Elfogyó országok
szerző: Cholnoky Viktor
Meglepő az, hogy sok embert meglep a népszámlálásnak malthusi komorságú eredménye nemcsak Magyarországon, hanem szerte egész Európában is. Igaz, hogy ha csak tízesztendőnkint egyszer nézünk bele a tükörbe, akkor onnan meglepetés, mégpedig rendesen kellemetlen meglepetés szokott ránk visszakacsintani, de azért okos ember bizony mégiscsak el van készülve rá, hogy idő múltán nem a hajdani sima ábrázatunk vagy pedig az abból képzeletben gyönyörűen érettebbé vált arculatunk jelenik meg előttünk a tükörben, hanem valami olyan embermás, amelyre minden egyes évet, minden egyes hibát, minden megcselekvést és minden elmulasztást egy-egy újabb ránc ró fel eltörülhetetlen, örökké megmaradó jel gyanánt. Mégis most, hogy a statisztikai hivatal elénk tárja a tükröt a népszámlálás eredményében, megijedünk, és kétségtelenül valami olyasmiféle jut az eszünkbe, hogy milyen nagy gazemberek is voltunk mi tulajdonképpen egyenkint is, egyetemesen is az elmúlt tíz esztendő leforgása alatt. Igen, belenézve a népszámlálás tükrébe, egyszerre mély barázdának látjuk mindazokat a mély táncokat, amelyek ─ ha kiabáltunk vagy sóhajtoztunk is miattuk ─ szinte észrevétlenül lopódzkodtak fel az ábrázatunkra. És nemcsak Magyarország, hanem egész Európa búsan sóhajt fel egyetlen, de nagyon keserű szóval: megöregedtünk.
Mert az idei bús népszámlálásnak az eredménye tulajdonképpen és gyökérig érő szóval kifejezve semmi egyebet mást nem jelent, csak Európa elöregedését. Kivénülő, kiégő, ereje vesztetté váló kontinenssé lett Európa, belefulladva vagy belesavanyodva a saját maga hiperkultúrájába, és csüggeteg módon ─ a számok erejével ─ kénytelen beismerni, hogy szerepe az emberiség történetében kezd véget érni, az Ázsiából és Afrikából ide átszállt kultúra, erő és fiatalság siet tovább, új világok, fiatal földek felé. Talán még csak egy dologra hivatott ez az egész megöregedett világrész. Még megmaradt erejével, rugalmasságával és hatóenergiájával eleurópaiasította máris Észak-Amerikát és ez az európeizmus-folyamat még megy most is tovább, sőt talán éppen most, ezekben a napokban kulminál, de azután egyszerre kilobbanik Amerikában is. Európa istenasszony, akit a bikává vált Zeusz diadalmasan hozott át Afrikából a Földközi-tengeren, bele fog fulladni az Átlaszi-óceán vízsivatagába. És a jövő nem a miénk többé, de nem is Észak-Amerikáé, hanem Argentínáé, amely szinte szédítő gyorsasággal kezd úrrá válni mint gazdasági faktor a világpiacon, és Ausztráliáé, amely nem véletlenül, nem ötletszerűen ─ a világ fejlődésében nincs véletlen és ötletszerűség ─, hanem kényszerítő törvények hatása alatt határozta el, hogy új és a világon eddig páratlan fővárost épít magának. Csak egy kicsit lovald fel a geográfiai fantáziádat, olvasóm, és előtted áll szinte egészen novellisztikus formában a jelen zökkenésszerű változása és a jövő képe. Íme: a földgömb északi sapkája kiégett, kimunkálta magát, befejezte a kötelességeit. Ez az igazi és hogy úgy mondjam, metageografikus oka annak, hogy sem Cook, sem Peary nem tudták elérni az Északi-sarkot, ők maguk sokkal kisebb okokkal hozakodnak elő, de hiszen ki nem rövidlátó közelről? A jövő a déli félgömbé. Ezért és meghat nem másért vette észre Shackleton, hogy a Déli-sarkvidéken egyszerre megszűnik minden olyan betegség, amit Európából vittek oda magukkal az expedíció emberei. Ez a magyarázata Brazília vérforró nyughatatlanságának, Argentína már említett szédítően gyors világszínre való lépésének és Ausztrália új jelentőségének. Sőt talán az sem véletlenség, hogy a dél-afrikai háborúban a spionskopi csatatér futóárkait ezrével töltötték meg az északi angolság legjobb fiainak a holttestei. Az Észak kereste ott is a Delet, és temérdek vér árán mégis a jövő, a Dél vált diadalmassá Északon, bár úgy látszhatik, hogy Anglia diadalmaskodott a búr köztársaságon. Ami azonban csak optikai csalódás, mert a valóság, az igazi valóság az, hogy Anglia érezte meg a vér árán is szükséges voltát annak, hogy átköltözködjék Északról Délre.
Mindezek a dolgok, ugye, nagyon távolállóknak fognak látszani a népszámlálás témájától? Igaz. Hiszen a végső eredmény mindig kietlenül távolnak tetszik az első felismerések bizonytalan ingatag világosságától. Pedig az igazság, az igazi igazság mégiscsak ez. A többi, ami közbeesik, az csupán pártos megvitatásokra, véleménykülönbségek megköszörülésére alkalmas átmeneti igazság, vagyis nem igaz dolog, mert még csak ma az, holnap már nem lesz az. De beszélni mégis ezekről is kellene.
Mindenekelőtt a legmulatságosabb dolog az azon való elszomorodás, hogy Budapest népessége még nem érte el az egymilliót, sőt még a kilencszázezret sem. Ez részben kabalisztikus számbabona, amely a kerek egymilliótól várta, hogy Budapest világvárossá legyen, nem pedig attól, hogy valóban világvárosi intézményekkel legalább az a nyolcszázezer ember azután csakugyan világvárosban érezhesse magát, mint ahogyan érzi magát alig egypár százezredmagával a drezdai vagy a müncheni vagy akár a hannoveri és frankfurti ember is. Azonkívül lehet együgyűség ez az elszomorodás azért is, mert megfeledkezik arról, hogy éppen ennek a népszámlálásnak az eredménye tanúskodik arról, hogy Budapest valóban a többi, igazán nagyvárosnak ─ gyűlöletes a „világváros” szó ─ a törvényei szerint fejlődött az elmúlt tíz esztendőben. A külföld nagyvárosai is a cottage-rendszer szerint növekednek ma már, és éppen az a vigasztalóan felötlő dolog a budapesti népszámlálás eredményében ─ hacsak nem háziúr az ember ─, hogy a magyar főváros is tökéletesen cottage-ra fejlődik. Ez a magyarázata a szomszédos községek enormis, amerikai méretű fejlődésének, és itt van a titka annak, hogy Buda, főképpen pedig az első kerület képtelenül jobban fejlődött ki népességben, mint a városnak kőtenger-részei. Tíz évvel ezelőtt Budapest lakosságának alig egyhatod része lakott a kültelken, ma már huszonkét százaléka kültelki lakos. És ez nemhogy elszomorító dolog volna, hanem egyenesen a jobb, egészségesebb fejlődés jele.
Ami Magyarország vidéki városainak a megcsökkenő vagy stagnáló lakosságát illeti, itt persze könnyű az okok megtalálása. Az egyke meg a kivándorlás. És természetesen ezeknek is akadnak okai, kinek-kinek a saját szája íze szerint. A latifundium meg a tejhamisítás, a húsuzsora meg a kötött föld ─ tessék válogatni.
De akárhogyan válogatunk is, ezek is csak közbeeső okok, azért magyarázhatók jobbra is, balra is, a végső ok ez: Európa kiégett, nemsokára befejezi egészen a kötelességét, ami reá várt.