen haragos őfelsége!
S elvágta a marhahólyagot s két ujjával kiemelt az üvegből egy arasz hosszú, ember formájú csodalényt. A terem hosszú fala mellett már fel volt állítva tíz ónkád, telve forró homokkal, mindegyik kád alatt borszeszláng égett.
- Megfázik! - kiáltotta Kuffstein gróf aggódva. - Egészen libabőrös!
És sietve az első kádhoz futott vele s beágyazta a meleg homokba a kis testet. Aztán a többi üvegeket már mindegyiket közvetlen a kád előtt bontotta fel s a bennük rejlő kis csodaemberkéket rögtön betette a homokos kádakba.
- Rendben vagyunk - mondotta elégedetten, amikor mind a tíz üveget kibontotta s tartalmukat elhelyezte a kádakban. - Mindnyájan egészségesek, csak attól tartok, hogy a király esetleg megfázott. No, mindegy, erős legény, majd csak kibírja valahogy. Most pedig nyugalom kell nekik, három napig békén hagyjuk őket.
A nagy terem három napig zárva volt A gróf többnyire aludt ez alatt az idő alatt, a szolgának semmi dolga se volt, kipihenhette az elmúlt hetek izgalmait. Egészen összeszedte magát ezekben a napokban és felvidult, nem sejtette szegény, hogy még csak ezután következnek el reá a nehéz idők.
A negyedik napon éjfélkor ott álltak mindhárman a bezárt ajtó előtt és a gróf szokatlan ünnepélyesen nyitotta fel a zárat. Aztán belépett az égő gyertyával s mögötte suhant be az abbé, mintha a gróf árnyéka lenne.
- Kammerer, maga egyelőre maradjon itt kint az ajtó előtt - parancsolta a gróf.
S betette az ajtót és bezárta. Aztán az első kádhoz lépett, szétszórta a homokot s óvatosan, gondosan kiemelt a homokból egy emberi testet, mint egy csecsemőt, akkorát. S az abbé felé nyújtotta:
- No, nézze meg, abbé! Ezt én teremtettem! Holt anyagból élőt! No, nézze, nem tökéletes férfi ez?
Az abbé, ha szólt volna, talán azt mondta volna, hogy: semmi se tökéletes. De nem szólt semmit.
A gróf pedig a térdére fektette a testet, elővette a kis aranyfiolát s egy cseppet csöppentett az emberke szájába. Az megrázkódott, kinyitotta a szemét. A gróf talpra állította.
- Üdvözlöm Felségedet - mondta tiszteletteljesen. - Kegyeskedjék megengedni, hogy felöltöztessem.
A király még nem tért teljesen magához, kissé bódultan nézett a grófra. Az abbét észre se látszott venni.
Kuffstein gróf pedig gyorsan előhozott a szekrényből egy csomagot s egymásután vette ki abból a szükséges ruhaneműket és segített a királynak az öltözködésben. Végül a fejére tett egy kis aranykoronát s a kezébe nyomott egy arany kormánypálcát. S aztán kinyitotta a szomszéd szoba ajtaját, amely már be volt rendezve bababútorokkal, bevezette Őfelségét s egy kényelmes kis karosszékbe ültette. S aztán meghajtotta magát s hódolatteljesen mondta:
- Kegyeskedjék néhány pillanatig türelemmel lenni, a királyné Őfelsége azonnal jön.
S aztán visszament az abbéhoz s a második kádból kivette a királynét. Teljesen kifejlett fiatal nő volt, babanagyságban. Ezt is felélesztette a gróf, felöltöztette, koronát is adott a fejére s aztán bevezette a királyhoz. A király felállt, fejbólintással üdvözölték egymást, aztán a király karonfogta a királynét s a karosszékhez vezette s leült melléje, komoly arccal, fenségesen. Az abbé is benézett a szobába, őt egyikük se látszott észrevenni, míg a grófra kegyes pillantást vetettek. Most jutott eszébe Kuffstein grófnak a mulasztása és sietve jóvátette:
- Engedjék meg Felségtek, hogy Geloni abbét, a vár lelki atyját bemutathassam.
A felségek bólintottak kegyesen s ők ketten visszavonultak a nagy terembe. A gróf egymásután szedte elő a kádakból a lovagot, a szerzetest, az apácát, az építészt, a bányászt s mindegyiket kellően felöltöztette s bevezette a királynéhoz. Ezek mind kifejlett emberek voltak, teljesen szabályos testalkattal és az összes szervekkel, csak éppen egy újszülött csecsemő nagyságához arányosítva.
De most három olyan lény következett, akik nem voltak emberek.
- Ez a nehezebbik része a dolognak - mondta Kuffstein gróf az abbénak. - Magam se tudom, milyen a természetük. Félek, baj lesz velük. Lássa, ez veszélyes dolog, ha az ember önmagánál különbet alkot. Sohase lehet akkor tudni, hogy melyik lesz az úr a másik fölött: az-e, aki teremt, vagy akit teremtett?...
Az abbé talán azt mondta volna, hogy az természetes, hogy az alkotás erősebb az alkotónál. De nem szólt semmit.
A gróf pedig kiemelte a kádból a szeráfot.
- Szárnyai vannak! - kiáltotta izgatottan. - Szerencse, hogy csukva az ablakok s vasrostély rajtuk. Még elrepülne!... Igen, ez angyal, nem férfi és nem nő, ez angyal!
Az emberkék láthatóan megdöbbentek, amikor az angyalt közéjük eresztette a gróf. A királyné félénken húzódott a királyhoz. És a szerzetes és az apáca is meg voltak rökönyödve. A király pedig mérlegelte magában, hogy ki a nagyobb úr, kit illet az első hely, őt-e vagy az angyalt?... De az angyal nem okozott semmi további gondot, mert a szekrény tetejére szállt és szárnyaiba burkolózott.
A nagy teremben a gróf most az utolsó előtti kádhoz lépett.
- Óh, ez forró! - kapta vissza a kezét. S benézett a homokba: - Igen, igen, ez a Vörös Szellem! Ezt nem is lehet kiengedni, mert a teste kiterjed és betölti a szobát!
És egy nagy ónhengert vett elő s abba gurította bele ezt a Szellemet.
- Majd ha szükség lesz rá, elővesszük - mondta.
Ugyanígy tett az utolsóval, a Kék Szellemmel. Aztán megtörölte homlokát s elégedetten mondta:
- Készen vagyunk. Sikerült. Itt vannak mind, élnek. Mindet én teremtettem szervetlen anyagból. Itt vannak ők, mind...
Zavaros szemekkel nézett körül a homályos nagy teremben. Most jött ki rajta a fáradtság a hosszú hónapok ideget ölő munkája után, amikor szakadatlan erőfeszítéssel irtózatos küzdelmet vívott a holt buta anyaggal az életért.
És a teremtéstől még mámorosan, bódultan, töredezetten fecsegett:
- Teremteni... Semmi más se érdekes, csak ez. Elevenné tenni azt, ami sohasem volt és sohase lett volna, nélkülem. Beleteremteni a világba olyanokat, akik nem voltak benne és nem lettek volna benne, nélkülem. És most élnek ők, a hét emberke és a három emberfeletti! Itt vannak, élnek úgy, mint én, a valóságban!
Az abbé nem szólt semmit. Ha mondott volna valamit, talán azt kérdezte volna: bizonyosan tudja, gróf úr, hogy ön a valóságban él és nem csupán csak egy ismeretlen alkotó agyréme, aki önt elképzeli?...
- Abbé - folytatta a gróf és közelebb húzódott hozzá - én... én félek... Most, hogy megvannak... Eddig nem is gondoltam rá, a munka hevében csak az ő megteremtésük érdekelt... Mi lesz belőlük?... Talán mégsem kellett volna őket életre hívnom... Talán szerencsétlenek lesznek, hogy élniök kell. És... És talán el fognak pusztítani engem. No, feleljen abbé, szóljon egy szót, mondja meg a véleményét!... Igen és nem is ez aggaszt, de ha megölnek, akkor... Akkor hogy élhetnek meg nélkülem? No, szóljon, abbé!
- Az emberek is megölték az Istent, mégis élnek - felelte közönyös hangon az abbé. S azt már fölöslegesnek tartotta hozzátenni: ha ugyan életnek lehet nevezni az ilyesmit...
- Igaz, élünk! - kiáltott fel a gróf. - Élünk, isten nélkül is!... S ők is megélnek majd nélkülem. Kammerer!
Az öreg szolga félénken nyitott be. Azt hitte, megint valami ördöngösségben kell résztvennie s egészen megkönnyebbült, amikor ott látta urát a pappal a kandalló előtt beszélgetve.
- Kammerer - mondta a gróf -, ott bent, a másik szobában, vendégeink vannak. Egy királyi pár, egy szerzetes, apáca, építész, bányász és lovag. A szekrény tetején pedig egy szeráf. Szolgálja ki őket gondosan.
A szolga kinyitotta az ajtót s a küszöbön megrettenve állva maradt. Aztán lopva visszanézett urára riadtan, borzadva, értetlenül.
A gróf azontúl minden reggel bement a teremtményeihez és késő estig játszott velük. Az abbé sohasem ment be hozzájuk, szobájában üldögélt naphosszant az ablakban s közönyös szemekkel bámult az üres levegőbe. A gróf esténként mindig felkereste s az emberkéiről mesélt. Mit csináltak, mit beszéltek egész nap. Sok baj volt velük, mert örökösen veszekedtek egymással. A bányász verekedett a szerzetessel, a lovag túlságos hevesen udvarolt a királynének és a király féltékeny lett s mindenáron ki akarta végeztetni a lovagot. Az apáca kétségbe volt esve, hogy az építész illetlenségekkel ostromolja. És ha beszéltek, mindegyik csak a maga álláspontját hangoztatta s nem tudta megérteni, hogy a másik másképpen gondolkodhat, mint ő. Napról-napra nagyobb lett az ellentét közöttük, végül már annyira gyűlölték egymást, hogy teljesen külön éltek és szóba sem álltak egymással. Csak egyben voltak egyek: Ha a gróf belépett hozzájuk, valamennyien megrohanták és panaszaikkal és szitkaikkal árasztották el.
- Minek teremtettél minket? Mi nem akartunk élni! Hát élet ez? Nekem a fogam fáj! Nekem a fejem! Mit ér királynak lenni, ha még csak le se üttethetem bárkinek a fejét!... Szerelem kell nekem!... Hagyjon békét az a gyalázatos!... Óh, úgy unatkozom!
A gróf mindent megtett, hogy a kívánságaikat teljesítse, panaszaikat orvosolja. De az emberkék mind követelőbbek lettek. Semmi se volt nekik elég jó és durván szitkozódtak a grófra.
- Bánom, hogy teremtettem őket - mondta egy este az abbénak a gróf. - Igen, most már belátom, embereket nem érdemes teremteni. Lám, a szeráffal nincs semmi baj.
A szeráf tényleg egész nap a szekrény tetején ült szárnyaiba burkolózva és semmi galibát se csinált.
A gróf minden este fáradtabban és kedvetlenebbül jött ki a teremtményeitől. Nagyon lefogyott s napról-napra idegesebb lett.
- Azt hiszem, lázam van - mondta egy este. - Az agyam majd szétpattan.
Másnap még bevonszolta magát a teremtményeihez, de harmadnapra már nem tudott felkelni az ágyából.
- Kammerer - mondta -, azt hiszem, meghalok... Az ember, kék... Különben, mindegy. Már nem szeretem őket... Különben, majd szólok...
S elvesztette eszméletét. Amikor estefelé magához tért, az ágya mellett ült az abbé.
- Abbé - mondta -, nagyon gyönge vagyok. Azt hiszem, kiadtam minden erőmet, hogy őket megteremthessem. Nem érték meg ezt az áldozatot. Különben, mindegy... Nem is azért adtam nekik életet, hogy ők éljenek. Most tudom. Hanem azért, mert nekem örömöt okozott életet adni. Én most meghalok. Nem bánom, mi lesz belőlük, nem érdekelnek többé.
Visszahanyatlott párnáira s nehezen lélegzett. Aztán erőlködve felemelte a fejét s felkiáltott:
- Ni, itt vannak mind a heten! A király, a királyné, a lovag, az építész, az apáca, a szerzetes és a bányász... Hogy megnőttek!... Kammerer, miért hagyta nyitva az ajtót? Pedig nem akartam többé látni se őket!
Indulatosan felemelkedett ágyában:
- Az életeteket jöttetek számonkérni tőlem? Hogy miért teremtettelek benneteket?... Mert azt hittem, hogy különbek lesztek, szebbek lesztek! De most már nem akarom, hogy éljetek!
S izgatottan megragadta az abbé karját:
- Nézze, nézze, semmivé lesznek! Elpárolognak, mint a gőz...
Visszahanyatlott ágyában, zavaros, érthetetlen szavakat kiáltozott időnként. Fújva, sípolva tört ki a lélegzet horpadt melléből. Rémesen hörgött. S aztán csend lett, tökéletes csend.
Másnap felravatalozták a grófot a nagy teremben. Az öreg Kammerer benyitott a mellette levő üres szobába. Megpillantotta a szekrény tetején a vén uhut. Kinyitotta az ablakot:
- Jóllaktál, hé?... No repülj a gazdád után a pokolba!
És a seprűjével megpiszkálta a szunyókáló baglyot. Az felébredt, bosszúsan nézett körül s aztán lassan, kényelmesen kirepült a nyitott ablakon át az erdő felé.