Eleimnek...
| Eleimnek... szerző: Tompa Mihály |
Eleimnek kisded háza,
Békességgel fölruházva!
Hol bölcsőm is ringott egykor
S fürge lábom futosott:
Csak neveld agg napjaimra,
Kertedben a gyámbotot!
A mióta vágy- s reményben
Küszöbödet általléptem,
Hogy kikísért és megáldott
A ki legjobban szeret:
A világban nem találok
Nyugodalmat, örömet.
A kép, melly ugy csábit távol,
A remény, mit szívünk ápol:
Fellegjáték, melly eltorzul;
Köd, mit a szél elvere;
Valót adtam a reményért,
De búsit is a csere!
Csendes hajlék! téged látlak
Lombja közt az ákáczfáknak;
Kéményednek kéklő füstje
Az ég felé kanyarog…
Otthon vannak az enyémek!
Mért hogy én is nem vagyok?!
Ott az udvar, ott a kis kert,
Benne minden füszál ismert;
Gyermekképek, ifju álmak
Szép emléke mindenütt;
Ah, mig köztem és közöttök
Idő és tér nem feküdt!!
Öreg apám szánt, vet, munkál,
– Többet ér még mindnyájunknál, –
Édes anyám imádkozva
Viraszt fel sok éjjelen,
S fohász, munka mindazért, hogy
Az én dolgom jól legyen.
Világ gyult már őszi estén,
Mintha látnám, mintha lesném:
Mit csinálnak…? olvasgatják
Kedves fiok levelét…
S még soká, a sötétben is
Csak rólam foly a beszéd.
A kik vélem bé nem teltek:
Várjatok csak áldott lelkek!
Mint a tengerek hajósa,
Ki a földet behajózza:
Haza felé közeledem,
Mentűl messzebb haladok;
A szivem visz, – nem sokáig
Lesztek immár magatok!