Elmélkedés a kancsó felett
| Elmélkedés a kancsó felett szerző: Tompa Mihály |
Azt beszélik, édes életpárom!
Hogy én mindig a bolondját járom,
Hogy nekem csak abban áll az élet:
Éjjel-nappal társalogni véled.
Nagy halálom, amidőn beszélik:
Hogy szememnek nem virad meg délig;
Mert hozzám csak reggel jő az éj el,
És az Isten napvilága éjjel;
S hogy még ott is botorkázva járok
Útamon, hol sem göröngy, sem árok.
Meglehet... de rá kinek mi gondja?
Korhelyebb az százszor, aki mondja!
-----------
Ez a világ egy nagy rosz motóla,
Nem lehet sok jót beszélni róla;
Jár, de hogy jár? jaj biz össze-vissza,
Mint részeg, ki eszét megissza.
Az időnek végnélküli szála
Ezredévek óta foly reája.
És mig a bölcs fontolgatva méri,
S a fonalnak végét el nem éri,
Fontos semmiségén jót kacagva,
Felkiáltok, tölt pohárt ragadva:
Mi gondom rá! amely kéz motólál,
Gondja is van rá, a pászma mint áll.
--------
Mondják: sok van most is a rováson,
S túl a rendén inni rosz szokásom;
S megsiratja egykor aki mérte,
Nagy harang fog megfizetni érte...
A bor ára, szent igaz, telik rég,
S adósságot hagyni nem szeretnék,
De ha úgy lesz, mondok egy okos szót:
Ki utól jön, zárja bé az ajtót!
Hát nekem, mely igért annyi szépet,
Örökösen adós lesz az élet!
Sokat vártam tőle jó-hiszembe,
S mindig rosz pénzt nyomott a kezembe!
Bizalom volt e rosz pénz, kinálom...
S kinevetnek véle a világon!
Furcsa! vannak, akik azt remélik,
Hogy a józanságot rám beszélik;
No hiszen ki fejét erre szánja,
Mondhatom: a borsót falra hányja!
Az intő szót én többé nem értem,
Hadd vesszek! hisz úgyis veszni tértem.
S bár végbúcsút mondjak a világnak,
Hírével az nem lesz a királynak.
Búcsufényben úgyis ifjúságom...
Hejh, maholnap lenyugodni látom!
Kik szivemnek kedvesek valának,
Mint az árnyék este, elhalának!
Hit s remények, e törött kebelnek
Mély sirjában halványan pihennek.
Szívem a sír, fejfa kín felette,
A csalódás, sírásója, tette!
Pilláimról a köny elmaradt rég,
Oldalamnál jó kancsó! te vagy még,
Hejh, maholnap el kell válni tőled...!
Most iszom hát, mig lehet, belőled!