A lap feldolgozottságának foka

Emberbőr

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Emberbőr
szerző: Kosztolányi Dezső
A Hét, 1914. február 22.

Kísérteties érzés beülni az egyetem előadótermébe és hallgatni Riedl Frigyest, a bölcs és színes tudóst, aki most, a hétvégi estéken - vonzóan-ideges modorában - az eleven irodalomról prelegál. Nemrég Reviczky Gyuláról beszélt, ezen a héten a Világ-ban olvastam Mikszáthról szóló pontos és kemény megállapításait. Különös és kísérteti érzés lenyomtatva látni, újságpapíron, az irodalomtörténet véleményét azokról, akik félig-meddig kortársaink, még különösebb és kísértetibb a tudós szavára figyelni, aki elevenekről és holtakról ex cathedra törvényt tesz. Úgy hallottam, hogy hosszan tépelődött, mielőtt elhatározta magát erre a feladatra. "Emberbőrrel dolgozom" - mondotta: a matéria kényes, az anyag, amivel operál, még fáj, a feladat döbbenetesen nehéz. Az az emberbőr, amelyet a kortársak lenyúztak az írókról, rámaradt az irodalomtörténetre. Fel kell jegyeznünk, hogy ez a bátor és modern tudós bátran és modernül állja a feladatát. Legközelebb Kiss Józsefről és Herczeg Ferencről beszél, utána talán a legújabbakról is. A régi irodalomtörténész csak exhumált. Megvárta, amíg múmiává szárad a halott csontja és bőre, és az anyaga szoborrá merevül, a halál tökéletes és változhatatlan szobrává. Az idő próbája volt a biztosítéka, az eltűnt korok ítélete az ő ítélete. Csak kivonatolt, selejtezett, és konstatált, élte a történelmet. Az új irodalomtörténész azonban csinálni akarja a történelmet. Egyelőre egy halott szellemét idézte, akinek még friss a sírja. A hallgatók nyugtalan örömmel figyeltek, érezték, hogy a tudomány csarnokában valami ünnepi és izgatóan forradalmi történik. Mit sápadnak, uraim? Az asztal csakugyan táncol, a nemrég elköltözött szelleme jelentkezik, de az asztalt mi mozgatjuk, hívő spiritiszták, akik hiszünk ebben a szellemben, a kezünk delejes remegésével, a parancsunkkal, az akaratunkkal. Sehol se annyira emberi tudomány az irodalomtörténet, mint nálunk. Nem egérrágott könyv az anyagunk, de élet. Az utókor pedig mi vagyunk, akik olvasunk, érzünk, gyűlölünk, akik összegyűltünk erre a szeánszra, akik ítélünk, koszorút, gáncsot adunk, akik irányítani akarjuk a históriát. Mert a magyar utókor a jelen.

Érdekes, hogy ma alig gondolunk az utókorra. Egy idő óta a művészek előtt is halott fogalommá vált. Azok, akik írással, festéssel foglalkoznak, és tulajdonképpen a jövendőnek, az eljövendő nemzedéknek is dolgoznak, többnyire - nem oktalanul - mosolyognak rajta. Diákkorunkban azt reméltük, hogy az utókor megcsókolja majd a homlokot, amelyet ma annyian - a tanárjainkra gondoltunk - meggyaláztak. Velünk együtt még csak a XIX. század eleji magyar írók éltek ezen az együgyű diákhiten, akik a maguk korát mindig sekélyesebbnek, butábbnak, gyávábbnak látták, mint az utókort, s egy életen át tudtak írni az asztalfiókjuknak és az asztaltársaságuknak, várván a halhatatlanság alamizsnáját. Ez az írói bigottizmus kora volt. Az utókor az író túlvilági élete. Ma azonban az író elvetette a barbár babonát, csak a munkái értékében hisz, nem az utókor jobb szemében és jobb szívében, a túlvilági igazságszolgáltatásban, a radikalizmus hitét vallja, és mikor valami igaztalanság, mellőzés, mérgezett nyíl éri, tudja, hogy ez nem tréfa, de tragikus véletlen, a sors, a végzet, amelyet komolyan kell fogadni, nem lehet rajta változtatni. Ha levágják az egyik karunkat, akkor fél karral járunk, szomorúan és méltóságosan, nem reménykedünk abban, hogy fenn a fellegekben az elvesztett karunk helyett tizenöt új karunk nő. A jelen ítél. Nincs föllebbviteli fórum. Különösen nálunk nincs. Azt tapasztaljuk, hogy az írók szőröstül-bőröstül átsétálnak a maguk korából az utókorba. Az utókor nem ér rá új törvénytáblákat írni, legfeljebb csak felejt. Petőfi Sándor a maga korában népszerű volt, annyira, hogy sehol se talált magányt az országban, még faluhelyeken is csapatosan mentek utána az emberek - maga írja -, "mint a medvetáncoltatónak". Ma is népszerű. Vörösmarty Mihály könyvei a pesti könyvkirakatokban porosodtak, felülről nyújtották neki a babért, sohase értették meg szivárványos, zengő, patetikus zsenijét. Ma sem népszerű. Gyakran hallok beszélni régi magyar költőkről. Legutóbb a Balatonnál egy öreg néni mesélt nekem a Károlyról és a Sándorról - a Kisfaludy testvérekről -, úgy, mintha csak tegnap éltek volna. Be kell azonban vallanom, hogy ezek az emberek, akik pusztán a szájhagyomány útján értesültek a költők életéről, és tőlük valószínűen egy bötűt se olvastak, az életükön keresztül mégis megsejtették az egyéniségüket, és valahogy - a maguk módján - értékelik őket. Jellemző az is, hogy vidéki urak - nemegyszer hallottam - Tompa Mihályt, a szegény, komikusan-szerencsétlen, csöndesen szenvedő hamvai papot Tompa Miskának nevezik, de Arany János már Arany János, és Petőfi Sándor csak Petőfi. Ez a magyar értékelés a magyar utókor. Az életük átment a köztudatba, a munkájuk nem. A frizurád, a zsaketted, az aranyfogad fontosabb, mint összegyűjtött munkáid. Vigyáznod kell, magyar író, hogy az utókor előtt sikkesen kösd a nyakkendődet.

Nagyon érthető, a fejlődő magyar szellemi élet természetéből következik, hogy most egy alkotó tudósunk ellene szegül a régi rendszernek, tettel tanít irodalomtörténetet, gyúrja a históriát. Még most melegében, a jelen lázában megsürgönyözi az utókornak a véleményünket, de inkább a parancsunkat. A kormányformánk arisztokratikus. Nálunk a szegény nép sohase intézhette sorsát, a történelmet, ki volt rekesztve az alkotmányból, és irodalmunkban is felülről szabták meg a törvényt, csak a szellemi arisztokratáink éltek, az irodalmi demokrácia, az olvasók kis tömege sohase juthatott szóhoz. Addig, amíg ez a szakajtó-alja olvasó hatalmas táborrá nem nő, öntudatossá nem izmosodik, amíg nem lesz politikai és a politika által irodalmi faktor, csakis felső ordréval lehet és kell kormányozni. Hitrabló adatokat lehetne közölni, hogy a halhatatlanjaink mennyire nem élnek, mennyire meghaltak, és micsoda arasznyi, ujjainkon is leszámolható évekből álló élet a magyar halhatatlanság. Riedl Frigyes radikális állásfoglalása összekapcsolja az életet az irodalommal. Az író már életében látja nevét a történelemben kurzív garamonddal vagy petittel szedve, mauzóleumot kap, vagy végignézheti a saját temetését, amint sajgó csontjait - a többi névtelen vitézzel együtt - egy közös sírnak adják. Aztán kijárhat a saját sírjához, mint a bizarr agglegény, aki előre megépítteti magának a sírboltot, felállíttatja a sírkövét, szép arany betűkkel rávéseti a születési dátumát, csöndes délutánokon leül a padra, és végtelenül elérzékenyedik azon a természetes gondolaton, hogy meg kell halnia. Mindenesetre pikáns és furcsa perspektíva, de az igazi harcos történelem kívánja így, pajzsra kell emelni az értéket, és a hullákat elevenen el kell temetni. Az irodalom vér, az irodalomtörténet pedig eleven tudomány, papirosa eleven papiros, emberbőr.