Elte
szerző: Kisfaludy Károly
Romános költemény első énekéből.
1.
A sötétlő véres kard
Síkra inti a magyart,
S a királynak jelszavára
Száguld honja oltalmára.
Mindenütt már fegyver csillog,
Pánczél, dárda, láncsa villog;
A nemesség lóra pattan,
S bátran a törökre csattan,
A ki, dúlva telkeit,
Lánczra fűzi híveit.
Hol Moravnak szőke árja
Nissza téreit bejárja,
Ott tanyáz az ellenhad;
Onnan csap be népzsarolva,
Szűzet ifjat elrabolva -
Arra robban el Hunyad.
2.
Büszkén fénylik már a félhold
A magyar sereg felé,
Mely a tarral vívni lángolt,
S boszuczélját föllelé:
Készen áll az vak dühében
Elbizottan erejében,
S mint közelgő vész morajja,
Mindig rettentőbb robajja.
Néz Hunyad, s komoly tüzében
Harczra inti táborát.
S végig futva ércz sorát,
Győzelem kél nagy lelkében.
Nem rettenti őt a nagy szám:
Kürtöt harsant, pajzsa dörren,
Harcz jelére kardja zörren.
S elzúdulva mint a villám,
Tör Murat rab nemzetére,
S dől, kit egyszer karja ére.
Hős nyomán röpűl magyarja
S a pogány rendét zavarja.
Mint terhes két fellegek
A forgó széltől zaktatva,
Vívnak most a seregek,
Bús haraggal, vért izzadva.
Elbarnúl a nap sugára
A fakón kelő portúl,
S a csatázók vad zajára
Minden szikla elmordúl.
Száz irányban forganak,
Fel s alá hullámzanak,
Láncsa pattog, nyílözön hull,
A ló horkant, ember jajdul;
Száz alakban sújt a vész.
Itt fő pördül, ottan kéz,
Vág, öl, ront, tör mindenik.
Testhalommá nő a sík,
S az enyészet zordon váza
Sorsokat gunyolva rázza.
Forrton forr a harcz dühében,
Messze csöng az éles vas,
S elbámulva fellengtében
Néz alá a büszke sas. -
3.
Hév dultán a két bajhadnak
Hat nehéz órák haladnak,
S még vitézség és erő
Nem lőn egymáson nyerő.
Elborúl Hunyadnak arcza,
Ily soká hogy kétes harcza
Lángszemébül bosszuszikra
Szétlövell a csatasíkra.
"Győzni kiszt hazánk reménye,
Itt ne húnyjon hősi fénye!
Fel, vitézek, új vivásra,
Most utánam vég csapásra!"
Igy dörög, s zászló kezébe'
Vágtat a tar sűrüjébe.
Elszánt népe lelkesítve
Uj erőre s tűzre gyúl,
S kard-suhintva, nyíl-röpítve
A vezér után zudúl.
S elbőszülve, sort szakasztva,
Vérit ontva, vért fakasztva,
Testhantokra testet hány,
Míg nem tágul a pogány!
Ez gyéren fut nem sokára,
Éltét bízva gyors lovára.
Merre csak nyilást talál:
S zászlóit fenlobogtatva,
S diadalmat harsogtatva,
A győző utána száll.
Elfoglalva Nissza vára,
Lángözönben mindenütt,
S a pogányok vérútjára
Borzasztó világgal süt.
4.
Mindég távol- s távolabb hat
A futamló és üző had,
S mint nyáresti villanások
Hévség-szülte kék felhőkön,
Játszadoznak a tetőkön
Szerte fegyvercsillogások.
Elhangzott a had dörgése,
A bajtéren csendesség,
Csak haldoklók nyögése
Kél remegve néha még,
Kik az édes léttül válnak,
Jégkeblén a zord halálnak.
Kora váltát szülejétül,
Váltát édes kedvesétül
Itten sínli egy vitéz;
Még utolsó pillanattal
Ama drága földre néz,
Hol szerelmes indulattal
Rengve hű karok között
Kéjrül-kéjre röpdözött.
Hasztalan vív ifjusága,
Megragadja a halál,
És emléke s boldogsága
Nem mulandó éjbe száll.
Ott egy bajnok a fövényen,
És magát sebzett agyában
Vélve még a büszke ménen.
Levegőt vág, s elhunytában
Tág kebellel, szív-feszülten,
Vérkedvébe elmerülten
Felszökik, s örömkaczajjal
"Győztünk! győztünk!" harsog, s meghal.
Itt egy durva harcz-magzatja
Hörgő ellenét szaggatja,
Vég erővel kardot kap,
S még annak szivéhez csap;
Most imádság, majd szitok dűl
Sebtől tátogó melyébül,
Míg elhúny lélegzete,
S vérbe fúlad élete.
Honja bátor védletében,
Vég perczén ott áll egy hős;
De a hit szelíd ölében
Lelke most is még erős;
Tetteit keresztülfutja,
Tisztit teljesítve tudja,
S így nyugott szent végzetén;
S mint a szálló nap sugára,
Lebben szét a földi pára
A dicsőnek életén.
Mély porágyon elterűlve
Látni így a hősöket.
Üldözésök lángja hűlve,
Most örökre békesűlve
Egy föld iszsza véreket.
5.
Merre Haemusz kék ormával
S köd leplezte homlokával
A magas felhőkbe nyúl,
S néztit messze földre hányja,
Arra száll a harcz iránya
S mindég távolabb vonúl.
S most az erdők sűrüjébe,
A barlangok éjjelébe
Rejtezett bolgári nép
Ismét a szabadba lép;
S részint visszatér lakába,
Melyet épen hagya el,
S most pusztán s hamvadva lel:
Sok tódúl a had nyomába,
Hol piroslik még a vér,
S földet vagy segédet kér;
Kit szelidebb érezet
S embertársa szenvedése,
Kit méltatlan díj nyerése,
Zsákmány s martalék vezet.
6.
Közepén a bús piacznak,
Legdühösb helyén a harcznak,
Hintve annyi hűlt tetemmel,
Tarkán egy halom tűnik fel,
Hol nap sorsát intézve,
Harczistenként szerte nézve,
Félvilágot tartva válla,
Nagy Hunyad nem régen álla;
Most felűl a holtakon,
Kikre mérge csattogott,
Egy szép ifjú fekszik ott,
Mint vitézi hamvakon
A leroskadt emlékkő,
Még dőltében is dicső.
Nyílt sebén patakzik vére,
Köd borult vidám szemére,
Elzsibbadt érzéke már
Ifjú lelke késik bár;
Még liheg mélyen, halkan,
Még erében élet van.
Torda ez, kit a dicsőség
S halhatatlan hősi tett,
Melyért a nagy szív s erős ég,
Harczveszélybe késztetett:
S mint zászlósa a vezérnek
Megfelelt a bajnokvérnek,
Melyből fényre származott,
Melyre új díszt bokrozott.
Ott a halmon hű melyével
A hegyes tőrt ő fogá fel,
Melyet orzó gyilkos kéz
Oldalast Hunyadra sujta,
A midőn az ostromvész
Mindent végcsapásra gyújta,
S Ízsabég dölyfös tűzének,
Vad rohantu fegyverének
Győzni a szerencse ott
Csak múló reményt adott.
A roppant Egész, szemében,
Elmerülve nagy tisztében,
A vezér nem látja őt,
A miatta vérezőt;
S néma bár, de szép tettével
Torda holt gyanánt maradt el.
Messze téren tétova
Száll s nyerít délczeg lova,
Majd megáll s néz fülhegyezve,
Kedves terhit kémledezve,
S őt nem hallva szózatán
Száguld a küzdők után.
7.
Esti bíbortűzben égnek
Erdős bérczi a vidéknek,
S a nap válva nagy körétől
Csendes felségben leszáll,
S hegy-völgy fosztva lángszinétől
Kékellő homályban áll.
Édes illattal tele
Kél az alkony hűs szele
És enyhítő lengzetében
Reszket a lomb és zörög,
S a patak sebes lejttében
Most vidámabban csörög.
Harmatgyöngyök fényledeznek
Rengő zöld fűszálakon;
Csüggedt bimbók éledeznek
A kisült virányokon.
Most a rekkenő melegtől
Eltikkadt virágkebel
Csókolgatva langy szelektől
Kelyhét szebben nyitja fel:
Mint a szem, mely könyűjében
Érző szív után tekint,
És a részvét lágy ölében
Édes nyugtot lel megint.
8.
Holttestek mellől kivéve,
Ékes nyoszolyára téve,
Egy magányos lak hűsében
Hol csendes nyugalma lőn.
Torda eszméletre jön;
S mindjárt első érzetében
Kardhoz kap - de hő kezet fog,
Mely gyöngén ápolva hajlog
Vasterhét feloldani,
S nyílt erét elfojtani.
S ím a bágyadt lámpafénynél,
Áll egy szép alak fejénél,
Egy alak mely bájvonzattal,
Egyszer látva mint az ég,
Képzetünkben él mindég,
És derengő arczulattal
Lesve mozdulásait,
Szívja bé vonásait.
Barna fürtje omladozva
Lengedez hóvállain,
S leple félig bontakozva
Reng a szív hullámain
Egy fejér sugárnak látszik
Deli, karcsú termete,
Melyen kéj-lehellve játszik
A tavasz víg szellette.
S a teremnek ajtajánál
Egy komor de tisztes ősz áll,
S hárfát tartva karjain:
E dal reszket ajkain:
* * *
"Kies gyöpön ki fekszik ott,
Homályba tört szemekkel?
Te vagy bajnok? már elzúgott
A harcz, s te még se kelsz fel?
Nincs koszorúd szép tettekért?
Tőlem ne várj szerelmi bért;
Nyugodj akkor vitézem!
Inkább halálod nézem;
S hullámként, melyet hajt a vész;
Te is majd úgy felejtve lészsz."
"Van koszorúm szép tettemért,
Mely fényt övez fejemre;
De tőled várok édes bért,
És írt égő sebemre.
Szép szűz, ne félj: a bajnokvér,
Földet mos bár, de égig ér;
A szerelem e színben
Lobog a hősi szívben,
S habár felejtett sírba kél,
Szerelme mint szép tette él."
9.
Mintha álom lepte volna,
Hosszú álom és nehéz.
S most az ég reá hajolna,
Torda a szép szűzre néz;
S a csatának mord dühében
Fendörgött tüzes kebel
A kegyesnek bájkörében
Most lekötve szót nem lel.
Néz - de mint a lét reménye
Benne újra éledez,
Akként minden érzeménye
Szent hálára gerjedez;
S bár utóbbi sorsa kétes,
Mert kevés bolgári szív
Volt itt a magyarhoz hív,
Sebje még is kétszer édes:
Él Hunyad még, s általa!
S mint a földet-ébresztette
Hajnalcsillag áll felette
A vidék szép angyala.