Elvírához
szerző: Eötvös József
Szeretlek! - oh vagy mért ne mondanám ki,
Mit évekig kinosan érezék,
Mi szívem átka volt, szivem reménye,
Vigasztalóm, s mi által szenvedék!
Szeretlek! - Vagy nem hordozám-e eddig
Hallgatva súlyos bánatterhemet?
Vagy hallál egy panaszt? vagy csak gyanítád,
E szív hogy érted annyit szenvedett?!
Nem tűrhetem tovább. Mit eddig rejte,
Tovább nem birja e szorúlt kebel,
A szív feljajdul hosszu bánatában,
A seb kitört, most hadd vérezzek el!
Oh én szeretlek! - Ajkaim kimondák,
Gördűlt a koczka, melyen éltem áll,
Űzz bár magadtól, veszszenek reményim,
Kimondhatám, - és te kihallgatál!
A bánatot, mely keblemet gyötörte,
Már nem magamba rejtve hordozom.
Ha bár érezve nem, megértve hangzik,
Nem hasztalan, mint eddig, bús dalom.
Te érteni fogod, ha elragadva
E lant keserveimről énekel,
Te érteni fogod ajkamnak átkát,
Megérteni, mért vérzik e kebel!
Megérteni, hogy ifiú koromban,
Hol annyi szép remény mosolyg felém,
Öröm helyett csak bánatot találván,
Csak a keserv gyönyörjét éldelém!
Megérteni e szívet bánatában,
A mit reméltem, s a mit szenvedek;
S ha majd a nép megindúl szózatomnál,
Titkon elmondani én értelek!
Oh, hadd remélnem! És ha jobb napokban
E vészhányt szív majd megpihenhetett,
Ha csak egy név maradt meg életemből,
S talán egy áldás sírhalmom felett;
Ha boldogabb utódok majd kivítták,
Miért korunk hiába küzködött,
S ha visszanéznek hálás érzetökben:
Tán megneveznek a dicsők között.
Vagy ha felejtés díja életemnek,
E gyermekábránd ha nem létesűl,
S mint életemben elhagyatva álltam,
Úgy elhagyottság lesz a sír körül:
Te ne felejts el sírom éjjelében,
Gondolj reám, ha majd már nem leszek:
Czélom magas vala, bár el nem értem,
S dicső vagy névtelen - szerettelek!