Elmélkedések a női ruháról

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Elmélkedések a női ruháról
szerző: Bródy Sándor

A férfiak szamársága

Ősz a fejem, de nem az évektől. Talán az asszonyi ruhákról való bölcselkedés fehérítette meg hajamat halántékaim fölött. Mondják, vagyunk ilyenek, sőt némelyek a hasonló filozofémába bele is kopaszodnak. Él egy társam, a kinek délceg alakján büszkén ül fiatal feje, haja pedig hófehér. A hölgyek a színházakban bámulva és egyszersmind rokonszenvvel nézik őt, mert bizonyára érzik, hogy nem földöncsúszó földi gondokért és nem fizikai, vagy lelki szenvedések miatt, hanem elméje erejét meghaladó bölcselkedésekért, gyöngéd titkokba való sűrű beavatkozásáért érte őt el a kora megőszülés végzete. Elnézést és szánalmat hát az én szegény fejemnek is, óh Hera, hogy oly dolgokba avatkozom, amikhez nincs jogom és amikben csak meggyőződésem erős, de a tudásom vajmi gyarló! Engesztelésül és vigasztalásnak mindjárt beszélek a férfiak szamárságáról.

Valamint az asszonyok maguk, oly rejtelem előttünk a ruháik is. Tetszik nekünk egy leány, pedig a ruhája szép. Nem tetszik nekünk egy asszony, pedig ő maga gyönyörű és csak a ruhája rossz. Keressétek azért a harmóniát és kerüljétek a szerénységet! De legmesésebben tudatlan vak és értelmetlen asszonyruhák tekintetében a kora ifjúság.

Egy fekete alapú, piros pettyes és milflőr kartonruhára emlékszem még, ezek voltak az én szememben az első női öltözet. Mily külön varázsa volt ez egyszerű, talán el is szabott derekaknak, fodros szoknyáknak, a melyek közül az első még csak bokáig ért. Ma is eszembe jut a külön illatuk, a kartonnak olajos, kedves szaga. És nem láthatok azóta se piros pettyes vagy milflőr ruhát, hogy részint bánatos, részint forró meghatottság ne vegyen rajtam erőt. Pedig amint mondám, megöregedtem és sokat tudok, amiről akkor nem is volt sejtelmem is. Én, én! De voltak nálam sokkal okosabb és vásottabb fiúk, a kik velem együtt mind a ruha ráncaiból akarták kitalálni és eltalálni a nő anatómiáját.

Butaság aranykora! Oly szívesen időzöm nálad, visszasírván az időt, a mikor a világot betölti piros homály, vége nincsen semminek, azt látjuk, amit akarunk és nem azt, ami van, s nem annyit szeretünk, a mennyit lehet, hanem még többet valamivel. Kor, melyben elandalodunk egy kis kék ruhától és megbódulunk egy nagy s nehéz vörös öltözettől: üdvözöl az, a kinek elmúltál, ama nagyszámú érett férfiak nevében is, a kikre nézve az asszonyi ruhák tekintetében örökké való vagy és változatlanok a te drága bolond illuzióid.

A férfi társadalom, a melynek minden tagja szereti adni az orvost: szidja a fűzőt, pedig azt sem tudja, hogy ez a roppant fontosságú öltözetdarab mit jelent. Ne is tudják meg általában soha; én nem mondom meg, részint mert nincs jogom erről itt beszélni, részint mert magam se tudom. Csak sejtelmeim vannak róla, sejtések, a melyek középpontjában a halcsontos páncél, mint az asszonyok szenvedéseinek egy különös emblémája jelenik meg... Mennyit is nem martírkodnak értünk, mennyi gondjukba és gyötrelmükbe kerül nekik a mi illuziónk!

Az egri leány

A férfiak rosszasága következnék most, de hagyom az ős témát és sietek az egri leányhoz.

Olyan az egri leány, mint a legszínesebb, a legtarkább, legkinyíltabb tulipán. A parasztleányt gondolom, a ki egyszerre húsz szoknyát vesz föl, keményítettet, vasaltat, pirosat s lilát, törökös dessínűt. Oly szélesek, úgy suhognak végig az utcán, oly gőgösek mint a páva.

Regina Panni, Regina Panni! Emlékszem egy halvány, karcsú parasztleányra, a kit így hívtak és a mikor vasárnap - rozmaringgal a kezében - végigment az utcán, mindenki mondta, az urak és az úrnők is: itt megy Regina Panni, a szép száz szoknyájában. Annyi nem volt, de csaknem annyi, mert tehette. A gyengéd és sugár leány csak úgy roskadozott százrétű ruházatának terhe alatt, a mely nem szolgált egyébre, minthogy formáit elleplezze. Nem tudom, mi történt vele, de szegényke talán nem is él már, talán belehalt e természetellenes törekvésbe, a melynek az én szememben ő a típusa. Hadd ejtek egy könnyet az egri leányért, amivel egyszersmind, remélem, bebizonyítottnak veszik, hogy az asszonyi ruha igen-igen eltér céljától és feladataitól - az esztézisről nem is szólva - ha a női formák, az asszony alakjának a tökéletes eltitkolására adja magát. Nem szabad, nem szabad! diszkréten titkolni kell, de elhazudni, merőben mást állítani - soha.

Látom a görög hölgyeket, azok voltak mégis a legszebbek, mióta világ a világ és azok úgy cselekedtek, mint ahogy fent előirva van. Ők diszkréten tudtak titkolózni. Jöjjenek velem, lessük meg titkaikat.

Lábaik színes sarukba fűzve. A szandálok sarok nélkül valók, mindig kivágottak. (Harisnyát akkor még nem kötöttek, ezt a részletet talán hagyjuk is el.) Fehér gyapjúból készült hosszú - ujjas vagy ujjatlan - egy darabból való ruha födi egész testüket. Ez az egy khiton, mindjárt ez az egy khitón és azután csaknem semmi más. - Jó idő volt mindig Görögországban, bár nálunk volna olyan jó idő! - Az egyetlen ruha azonban sok mindenre jó volt, gyönyörű, természetes, keskeny ráncok teltek abból, sőt tunika is, mert felhúzván a hószínű szövetet és derékon övvel összeszoríttatván, csaknem térdig leeresztették. Egyetlen varrás volt az egész öltözeten, oldalt. Ha fáztak az asszonyok, egy nagy fehér, vagy színes kendőt borítottak magukra, az ezer redőjű, de lenge hímationt, a mely hol sleppelt utánuk, hol meg csak a nyakuk köré volt fonva, lengetve, hanyagul odadobva mint egy boá...

Hogy kinevették volna az én szép egri lányomat, a ki nem csak Egerben lakik, ha vagy egyszer Athén utcáin megjelenik, vasárnap délelőtt!

Nagyon szépek voltak, nagyon egyszerűk lehettek, azért rendkívül nagy szeretetben és ritka nagy tiszteletben állottak az akkori férfiak elött. Mind férjhez ment, mind, csak az nem, a ki egyáltalán nem akart.

Az egyszerűség! Rég mondom én azt, hogy ez a fő. Csak a férfiak tudnák azt, hogy mi az egyszerű. Egy kivágott, fehér, nehéz selyemruha nekik már nem egyszerű! Pedig mi van ennél egyszerűbb és természetesebb? A színtelen ruha, a melyből egyetlen díszítő szín kirikít: az a nem egyszerű és ha tízféle szín van együtt, de harmóniában: az megint egyszerű. Nincs pompa és nincs egyszerűség, csak az nem szabad, hogy nádszál kisasszony georginának öltözzék és liliomnak a tubarózsa!

Egyszerű! Mérges vagyok e szóra! Mily fontoskodó hazug szavakat találunk mi, férfiak, magunknak. Emlékszem egy úrra, a ki egy tisztes házba estefelé véletlenül bement. Fogadták, a házikisasszony nem öltözködött át, úgy fogadta. Nem akart az nap sehova menni, nem várt senkit. Egy sima derék és egy harangszoknya volt rajta. Május vége felé járt, gyönyörű meleg idő, a kisasszony egészen könnyen öltözködhetett.

- Óh, mily egyszerű, óh, mily szolid, házias! mondta az egyszeri úr. Mert az úrhölgynek igen jó alakja volt. Aztán nemsokára elvette, el bizony.

A kalap és még valami

Nyilatkozni akarok a női kalapok ellen. Lehet, hogy csalódom, de szentül hiszem: nincs annyi jogosultsága a kalapnak, mint a mennyit arrogál. Ritka arc az, a melyhez jól áll és igen sok gyönyörű fő van olyan, a melynek határozottan árt. A kalap általában valami nem természetes és igen-igen ritkán tud összeforrni az egész alakkal. Minek a kalap, a mikor csipkekendő van? Vannak kalapok, vagy helyesebben voltak, a pamela, a Rembrandt, a bolero, a toquenanak némely változatai, de... Ezek részletes és oly nehéz kérdések, hogy itt csak érintem ezeket, hogy egy jövő alkalommal fölvegyem ellenük a komoly és elkeseredett harcot. Most pedig, mielőtt rátérnék az általános rész befejezéséhez, hadd teszek eleget a családias érzésnek, a szükséges és hasznos jó erkölcs követelményeinek.

Nem akar az a jó és szelid ember, a ki ez alkalmi elmélkedéseket elmélkedi, semmi rosszat, inkább óva int mindenkit a haszontalan cifrálkodástól, pazar költekezéstől, a ruhákkal való hívságos tetszelgéstől. Óh, bár volna szavam erős és sirámos, mint a Jeremiásé, hogy világszerte el tudnám panaszkodni a női ruha mai rettentő kultuszát. Óh, mily más volt a régi világ...

Van egy kedves, kedves öreg asszony ismerősöm. Nyolcvan esztendős, de a milyen szinte áttetsző fehér, gyengéd, olyan erős és épp még, hála a jó istennek! Most örvend az első dédunokájának és most intrigál, hogy két lányunokája ahhoz menjen férjhez, a kit szeret. Szelíd, csendes, mosolygós öreg asszony, a ki esti hétkor lefekszik és hajnali három órakor már felébred. Meggyújtja a gyertyát, felöltözik, olvasna, de sohse talál jó szemüveget. Elüldögél magában csendesen, hogy senkit ne zavarjon.

Egyszer, álmatlan, téli hajnalon mellé ültem.

- Beszélj nekem anyus, amire szépre, érdekesre egész életedből emlékezel!

Végigsimította a reszkető kezével homlokának ráncait és mosolyogva szólt:

- Ezelőtt hatvannégy esztendővel, csak hatvannégy esztendővel, volt egy ruhám, fehér batiszt, kék pettyekkel, de egészen kicsi pettyekkel, sűrűn behintve...

A három Fejeő-leányok

Cukrászból és katonából - legfeljebb még kocsisból - álljon a világ: így végezik ezt el a fiúgyerekek. A mennyire visszatudok emlékezni, én nem akartam sem cukrász, sem katona, sőt még kocsis se lenni. Legjobban vonzott két élethivatás: a nőszabóé és a költőé.

Azért volt ez, mert egy házban laktam - kisfiú koromban - a három Fejeő-lánnyal. Mindig batisztban járt mind a három, az egyik színesben: ez volt a legöregebb, a másik fekete alapúban, ez volt a legvidámabb és legkövérebb, a legkisebbik télen-nyáron tiszta fehér ruhát viselt. Piskótatésztákat ettek mindig, savóval leöntött könnyű tésztákat és nem húst, mert gyengék valának. A három lánynak anyja nem élt már, csak apja, a ki mindig pipázott, más egyebet sohasem csinált, de a pipa nehéz volt, munka lehetett belőle szívni. A lányok varrtak másoknak, de csak a legjobb családoknak, de csupán - azért nem kivétel nélkül - báli ruhát. Hozzájuk nekem szabad bejárásom volt öttül nyolc éves koromig. Némely napokon, az ismeretség kezdetén, magam is szoknyában jelentem meg. Emlékszem fehér pikés kis viganókra és egy kissé szégyenlem is magam. Valamivel bölcsebb voltam akkor, teljesen kihasználtam korom előnyeit, ha szabtak a lányok, ha próbáltak a kisasszonyok, ha a gombostű a szoknyák alá, a földre esett: nekem mindig szép szerep jutott. Az ollót - a mely mindig elvész - kerestem és megtaláltam, a hölgyeket felszólításra és felszólítás nélkül versezetekkel mulattattam, a míg a három leány tűzködte rajtuk a rózsa-tarlatán, a fehér moll és a kék tüll ruhát.

Tarlatán, tarrlatán, taarlataán!

Ez a név ki nem megy a fejemből soha. Sirok - komoran, hang nélkül, könny nélkül, magamban - hogy a takácsok már nem szövik, bálokban már nem viselik. Az én három lányom is igen szerette: az idős, a ki férjhez ment, a mulatós, a ki meghalt, a legfiatalabb, a ki apáca lett. (Ő díszítette a ruhákat, ő volt az, a ki csalódott szerelmes volt, anélkül, hogy férfit ismert volna valaha.)

Ebben az időben vésődtek be lelkembe azok a kevés igazságok, a melyek elkisérendenek a sírig. A középső Fejeő-leány jelentette ki ez igazakat, a melyek az ő rég elmúlott kedves althangján most lemuzsikálódnak lelkemben:

- A báli ruha olyan legyen, mint a hab, mint a felhő... Az a jó, ha egy-egy kis virág, arany petty, ezüst szikra itt-ott beeste.

- Nagysádnak - megbocsásson - ruhát mi nem csinálhatunk, a bálozó leány nem papagály...

- Kivágni, igen kivágni, a vállakat akármeddig kivágni, fiatal lánynak is, de a mellel vigyázni kell. A teinte nem határoz, csak a csont ne lássék, ne legyen beesett... Meztelenül hagyni a kart csak asszonynak való, az egész városban csak egy lányt ismerek, a kinek szép karja van, de az bálba nem jár.

Az én leányaim nagyúri hölgyek voltak valaha és nekik nem imponált a párisi szabó tíz kézen és probírmamzelen át honunkba került modellje. Szabadkézből dolgoztak és a kis gömböc Andornaki Annát ha felöltöztették, majdhogy el nem szállt az, olyan könnyű és graciózus lett.

...Tegnap, hogy vén fejem fényes bálba vittem: a Fejeő-lányokra emlékezém. Óh, be hiányzik itt Budapesten egy pár tönkrement nagyúri kisasszony.

A Nap és más égi testek.

Legyen a lady patronesse olyan, mint egy igazi királyné koronázáskor... Legyen olyan brokát, vagy nagy síma virágú selyemruhája, a melynek rőfje legalább egy louisdor. Uszálya az emelvényről hullámozzék le a pádimentumra, messze, messze... És leányuk, ha van, öltsön színes selyemruhát, ha lehet új vöröset, filigrán aranyékszerrel az egész mellen... De vajh, helyén van-e az eszem, hogy divatot akarok csinálni azoknak, a kik a divatot csinálják. Mit bánom én, hogy mi legyen, a mikor látom, hogy mi van. Láttam egy sárga, egy egészen sárga báli ruhát, szőke leány viselte; szőke leány sárgában! Selyemtafotából készült az egész öltözet, könnyű, nem hosszú, magából díszítve. Miként ha sárga viola szirmából volna összeszőve az egész. A sárga ruhás szőke leány kezdetben kápráztatta a szemeket, bosszantotta a mamákat:

- Itt megy a Nap leánya!

- Nem, ez a Hold, a mikor teli!

- Sárga, nagysád, egyszerűen sárga, hogy szabad egy fiatal leánynak sárga színt öltenie.

Óh, leányok - én pedig azt mondom - álmoskönyv, előítéletek és példabeszédek bölcsessége szerint ne öltözködjetek és fogadjátok be kegyelmesen szíveitekbe a sárga színt. Nincsen oly asszony, a kinek ez - valamely változatában - jól ne álljon, pompásabb a pirosnál is, csakhogy szelídebb. A már beteg szivű férfiakra pedig jótékonyan hat és az egészségeseket beteggé teszi! Óh, asszonyok, kultiváljátok a sárga selymeket minden nuanceaiban, bálokon, estélyeken, minden nagyobb alkalmakon, mert nincs szín és ruha alkalmasabb ünnepivé, ékessé, meséssé, azaz széppé és józantalanná tenni ezt a világot, a mely köznapi, szürke, formátlan, józan, sőt rideg általában. Meg kell lopni az égi testek színeit - a férfiakat nem szükség okvetlen tönkre tenni anyagilag. Olcsón dolgoznak - és sikerrel is - a mai Prometheuszok, a gyárak ifjú vegyészei. Használjátok föl fantáziájukat és tudományukat!

Illúziót, minél változatosabb, több illúziót! Kerestem az idei bálokon egy fekete ruhát, fiatal leányon, a ki nem gyászol, hanem inkább kivirít a sötét szövetből. Rafinált férfiak gyengéje boldog és üde lányon a fekete ruha. De hol az a bátor lány, a ki ezt bálba föl merje venni, pedig mily szép volna fekete batiszt, fekete csipkékkel, sötét piros rózsákkal teletüzködve, vagy két-három fürt fehér orgonával!

Itten vigyázzunk. Elmélkedéseim rossz irányba térnek. Reformeszméimet nem tudom elnyomni többé, ne hajtsanak rám, de hallgassanak meg, miféle álmokat szövök, ha fekszem álmatlanul valamely nagy elite-bál vagy bizalmas jour után.

A gyertya leégett, a hajnal fehérlik és tanácsokat oszt, segít az álmokat szőni a középső Fejeő leány.

Vénusz toiletteje.

Félénken, halkan beszéljünk most a pongyoláról. Egy festő barátomat megkértem, öltöztetné föl nekem a milói Vénuszt. A festő mondta: «nem lehet, nem szabad, bűn lenne!» De mert nagyon kértem, megtette mégis. Szereztünk egy képet a milói istenasszonyról, arra oszt a piktor ráfestett egy direktoár-korabeli pongyolát. Valóságos babaruhát egészen rövid derekút, roppant hosszú aljút, csak a színe volt fölötte asszonyos; olyan vörös, mint az ég, a mikor haragos, valami kicsinyt sárgába hajló, mondják, egy halálos, nagy méreg adja meg a szövetnek ezt a színt.

Vénusznak igen jól állott a ruha, új lett a szemünkben, egy egészen újkori asszony. Alakjának klasszikus méretei, ódon öltözete még modernebbé tették. Szégyen, nem szégyen udvarolni kezdtünk neki. De éjjel volt, egyedül ültünk a műteremben, sok-sok teák után. Odakint, a szerenáta után, muzsikások mentek hazafelé, ám a tengeren, apró tengeri bárkán, evezőjük lágy ritmusra hangzott végig a Schiavonén. (Mert nem Pesten volt ez az éjjel.)

Szólott a festő:

- Asszonyság, nincs szívem önnek cipőt pingálni.

- Legalább egy sor gyöngyöt a nyakába!

- Jó. De milyent? Igazit-e vagy üvegből valót?

- Igazit. Uriasszony lehetett az, a ki ennek az istennőnek élő mintája volt, a borában több - megtört - igaz gyöngyöt megivott az, mint a mennyit most egy királyné visel koronázási ünnepélyeken.

- Vajon ki lehetett?

- Mi közöd hozzá, imádd!

A felöltöztetett Vénuszt igen megimádtuk. Egy darabig szomorkodtunk és jajveszékeltünk, hogy nincs többé. Aztán örvendtünk, hogy az asszonyi szépség, ha elmúl, elvirul, eltéve az egyiptomi királysírokba, besüllyesztve a meloszi homokba, elboríttatva és eltemetve a Vezuv folyékony tüzétől, csipkébe takarva, selyemmel bevont abroncsba ékelve, ha a tengernek muzsikál, ha orosz trappereket hajt az Andrássy-úton: mindig egy, örökre változatlan. A férfiak átalakulgatnak mint a hernyók, más és más formákat, színeket, hiteket, meggyőződéseket, ruhákat váltanak, az asszony változhatatlan és elmúlhatatlan. És a nagy, a szegény Guynak kár volt azért megbolondulnia és meghalnia - pedig mindkettőt azért cselekedte - amiért nem tudott belenyugodni, hogy voltak szép asszonyok, a kik már rája nézve nincsenek... Megvannak mindannyian és soha sem halnak meg.

Gondolom, nem egészen világosan beszéltünk. De ott kint már világosodott az éjjel. A Lidó felől fehérlett a tenger, tündérek könnyű, fehér selyemuszálya türemlett, fodrosodott, majd simult ki rajta...

Mindketten igen helyeseltük, hogy a mai asszony főtörekvése, hogy feltámassza a régi asszonyok ruháit. Ne sírj barátom, minden korszaknak tiéd - az illuziója! És amint sokszor mondták előttem, de amint én is több ízben említém: ez a fő.

Hajnalban egy kis fekete szattyánpapucsot alkalmazott a piktor Vénusz lábaira. Sherry-brandyt ittunk és énekeltünk: nincs szebb ruha a pongyolánál, de fodor ne legyen rajta, ha igaz csipkéből van az egész az nem baj, de úgy lássék, mintha egy darabból lenne szőve, sehol ne lássék egy varrás... Egy fölcicomázott pongyola, olyan mint egy kokett öreg asszony. Diszkrét legyen, ezer legyen a ránca, de beleférjen egy kötőkosárba. De vigyázzatok, hogy lány meg ne lássa, mert megkívánja!

Végszó.

Van egy barátom, igen erős szivarokat szív, császárszakállt visel, főhadnagy volt a vadászoknál, a neve különben D'Anteville grófné. Az a híres grófné, a ki ama híres divatleveleket írja a napi újságokban. A grófné felesége: főnöke és tulajdonosa egy híres bécsi szabó-cégnek. Barátom egyszer így szólt hozzám: ön jót tett velem, leleplezem magamat ön előtt, én vagyok ama D'Anteville grófné, a ki tanácsokat adok a hölgyeknek a napi újságokban, mondhatom, e tanácsok sokba kerülnek az illető férfiaknak. Ha felesége lesz, ne engedje, hogy reám hallgasson, engem nőm kényszerít, hogy szakszerűen értsek a divathoz. Bemutat a magyar hölgyeknek - vevőinek - mint nagy ruhatekintélyt és megnézeti velem a próbákat. Az elegáns alakom miatt a hölgyek bíznak az ítéletemben és hányszor, óh, de hányszor igazolok egy-egy elszabott derekat! A grófnéknak nem csupán mint férjét, de egyszersmind mint főszabászt mutat be. Iszonyú, iszonyú, mennyit szenvedek, mennyire félek, hogy kisül, most sül ki mindjárt a tudatlanságom. És ha még engedne rendelkeznem a varrólányok között! Egy katonának ennyit hazudozni...! De szeretem Barbarát, - így hivják nőmet - miatta quietáltam és most már azt teheti velem, a mit akar!

Szegény barátom, a grófné, sorsa mélyen meghatott és most minden apropó nélkül eszembe jut. A magam részéről a világ végéig szeretném írni ezeket a leveleket. Csak most kezdek belemelegedni a képzelődésekbe. Sok fontos tapasztalati igazság most jut eszembe csupán. Emlékek az öt legszebb ruháról. Különféle történetek, többek között Iza tragédiája, a ki csak otthon volt szép, mihelyt felöltözködött, vége volt. Szeretném leszólni a prémeket, kivévén a hattyút és a hermelint. A tigrist, a jaguárt, azt nem bánnám!

De legjobban szeretnék beszélni egy ruháról, melyet megérteni nem tudtam és most már mindennek vége van. A hév nyár, homály a behűsített szobában: mindörökre elmúlott. Most hull a hó, hajam fehéredik, bár nem az évektől. Egy ruhát látok még, egyetlen egyet, de ez a legislegszebb minden női ruhák között. És többé nem merem megmondani, hogy melyik az, leírom, beleteszem egy kupertába és arra ráírom:

Az abszolút ruha. A legszebb. Halálom után felbontandó.