Elismerések és előítéletek kereszttüzében

(Építés alatt) RANSCHBURG PÁL ÉLETÚTJA A CSALÁDI DOKUMENTUMOK TÜKRÉBEN (2013)

„A kultúra lényege, akár az emberi munka technikájáról, akár a szellemi alkotásokról, akár az emberi társadalmak politikai együttélési technikájáról van szó, sohasem valami ideológiai program végrehajtása, hanem mindig a valóság valamely szakaszának a gondos részletmunkán, eddig elért eredmények hagyománytisztelő átvételén, a valóság visszahatásának az alázatos elfogadásán és a gondos kitapogatásán, a próba és tévedés technikáján alapszik. … Ennek a mélyen realista, valóságtisztelő szakmai öntudatnak… két halálos ellensége van: a hatalmi téboly és az eszméiben megveszekedett dogmatizmus. …”

Bibó István (1990: 153)

Jó, ha az utókor csak a szépre emlékezik, de néha a jelen sem tud továbblépni a jövő felé, mert nem ismerte meg kellően a múltat. Egyetlen életút sem értelmezhető a történeti háttér ismerete nélkül. Mivel az mindig tartalmaz olyan eszmetörténeti forráspontokat, melyek egyúttal történelmi forrópontok is: az egyéni és közösségi sorsfordulók eredőinek ütközőzónáját képezik. Ranschburg Pál sikeresként és tragikusként egyaránt olvasható életét érdemes ezért a családtörténeti dokumentumok és a történeti háttér egybevetésével szemügyre venni. Már csak azért is, mert ha megoldásokat nem, de megfontolásokat mindenképpen kínálhat a mai eszmetörténeti és tudományelméleti dilemmák útvesztőiben.

*

Engem a családban elsőként „megörökölt” pszichológushivatás késztetett kutatásra: 1961-ben az Országos Középiskolai Tanulmányi Versenyen első díjat nyert tudománytörténeti tanulmányom (Ranschburg Á. 1961: 45–63) révén kerültem az egyetemre. Ranschburg Pál háborúban megsemmisült életmű-dokumentumainak hiányában a még élő tanítványok személyes visszaemlékezései nyomán tájékozódhattam nagyapám pályafutásáról. Kezdetben a szakma alapjait is az ő révükön sajátítottam el: dr. Lóránd Blanka, dr. Ballay Judit és a Ranschburg-tanítvány dr. Kaufman Irén leánya, dr. Weiss Mária gyermekpszichiátereknél. Továbbá az ugyancsak Ranschburg-tanítvány dr. Schnell János, a Gyermek-ideggondozó hálózat létrehozója tette lehetővé számomra az önkéntes gyakorlati munkát tanulmányaim során, Polcz Alaine irányításával. Majd dr. Mérei Ferenc, az akkor Országos Ideg- és Elmegyógyintézet Pszichológiai Laboratóriumának létrehozója vezetett tovább. Mindaddig, míg a komplex művészeti nevelés kérdései mentén rá nem találtam C. G. Jung valláslélektanára, Fehér József András kreativitáskutató, író segítségével. Ma már a Ranschburg-családban is négyen vagyunk pszichológusok,1 és többen a határterületeken dolgozók. Családtörténeti összefoglalóm és eszmetörténeti értelmezésem célja az is, hogy ideológiai okokból félbehagyott történésztanulmányaim késztetései szabadon hasznosuljanak.

Történelmi paradoxonok – akár ezt a címet is adhatnánk a családtörténeti közelképek nyomán kibontakozó életrajznak. A személyi dokumentumokat, a családi és tanítványi, szóbeli és írott visszaemlékezéseket egybevetve a korszak többirányú történeti feldolgozásaival, eddig nem ismert összefüggésekre, a történelmi tények és a magánélet kölcsönhatásából eredő problémákra bukkanunk. Ki is volt valójában a homogén gátlás, az ún. Ranschburg-fenomén felfedezője, az igazi Ranschburg Pál? Milyen örökséget hozott, és milyen értéket hagyott maga után – melynek nyomán ma a Nemzeti Emlékhelyek egyikeként tartjuk számon sírhelyét? Ranschburg Pál 1941. júliusában újrafogalmazta 1939-ben megírt végrendeletét, nem sokkal az ország hadba lépése után (Gyurgyák 2001: 746)2. A 71 éves korában írt Végrendelet3 felsorolja címeit és elismeréseit, melyek eredményes életre mutatnak:

1 A szerző Ranschburg Ágnes Hildegard, M. Ranschburg Győző, Fehér A. Miklós, Fajzi György. 2 1941. június 27-én Magyarország csatlakozik a Szovjetunió elleni német hadjárathoz. 3 A Végrendelet tudományos munkákat összefoglaló része a II. A és B Függelékben található.

„egyetemi rendkívüli tanár, egészségügyi magyar királyi főtanácsos, a gróf Apponyi Albert poliklinika idegosztályának volt főorvosa, a Magyar Psychológiai Társaság örökös tiszteletbeli elnöke, a Magyar Gyógypedagógiai Társaság tiszteletbeli tagja, a Magyar Pedagógiai Társaság tiszteletbeli tagja, a II. osztályú Polgári Hadi Érdemkereszt és a Vöröskereszt II. osztályú érdemkeresztjének tulajdonosa, a kormányzói Signum Laudisnak tulajdonosa, a francia Officer de l’Académie kitüntetésének tulajdonosa, a volt Cári Szentpétervári Katonai Akadémia kísérleti gyermektanulmányi osztályának dísztagja, a volt österreichische Gesellschaft für Heilpedagogik dísztagja, a Magyar Gyermektanulmányi és Nevelésügyi Társaság dísztagja, a Magyar Társadalomtudományi Társaság rendes tagja, a Királyi Orvosegyesület rendes tagja és a Kir. Orvosegyesület Ideg- és Elmekórtani Szakosztályának volt elnöke és rendes tagja, a volt Gesellschaft Wiener Neurologen und Psychiater kinevezett levelező tagja, a Magyar Természettudományi Társaság rendes tagja, a Magyar Királyi Gyógypedagógiai Laboratórium volt vezetője, a Magyar Királyi Gyógypedagógiai Intézetek laboratóriumainak volt tudományos főfelügyelője, az Állami Gyógypedagógiai Tanárképző volt tanára, a Magyar Elmeorvosok Egyesületének rendes tagja, a Gesellschaft deutscher Neurologen und Psychiater rendes tagja.” Mégis arra hívja fel a figyelmet: „Utódaim részére meg kell jegyeznem, hogy bár minden tudományos kitüntetésemnek, mint munkásságom elismerésének őszintén örültem s azokra a magam módja szerint büszke is voltam, soha semmiféle kinevezésért engem ért előzetes felszólíttatás nélkül, sem semmiféle kitüntetésért soha egyetlen kezdeményező lépést nem tettem, viszont nékem nem járó, avagy nem megfelelő módon felajánlottat ismételten elhárítottam, amire levelezésemben tájékoztató adatok találhatók.” A fentiekkel meglepő kontrasztot képez az az aggodalom, melynek hangot adva, dokumentumai családi megőrzését kéri „az esetben is, ha a magyar tudományos világ bárminő külső befolyás, vagy belső átalakulás folytán időlegesen megtagadná magyar, avagy megtagadná keresztény-magyar voltomat.” Pedig, mint mondja: „Reménylem, magyar földben fogok pihenni, melynek – híven szüleimtől, tanítóimtól, tanáraimtól átvett tanítása s nevelése révén, de – bár szüleim nem magyar földön születtek, – biztosan állíthatom, már alkatilag is utolsó leheletemig szerelmese voltam, s melynek szolgálatát életem legelsőbbrendű feladatának éreztem, de melynek földjéből még csak egy sírhelynyit sem mondhatok a magaménak”.

A továbbiakban ezt az elismerési-elutasítási kontrasztot szeretném megvilágítani eddig homályban maradt, vagy figyelmen kívül hagyott életesemények tükrében. Mi az, amit az életút előzményeiről tudhatunk? A család eredete a 18. század végi Elzászig (Trier) követhető (Kemény 1930: 115–121). Az elkülönített vallásközösségi létet az egyéni szabadságjogokkal feloldó, de egyúttal a vallási különbségek felszámolását is igénylő francia felvilágosodás (Prepuk 1997: 55–57) elől menekülő Samuel rokonait kereste Bohémiában (Csehország). Fia, Ranschburg Salamon 1816-ban született. öt nemzedék vallástanítói hagyományát őrző és továbbadó apjához híven maga is vallási tanulmányokba fogott, szegénységük és a jogi korlátozások ellenére. Minden akadályt meghaladva jutott el Prágába kora kimagasló tanítómestereihez, akik a zsidó vallási és kulturális értékek neves hordozói voltak. Salomo J. L. Rapoport (1790–1867) rabbi történelem- és irodalomtudományokat művelő író (Baumgarten–Ertel–Niborski–Wieviorka 2003: 367–370), Samuel Freund rabbi teológus (1794–1881) (yivo Encyclopedia), Isaac Kaempf (1818–1892) rabbi orientalista, a keleti nyelvek szakértője volt (Kemény 1930: 117). Mindhárman részt vettek az ún. „ortodox kompromisszum” kialakításában, amely a befogadó kultúrákhoz a saját hitéleti és kulturális értékek arányos felmutatásával kívánt csatlakozni. Hátterüket zakarias Frankel (1801–1875) KözépEurópában első „zsidóságtudományi egyeteme” (Katzburg 1999: 73) teremtette meg Breslauban, amely talmudista gyökereit a híres prágai rabbi Bezalel Ben Joel Ronsburgtól kapta (1760–1820) (Ginsberg 1906) – akit többek között Ranschburgként is jegyeznek (Wachstein 1927; Epstein 1952). Számunkra azonban itt nem a leszármazási,5 hanem egy szellemi örökségvonal folytonossága rajzolódik ki: a judaizmus mérsékelt reformirányzatának követése. Ez olyan magas műveltséget igénylő szakszerű tudásra kötelez, amely elmélyült hittel segíti elő a kölcsönös tiszteleten alapuló együttélést a befogadó ország vallásával és kultúrájával.

5 A régi zsidó családnevek azonosításának számtalan nehézsége ismert: a vallási, a nyelvi, a földrajzi és a jogi sajátosságok egyeztetésének többféle módszere próbálja ezt áthidalni – gyakran eltérő eredményekkel –, a történelmi katasztrófák következményei további akadályokat képeznek (Köves S. 2009: 161–165; Magyar Zsidó Lexikon 1929: 178–179; A Zsidó Kultúra Lexikona 2003: 257). Ranschburg Salamon, aki 1855-ben házasodik – felesége Emilie Berl (BE.)6 –, ennek jegyében végezte pedagógiai, filozófiai tanulmányait és ebben a szellemben nevelte gyermekeit is. Fáradhatatlan tudásvágya, Talmud-kutatásának gazdag szellemi öröksége meghatározóan hatott fiára, Ranschburg Pálra is, aki egy hazáját szerető, közösségéért élő, fáradhatatlanul cselekvő és nem csak a hitében tudós példaképét kapta tőle útravalóként (Fischer 1895: 3–7). Az akkori történelmi helyzetről elmondható: a kényes együttélési egyensúlyt nehéznek bizonyult fenntartani a megújuló egzisztenciális-emancipációs küzdelmek során. Ez a rálátás világítja meg azokat a konfrontációkat is, amelyekkel Ranschburg Pál életútján ismételten találkozunk. Az őt illető elismeréseket többnyire ismerjük a szakirodalomból, az elutasítások nagy része azonban nem vált publikussá. A továbbiakban ezeket is vizsgáljuk.

■ 1870. Mindkét szülő szegénységgel küzdő családból származott, így nehézségekben megedzett élettapasztalatokat adnak át gyermekeiknek (BE.). A hét fiú közül az 1870. január 3-án született Pál (RP.)7 a hatodik8. ■ 1880–88. A Pannonhalmi Szent Benedek Rend győri gimnáziumában kölcsönös hittoleranciára tesz szert, az izraelita hittant apjától tanulja, a kereszténység tisztelete családi gyakorlat. ■ 1894-ben kapja meg orvosi diplomáját Budapesten (Torda 1995a: 47), (DL. 4.). ■ 1897-ben olyan szabadkőműves páholyba kéri felvételét, amely a nemzeti és vallási értékek beteljesítését politikamentes úton kívánja elérni (Poszvék 1887; Gordosné 2003: 220–230). Ez évben házasodik, felesége Hajós (Hamburg) Irén. ■ 1898-ban tanulmányutat tesz Németországban, Franciaországban és Svájcban (Szinnyei 1906). ■ 1899-ben Laufenauer professzor megbízásával, minisztériumi jóváhagyással (Torda 1995a: 55) hozza létre „Psychophyisiológiai Laboratóriumát”, melyet egy betege adományából szerel fel műszerekkel. 1902-ben kényszerűen kiválik az Orvosi Egyetem kötelékéből, magánlaboratóriumát a befogadó Gyógypedagógiai Intézetekhez kapcsolja Wlassics Gyula kultuszminiszter. Ezzel azonban a gyógypedagógia sürgető szakmai és szociálpolitikai problémáinak megoldási kötelezettsége kerül előtérbe az annak megalapozásához is

6 A zárójelben feltüntetett dőlt betűs rövidítések a Forrásjegyzékre utalnak. Emilie Berl nevét Perl-ként tévesen közli a Győri Életrajzi Lexikon, Galgóczi Erzsébet Városi Könyvtár 2. kiadása, 2009. 279. 7 A továbbiakban Ranschburg Pál = RP. 8 A Győri Zsidó Hitközség Anyakönyve. nélkülözhetetlen orvospszichológiai kutatásokkal szemben. Ez az arányeltolódás csak később, Apponyi Albert miniszteri pártfogásakor javul, aki államosítási rendeletével elismeri 1906-ban az ott folyó munka anyagi támogatásának és kutatási szabadságának szükséges kibővítését. Ezzel adatik meg az önállósító „Gyógypedagógiai Psychológiai m. kir. Laboratórium” cím is. A megnevezés többszöri módosításának jelentőségét csak RP. 1934-es minisztériumi felterjesztéséből ismerhetjük meg és értelmezhetjük világosan (Függelék I. A). ■ 1901-ben a Magyar Gyermektanulmányi Társaság kezdeményezője és alapító tagja Nagy Lászlóval és Teleki Sándorral (Vértes 1994: 126), majd a pedológiai szakosztály elnöke, később a társaság társelnöke (Magyarország Orvosainak Évkönyve 1909: 147; 1925: 159). ■ 1906-ban elhatárolódik a szociális gondokat radikális úton orvosolni kívánóktól, a szétszakadó Társadalomtudományi Társaság nemzeti-konzervatív ágával tart nemzeti liberálisként, csatlakozva az ifj. Andrássy Gyula által vezetett Magyar Társadalomtudományi Társasághoz (Gyurgyák 2007: 186–187). ■ 1908-ban azonban többször elutasított habilitációs kérelme még mindig fennakad a „zsidó ne nyúlkáljon a magyar lélekhez” kijelentésen (CsT. I.). A kifogásoló Nékám Lajos az Orvosi Egyetem tanára, a Bőrgyógyászati Klinika igazgatója, aki fajvédőként 1917-ben a Magyar Orvosok Nemzeti Egyesületének (MONE) elnökségi tagja lesz (Kovács M. 2001: 88). ■ 1909-ben Moravcsik Ernő szakmai elismerésével nyeri el magántanári címét (Torda 1995b: 44–47), (DL. 11–12.). Ezt azonban csak Náray-Szabó Sándor államtitkár, Tóth zoltán minisztériumi tanácsos és Liebermann Leó közegészségtan-professzor támogató közreműködésével kaphatta kézhez (CsT. I.). ■ 1910-ben kapja meg a francia „Officier de l’ Académie” kitüntetését, a Közoktatási Miniszter a Francia Tudomány- és Művészeti Akadémia tagjává fogadja (MTA-Kt. Ms 10804/56.). Az elismerést külföldi előadásai és publikációi alapozták meg. ■ 1911-ben a budapesti Charité poliklinika meghívja az Idegosztály vezető főorvosának (DL. 31.). (Ebben a szabadkőműves alapítású intézményben ingyenesen gyógyítják a rászoruló gyermekeket.) (Berényi 2001: 145). ■ 1914–18 között 1915-től, mint osztályvezető főorvos, a háborús perifériás idegsérültek sebészeti műtéteit irányítja a Révész utcai kórházban (Leél-össy 2001: 96–97), (DL. 17–21.). Közleményei külföldön figyelmet keltenek (Függelék II. A). Eközben dr. Verebély Tibor sebész, aki operáló munkatársa, kifejezi a zsidók gyógyítása iránti ellenszenvét (KI.), majd később maga is csatlakozik a MONE fajvédő vezetőihez (Kovács M. 2001: 88). ■ 1917-ben az Országos Hadigondozó Tanács Központi Bizottsága tagjául választja (MTA-Kt. MS 10809/53.). Felesége önkéntes ápolónő a József téri hadikórházban (CsT. II.), Endre fia önkéntesként Krilibabánál harcol, Bronz Vitézségi Érmet kap (Hadtörténeti Levéltár 2009), de megbetegszik, így orvosi tanulmányait nem folytathatja (CsT. I.). ■ 1918 RP. a háború után a fenti működéséért kapja Vöröskeresztes kitüntetését és a II. osztályú Polgári Hadi Érdemkeresztet, majd a rendkívüli egyetemi tanár címet (DL. 24, 26.). ■ 1919 áprilisában a Munkaügyi és Népjóléti Népbiztosság a Révész utcai kórház 1. Idegosztály vezetésére utasítja, holott 1918 decemberében már leköszönt (DL. 31.). Nem sokkal ezután a proletárdiktatúra zsidó túszokat ejtő akciójában (Gyurgyák 2001: 104) vád nélkül letartóztatják, mert úgymond „volt tisztek járnak rendelőjébe” (CsT. I.). Elengedik, de másodszori kísérletüket már nem várja be (Magyar Zsidó Lexikon 1929: 220–221), mert az orvos-báró Korányi család figyelmezteti és elbujtatja (CsT. II.). A történtekről sokáig nem akart beszélni családjának sem. Hazatérve augusztus 31-én családjával együtt megkeresztelkedik (DL. 28, CsT. II.), hogy „legalább unokáinak jobb legyen”. Kaufman Irénnek jelzi azt is, hogy többet már nem folyamodik semmilyen címért, mert nem azok elérése érdekében döntött így. A vele küldött levélben Schaffer Károlyt kéri fel keresztszülőnek. A szertartásra a szociális pártfogók képzésekor kialakult munkakapcsolat révén (MTA-Kt. MS 10809/15) a Szociális Missziótársulat kápolnájában kerül sor. A keresztelő páter dr. Schütz Antal, piarista professzor, aki maga is pszichológiai doktorátussal rendelkezik (Magyar Katolikus Lexikon 2006: 971). A kereszténységgel való kapcsolatfelvételt az iskolai és baráti szálakon túl az is elősegítette, hogy felesége családjában is intenzív teológiai diskurzus alakult ki a két vallás között (CsT. I.). A döntést azonban a vészhelyzet határozta meg, annak tudatában, hogy a teremtett élet jogos védelme a Teremtőnek sem lehet ellenére (Rasi 2002: 95–97). ■ 1919 őszén a maga alapította laboratóriumban meglepő fordulatra kerül sor: Bárczi Gusztáv – aki korábban még RP. gyógypedagógia-értelmezését vitatta (Gordosné 2000: 35, 37, 38) – és Magasházy László (aki Horthy Miklós szárnysegéde, Perneki: 83) „Felszólítom a Laboratórium zsidó tagjait, hogy hagyják el a Laboratóriumot” utasítására RP., Szondi Lipót és Kaufman Irén távozik. A többi munkatárs is váratlanul követi őket, így kénytelenek visszahívni mindannyiukat. RP.-t ezután többször felszólítják, hogy jelöljön ki maga helyett nem zsidó utódot (KI.). ■ 1920-ban fokozatosan visszalép a laboratórium vezetésétől a nem önkéntes késztetések és az egész életét kísérő egészségi nehézségek miatt. Felesége odaadó gondoskodásáról tanítványai és családtagjai egyaránt megemlékeztek (Révész 1946: 41–51), (CsT. I., II.). Egzisztenciális gondjaira utódja minisztériumi folyamodványai is rávilágítanak, aki költségvetési kiegészítést és képzettségének megfelelő fizetési kategóriát igényel, szemben az addigi gyakorlattal (Dancs 1977: 17, 23, 26). ■ 1923-ban a hazai tudományos eredményeket összesíteni szándékozó Magyar Gyűjteményegyetem nem fogadja be kutatási eredményeit, „eltérőnek” ítélt szakmai profilja miatt (MTA-Kt. MS 10840/121.). ■ 1924-ben a Laboratórium első asszisztensi megbízatása alól felmentését kéri Szondi Lipót (Dancs 1997: 19), aki saját kutatási irányában kíván önállósulni (MTA-Kt. MS 10804/133.). Focher László pedig „kívüle fekvő okokból” nem vállalja a megbízatást (Dancs 1997: 21), Kaufman Irént többirányú kutatási lekötöttsége akadályozza meg a feladat vállalásában (MTA-Kt. MS 10804/133.). ugyanebben az évben a Népjóléti Miniszter a Magyar Királyi Egészségügyi Főtanácsos címmel tünteti ki (DL. 35.), (MTA-Kt. MS 10804/32.). Az egyre nehezedő gazdasági helyzetben a laboratórium működési körülményei azonban továbbra sem kielégítők (MTA-Kt. MS 10804/131.). A hiányokat és munkatársai dotációját magánrendelője bevételéből pótolja (Schnell 1946: 20). ■ 1926-ban elfogadják lemondását, az intézet kettéválik (DL. 37.). A tudományos főfelügyeletet továbbra is RP. gyakorolja a Schnell János (SchJ.) által átvett, majd 1934-ig nevelési és pályaválasztási tanácsadással bővült laboratórium, valamint az 1927-ben a Gyógypedagógiai Főiskolához kapcsolódó Szondi laboratórium felett (DL. 39.). ■ 1928-ban a Kultuszminiszter kinevezi a Gyógypedagógiai Intézetek Országos Szaktanácsának tagjává, majd a Fiatalkorúak Felügyelő Hatóságának tagjává (DL. 41–42.). Mikor gyógypedagógiai főiskolai tanárságáról lemond, a Gyógypedagógiai Tanárvizsgáló Bizottság tagjává választják (DL. 44.). A tudományterületek (filozófia, társadalomtudomány, filológia) eltérő elveinek hosszas ütközete után (Boda 1928a: 217–223) alakult meg a Filozófiai Társaságból önállósuló Magyar Pszichológiai Társaság. Első elnökévé RP.-t választják, aki Kornis Gyulával együtt vállalja a Pszichológiai Szemle szerkesztői munkájában való irányadó közreműködést (Boda 1928b: 212–213). ■ 1929-ben ünneplik a laboratórium fennállásának 25 éves jubileumát. Az évforduló meghatározását feltehetően az magyarázza, hogy a szakma 1904-ben nyugtázta a pszichológiai laboratórium 1902-ben történt, a „Gyógypedagógiai Intézetekhez kapcsolt” befogadását: RP.-t már ekkor megválasztották a Gyógypedagógiai Intézetek Országos Szaktanácsának rendkívüli tagjává (MTA-Kt. MS 10804/13.). Dr. Schnell János nagy körültekintéssel gyűjtötte össze a laboratórium kutatásainak és nemzetközi szakmai kapcsolatainak dokumentációját (Schnell 1929). Leginkább ennek köszönhetjük, hogy ma átfogó képet alkothatunk RP. életművének alapjairól. Az utód ezen túlmenően méltó elismerést eszközölt ki mestere számára: a kormányzói Signum Laudis kitüntetést (DL. 46). A történtek mögött álló összefüggésekre az 1934-es események nyomán fogunk rálátni (Függelék I. A). ■ 1931-ben a Pszichológiai Társaság elnöki tisztjét – úgy tűnik – kissé hirtelen örökös tiszteletbeli elnök címre váltják. Helyébe pedig Benedek László fiatal elmegyógyász professzor lép, aki ugyanakkor készíti elő a kormánynak eugenica-i törvényjavaslatát (Pisztora 2008: 108). Ebben az amerikai mintától felbátorítva orvosi eszköztárat keres az örökletes betegségek megelőzésére. A századelőn megindult örökléstani (eugenetikai) kutatásokból következő esetleges betegségmegelőzési lehetőségek az orvostudomány ellentétes politikai nézőpontú képviselőit egyaránt foglalkoztatták (Kovács M. 2001: 62–66). Éppen ezért az elméleti és gyakorlati szinten kényes etikai kérdések sorát vetették fel a különböző motivációjú megközelítések. Eredetileg a súlyos háborús veszteségeket akarta kompenzálni az ún. népegészségügyi program is (Kovács M. 2001: 65). A megvalósítás módját keresők lehetőségeit azonban a nemzeti önértelmezés határainak politikai szűkítése egyre inkább behatárolta. ■ 1933-ban Darányi Gyula professzor, a Pázmány Péter Tudományegyetem (PPTE) Közegészségügyi Intézetének vezetője a Szakosztály keretében iskolaegészségügyi tanulmánykötetet ad ki, melyben jelentős fejezet jut RP.-nak is (RP. 1933: 14–39), aki mint végrendeletében is utal rá, ennek megírására nagy gondot fordított (Függelék II. A). 1941-ben a tanulmánykötetet újra kiadják (RP. 1941: 653–704). (Az 1970-es életmű-bibliográfiában a tétel nem szerepel: Bánlaky 1970a). ■ 1934-ben RP.-t felszólítják: az utódja, Schnell János által vezetett laboratóriumot olvassza be a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolába. ő erre egy május 11-i Gyógypedagógiai Ankét keretében válaszol, ahol azonban a megbízott jegyzőkönyvvezető nem jelenik meg (DL. 51.). Így maga kénytelen hozzászólását írásba foglalva dr. Szily Kálmán vallás- és közoktatásügyi államtitkárnak9 (Kovács M. 2001: 93–94) eljuttatni (Függelék I. A). Ebben összefoglalja a laboratórium történetét és az „eddigi évtizedeken át szolgált magyar tudomány elleni árulás”-ként értékeli azt az „indokolatlan hatalmi aktust”, amely a „Tanárképző mindenkori igazgatója egyéni felfogásának rendeli alá” az addigi széles horizontú, függetlenségét mindeddig megőrzött kutatói munkát. November 3-i válaszában az államtitkár megszünteti a laboratóriumot, majd elrendeli helyette a Gyermeklélektani Intézet létrehozását (Függelék I. B). Ennek is dr. Schnell János a vezetője, mivel az ifjú főhercegi család, József Ferenc főherceg és Anna főhercegnő jelentős adománya alapozza meg

9 Szily Kálmán az MMÉNSz (Magyar Mérnökök és Építészek Nemzeti Szövetsége) fajvédő egyesület ismert személyisége, volt műegyetemi dékán. a további működést (DL. 50.). ők ugyanis Schnell János lekötelezettjei családorvosi szolgálatai okán (SchJ.). ■ 1935-ben elhangzik a londoni II. Internacionális Neurológiai Kongresszuson RP. és Kaufman Irén kutatási beszámolója a paralitikus betegek kezelési eredményeinek pszichológiai tesztekkel mért összehasonlító vizsgálatairól (Magyarország Orvosainak Évkönyve 1936: 33). Itt RP. betegsége miatt egyedül Kaufman Irén jelenik meg, akinek Pavlov sajnálatát fejezi ki az elmaradt találkozó miatt. ő ugyanis régóta készült a „Reflexologie und Psychologie” című tanulmány (RP. 1932: 72) írójával való személyes dialógusra. Erre azonban már nem kerülhetett sor Pavlov 1936-ban bekövetkezett halála miatt. A kongreszszus résztvevőiről készült fényképet Kaufman Irén leánya, dr. Weiss Mária az Országos Ideg- és Elmegyógyintézet múzeumának ajándékozta (WM.). ■ 1936-ban a már idézett évkönyvben az orvosegyetem „címzetes rendkívüli tanárai” között szerepel RP. is (Magyarország Orvosainak Évkönyve 1936: 5, 259). Ez évben jelenik meg Nádudvari Győri Tibor önálló kötete, mely a PPTE Orvostudományi Karának történetét mutatja be. RP. neve és tantárgya csak a magán- és rendkívüli tanárok névsorában szerepel (Nádudvari Győri 1936: 801), munkáját és nevét azonban a név- és tárgymutató már nem említi. Az előszó szerint a mű főinstruktora Nékám Lajos volt (Nádudvari Győri 1936: VII). ugyanebben az évben sokakkal együtt RP.-nak is igazolnia kell állampol- gárságát, azaz a magyarsághoz való jogát (DL. 53, 1936. május 29.). Schnell János intézetében minden újonnan belépő munkatársnak származása és vallása igazolása mellett írásban is „nemzeti hűség fogadalmat” kell tennie (MTA-Kt. MS 10804/212.). Ekkortájt RP. németországi útjáról figyelmezteti családját az ottani „tébolyhullám” közeledtére (CsT. I.). ■ 1938-ban az előző évek Gömbös-kormánya által egymásnak uszított fajvédő orvosi kamarák (MONE, EPOL10) között kell a zsidó orvosoknak is helyet találni a kötelezővé tett kamarai tagság miatt (Országos Orvosi Kamara: 1936), ami további érdekellentéteket szül (Kovács M. 2001: 112–118). Ranschburg Pált 1938. április 27-én a budapesti Orvosi Kamarába, majd november 23-án a keresztény orvosok közé sorolják (DL. 57., 110). ■ 1939-ben a MONE vezetőségéből Csilléry András által már az ún. I. zsidótörvény tervezetében is követelt létszámkorlátozás-igény megtette hatását (Kovács M. 2001: 118). A II. zsidótörvényben (Gonda 1992b: 279–286) pedig az Orvosi Kamara a német faji törvények mintájára szigorított vérségi követelmények szerint zárta ki szakmájukból a zsidó orvosokat (Kovács M. 2001:

10 EPOL = Egészségpolitikai Társaság. 132–134). ugyanezt tették a hasonló indíttatású szakkamarák, de sokan intenzíven ellenálltak a szélsőséges nézetekkel szemben. RP. az események nyomására november 19-én nyugdíjazását kéri a Poliklinikán (DL. 58–60). Egy évig húzódó „félreértések” után írásban is elismerik tudományos működését és annak folytatására biztatják, még a klinika keretein belül (DL. 63–68). ■ 1940-ben RP. betölti 70. életévét. Tanítványai és családja bensőséges ünneplésére készül el Beck. ö. Fülöp szép bronzplakettje. Ennek rajzolatán később csak az évszámot kellett átírni a Lélektani Tanulmányok 1946-os külön kötetének címlapján, amikor RP. haláláról és életművéről emlékeztek meg (Harkai Schiller: 1946). ■ 1940-ben a Magyar Pszichológiai Társaság keretében alakul meg a Magyarságlélektani Szakosztály Boda István vezetésével. Az 1935-ös, Somogyi József tollából származó „A fajpszichológia jelenlegi állása” című tanulmány még módszertani és elvi megfontolásokra, az elfogultság veszélyére figyelmeztet (Somogyi 1935: 104–121). Az új szakosztály munkatervének irányt adó vezetői tanulmány viszont már korlátozó NEM-mel válaszol a „Magyar-e, aki annak vallja magát” kérdésre. Ennek eldöntéséhez ugyan igényli a kísérleti pszichológia mérőmódszereit, de azt már kombinálja a nemzeti önértelmezésnek a korszak által felkínált szűkítő-szembeállító eszméivel (Boda 1940: 39–66). ■ 1941. májusában RP. még csitítja ötgyermekes fia aggodalmait. Júliusban azonban már újrafogalmazni kényszerül 1939-es végrendeletét a súlyosbodó megkülönböztetések nyomására. Augusztusban életbe lép az ún. III. zsidótörvény, amely a házassági és javadalmi tilalmak mellett további rendeletekkel szűkíti a zsidóság amúgy is behatárolt életterét (Gonda 1992a: 292). A már említett szakmai körök sürgetik a zsidó orvosok munkaszolgálatra való behívását, majd Keresztes Fischer Ferenc belügyminiszter fékező lépéseivel szemben bojkottot kísérelnek meg (Kovács M. 2001: 160–163). ■ 1942-ben dr. Fekete Sándor, a Poliklinika igazgatója RP. közreműködését kéri az intézmény 60 éves jubileumi évkönyvéhez (DL. 70). A megelőző évtizedek pszichiátriai terápiás módszereit és irányzatait összegző-értékelő tanulmány (RP. 1943: 109–146) még megjelenik 1943-ban. Korabeli kiemelkedő jelentőségét méltatja dr. Pisztora (Pisztora 1993: 266). A törvény ebben az évben azonban megtiltja a zsidó orvosok alkalmazását, így RP. már semmiféle jogcímen sem folytathatja kutatómunkáját a Poliklinikán. Asszisztenseit is vagy elbocsátják, vagy behívják munkaszolgálatra (DL. 71). Ezzel lezárul RP. – a klinikán 1916-tól mindeddig folyamatos – az orvospszichológiai iskolát (Miskolczy 1971: 385–387) megteremtő, valamint a pedagógiai (závoti 2011: 202–214) és gyógypedagógiai (Gordosné 2010: 317–332) lélektan területén végzett kutatómunkája, melyek jelentős része a feltárások nyomán mára ismertté vált. (Bár bőven akad még kutatnivaló.) A továbbiakban már csak otthonában folytathatja tudományos munkáját, amíg az 1944-es zaklatások meg nem kezdődnek. Kaufman Irén továbbra is segítségére van mindenben, egészen addig, míg maga családjával együtt a gettóba nem kényszerül (KI.). ■ 1943-ban a már háborút viselő Magyarország a Felvidék és Erdély visszanyerésének örömében számba veszi szellemi javait is. Így kerül RP. neve, mint egészségügyi főtanácsos a „szellemi arisztokrácia” képviselőinek összesítésébe (zentay 1943: 87). ■ 1944-ben a már ismertetett korlátozó rendelkezések (Braham 1981: 504–514) alól felmentést kapni csak személyes kérelmezés és kormányzati szintű döntés útján volt lehetséges. RP.-nak nemzetközi hírneve ellenére nem volt elegendő jogcíme a kérelemhez, mert csupán egészségügyi főtanácsos, nem „titkos tanácsos” volt – és az egyetemen, ahol nem kaphatott tanszéket, csak címzetes rendkívüli tanár, nem pedig „rendes, nyilvános egyetemi tanár”. A fel- vett keresztség csak 1919. augusztus 1-je előtti dátummal volt érvényesíthető, augusztus 31-et már nem fogadták el. Az első világháborús II. osztályú polgári hadi érdemkereszt ugyanúgy kevésnek bizonyult, mint Endre fia számára a bronz vitézségi érem. ■ 1944. július 4-én a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem a megkülönböztető jelzés viselése alól felmentő igazolással látja el, mentesítési ügyének folyamatban lévő intézését bizonyítva (DL. 88). Augusztus 5-én azonban kegyelmi kérvényt kell benyújtania a kormányzóhoz (DL. 100). ugyanakkor többek közbenjárására mégis felkerül az ország számára elismerten „értékteremtő száz”-ak listájára (Magyar Királyi Belügyminiszter: 1944a). A Lakatos-kormány kinevezésének napján, augusztus 29-én kiállított, a még Sztójay miniszterelnök által jegyzett mentesítő okiratot csak szeptember 13-án kapja kézhez (DL. 106). Eközben dr. Miskolczy Dezső professzor Kolozsvárról szintén kérelmezte RP. és dr. Richter Hugó ideggyógyász mentesítését a magyar tudomány nemzetközi tekintélyét növelő munkásságukra hivatkozva11. ő a Belügyminisztérium egészségügyi államtitkárához, Johan Bélához fordult, aki szeptember 14-én még elhárította, majd 26-án mégis az „illetékesekhez” továbbította kérelmét. Mindez azonban csak a korai elhurcolástól tudta megvédeni RP.-t. Azt a tervet, hogy RP.-t életműve alapján, az Egyesült Izzóban dolgozó Géza fiát találmánya okán külföldre menekítsék, mindketten elutasították, mondván, hogy ők „a magyar kultúráért éltek mindeddig és itt is kívánnak meghalni” (ZH., KI.).

11 Dr. Miskolczy Dezső levele a Belügyminisztériumba J. B.-nek, amelyre két „szigorúan bizalmas” válasz érkezik (a professzor leányától, dr. Miskolczy Orsolyától megkapott levelek). ■ 1944. augusztusában Ranschburg Pál és felesége – legalábbis papíron – „védetté” válnak (DL. 100, 105, 106), gyermekeikkel együtt. Majd fiaik novemberben Schütz Antal piarista professzor közbenjárására a pápai nunciatúra menlevelét is megkapják, de már későn (CsT. I.). Természetesen nem lehetett tudomásuk arról, hogy a MONE már az ország hadbalépésekor benyújtotta a kormánynak a deportálandók listáját. Ebben a zsidó orvosok között a „nem őskeresztény” megkeresztelkedetteket is számba vették. Nem csupán a III. zsidótörvényt követelték (1939) (Kovács M. 2001: 154), hanem a német megszálláskor a Gestapo kezére juttatták (Braham 1981: 384) az elvárásaikkal mindvégig szembehelyezkedő Keresztes Fischer Ferenc belügyminisztert is. Az októberi kudarcba fulladt kiugrási kísérlet után ismét jóvá kellett hagyatni a mentesítési kérelmeket: rendeletileg a kormány oldaláról (Magyar Királyi Belügyminiszter: 1944b), (DL. 105), és személyesen a nyilas parancsnokság pecsétjével elláttatni (ZH.). RP. a novemberben ismétlődő figyelmeztetések nyomán végül mégis elfogadja feleségével együtt a felajánlott menedékhelyet a Pannónia Szálló pincéjében, a hotelt vezető Pelczmanné Glück Maca, egykori betege segítségével. Augusztusi betegsége után azonban ismét a Poliklinikára kerül most már feleségével együtt. Ott „dr. Szente Lajos egy beteget operált, amikor meghallotta, hogy dr. Ranschburg Pált és feleségét el akarják vinni a nyilasok. Kiszállt a műtétből, annak befejezését az asszisztensére bízta. Nem öltözött át, hanem sietve fölvette műtőköpenyére katonatiszti köpenyét, melyet a kórházban tartott. Fölment abba a kórterembe, ahol Ranschburg és felesége feküdtek, és elzavarta a nyilasokat”. (WM.) ■ 1945 Ranschburg Pál egy héttel Budapest felszabadulása előtt, 1945. január 12-én halt meg a Pannonia Hotel pincéjében vérhasfertőzésben. Felesége 1945. január 23-án az Apponyi-klinikán ugyanebben a betegségben hunyt el12. Kórházi segítség sem tudta már megmenteni (CsT. I.). RP. leányát, Erzsébetet 1944 tavaszán családjával kilakoltatták (DL. 86). Mallász Gitta sokakat mentő egyházi védettségű katonai varrodájában (Mallász 1988: 399–402),13 majd a Szociális Testvérek Társasága rendházában, végül ismerősök által bújtatva menekültek meg, miután fiatal sógornője kiszöktette őt a gettóból (ZH.). RP. fiatalabbik fiát, Gézát 1944 márciusában (RG.), Endrét augusztusban munkaszolgálatra kényszerítették (CsT. I.). Novemberben

12 A Pesti Központi Kerületi Bíróság 1961. november 21-én készült kivonatos másolata a Pk. II. 567911/1947 okiratról. 13 Klinda atya, a varroda létrehozója poszthumusz „A világ igaza” kitüntetésben részesült Jeruzsálemben, 1995-ben (Magyar Katolikus Lexikon 2002: 29). mindkettőjüket Fertőrákosra hurcolták véderőmunkálatokra (Szita 1989). Géza ott halt meg 37 évesen (Szita 1996), 3 gyermekes 25 éves özvegyet hagyva maga után. Endre félig megfagyva megszökött a Matthausenba induló menetből, 1945 májusában ért csak haza (SM.) ötgyermekes családjához. PÁLyAKÉP – EMBERKÉP Mi az, ami mindezek után továbbvezethet bennünket RP. életútjának értelmezésében? Aki csak megközelítően is teljes emberképet akar kapni, annak a humán profil (Spaemann 1988: 129–150) minden szintjét figyelembe kell vennie. Ahogy a hivatásgyakorlás mikéntjével, ugyanúgy kell számolnia a valóságértelmezés hogyanjával is. Amilyen mélységig vizsgálja a környezeti kihívásokban formálódó identitástudatot, annyira kell elmélyednie az emberlét végső kérdéseire adott személyes válaszok megismerésében is. A hivatás A választás: RP. a nagyobbrészt még természetes környezetben élő győrszigeti nagycsaládból került Győr város Bencés gimnáziumába (Főgim. 1888) ahol a humán és a reáltudományok művelése már akkor is magas fokon állt. Beilleszkedése az apai minta nyomán a humán területeken volt kézenfekvőbb, a természet iránti érdeklődésként megnyilvánuló konstruktív fantáziája (Vértes 1994: 126–131) személyes adottságként fokozatosan bontakozott ki tanulmányai során. A tanulás és a tanítás kettős kötelezettsége pedig – mint a világ jobbításának nélkülözhetetlen eszköze – családjában vallási parancsként öröklődött már nemzedékeken át (A Zsidó Kultúra Lexikona 2003: Exegesis 77–82, Tóra 322). A megvalósuló pálya képe: „A századfordulón dr. RP. (aki a budapesti egyetemen az orvosi pszichológia első tanára volt) alapított gyógypedagógiai-lélektani laboratóriumot a gyermekek vizsgálatára. Munkatársai (orvosok, pszichológusok, gyógypedagógusok) elsősorban a képességek, részképességek fejlődésével, oktathatóságával foglalkoztak” – írja dr. Weiss Mária (1978: 3–4) a hazai gyermekpszichiátria kialakulásának történetét bemutatva. Ebben RP. munkásságára visszatekintve láthatjuk: „RP. tanítványai közül dr. Schnell János vette át a laboratóriumot 1929-ben és alakította át 1934-ben Gyermeklélektani Intézetté. Ennek az intézetnek utódja a Magyar Tudományos Akadémia Pszichológiai Intézete. 1958-ban megalapította, majd az egész fővárosra kiterjesztette a Gyermekideggondozó Intézetet, később hálózatot, dr. Focher László vezetésével nyílt az első gyermekneurológiai osztály a Heim Pál kórházban. Dr. Schnell Jánossal dolgozott együtt dr. Lóránd Blanka, az ő vezetésével nyílt meg az első gyermekpszichiátriai osztály az Országos Ideg- és Elmegyógyintézetben 1950-ben és dr. Ballay Judit, aki megszervezte ennek az osztálynak szakmai profilírozását. A munkatársak közül dr. Révész Margit a neurotikus gyermekek számára oktatással egybekötött intézetet alapított, dr. Szondi Lipót klinikai laboratóriumot, Vértes O. József megalapította az ideges gyermekek iskoláját, Éltes Mátyás és Tóth Zoltán a gyógypedagógiai oktatás és képzés mindennapi gyakorlatába ültette át a laboratóriumi kutatások eredményeit, Herczogh Erzsébet és dr. György Júlia ambulanciát nyitottak, röviddel ezután intézetet alapítottak disszociális személyiségfejlődésű gyermekek számára, dr. Kaufman Irén ideggyógyász és Dévai Flóra gyógypedagógus személyes munkatársai és kutatótársai maradtak.” Ez a sokféle szakirányt felmutató „iskola” a mester sokoldalúságát is megvilágítja. Olyan emberképre utal, amely nemcsak a gyógyítás, hanem a megelőzés eszköztárának bővítésében is elkötelezett. Így került tevékenységi körébe a szociális pártfogók képzése (MTA-Kt. MS 10809/15) ugyanúgy, mint a bűnmegelőzés problematikája (DL. 14–1903). Erre vezethető vissza a kutatási módszertan összehasonlító vizsgálatokra építése, ahol a gyenge, az átlagos és a kiemelkedő képességek értelmezése mindig egymásra vonatkoztatva történik. Ebből született meg az a differenciáldiagnosztikai alapvetés, amely egyaránt bővítette a gyermektanulmányozás pedagógiai (Balogh 1990: 14–15), gyógypedagógiai és orvospszichológiai eszköztárát. Ezáltal RP. megfontolásokkal szolgált a mi korunk pedagógiai útkeresőinek is (Ranschburg Á. 1991). A felnőtt ember gyógyításához fontos megértési eszköznek bizonyult a gyermeki fejlődés és fejlesztés beható tanulmányozása. Ami pedig a gyógyulási perspektíva pszichés kibontakoztatását illeti, abban széleskörű kulturális tájékozottsága szolgált jelentős támpontokkal (RP. 1923). Az Idegosztályt 1916 óta vezető RP. (Lobmayer 1929: 121)14 (DL. 22) „orvosi otthona az Apponyi Poliklinika volt, ahol valódi műhelye alakult ki. Nagy forgalmú ambulanciát és kisebb fekvőbeteg-osztályt sikerült ott kialakítania. Az előbbit dr. Frankl Sámuel, az utóbbit dr. Krausz Sára és dr. Kaufman Irén vezette” – tanúsítja dr. Weisz Mária, „RP. klinikai tanítványai közül többen neves orvosok lettek. Amikor a zsidótörvények miatt el kellett hagynia a Poliklinikát,

14 RP. egyetemi előadásairól is tudósít az idézett mű (p. 103), továbbá felesége nevét is ott találjuk az Egyesület „Hölgybizottságának” soraiban (p. 5). munkáját dr. Rajka Tiborra hagyta, aki azt lelkiismeretesen folytatta a II. világháború végéig, majd átadta helyét dr. Kaufman Irénnek, a volt poliklinikai osztály egyetlen, akkor Budapesten élő tagjának.” Az a napi átlagosan 14–16 óra, amit RP. gyógyító-, tanító- és kutatómunkájára fordított, mindent a tudománynak rendelt alá. A fáradhatatlan szorgalom, amivel az emberlét mikéntjét és hogyanját kutatta, és törekvése, hogy tudását minél többek javára fordítsa, mély nyomot hagyott betegeiben (Kaufman 1946: 32–44), munkatársaiban, családjában és barátaiban is (CsT. I.). Ezzel a legendás tisztelettel és szeretettel még a szerzőnek is volt módja találkozni az egykori tanítványok és munkatársak, illetve volt betegei körében. Amit és amennyit alkotott élete addigi 70 esztendeje során, arról szellemi hagyatékának a „tudományos működés jogosultságát és jelentőségét” tömören összefoglaló számadásából nyerhetünk pontos képet (Függelék II. A). Ezt az 1941-ben megírt végrendeletet dr. Schnell János mentette meg az utókor számára. E tanulmány szerzője az 1961-es Országos Középiskolai Tanulmányi Versenyhez szükséges anyaggyűjtése kapcsán vehette át a család részére. Az abban felsoroltak több tudományos felismerés eredetére – és esetlegesen várható vitákra is utalnak: a dr. Bárczi Gusztáv-, dr. Szondi Lipót-, dr. Boda István- és dr. Révész Gézaféle levelezésekkel kapcsolatban (Függelék II. B). A 30 éven belül felmerülhető tisztázási igényhez eligazítóként dr. Focher Lászlót, dr. Kaufman Irént és dr. Harkai Schiller Pált jelölte meg. Magánlevéltára azonban bombatalálat áldozata lett, a laboratórium utódintézményeiben megmaradt levelezése pedig többszöri szakmapolitikai és technikai átrendezés nyomán csak hiányosan érhető el. Tudományos elkötelezettségét RP. így összegezte 1912-ben: „Mindig szem előtt tartandó a hármas cél: – a tudomány becsületes szolgálata, – az elméleti kutatás hasznosítása a pedagógia, a gyógypedagógia és pszichiátria gyakorlati céljai körül, – és mindez a magyar tudomány hírnevének emelésével a külföldi tudományos fórumok előtt” (MTA-Kt. MS 10804/65). Ehhez – bátran kimondható – élete végéig hű maradt, idejét, tudását, rendelkezésére álló lehetőségeit ennek elérésére fordította. Emberképének alapértelmezését pedig megtaláljuk a „magasabb szellemi működések helyes vagy téves voltát megszabó törvényszerűségek”-ről írt összefoglaló kötetében, 1939-ben (RP. 1939: 16): „Ezen emberi, szellemi természetű »én« végeredményben szöges ellentétben az entrópiás végső kiegyenlítődésbe, nirvánaszerű mozdulatlanságba átmenni törekvő fizikai és pusztára fiziológiai erők gépies voltával, mint értelem kétirányú, ún. aktíve differenciáló-analizáló és aktíve összegezve abstraháló-synthetizáló tevékenységet folytat és minden bukdácsolása mellett is félreismerhetetlenül a felfelétörő, építő fejlődés emelkedő vonalát követi”. Alkotói megfontolásai: A nevét és hazáját egyaránt ismertté tevő homogén gátlás törvénye (RP. 1902a: 39–86; RP. 1902b: 592–594, 610–611), mint emlékezeti törvényszerűség, számtalan munkahigiéniai és pszichotechnikai módszer kidolgozásához szolgált kiindulópontul. Világszerte ismert műszerét, a mnemometert (RP. 1901: 321–333) is ennek vizsgálatára hozta létre. De téves lenne munkásságát kizárólagosan a nevét viselő törvénnyel azonosítani vagy akárcsak az olvasásírás-számolás képességzavarai terén jelentős differenciáldiagnosztikai, preventív és korrigáló munkái (RP. 1916, 1939) mellett figyelmen kívül hagyni számos más kutatási eredményét (Függelék II. A). 1914-ben, a Pszichológiai Tanulmányok második kötetében (RP. 1914: 2–21) megjelent bevezető tanulmányának címe „Makrokozmosz és mikrokozmosz” (Magyar Katolikus Lexikon: 2003) is utal egy tágabb kérdésfeltevés igényére. Ez azoknak a tudományelméleti és filozófiai vizsgálódásoknak volt előfutára, amelyek azután végigkísérték munkásságát (Bánlaky 1970b). Éppen ezzel a pszichofiziológiaitól a pszichodinamikai (RP. 1929) és a filozófiai magyarázó szintekig terjedő válaszkeresési igénnyel alapozódott meg RP. pszichoterápiás módszertani sokoldalúsága. Tánczos zsolt 1978-ban közzétett tanulmánya (Tánczos 1978: 609–619) érzékelteti azt a – saját magyarázó szintjén, a memóriaműködés síkján is – többszintű értelmezési lehetőséget, amelyet a tapasztalati téren mindmáig vizsgálatok tárgyát képező jelenség feltárása továbbra is megkíván. RP., aki a Magyar Filozófiai Társaság egyik alapító és választmányi tagja (MFTK 1911: 140) is volt a kezdetekben, lélekfogalmában soha sem zárta ki a metafizikai értelmezés magyarázó szintjét, de nem ezt tekintette elsődleges feladatának (RP. 1940: 163–165). „Az énnek általunk … kiemelt, felfelé irányuló akciós vonala és nemreflexes alkotó vágya és képessége, szerintünk kétségtelen, vitathatatlan tapasztalati valóság, mely a forrásait ugyan nem, csak eszközeit találja meg magában a szervezetben és annak erőiben. A szellemi működések szempontjából döntő fontosságú energiaelosztó képességét ismételten kifejezett feltevésünk szerint az én a legmagasabb érszabályozó központ felett való uralma útján fejti ki. Ez az uralom ugyan alkatilag különböző mértékű, de gyakorlás, nevelés és önnevelés útján igen lényegesen fokozható, viszont elhanyagolás, elnyomás vagy megrontás (értelmetlen erőszak, szeszély, túlságos drill) útján csökkenthető is” – mondja összefoglaló művében15 (RP. 1939: 186). Életkora előrehaladtával pedig látva a tapasztalati tudományokban rejlő egyoldalú létértelmezés veszélyét is, a filozófiai gondolkodás olyan magyarázó elveit kereste, amelyek a természetes fejlődés N. Hartmann-i egyirányú olvasatával szemben az emberi szellem fejlődésének lehetőségeit – ma úgy mondhatnánk: a „kulturális evolúció”-t – is megkísérelték feltárni (Brandenstein 1937). A lelki jelenségek működési normáinak mérőeszköze feltehetően azért nem vált kezében a személyt korlátozó eszköztárrá, mert mindenkor a kultúra

15 Ranschburg Pál kiemelései. egészének vonatkozásában szemlélte az egyént, és kereste életterének optimalizálási lehetőségeit. A differenciáldiagnosztikai eredmények mindég a megelőzés vagy megsegítés szolgálatában álltak – és állnak napjainkban is, ahogy azt a diszlexia-diszgráfia problémakör mai diagnosztikai és terápiás gyakorlata is mutatja (Torda 1992: 27–30; Meixner 1993). A Ranschburg–Ziehen emlékezetpróba pedig a pszichiátriai demenciavizsgálatok egyik máig is használt eszköze (Füredi–Tariska–Németh 2006: 243). Hasonló meglátásokra jut Pisztora Ferenc is ennek a tudománytörténeti korszaknak nagy egyéniségeit vizsgálva: „RP. éppen sokrétű életműve révén egy, a hazai pszichiátriai iskolák között talán a legkomplexebb tudományos áramlatnak és mozgalomnak lett az elindítója és mindvégig felülmúlhatatlan mestere” (Pisztora 1996: 1, 66–67). Az egyidejű neurológiai és pszichiátriai jártasságok meglétét – mint a kor egyik jellegzetességét – említi Pisztora, és ezek közé az ún. „kétkezesek” közé sorolja RP.-t is, részben úgy is, mint „nagy pszichiáter egyéniséget”. ugyanakkor arra hívja fel a figyelmet, miszerint „…a pszichiátria … jellegzetessége, … hogy a humán organizmus és a környezet kölcsönhatásának legmagasabb rendű szintéziseként létrejövő emberi pszichével, s annak kóros elváltozásaival foglalkozva elengedhetetlen, hogy ne rendelkezzen egyszerre szomatikus, pszichés és szociokulturális felkészültséggel. Következésképpen, ennek a hármas orientációnak – s azon belül kiemelten a társadalmi, a történeti, a kulturális és a vallási érzékenységnek – szerencsés esetben szüntelenül ott kell munkálnia a pszichiáter egyéniségében, azt folyamatosan alakítva, lassanként mintegy »második szakmai természetévé« válva.” (Pisztora 1995: 73). Ranschburg Pál mindenekelőtt ilyen orvos-pszichológus volt és maradt élete végéig, minden szakmai-politikai béklyó ellenében. Nem materialista természettudós volt (ahogy többen láttatták), hanem a tudomány idealistája, aki a tapasztalati tények meggyőző erejével remélte kora társadalmát az emberi életmód-lehetőségek javítására késztetni. Olyan szakember volt, aki teljes akaraterejét mások megsegítésére fordította, egyaránt szolgálva és gyarapítva az összemberi közösség értékeit. Az identitás alakulása: Ranschburg Salamon rabbi az alábbi sírfeliratában hagyta ránk hitvallását: „Én szeretem az Istent és az én közösségemet, és örömöm minden ember jól-léte.” Ezért az anyagiakon messze túlmutató jobblétért tett sokat, sokakért fia, Ranschburg Pál is. ő végrendeletében így nyilatkozik: „…hálás vagyok türelmes feleségemnek, hálás a jó Égnek, mely ezeket a munkákat, annyira amennyire megalkotni, elvégezni nékem lehetővé tette s az ép és szenvedő emberi testi-szellemi természet legrejtettebb titkaiba betekinteni, egyre mélyebb, egyre többoldalú s egyre összefüggőbb feldolgozásukkal belőlük és bennük az „egész”-et látni, vagy legalább sejtetni megengedte…” Közösségétől azonban sok minden elszakította, de éppen életműve révén mégsem kellett elveszítenie mindnyájuk megbecsülését. Megbélyegzettségének sok nyomát találjuk, megaláztatásairól is többször tudhatunk. Egyfelől a tudomány az elérhető, azaz nem cáfolható objektív igazság illúzióját kínálta fel, másfelől a társadalom a teljes befogadás reményével biztatta. Kétségtelen, hogy nemcsak az emancipáció Európa-szerte hagyományvesztésre késztető elvárásai, hanem a hazai polgári radikalizmus és a nemzeti fajvédelem szélsőséges túlkapásai is közrejátszottak vallásváltásában. Az elfogadások és elutasítások kereszttüze azonban továbbra sem csitult, a Holokauszt katasztrófája pedig erkölcsileg, emberileg elfogadhatatlan „megoldást” hozott. Az egyre inkább kirekesztő politikai változások nyomán újraírt 1941-es végrendeletében ezért mondta: „A munka nem tartja már eléggé távol tőlem, fényes nappal sem, a gondokat, legkeservesebb csalódásokkal járó borút. Érzem, tudom, hogy éppen a legfontosabbaknak tartott, legkedveltebb témáim irodalmi feldolgozását, melyektől nemzetemnek, – bocsánat – hazámnak dicsőséget reméltem szerezni, sem magyarul, még kevésbé idegen nyelven nem fogom tudni, még kivonatban sem, befejezni. – De azért a harcot fel nem adom. Lehetséges-e, kérdi bennem egyre újra valami, hogy halálommal szellemem valóban végső pihenőre jut? Valami – minden természettudományos érzékem és tudásom ellenére – nem engedi azt hinnem. Nem hiszem, hogy csakis az élethez való ragaszkodás ösztöne volna ez, bár az életet a maga minden csalódása ellenére még mindig szeretem, miként az embereket is. – Úgy érzem, életem vonala most újabban hirtelen erősen, meredeken kezd lejteni lefelé s mégis: non omnis moriar…”16

16 „Nem halok meg teljesen” (Horatius) – Ranschburg Pál sírfelirata végrendeletén alapult, a sírkőfelállítás kezdeményezése és kivitelezése pedig Kaufman Iréntől származik. 1948. július 29-én volt a síremlék leleplezése (CsT. I.), melyen dr. Fekete Sándor az Apponyi Poliklinika nevében, dr. Várkonyi Hildebrand a Magyar Pszichológiai Társaság és a Magyar Pszichológiai Szabad Szakszervezet nevében, dr. Kaufman Irén a tanítványok képviseletében, dr. Schnell János a Gyermeklélektani Intézet nevében búcsúztatta. A végső válasz A mindvégig tisztelettel kutatott „Egész”, ami a Teljesség, és aki Pálnak – egykori Saulként is – az örökkévaló (Biblia 1992: 1300), az egyre durvábban szűkülő élettéren belül megmutatta az egyetlen nyitott kaput: a belső szabadságot (CsT. I.), ami a maga elesettségének vállalásából merítheti a mások elviselésének forrásait (Ranschburg Á. 1997: 59–87). „…Ranschburg alapította meg az első magyar kísérleti lélektani műhelyt, amelyben nagynevű tanítványok egész sora nőtt fel. Mégis tanszék nélkül maradt élete végéig, noha számos tudományos társulat tagja és sok folyóirat szerkesztője lett külföldön. A Magyar Tudományos Akadémia most akarta őt tiszteleti tagjai sorába választani egy régi mulasztás jóvátételéül. Reméljük, hogy a jövő kultúrpolitikája nem lesz bűnös hasonló mulasztásokban…” Így búcsúzott tőle Harkai Schiller Pál 1945. május 17-én a Magyar Nemzet hasábjain. Tudományos eredményeinek elismerésében nem az elsőbbség vagy kizárólagosság volt fontos számára, de a származás okozta állandó bizonyítási kényszerhelyzetben munkássága és élete biztosítására minden érv számított. Az ő célja az emberi elme egészséges működésének értő megismerése volt, mellyel a zsidókeresztény kultúra elveit elfogadó társadalom kiegyensúlyozott működéséhez nélkülözhetetlen problémamegoldó készséget kívánta elősegíteni. Fiatalsága és munkásságának induló szakasza egybeesett a zsidóság asszimilációjának évtizedeivel, de a kedvező indulást megtörte, majd megsemmisítette a két világháború embertelen, elfogadhatatlan történelmi korszaka.

A történtek után a háború sebeiből nehezen gyógyuló ország újabb, hosszantartó történelmi-politikai csapdába került, ami behatárolta a tudományos örökség értékeinek továbbadását is. Ebből csak a 70-es években kezdett lassan kivezető út lehetősége mutatkozni. ■ Az 1950-es évek közepén újraszerveződő pszichológiai szakmai gondolkodás kereteit mereven behatárolták a politikai elvárások. Minden ettől eltérő értelmezési keretet megpecsételt az „idejétmúlt” vagy a „szembenálló” minősítés. Ezért kellett Gáti Ferencnek, a neves gyermekvédelmi szakembernek RP. munkásságát méltató tanulmányában is (Gáti 1955: 1–56) – melyet az MTA szakosztályi felhívására írt meg – mindent a pavloviánus kritikával átértelmezve elmondhatóvá tenni. ■ 1970-ben dr. Juhász Pál pszichiáter professzor, a Magyar Pszichológiai Tudományos Társaság Orvosi Pszichológiai Szekciója Vezetőségének nevében felkérte a szerzőt a Magyar Tudományos Akadémia Ranschburg Emléküléséhez csatolt kiállítás kivitelezésében való közreműködésre17. Az akkor még élő tanítványok elhangzott visszaemlékezései sajnos nem kerültek be az összefoglaló tanulmánykötetbe. ■ 1970-ben adták ki a Magyar Pszichológiai Tudományos Társaság felkérése nyomán Bánlaky Éva pszichológus körültekintő munkáját „Ranschburg Pál (1870–1945) szakirodalmi munkássága” címen. ■ 1989-ben, a Laboratórium születésének jubileumán, a családi dokumentumok másolatának bemutatása is a folytonosságot kívánta deklarálni18. Vajon ma miért nem tekinthetők meg sehol? ■ 1992-ben a Magyar Gyógypedagógusok Egyesülete dr. Torda Ágnes kezdeményezésére RP.-emléktáblát avatott a Mosonyi utcai iskolánál, az első Gyógypedagógiai Laboratórium helyén, a MTA Pszichológiai Intézetével és a Magyar Pszichológiai Társasággal együttműködésben. ■ 2002-ben a Laboratórium intézményesülésének centenáriumán önálló tanulmánykötet demonstrálta a jelenleg is ott folyó munka nemzetközi jelentőségét. Ennek gyökerei RP. életművéig vezethetők vissza. A kötet a múltban elvárt pavloviánus önigazolás köpönyegét végre levetette (Czigler–Halász–Marton 2002: 15–40). A harmincas évek jobboldali radikalizálódásával azonban még itt is csak mint a „személyes életkörülmények” nehezedésével találkozunk. Mindezek után sírjának Nemzeti Emlékhellyé nyilvánítása jelentős megtiszteltetés (Magyar Közlöny 2005)! Ez a posztumusz kitüntetés Ranschburg Pálra nézve mintegy erkölcsi kárpótlásként értékelhető. Köszönet érte a kezdeményezőknek! ugyanakkor azonban sajnálatos, hogy több szakmát összekötő, és hazánkat a nemzetközi tudományos élet felé fáradhatatlanul közvetítő munkásságát máig sem mutatta be méltó monográfia. Ez az elismerés vélhetően reményt nyújt arra is, hogy tovább kutatandó, csak több szakirány együttes munkájával feltárható életműve megfontolandó felismerésekkel szolgál majd a jövő nemzedékek számára is.

17 Dr. Juhász Pál felkérő levele Ranschburg Ágneshez, 1970. július 9., – dr. Illyés Sándor megbízólevele, 1970. szeptember 25., – dr. Göllesz Viktor köszönőlevele, 1970. december 5. 18 Dr. Pataki Ferenc levele ifj. Ranschburg Pálhoz a dokumentumok kölcsönzésének ügyében, 1989. január 13. FORRÁSJEGyzÉK Családtörténeti dokumentumok BE. Ranschburg Salamonné szül. Berl Emília családtörténeti visszaemlékezései, Budapest, 1897. SM. Ranschburg Endre: A Sárga Malom – munkaszolgálatos visszaemlékezések Fertőrákosról, Budapest, 1945. DL. Ranschburg Endre: Ranschburg Pál életrajzi dokumentumainak leltára, Budapest, 1964. CsT. Ranschburg Endre: Családtörténeti visszaemlékezések, Budapest. 1964: I., 1969: II. RG. Ranschburg Géza: Levelek a munkaszolgálatból zH-nak, 1944. ZH. R anschburg Gézáné, szül. zandt Hedda írásbeli emlékei 1944-ről. Budapest, 1985–1990. Szóbeli visszaemlékezések: SchJ. dr. Schnell János dr. Schnell Endre dr. György Júlia KI. dr. Kaufman Irén Vértes O. András dr. Molnár Imre WM. dr. Weiss Mária dr. Lóránd Blanka Meixner Ildikó

	 	Rusznyák Endréné (szül. Ranschburg Erzsébet) 	dr. Mérei Ferenc

FÜGGELÉK I. A R anschburg Pál hozzászólásának jegyzőkönyvi másolata az 1934-es Gyógypedagógiai Ankéton, melyet a Vallás- és Közoktatási Minisztérium Államtitkárának továbbított a hozzá intézett szakmai kérdésekre válaszként. (Részlet, kiemelések: RÁH.) GyóGyPEDAGóGIAI PSyCHOLóGIAI M. KIR. LABORATORIuM TuDOMÁNyOS FőFELÜGyELőJE Budapest, IV., Bécsi-utca 1. Budapest, 1934. május hó 11. n. Nagyméltóságú Államtitkár Úr! Minthogy a f. hó 8.-iki értekezlethez a berendelt gyorsíró nem jött el, szükségesnek véltem, hogy tekintettel az értekezletnek a Magyar Áll. Gyógyped. Intézmények és közöttük az általam alapított Psychológiai Laboratórium sorsára való nagy döntő fontosságára, a Nagyméltóságod által kitűzött kérdésekre adott válaszaimat utólag emlékezetből lehetőleg szabatosan mellékelt íven lerögzítsem. Némi változás legfeljebb annyiban lesz, hogy az általam akkor hivatolt Apponyi-féle rendeletnek egy-két mondatát szószerint belévettem. Maradtam Nagyméltóságodnak legmélyebb tisztelettel mindig készséges igaz híve. - – - – - – - – - – - – - – - – - – - – - – - – - – - – - – - – - – - – - – - – - – - – - – - – - – - – - – - – Ad 4. Az állami gyógypedagógiai és orvospsychológiai intézet 1902-ben mint R. tulajdona Wlassics őexellenciája rendeletéből kapcsoltatott „Magy. Kir. Gyógypedagógiai Intézetekhez kapcsolt Psychológiai Laboratórium” címén a gyógypedagógiai intézmények mellé. Csak 1906. dec. 15-i rendelettel államosíttatott és kapta a 112052 számú Apponyi-féle rendelettel a Gyógypedagógiai Psychológiai m. kir. Laboratórium címet, midőn azt az állam teljes egészében 1600 korona vételáron tulajdonába átvette. Az államosítás gondolata a minisztériumtól eredt s hozzászóló azt bizonyos előzetes, az intézet teljes tudományos minden irányú kutató szabadságát biztosító feltételekhez fűzte. Ezek értelmében mondja a miniszteri rendelet, hogy a laboratórium „feladata elsősorban a gyógypedagógiával kapcsolatos lélektani kérdések tanulmányozása kell, hogy legyen, természetszerűleg párhuzamosan a normális gyermeki elme tanulmányozásával; megjegyezvén, hogy működése a tapasztalati lélektani vagy elmekórtani kérdések tanulmányozására, valamint az idegélettan körébe vágó búvárkodásokra is kiterjedhet.” Hogy a magas közoktatásügyi kormány a laboratóriumnak valóban komoly jelentőséget tulajdonított és annak működéséhez nagy várakozásokat fűzött, azt a rendelet egyéb részein kívül a következő mondat bizonyítja: „A laboratórium vezetésével Tekintetességedet ezennel véglegesen megbízom és azt közvetlen fennhatóságom alá helyezem.” Ezen várakozásoknak a laboratórium mindvégig a legmegfeszítettebb ambícióval igyekezett is megfelelni és a puszta valóság az, hogy mind a mai napig alig múlik el hónap, hogy a laboratóriumban végzett legkülönbözőbb irányú, legelsősorban gyógypedagógiai vonatkozású, de soha nem gyógypedagógiai vonatkozásoktól mentes kutatásokról a külföldi irodalomban elismerő említés ne történnék. A Tanárképzőbe való beolvasztás a laboratóriumot teljesen megfosztaná a psychológia minden irányára s összes határterületeire kiterjedő lehetőségeitől, kutatásának eddig megőrzött függetlenségétől és annak működését a Tanárképző mindenkori igazgatója egyéni felfogásának rendelné alá. A Tanárképző irányában mindenkor táplált szeretet és ragaszkodás ellenére hozzászóló hajdani s ma is tudományos főfelügyelete alatt álló intézetével szemben ezt az árulást nem követheti el, ettől eltekintve a beolvasztást egy valójában teljességgel indokolatlan hatalmi aktusnak tekintené és soha ehhez saját szántából beleegyezését nem adja. Ellenkezőleg azt az Apponyi-féle rendelet s az annak alapjául szolgált megegyezés szellemének nyilvánvaló lényegbeli megmásításának tekintené s ellene az eddig évtizedeken át szolgált magyar tudományosság védelmében egész lényével tiltakoznék. I. B.

II. Dr. Ranschburg Pál végrendeletének 2. másolata VÉGSŐ AKARATOM. (részletek)* Szellemi hagyaték II. Tudományos működésem jogosultságának és jelentőségének rövid vázlata. II. A 1.) Mindezen, fentiekben B 1) – 4) alatt felsorolt csoportokba sorolható könyvek, iratok, levelek nem érdektelen képét adják az 1899-ben, az Egyetemi Elmekórtani Klinikával kapcsolatosan általam alapított és vezetett, eredetileg az Egyetemi Elmekórtani Klinikához kapcsolt Psychofizikai, majd később Magyar Királyi Gyógypedagógiai Psychológiai Laboratórium jelentékeny, számtalan ponton úttörőnek elismert szerepének az elme- és idegkórtani, orvosi, pedológiai, pedagógiai, psychotechnikai kisebb részben a büntetőjogi, stb. psychológia fejlesztése terén. Egyúttal írott tanúbizonyságai mindezek annak, milyen tekintélyes szerepe jutott a tudományos psychológia, ill. az ép és kórtani elmetan legtöbb terén az általam megalapított s hosszú időn át egyedül képviselt magyar kísérleti psychológiának. – El is tekintve a „Lelki gyógymódok” (Psychotherapia) (:1900:), „Gyermeki elme” 19051 és 19082, valamint az „Emberi Elme” I–II (:1923:) c. könyveimtől, melyeket idegen nyelvbe átültetni, sajna, rá nem értem, s melyek minden ízükben, egész szerkezetükre eredetiek és az önálló tudományos megállapítások ezreinek az összese, számomra hozzáférhető tudományos világirodalom eredményeivel egybevető és lehetőleges egységgé összefogó alkotások voltak, – az orvostudomány terén végzett önálló búvárkodásomról tanúbizonyságot szolgáltatnak az első világháború alatt, részben után, nevezetesen német nyelven megjelent és igen nagy visszhangot keltett, idegsebészeti közleményeim is. Ennek a visszhangnak egybegyűjtött bizonyítékai, sajna, csak szerfelett hiányosan, de megtalálhatók a könyvtáramban meglevő és szintén családilag megőrizendő „Die Chirurgie” c. nagy német kézikönyv 3-ik kötetének Walter Lehmann prof. által írt idegsebészeti nagy fejezetében (:835–980-ik l:) s még inkább a Schjerning-féle nagy „Handbuch d. Aerztl. Erfahrungen im Weltkrieg 1914–18” Bd. II. „Kriegschirurgie” 2. Haelfte, Beitr. z. Kapitel XI. „Nervenverletzungen”-ből dr. Georg Perthes világhírű ortopéd sebészprofesszor által (Tübingen) 1922-ben nékem beküldött külön-lenyomatában, nevezetesen ennek 560–626.-ik lapján, valamint az Oppenheim-Cassirer-féle „Lehrbuch d. Nervenkrankheiten”2 I. kötetének az idegsérülésekről szóló, idevágó megállapításaiban. Sajna, „A homlokagylebeny élet-, kór- és gyógytana” c. sebészeti, de ideg- s elmegyógyászati szempontból is hézagpótlónak mondható 1915-ben megjelent tanulmányomat, melynek kiegészítésein mindmai napig dolgozom, idegen nyelven, éppen további tapasztalataim egybefoglalásának vártában egyre késlelkedve, eddig nem közöltem. Része lesz ez „A gerinc- és agyvelő daganatainak élet-, kór- és gyógytani tanulságai”-ról szóló, évek óta feldolgozásom alatt álló nagyobb munkának, – ha ugyan be tudom fejezni. Ezen kívül a belső elválasztású mirigyek működéseinek zavarairól ideg- és elmekórtani téren keletkezett betegségek közül a magyar orvosi irodalomban elsőként írtam le részletesen, saját tapasztalataim alapján az infantilizmus thyreoid alakját, a sporadikus kretinizmust (:gyermekkori myxodema:) kórképét s annak kór- és gyógytanát, valamint a mongoloidismust (:1904:), majd a bujakóros eredetű infantismust (1907) s végül az agyalapi mirigy (:hypophysis cerebri:) daganatos megbetegedéséből származó infantilismus kórképét (:1920:) s az ugyanezen daganatos elváltozáson alapuló felnőttkori elmeváltozás kór- és gyógytanát. A Bárczi Gusztáv által igen eredményesen hallásos beszédre oktatott siket-néma csoportnak általam tudományosan tanulmányozott és egy meghatározott központi (agyvelői) területre korlátozódott infantilismus gyanánt leírt „agykéregi siketnémaság” is kb. két esztendői munkásságomnak nagyobb részét foglalta le. Idevágó kísérletes vizsgálataim javarészét véglegesen, bár bemutattam s előadtam, de írásban befejezni és megjelentetni rá nem értem. A Magyar gyakorló orvos szempontjából irodalmunkban első összefoglaló munkálatok „A fejfájásról” 1897-ben megjelent kisebb s 1936-ban megjelent nagyobb könyvem, úgyszintén „Az álmatlanság kór- és gyógytanáról”. Az „epilepszia gyakoriságáról” (1928), továbbá „A sokfoltú keményedés (multiplex-sclerosis) gyógytanáról”, „A tabes paralysis, valamint az egyéb lueses idegbetegségek gyógykezelése” címen megjelent könyvecském (1934) stb. stb. – Nagy gondot fordítottam a Darányi Gyula professzor szerkesztésében megjelent „Az iskoláskor egészségügye” c. gyűjtőmunkában „Az iskolás gyermekkor psychoneurológiája” című általam írott nagy fejezetében, nevezetesen e mű most megjelenő 2-ik kiadásában a gyermeki elme- és idegrendszernek védelmére s abnormis és kóros állapotainak ismertetésére (1941). Az emlékezetgyengeségnek (mnemasthenia) a gyermekkori, főleg alkati, olvasási gyengeségnek (legasthenia) és alkati képtelenségnek (alexia congenitalis) – valamint számolási gyengeségnek (arithmasthenia) mint alkati hibásságon, vagy korai megbetegedésen alapuló, néha monosymptomás infantilismusnak, avagy kóralaknak első természettudományos és orvoslélektani leírásai s elnevezésük is, mint mnemasthenia, legasthenia, arithmasthenia (1916, 1928) a külföldi irodalomban, az írási gyengeséggel (graphasthenia/ortographasthenia) saját és iskolám működéséhez fűződik. összefoglalásuk orvosi, kór- és gyógytani szempontból jórészt csak német könyveimben (Lese- u. Rechnenschwäche 1916, Die Lese- u. Schreibstörungen d. Kindesalters 1928, Das kranke Gedächniss 1911, Über Art u. Wert klinischer Gedächnissmessungen 1910 Marhold) jelent meg. – A számolás elmetanáról, fiziológiájáról, pathológiájáról és törvényeiről szóló kutatásaimról talán legjobban a Gyermeki Elme (1908) és az Emberi Elme (II. kötet 1923) c. könyveim, a visszhangról, melyet keltettek, legjobban tán Seeman Prof. könyvecskéje „Die Rechenfehler” (1931) tájékoztat. – Az emberi tévedések és hibák szigorúan tudományos, kísérleti psychológiai és természettudományos elemzése és megalapozása, eltérően a Freud-iskola tisztára biológiai, mindig érzelemösztön eredetűként leírt beállításától – 40 éven át, mind a mai napig folytatott kutatásaimmal s ezek által a külföldön Kraeplin, Bleuer, Schumann, Lipps, Marbe, Wirth, Krueger, Klemm, Weimer, Jul. Pikler egyet. professzorok, – Eggenberger, Lesch gyógypedagógusok, Amerikában Münsterberg, Köhler, stb. egyetemi professzorok s azok iskolája, hazánkban régebben Lázár Szilárd, majd Schmidt Ferenc középiskolai ig. tanárok, legfőképpen azonban Kollarits Jenő egyetemi orvos-prof. és újabban Harkai Schiller Pál és tanítványai, Molnár Ilona és Benesowsky Ilona, továbbá Várkonyi Hildebrand professzor szegedi iskolájából nevezetesen Szelianszky Ferenc és saját szorosabb értelemben vett tanítványaim közül Focher László kutatásaival elválaszthatatlanul kapcsolatos. Ezekhez kapcsolódtak a mind a mai napig folyó vizsgálataim és közléseim a szellemi munka egészségtanáról és a tévedések megelőzéséről, prophylaxisáról. Legszorosabban együtt jártak mindezekkel a szellemi élet legfontosabb alaptörvényeinek psychológiai és szervezeti, valamint fizikai téren való megállapítását szolgáló kísérleteim és azokat a szellemi működések legkülönbözőbb területein statisztikailag is alátámasztható kutatásaim. – Hozzájuk kapcsolódtak a magyar, de részletesebben csak német nyelven megjelent vizsgálataim egyrészt a lelki élmények realitását s egyáltalán a tudatjelenségek valódiságát és jelentőségét elutasító a psychológiai és antipsychológiás áramlatok tudományos szempontból helytálló, vagy téves voltáról, a psychés jelenségek helyzetéről a természettudományos gondolkodásban s végül a test-lélek-szellem egymáshoz való viszonyáról (1928, 1929, 1940). Végül nyugodtan mondhatom, hogy a magyar tudományos kutató szellemnek hírnevét a psychológia alkalmazási területein a külföld előtt addig nem ismert fényességűvé tették felkérésre készült beszámolóim a) A „zeitschrift für angewandte Psychologie” II. kötetében (1908), „Der gegenwärtige Stand der angewandten Psychologie in den einzelnen Kulturländern” XI. ungarn, 166–178 l.**…, b) Der Stand der jugendkundlichen Bestrebungen in ungarn, – a „zeitschrift für Jugendkunde-ban, ill. az e kérdés európai állásáról megjelent „Sammelband”-ban (187–200 l.). II. B 2 .) Tudományos levelezésem és irataim néhány külön borítékolt nagyobb csomagja, így a Dr. Bárczy Gusztáv féle, a Dr. Szondi Lipót féle, Dr. Boda István és Dr. Révész Géza féle levél- és iratcsomag családom birtokában őriztessék meg s három évtized leforgása előtt csakis esetleg felmerülő szükségesség esetén bontható s használható fel a magyar psychológia történetének és tudományos igazságainak tisztázása érdekében. E tekintetben a szükségesség fennforgását illetően esetleg Focher László, Kaufman Irén, Harkai Schiller Pál tudnának felvilágosítást adni. – Amennyiben ilyen szükségesség fel nem merül, a kérdéses csomagok annak idején kinyitás nélkül megsemmisítendők. –

* Az aláhúzott szövegrészek RP. kiemelései.

• • Leipzig 1935. (Bánlaky 1970a: 181. tétel).

IRODALOMJEGyzÉK A Zsidó Kultúra Lexikona (2003): Attias, J-Ch.–Benbassa, E. (szerk.). Balassi, Larousse, Bp. 257; Exegesis 77–82; Tóra 322. Balogh T. (1990): Németh László és Ranschburg Pál iskolamodellje. Köznevelés, 11. sz. 14–15. Bánlaky É. (1970a): Ranschburg Pál 1870–1945 szakirodalmi munkássága. Magyar Pszichológiai Tudományos Társaság, Budapest. 181. tétel. Bánlaky É. (1970b): 147., 162., 166., 171., 182., 183., 196., 201. bibliográfiai tételek. In: Ranschburg Pál 1870–1945 szakirodalmi munkássága. Magyar Pszichológiai Tudományos Társaság, Budapest. Baumgarten, J.–Ertel, R.–Niborski, I.–Wieviorka, A. (2003): Az askenazi kultúra ezer éve. Kalligram, Pozsony. 367–370. Berényi zs. Á. (2001): A szabadkőművesség kézikönyve. Kézirat, Heraldika. 145. Biblia (1992): Szent Pál levele a Rómaiakhoz, 11., 17. Szent István Társulat, Budapest. Bibó I. (1990): Fogalmazvány, 1956. október 27–29. In: Válogatott Tanulmányok IV. (1935– 1979). Magvető, Budapest. 153. Boda I. (1928a): Beszámoló a Magyar Pszichológiai Társaság megalakulása előzményeiről. Magyar Pszichológiai Szemle, I. évf. 1–2. sz. 217–223. Boda I. (1928b): Beszámoló a Magyar Pszichológiai Társaság megalakulása előzményeiről. Magyar Pszichológiai Szemle, I. évf. 1–2. sz. 212–213. Boda I. (1940): A „magyarság”, mint lélektani kérdés. Magyar Pszichológiai Szemle, 13. kötet, 1–4. sz. 39–66. Braham, R. L. (1981): A magyar Holocaust, II. kötet. Gondolat, Budapest, Blackburn International Incorporation, Wilmington. 504–514. Brandenstein B. (1937): Az ember a mindenségben, III. kötet, IV. rész. In: Az ember világhelyzete. MTA, Budapest. Czigler I.–Halász L.–Marton L. M. (szerk.) (2002): Az általánostól a különösig. MTA Pszichológiai Kutatóintézet, Gondolat, Budapest. Dancs I. (szerk.) (1977): 75 éves a Magyar Tudományos Akadémia Pszichológiai Intézete. MTA Pszichológiai Intézete. 17., 23., 26. Epstein, I. (1952): The Babylonian Talmud. Abbreviations Used in the Soncino Talmud. Jews’ College, London. Fischer Gy. (1895): A győri rabbi búcsúbeszéde dr. Ranschburg Salamon győri nyug. rabbi ravatalánál, 1895. január 3-án. In: Halotti Beszédek. Athenaeum, Budapest. 3–7. Főgim. (1888): A Pannonhalmi Szent Benedek Rend Győri Főgimnáziumának értesítői 1880–1888. és az Érettségi Vizsgálatok jegyzőkönyve. Füredi J.–Tariska P.–Németh A. (2006): A magyar pszichiátria kézikönyve. Medicina, Budapest. 243. Gáti F. (1955): Egy magyar pszichológus munkásságának méltató és kritikai jellemzése: dr. Ranschburg Pál – tanulmány az MTA II. osztálya Vezetőségének felhívására. Kézirat. 1–56. Gonda L. (1992a): A zsidóság Magyarországon 1526–1945. Századvég Kiadó, Budapest. 292. Gonda L. (1992b): 1939. évi IV. törvénycikk: A zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról. Országos Törvénytár 1939. május 5. 279–286. Gordosné Szabó A. (2000): A magyar gyógypedagógus-képzés története. ELTE, Budapest. 35, 37, 38. Gordosné Szabó A. (2003): Ranschburg Pál hatása a gyógypedagógiára – eddig ismeretlen adatok tükrében. Gyógypedagógiai Szemle, 3. szám. 220–230. Gordosné, Szabó A. (2010): 110 éves a gyógypedagógus-képzés Magyarországon. Gyógypedagógiai Szemle, 4. szám. 317–332. Gyurgyák J. (2001): Zsidókérdés Magyarországon. Osiris, Budapest. 104., 746. Gyurgyák J. (2007): Ezzé lett magyar hazátok – A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története. Osiris, Budapest. 186–187. Hadtörténeti Levéltár: 316–2. nyt. sz. 2009.04.15., dr. Bonhardt A. igazgató levele. Harkai Schiller P. (1946) (szerk.): Lélektani tanulmányok Ranschburg Pál emlékére. Pázmány Péter Tudományegyetem Lélektani Intézetének kiadása, Budapest. Katzburg, N. (1999): Fejezetek az újkori zsidó történelemből Magyarországon. MTA Judaisztikai Kutatócsoport, Osiris, Budapest. 73. Kaufman I. (1946): Ranschburg az orvos. In: Harkai Schiller P. (szerk.): Lélektani tanulmányok Ranschburg Pál emlékére. PPTE Lélektani Intézet, Budapest. 32–44. Kemény J. (1930): Vázlatok a győri zsidóság történetéből, a szerző tulajdona (= kiadása). Reprint: Győri zsidó Hitközség 2004. 115–121. Kovács M. M. (2001): Liberalizmus-radikalizmus-antiszemitizmus: A magyar orvosi, ügyvédi és mérnöki kar politikája 1867 és 1945 között. Helikon, Budapest. 62–66, 88, 93–94, 112–118, 132–134. Köves S. (2009): Zsidó szakadás Hamburgtól Nagymihályig, Norah Libro, Budapest. 161–165. Ginsberg, L. (1906): Jewish Encyclopedia 1901–1906. Executive Committee of the Editorial Board. Leél-őssy L. (2001): A magyar neurológusok és neuropatológusok almanachja. Magyar Idegtudományi Társaság, Debrecen. 96–97. Lobmayer G. (szerk.) (1929): Évkönyv a Budapesti Poliklinikai Egyesület gróf Apponyi Albert Poliklinika 1918–1928 évi működéséről. A Budapesti Poliklinikai Egyesület Apponyi A. Poliklinika kiadása. 121. Magyar Katolikus Lexikon (2002): Diós I. (főszerk.). Szent István Társulat, Budapest. 7. kötet. 29. Magyar Katolikus Lexikon (2003): Diós I. (főszerk.). Szent István Társulat, Budapest. 8. kötet. 555. Magyar Katolikus Lexikon (2006): Diós I. (főszerk.). Szent István Társulat, Budapest. 11. kötet. 971. Magyar Királyi Belügyminiszter (1944a): 3.040/1944 M.E. számú rendelet. Magyar Királyi Belügyminiszter (1944b): A mentesítés novemberi megerősítése, 16,157/1944. II. B. M. szám, 1944. november 13. (3.040/1944. alapján). Az Emlékezés 1944–2004. Közhasznú Alapítvány gyűjteményéből, rendelkezésre bocsátotta dr. Szita Sz. történész. Magyar Közlöny 163/2005. (2005. december 19.) Magyar Zsidó Lexikon (1929): Újvári P. (szerk.) Reprint Maccabi 2000. 178–179, 220–221. Magyarország Orvosainak Évkönyve és czímtára. Petőfi Irodalmi és Nyomdai Vállalat (Pesti Alfréd), Budapest. 1909: 147, 1925: 159, 1933: 6, 36, 259. Mallász G. (1988): Péter Á. (szerk.): Az Angyal válaszol. Daimon Verlag (Einsiedeln) jogán: Kardos Gyöngyi Margit. Fekete Sas Kiadó, Budapest. 399–402. Meixner I. (1993): A dyslexia-prevenció, reedukáció módszere. ELTE, Bárczi Gusztáv Gyógy pedagógiai Tanárképző Főiskola, Budapest. Miskolczy D. (1971): Ranschburg Pál 1870. január 3.–1945. január 12. Ideggyógyászati Szemle, 24. 385–387. MFTK (1911): A Magyar Filozófiai Társaság választmánya. Magyar Filozófiai Társaság Közleményei. Pfeifer F. könyvkereskedés, Budapest. 140. MTA-Kt. MS: Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára Kézirattárának Katalógusa (1954 után feldolgozott kéziratok). http://konyvtar.mta.hu/index.php?name=v_4. Nádudvari Győri T. (1936): Az orvostudományi kar története 1877–1935. In: A Királyi Magyar PPTE története. 3. kötet. Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest. 801, VII. Országos Orvosi Kamara (1936): Az Orvosi Rendtartásról, 1936. évi I. törvénycikk (2). In: http://www.mok.hu/info.aspx?SP=19. Perneki M. (szerk.) (1983): Shvoy Kálmán titkos naplója és emlékirata 1918–1945. Kossuth Kiadó, Budapest. 83. Pisztora F. (1993): A magyar pszichiátria vázlatos története az Osztrák–Magyar Monarchia korában és a két világháború közötti időszakban (1867–1944), III. Psychiatria Hungarica, 1993. augusztus, VIII. évfolyam. 266. Pisztora F. (1995): Neves magyar pszichiáterek és neurológusok kultúr-, valamint orvostörténeti érdekességű szakirodalmi munkássága az utóbbi 150 évben. Psychiatria Hungarica, X. évf. 1. sz. 73. Pisztora F. (1996): Bepillantás a magyar pszichiátria történetébe II. Psychiatria Hungarica 1996/11. 1, 66–67. Pisztora F. (2008): Benedek László társadalompolitikai szemlélete és eugénikai törekvései. In: Bitter I.–Huszár I.–Szirmai I. (szerk.): A Balassa utcai klinikák 100 éve. Semmelweis Kiadó, Budapest. 108. Poszvék G. (1877): A Szabadkőművesség lényege és feladatai, különös tekintettel a honi viszonyokra. Seyring, Sopron. Prepuk A. (1997): A zsidóság Közép- és Kelet-Európában a 19–20. században. Csokonai kiadó. 55–57. Ranschburg Á. H. (1961), Ranschburg Pál pszichológiai munkássága. In: Ipar- és tudománytörténeti tanulmányok, az Országos Középiskolai Tanulmányi Verseny 1961 évi történelmi pályázatának díjnyertes pályaműveiből. Tankönyvkiadó, Budapest. 45–63. Ranschburg Á. H. (1991): A Jungiánus Életfa Iskoláról. In: Lukács P. (szerk.): Kutatás közben: Alternatív iskolák, alternatív pedagógiák Magyarországon. Oktatáskutató Intézet, Budapest. Ranschburg Á. H. (1997): Szabadságunk szakrális és profán szükséglethatárok között, 1997. In: Bánlaky É.–Karczub Gy. (szerk.): A nevelésről… A szabadságról… A szentről… Faludi Akadémia, Katolikus Pszichológusok Baráti Köre, Budapest. 59–87. Rasi (Rabbi Slomo yichaki) (2002): Hitehagyásról szóló levél. In: Raj T.: Zsidó eszmék és jelképek. Saxum, Budapest. Ranschburg P. (1901): Apparat und Methode zur untersuchung des optischen Gedächtnisses für medicinisch- und pädagogisch-psychologische zwecke. Monatsschrift für Psychiatrie und Neurologie, 10., Berlin. 321–333. Ranschburg P. (1902a): Über Hemmung gleichzeitiger Reizwirkungen. Zeitschrift für Psychologie und Physiologie der Sinnesorgane, Leipzig. Vol. 30., 39–86. Ranschburg P. (1902b): Felfogásbeli tévedéseink törvényszerűsége. Magyar Filozófiai Társaság Közleménye, 2–3. szám. 592–594, 610–611. Ranschburg P. (1914): Pszichológiai Tanulmányok II.: A lelki élet minőleges alaptörvénye. Gyermektanulmányi Könyvtár IV., Magyar Gyermektanulmányi Társaság. 2–21. Ranschburg P.(1916): Die Leseschwäche (Legasthenie) und Rechenschwäche (Arithmastenie) der Schulkinder im Lichte des Experimentes, Julius Springer, Berlin. 1916. In: Gyógypedagógia-történet (ford. F. Gacsó M.). Tankönyvkiadó, Budapest, 1987. Ranschburg P. (1923): Az emberi elme – Értelem, érzelem, ösztön, akarat, egyéniség (I–II. kötet). Pantheon Irodalmi Intézet Rt., Budapest. Ranschburg P. (1929): Orvostudomány és psychológia, előadás az Apponyi Poliklinika Orvosai Tudományos Társulatának május 31-iki díszülésén. Gyógyászat, 1929. július 14. Ranschburg P. (1932): Reflexologie und Psychologie, Poznani Pszichológiai Társaság kiadása. In: Bánlaky É.: Ranschburg Pál 1870–1945 szakirodalmi munkássága. Magyar Pszichológiai Tudományos Társaság, 1970, 166. tétel. 72. Ranschburg P. (1933): Az iskoláskor psychoneurológiája. In: Darányi Gy. (szerk.): Az iskoláskor egészségügye. Orsz. Közegészségi Egyesület Tudományos Szakosztálya, Budapest. 14–39. Ranschburg P. (1939): Az emberi tévedések törvényszerűségei – Novák Rudolf és Társa Tudományos könyvkiadó V., Budapest. 16, 186. Ranschburg P. (1940): Ranschburg Pál hozzászólása. In: Test, lélek, szellem – A Magyar Filozófiai Társaság vitaülése 1940. február 13. Athenaeum, 26. évf. 163–165. Ranschburg P. (1941): Az iskoláskor psychoneurológiája. In: Darányi Gy. (szerk.): Az iskolaorvos kézikönyve. Orsz. Közegészségi Egyesület, Budapest. 653–704. Ranschburg P. (1943): Adatok az endogén kedélyi pszichoneurózisok és sajátképeni elmebántalmak aktív gyógykezelésére. In: A gróf Apponyi Albert Poliklinika különfüzete 60 éves fennállásának emlékére 1883–1943. Franklin Társulat, Budapest. 109–146. Révész M. (1946): Ranschburg emberi sorsa. In: Harkai Schiller Pál (szerk.): Lélektani tanulmányok Ranschburg Pál emlékére. PTTE Lélektani Intézet, Budapest. 41–51. Schnell J. (szerk). (1929): Prof. Dr. Ranschburg Pál tiszteletére a Gyógypedagógiai Psychológiai M. Kir. Laboratórium negyedszázados jubileuma alkalmából 1929, írták tanítványai, külföldi és hazai tisztelői és munkatársai. In: Pszichológiai tanulmányok a lélektannak és határterületeinek elméleti és gyakorlati kérdéseiről. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest. Schnell J. (1946): Ranschburg a laboratóriumalapító és módszeralkotó. In: Harkai Schiller Pál (szerk.): Lélektani tanulmányok Ranschburg Pál emlékére. 20. Somogyi J. (1935): A fajpszichológia jelenlegi állása. In: Magyar Psychológiai Szemle, XVIII. 1–2. 104–121. Spaemann, R. (1988): Az emberi természet fogalmáról. In: K. Michalski (szerk.): A modern tudományok emberképe. Gondolat, Budapest. 129–150. Szinnyei J. (1906): Magyar írók élete és munkái, Ranschburg Pál. In: www.mek.oszk. hu/03600/03630/html/index.htm. Szita Sz. (1989): Halálerőd – A munkaszolgálat és a hadimunka történetéhez 1944–1945. Kossuth könyvkiadó, Budapest. Szita Sz. (1996): Az 1944–1945 évi kényszermunka áldozatai Nyugat-Magyarországon. In: Holokauszt Füzetek, 6, Magyar Auschwitz Alapítvány, Holokauszt Dokumentációs Központ. Tánczos zs. (1978): Ranschburg munkásságának általános pszichológiai jelentősége (1870–1975). In: Magyar Pszichológiai Szemle, 6. 609–619. Torda Á. (1992): Korai kutatások az olvasás- és írászavar tárgykörében, Ranschburg Pál munkássága. In: Fejlesztő Pedagógia, 1–2, Diszlexia – diszgráfia. 27–30. Torda Á. (1995a): Ranschburg Pál pályakezdése. In: „…önmagában véve senki sem…” zászkaliczky P. (szerk.): Tanulmányok a gyógypedagógiai pszichológia és határtudományainak köréből, Lányiné dr. Engelmayer Ágnes 65. születésnapjára. Bárczi Gusztáv Tanárképző Főiskola, Budapest. 47, 55. Torda Á. (1995b): Egy tudományos műhely létrejötte a századfordulón. In: Kiss György (szerk.): Pszichológia Magyarországon. Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum, Budapest. 44–47. Vértes O. J. (poszth.) (1994): Ranschburg Pál emlékezete. In: Fejlesztő pedagógia, 4–5. szám. 126. Wachstein, B. (1927): Hebräische Autographen von Gelehrten und Schriftstellern. Faksimilie, Menorah 6/7, Wien, Beitrag 1483. Weiss M. (1978): Gyermekpszichiátriai előadások vázlata, kézirat. Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola, Gyógypedagógiai Kórtani tanszék. 3–4. yivo Encyclopedia: www.yivoencyclopedia.org/article.aspx/Freund_Samuel. závoti J. (2011): A tudományág-teremtő Ranschburg Pál. In: Cserháti Andrea (szerk.): Nemzedékek nevelői – tanítók és tanítócsaládok a Kárpát-medencében. Hungaro-Dalton Egyesület. 202–214. zentay D. (szerk.) (1943): Beszélő Számok 11. Világtermelés – a megnagyobbodott Magyar ország szellemi arisztokratái. In: Statisztikai Zsebkönyv. XI. 87.