Emberismeret

Emberismeret szerző: Karinthy Frigyes

- Uraságod már régen vár?

- Bizony, már majdnem egy órája.

- Borzasztó, meddig váratják az embert minden ok nélkül. Ez is ezektől a viszonyoktól van, ez is anintelligencia, az egyéni kultusz hiánya.

- Hát... bizony, kérem.

- Magának jó, magának van legalább valami olvasnivalója. Mi az? A »Szemle«?

- Igenis... parancsolja?

- Köszönöm. Nem élek vele.

- Kicsit zavartan. Hm...

- Jóakarattal. De, kérem, kérem, nem akarom megbántani. Kérem, ne zavartassa magát. Mit olvas? Kétségkívül Kárász novelláját. Na, csak olvassa, fiatal ember.

- Zavartan. Igen... azt hiszem, ebbe a számba ő ír... Zavartan lapozgat.

- Hirtelen, kihívóan, szinte fenyegetően. Mi a véleménye róla?

- Óvatosan. Hát... tudja Isten... Kétségkívül nagyon érdekes író... kétségkívül igen érdekes megfigyelések...

- Közbevág. Kétségkívül, kétségkívül. Nnna. Hát beszéljünk másról.

- Kicsit elpirul. Nem tudom... talán rosszul fejeztem ki magam... Önnek nem ez a véleménye?

- Oldalt néz rá, gőgös mosollyal. Nem, fiatal ember, nekem nem. Nekem az a véleményem róla, hogy marha ő, édes apám. Egy kis marha. De nem baj.

- Nagyon zavartan. Hát...

- Udvariasan. De nézze, drágám, az nem baj. Bizonyos köröknek a Kárász-féle színvonal nagyon jól megfelel. Nagyon jól. És ez az ő sikereinek a titka. Azért mondom, csak olvassa tovább, és beszéljünk másról.

- Megint elpirul. De, kérem, ne beszéljünk másról... Úgy látom, önnek az az érzése, hogy ez a színvonal...

- Közbevág. Hagyjuk, kérem. Ön, amint itt ül... Kegyed vidékről való, nem?

- Hosszabb időt töltöttem vidéken... de már régen.

- Méregeti. Igen, vidéken... kétségkívül a dunántúli vidéken... Csak rá kell nézni önre, fiatal ember... Na, nem baj. Megveregeti a vállát. Hát csak olvassa tovább a Kárászát, azokkal a kis szőke szemeivel.

- Folyton pirul. De, kérem... ha már így szóba került... Úgy látom, önnek az a véleménye, hogy Kárász nem azoknak való, akik az irodalomban magasabb értékeket keresnek...

- Utánozva a hangot. "Magasabb értékeket"... Maga roppant kedves fiú.

- Egészen zavartan. De... de mégis... tehát e szerint... tehát kit tart ön jó írónak?

- Gőggel végigméri. Aki itt Magyarországon igényt tart arra, hogy entellektüellnek tartsák, az egyetlen írót olvashat, egyetlen írót, aki nekünk, magasabb és differenciáltabb igényűeknek lelki lehetőségeit, hogy úgy mondjam: kiváltja, és ez az író Buboly Alajos.

                                    Szünet.

- Hát azért mondom, beszéljünk másról.

- De, kérem, ne beszéljünk másról... Ön, amint látom, alkalmatlannak tart engem arra, hogy velem komolyan lehessen beszélni irodalomról... Bocsásson meg, de mire alapítja ezt a véleményét?...

- Kényszeredetten. Nézze, barátom... ne haragudjék... de van némi emberismeretem... Némi érzékem az emberekhez... nem tehetek róla... hát van. És amint ön így rám néz... haha... bocsásson meg, de olyan kedves szemei vannak... kegyednek nem gazdász a papája? Na, úgy értem, gazdálkodó... az nagyon derék állás, hiszen...

- Szóval... hogy én nem érteném meg úgyse, ha kifejtené, hogy miért tartja nagy írónak Buboly Ala...

- Közbevág. Hát azért ne legyen szomorú. Nem mindenkinek kell érteni mindenhez. Fájdalmasan. Nézze, hagyja ezt meg nekünk, ezt az egyetlen dolgot: az irodalmat. Hisz önnek biztosan jó állása van holmi iparintézmény szolgálatában... miért foglalkoznék ilyesmivel?... Szerezzen pénzt, nősüljön meg, legyen boldog... Könyörögve. De hagyja meg nekünk, hagyja meg nekünk Buboly Alajost, az egyetlent, a mélyet, a magasat, akit csak mi néhányan értünk... hagyja meg nekünk...

- Egészen konsternálva. De, kérem, hiszen...

- Közbevág, felugrik. Ne kérjen semmit... Mit akar kérni? Hagyja el!... Isten vele!... Legyen boldog... Agyő!... Két ujját lóbálja felé. Pónem vagyok...

- Megrázza a két ujját. Nagyon örülök... hogy szóhoz juthatok... Buboly Alajos vagyok...