Első elégia
Kedves Samain-em, még írok teneked.
Postát először küldök a halálnak,
majd elviszi hozzád egy vén cseléded,
a mennyei tanyádon megtalálnak.
Hát mosolyodj el, hogy nem könnyezek.
És mondd: „Te, nem vagyok olyan beteg"
Még látogass meg jó barát. S mihelyt
belépsz az ajtón, szólj: „Búsulsz, mi lelt?”
Jöjj még. Orthezbe vagy. Ne késs benyitni.
A kalapot tedd a székemre, itt ni.
Szomjas vagy? Vár a kék kútvíz s a bor ma.
Anyám lejön. „Samain...” kiáltja nyomba,
és a kutyám állát kezedre nyomja.
Beszélek. Ám te komolyan mosolygasz.
Nincs már idő. Ábrándjaidba bolygasz.
Bealkonyul. A sárga fény elomlik,
mert minden alkony az őszhöz hasonlit.
Hegyipatak zúg. Egy galamb rekedten
sóhajt a tengerzöld nyárfán, a csendben.
Hallgatsz. Ki boldog, az szavakba fösvény.
Itt az a nyárvégi, homályos ösvény,
itt az az út, amely hazavezet,
a girbe-gurba, árva kövezet,
itt estikéknél az Éj térdepel,
kormos küszöbről kék füst rebben el.
Nincs változás. Ahonnan égre keltél,
az árny, hol éltél, sírtál, énekeltél,
ma is tiéd, de minket elhagyott.
A fényed a homályon átragyog,
mely térdre készt bennünket nyári este,
mikor az Isten jár-kel itt, növesztve
a gabonát, s megérzik a szulák
mögött, csaholva a bundás kutyák.
Nem fáj halálod. Homlokod takarja
babérral más és födje el redőd.
Nem sért barátod, ő ezt nem akarja.
Tizenhat éves gyermekek előtt,
kik majd sírodhoz elzarándokolnak,
könnyel hódolva édes verseidnek,
ne rejtsük el dicsőségét azoknak,
akik emelt homlokkal haltak itt meg.
Nem fáj halálod. Itt az életed.
Amint a szél, mely orgonákat ingat,
nem hal meg, ámde újra fölremeg
sok év után, mikor megint kinyílnak,
dalod ringatja majd el fiainkat,
akikbe immár, én kedves Samain-em,
eszméink érnek, bizton és serényen.
Sírodra nézek, mit tegyek reája,
én régi pásztor, kinek sír a nyája?
Hiába volna lelkem adománya.
A sót elenné a hegy vadja holnap,
a bort kiinnák ők, kik megraboltak.
Rád gondolok. A nap hanyatlik egyre,
mint amikor itt ültél e szalónba.
Rád gondolok. A kedves, honi hegyre.
Versailles-re gondolok, hol andalogva
bús verseket mondottunk, meg-megállva.
Hívedre gondolok, meg az anyádra.
A bárányokra, mik a tó vidékén
bégettek, a haláluk várva békén.
Rád gondolok. A tiszta, üres égre.
Nagy vízre, tűzre, amely ellobog.
Harmatra, mely a szőlőn csillog égve.
Rád gondolok. Istenre gondolok.