Elszántan és szomorúan
szerző: Bálint György
„Minden izgalom nélkül, nagyon elszántan, mélységes szomorúsággal teljesíti mindenki a kötelességét” – mondta William Temple, York érseke a háborús Angliáról. Elszántan és mélységes szomorúsággal: így élnek és küzdenek az angolok és általában az európaiak az új háború harmadik hónapjában. A nyugati háború, mely szeptember 3-án tört ki, november végére el is kezdődött, és az európaiak, akik részt vesznek benne, vegyes érzelmekkel, de acélos kitartással végzik munkájukat. – „Senki sem örül a háborúnak ebben az országban” – állapítja meg a yorki érsek, és bizonyos, hogy e megállapítás nemcsak Angliára érvényes. A szomorú elszántság általános, és nem szorítkozik földrajzi egységekre. Az európai ember világosan átérzi tragikus szerepét. Cseppet sem élvezi, de tudja, hogy végig kell játszania. 1914-ben valószínűleg másképp érzett: élvezte a váratlan kaland izgalmát, és nem hitte, hogy nehéz és félelmes munka vár rá.
Ennek a háborúnak minden oldalon egyformán „rossz sajtója” van. Sehol sem dicsőítik, sehol sem találják szépnek és nagyszerűnek. És úgy látszik, mégis mindegyik oldalon őszintébb meggyőződéssel és mélyebb elszántsággal folytatják, mint huszonöt évvel ezelőtt. – „Az emberek gyűlöletes kötelességet vállaltak magukra – írja a yorki érsek –, de mennél inkább gyűlölik, szükségképpen annál tisztábban látják, hogy kötelességük.” Hogy ez így van, azt többek között az európai szellemi emberek magatartása is bizonyítja. Mindegyik hadviselő ország szellemi vezéralakjai úgyszólván kivétel nélkül „konformistákká” lettek a háború kitörésekor. Nincs többé nemzetközi „eretnek” tábor, mint 1914-ben, amikor a hadviselő országok java szellemi emberei verődtek össze Svájcban, hogy „au-dessus de la mélée”, a véres kavargás fölé emelkedve, hirdessék a szellem tiltakozását. A hadviselő felek mai gondolkozói, írói, művészei otthon maradnak, kitartanak, elszántan és szomorúan vállalják a háborút és minden szellemi és erkölcsi velejáróját. Giraudoux vállalkozott a legfőbb cenzor tisztjére, Valéry az „elefántcsonttornyot” a rádió leadótornyával cserélte fel, Duhamel a frontkatonák szórakoztatását szervezi, és Julien Benda, az írói pártatlanság fanatikus hirdetője ma helyesli a háborús Franciaország szigorú fegyelmét, helyesli még azt is, hogy maga sem írhat mindig teljesen szabadon, és csak azt sajnálja, hogy a háború emberöléssel is jár. Azért említem most csak a francia példákat, mert 1914-ben éppen a francia írók közül fordultak legtöbben a háború ellen. Ma csak Alain és Jean Giono ellenállásáról tudunk, melyre nem támadt visszhang.
Vajon Julien Benda, az „írástudók árulásának” megbélyegzője maga is „áruló” írástudóvá lett sok más, különböző nemzetbéli írótársával együtt? Elárulták-e a szellemet, a humanitást, az örök európai és emberi értékeket, amikor – ki-ki a maga hazáján belül – a háborús ügy mellé álltak szomorú elszántsággal?
Azt hiszem, nagyon kevesen válaszolnának e kérdésre igennel. Bárhogy vélekedjenek is a háborúról általában – az európaiaknak és különösen a nietzschei értelemben vett „jó európaiak”-nak fel kell ismerniük, hogy ez a háború más, mint a legutóbbi. Több, mint más: az ellentéte. 1939 nyíltan és keményen fordul 1914 és annak minden következménye ellen. Amit a világháború négy éve és az utána következő „béke” húsz éve teremtett, azt kell felszámolnia, az európai szellemi emberek szerint, a mostani háborúnak. 1914 és 1939 között ijesztő alapossággal felszámolódott minden emberi érték – 1939-ben megkezdődik a felszámolás korszakának felszámolása. Mély, kétségbeejtő zűrzavarban élt Európa az elmúlt huszonöt éven át. A „béke” nem enyhítette a zűrzavart, sőt a legtöbb helyen fokozta. Európa ziláltan élt, gyökeres rendetlenségben, értelem és méltóság nélkül. A szellemi emberek egy része – sőt nagy része – elnéző volt ezzel az állapottal szemben, egészséges fejlődést várt a beteges erjedéstől, kerülte a végleges állásfoglalást, a határozott pártállást, a szigorú ítéleteket. A nagy gazdasági depresszió és a kétségbeesett társadalmi harcok súlyos korszakában, a húszas évek végén és a harmincas évek elején, az entellektüelek egy tekintélyes tábora vészes „megértést” mutatott minden irányban, emelkedetten megbocsátó volt és emelkedetten tehetetlen, Európa „békés fejlődésében” hittek, és Európa egyre hátborzongatóbb meglepetésekkel szolgált.
1939 ősze máris hozott egy határozott eredményt: a nyárspolgáriasan elnéző humanizmusnak örökre vége. A jó európaiak megtanulták, hogy a rendetlenséggel nem lehet megalkudni, az értelmetlenségnek nem lehet megbocsátani, és a zűrzavarból nem lesz haladás. Európa ismét megtanulta a szigorúságot, és a szellem kezdi ismét felismerni a fegyelem gyógyító erejét. A háború szörnyűségét mindegyik küzdő fél elismeri: de az is nyilvánvaló, hogy a mai fájdalmak már egy új Európa születésének előjelei. Az út, melyen az európai emberiség e távoli cél felé elindult, tragikus – de más helyes út – úgy látszik – nem volt. Sok európai, ha megkérdeznék, hogy miért lépett erre az útra, nyilván Malraux egy híres hősével felelné: „Emberi méltóságból.” Ez az emberi méltóság hiányzott oly sokáig Európa tömegeinek életéből. A méltóság és az értelem. Egyformán hiányzott a szenvedésükből és a kényelmükből. Most elkezdődött a kemény és szigorú élet korszaka; az összeszorított fogaké és a veszedelmeké. Rideg és fájdalmas korszak, úgy látszik, gyorsan szaporodó borzalmakkal. A szellemi élet nagy alakjai és a névtelen európaiak tömegei elszántan és szomorúan vállalják a korszakot. Mosoly nélkül mennek tovább a megkezdett úton, de kétségbeesés nélkül is, mert tudják, hogy előbb-utóbb elvezet valahová.
Forrás
[szerkesztés]- Lásd a vitalapot!