A lap feldolgozottságának foka

Elfeledett álom

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Elfeledett álom
szerző: Csáth Géza

1

Sohase láttam ezt a vidéket!

Sárga, meszelt, magas, kétemeletes állomásépület barna zsalus ablakokkal. A sínek mellett a sárga ökörfarkkóró virágai. És a legmagasabb oldalsó ablakból az apám feje hajol ki. Némán int. Menjek fel? Mit akarhat? Hogy kerülhet ide?

De hiszen ez nem is az apám. Ez az ember, amint a napsütötte falon az arca kirajzolódik, inkább ahhoz a torreádorhoz hasonlít, akit évek előtt Barcelonában láttam.

- Ó, Barcelona, te meleg, kedves, illatos város. Ó, Carmencita, szívem egyetlen szerelme!

2

El kell indulnom a sínek mellett, hátha találkozom valakivel. Eh! - hiszen olyan könnyű a szívem. Mit bánom én, ha nem is látok senkit. Kisétálok a világból, ha akarok. Fáradt nem vagyok, és nem félek az élettől. Gyerünk!

Ni, most látom, hiszen ez az ösvény hazavezet! Ez a hazavezető ösvény! A rétről ezen az ösvényen a régi kertünkhöz érek. Hátul a kiskapuhoz! - Mindegy, nincs okom félni, hogy hazamenjek. Néha, nem mondom, a hazatérés gondolata borzalmasnak tetszik, de most, amikor olyan könnyűk a lábaim, és tiszta a fejem - most nem! Menjünk.

3

Az öcsém jön szembe. Maga elé néz, elfordítja a fejét. Miért? Elébe állok. Nem akar megismerni.

- Kit tetszik keresni?

- A bátyámat!

- De hiszen én vagyok!

Nem felel, megfordul, elindul. Utánamegyek. Az út elváltozik, de nem baj, eltalálok én itt akárhová. Jártam én itt már, de... mikor.

Csak egyszer! Megvan, ez a város Baja. Minden rendben van. Van gyufám, és helyén a szívem.

- Látja - mondja az öcsém -, itt van a Béla.

- De miért nem tegezel engem!

4

Nem felel. Egy félig nyitott kapun belép egy házba. És az udvarból felmutat.

Valami gyenge petróleumlámpa felvilágít még oda halványan. Egy nyitott, korlátos folyosót látni, ahonnan egy cseléd hajol le mintegy megnémultan, meredten. Mögötte pedig sötét arcú emberek lopóznak el, mint az árnyékok, zsákokkal.

- Mit keresek én itten, és mit bánja az öcsém, ha valakit kirabolnak!

A zsákosok hosszú sorban vonulnak el a folyosón, félelmesen és gonoszul.

- Miért hozott ide engem ez a fiú?

Az öcsém most a zsebéből kötelet vesz elő, és feldobja a cselédlánynak. A lány megköti a rácson, de gyengén és alighanem tökéletlenül. De ő nem törődik mindezzel, int és mászni kezd fölfelé. Utánamegyek, mert féltem a bajtól, és nekem valószínűleg nincs sok vesztenivalóm.

- Régen nem másztam már kötélen, kisfiú korom óta! Mégis fölérünk valahogy; az öcsém fölsegít, és a néma cselédlányra nézünk. Mozdulatlan, konok, gonosz arc! Ez a vincellérünk felesége volt valamikor, és börtönbe zárták, mert az urát meg akarta mérgezni.

5

Bemegyünk egy félig nyitott ajtón, ahonnan vörös lámpafény dereng. Egy csendes, elhagyott szoba ez, ahol nem lakik senki, ahol éjszakákon át ég a magányos lámpaláng, anélkül hogy valakinek világítana. Egy lámpás, amelynek fénye senkinek sem kell, amely az éjek gyötrelmes egymásutánjában némán éli fel a világító olajat! Megdöbbentő és rettenetes ez az elhagyott szoba, üres és céltalan. Mi minden történhetett itten! Talán embereket gyilkoltak?

- Te vigyázzunk, itt valaki ránk ne zárja az ajtót! - mondom suttogva, és jól hallom az ijedt hangomat.

- Jöjj csak!

6

Öcsém előremegy, és egy tapétaajtót nyit ki. Keresztülmegyünk egy más szobán. Ez egy széles, beláthatatlan nagyságú terem. Ernyős, alacsonyra eresztett lámpása mintha szédítő magasságból lógna le. Csak a terem közepén világít meg egy fekvő halott nőt.

- Hogy kerül ide ez a hulla?

Nem merek szólni. Az öcsém biztosan, energikusan megy előre, mint aki valamilyen szent kötelességet teljesít, és akadályt nem ismer. Meg szeretnék állani és megnézni ezt a gyönyörűséges asszonyt, akit isten tudja, hogy kicsoda hagyott itt e sivár magányosságban, átadva a pusztulásnak - de megállásról nem lehet szó. Egy folyosóra érünk, és szűk falépcsőn, derengő hajnali szürkületben haladunk lefelé.

- Hová megyünk? - csak suttogom, és majdnem föllélegzek.

Ezt a tájékot ismerem, ez egy veneziai kis utca. Itt jártunk egyszer Carmencitával. Ott fenn laktunk a második emeleten.

- Boldog, szép idők; mi történhetett azóta Carmencita szép szájával!...

7

A levegő mozdulatlan. Alighanem ősz felé jár már az idő, mert a hajnal színei kissé párásak.

Boldogan, enyhe fáradtsággal a térdeimben megyek előre a Canal Grande irányában, apró utcák és hidak sokaságán át. Nem zúgolódom, kíváncsian és érdeklődéssel nézek szét.

- Milyen jó itten. Milyen szép zöld a víz. Milyen tiszta a levegő.

Gondolkoznom kell rajta, mikor is jártam itt. Nyolc-tíz éve, egyedül akkor is, de boldogan, mert soká tudtam aludni. Aludni felébredések nélkül, édesen, mint a cukros tej!

Végre kiértem a San Marco térre. Üres volt, bár egészen világos. Sehol egy ember, egy hang.

- Mi ez, kihalt ez a város?

Kiáltok:

- Hó, hóó!

A hangom visszhangzik az óriási kőkockák között, de nem mutatkozik élőlény. Egy madár se.

- Most mit csináljak itten? Megvan. Fölmegyek a harangtoronyba, hátha látok valakit.

A harangtorony még mindig nincs kész. Érthetetlen, a restaurálást abbahagyták talán? A piszkos, kőporos állványok alatt besurranok az ajtón, és nekiindulok a végtelen lépcsőknek. A levegő fojtó, a múlt rettenetes atmoszférája ez. Vagy a jövőmé?

Mi minden érheti az embert, sejteni se lehet, hova fogok kiérni, mit fogok látni, hol fog velem a lépcső leszakadni - mindezt e pillanatban el se gondolhatom. Mert ha a legrosszabbat, legborzasztóbbat gondolom, a jövő még mindig rám licitálhat.

Például, ha most valaki becsukná a harangtorony ajtaját, ha gyorsan befalaznák néma kőművesek, és fönn pedig zárt vasajtóra találnék. Hiába zörgetnék. Hiába döngetném, még a szabad levegőre se juthatnék ki, hogy leugorjak, lekiáltsak, és megszabaduljak fogságomból.

Az a rettenetes a dologban, hogy a menekülés reménye miatt talán halasztgatnám az öngyilkosságot, amelyet pedig egy jó selyem nyakkendővel könnyen, pár perc alatt végre lehet hajtani. Valószínű, hogy keresgélnék kijárások, ablakok után a poros, fojtó sötétségben. Közben bóbiskolnék is talán egypár órát, valamelyik lépcsőn. Talán újra és újra hozzáfognék tapogatózáshoz, talán a körmeimmel ásnám a falat, véreznének az ujjaim... és éhen kellene halnom, mert akkor már nem lenne erőm - se az izmaimban, se az akaratomban -, hogy elvégezzem a megfojtást.

8

- Mindegy, menjünk csak föl!

Végre hosszú, hosszú percek után fölérek az erkélyre. Nincs lezárva. Szétnézhetek. Sehol egy ember, egy hajó, sehol füstnek még nyoma se.

- Tehát kihalt a város!

Pedig éppen olyan, mint akkor volt, amikor utoljára láttam. De senki. Itt nem élnek, ez bizonyos. Miért? Hajókon elmentek mind talán? A sok olasz, a kereskedők, a gondolások, a rampinók, a szép, rojtos kendős, karcsú bokájú lányok? És az idegenek: a vörös amerikaiak és az a barna arcú, aranycipős ausztráliai milliárdosleány is, akinek a szemeit itt csodáltam lenn a Floriani kávéházban?... Megfoghatatlan. Csak legalább egyetlen galambot látnék.

9

Újra le kell botorkálnom a lépcsőkön, de nini, milyen gyorsan megy mostan, alig két forduló, és már a szabadban vagyok. El kell szédülnöm az erős déli napfény miatt. Nem tudom, nem látom, mi van körülöttem.

Csak az apám hangját hallom:

- Fogd meg a kezemet, fiacskám!

Megfogom. Óriási nagy keze van. Az egész tenyerem alig éri át a mutatóujját.

- Jó, jó, de hiszen nem maradok itt!

- Hát akkor menj csak, ahová akarsz!

Indulok. Az apám arca fájdalmas és sápadt, de látom, hogy már letárgyalta magában az egész dolgot, nem tartóztat többé. Hátat fordít.

- Csak menni, menni innen! - szólok magamban, és vissza se nézek.

De nem tudok előrehaladni. Az út tele van apró békákkal és más meztelen, rózsaszínű apró állatokkal. Mik ezek? Koraszülött kutyák és macskák? És ni, itt fekszik köztük a Zsoli is, a régi, szép, fehér kutyánk. Vérzik, az egész hasa tátong, és saját mája előtte fekszik a poros földön. Nyalogatja. Éppen mint amikor elütötte a vonat a pályaudvaron. Sírni szeretnék dühömben és fájdalmamban.

- Miért kellett akkor magunkkal vinni Zsolit a pályaudvarra?

Én akartam erőnek erejével. Apa azt mondta: "Maradjon csak itthon a Zsoli", de én akartam. Az ember bizonyos dolgokat nem tehet jóvá. Sőt, semmit se tehet jóvá. Minden lépésével tulajdonképp elősegíti a saját pusztulását és a másokét is.

- Zsoli, Zsoli!

Le szeretnék térdelni, és meg szeretném csókolni ezt a drága, kedves állatot, ezt a jó pajtást. Azt szeretném, hogy reám nézzen, megbocsásson, hogy megszabadítson ettől a borzasztó önvádtól, ettől a fájdalomtól. Nem néz reám. A szemeiben még látszik, hogy él, de lenéz maga mellé a földre. Sokkal komolyabb, nagyobb dolga van, mint hogy velem törődjék. Gondolkozik. Arról gondolkozik, hogy ő már elpusztul, és hogy vége mindennek.

- Jézus Krisztusom!

Ez a húgom kiáltása. A félelem összeszorítja a torkát, és emiatt a hangja olyan rekedt, erős és kemény, hogy nem lehet ráismerni. Lehajol mellettem, és fölvesz valamit a földről.

- A szíve - mondja zokogva -, a Zsoli szíve. És még mozog. Vissza kell tenni.

- Kérem, tessék elmenni innen!

- Igen, de a kutyát elvisszük.

- Hát akkor tessék gyorsan.

- Jó, de előbb visszatesszük a szívét, mert meghal.

- Ahhoz nekem semmi közöm.

- Jó, tehát csak nem fogja kívánni, hogy ez az állat maga miatt elpusztuljon!

- Kérem, rendőrt hívatok.

- Tessék.

- Gyere, vigyük gyorsan Zsolit.

- De véres lesz a kötőd.

- Nem baj!

- De addig elpusztul. Add ide csak a szívét.

- Nézze, csak gyorsan.

- No jó, de ha leejted, akkor igazán nem lehet már semmit tenni.

- Meg kell mosni.

- De honnan hozzak vizet?

- Hozd a kutyát!

- De már fütyöl a vonat.

- Borzasztó, borzasztó!