A lap feldolgozottságának foka

Egyiptomi József

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Egyiptomi József
szerző: Csáth Géza

Zalai Jóska, ez a mindig jókedvű és okos fiú, megfogott az utcán.

- Te, a múlt éjjel olyan csodálatos, hallatlanul szép álmom volt, hogy el kell neked mondanom.

Bementünk egy kávéházba, elhelyezkedtünk, rágyújtottunk, és kijelentettem, hogy nagy érdeklődéssel fogom hallgatni elbeszélését.

József erre elkezdte:

- Nyári reggel volt. Egy szép, üde, friss reggel, amilyen oly kevés van az ideges ember életében. Az öröm a napsugarakban olyan vastagon ömlött szerte a levegőben, mint a tizenöt év előtti naturalista piktorok képein a festék. Körös-körül nyugodt, sík táj, pálmafákkal, a távolban egy piramis. Nem lehetett kétség, hogy Egyiptomban járok, és hogy a széles folyó, amelynek a partján megyek: a Nílus. Most még csak azt kellett megtudnom, hogy milyen korba csöppentem bele. Ezen gondolkoztam, és előreindultam a víz mentén. Nem láttam embert sehol. Néhány ibiszmadár álldogált a vízben türelmesen.

Ó, ti szent madarak! - suttogtam megilletődve, és tovább mentem.

Egy helyen, amint belegázoltam a sekély vízbe, és a langyos-hűvös hullámokban fürösztöttem a bokáimat, valami téglaszínű tűnt fel a lábaim alatt. Megállottam, hogy körülményesebben megnézzem. A saját testem tükörképe volt. Képzeld, egészen téglavörös testem volt. A derekam körül kötény alakú fehér öv, és a fejemen redős, citromsárga kendőből föveg, amely kétoldalt a füleim mögött ráncosan, függönyszerűen hullt le a vállaimig. Régen törtem a fejemet, gimnazista korom óta, hogy hogyan csinálták az egyiptomiak ezt a kendőkötést, és most eszembe jutott, hogy íme, végre alkalmam lesz megtudni. De nem vettem le mégse, mert arra gondoltam, hogy nem tudnám megcsinálni, és mehetnék kopaszon, hajadonfővel a forró napon. Mert a kendő alatt egész sima, borotvált volt a fejem. Elhatároztam tehát, hogy elhalasztom a dolgot, míg valami hasonló fejű egyiptomival nem találkozom, aki azután megtaníthat a kötés fortélyára.

Ekkor már erősen gyanakodtam, hogy jó három-négyezer évvel Krisztus előtt történik velem az egész. Hogy miből következtettem ezt, nem tudom.

A víz folyásával párhuzamosan ballagtam tovább. Olyan boldognak és fiatalnak éreztem magam, mint soha. Ilyen abszolút boldogság az ébrenlétben nem képzelhető el. Mert az ébrenlétben nincs például tökéletes szabadság sem. Én független voltam. Az életben, ha az ember független, az jó is, meg rossz is. Jelenti azt, hogy az apja már nem gyámkodik felette, de ebben benne rejlik az is, hogy apja már kevésbé szereti. Egy olyan függetlenség, amelyben semmi rossz nincs, csak jó - ez csak az álomban lehetséges. Én most ebben az álomban, a Nílus partján, egy egyiptomi ifjú alakjában senkihez se tartoztam. És az árvaságom mégse fájt. Elhagyott, és egyedül voltam, de a magányomnak nem volt árnyéka, és az egyedüllétemben nem rejlett semmi fájdalom.

Így mentem, mendegéltem a tiszta, vízpárás, könnyű, langyos, jó levegőben. Sajátságos és szent boldogságomnak emellett nem volt semmi elviselhetetlen jellege, mint minden nagy földi örömnek. Egy táj nézésének gyönyörűsége például, ha az élvezet mély és tökéletes, mindig elviselhetetlen.

Ilyenkor az ember sóhajt egyet, és kiragadja magát a varázslatból. Miért, mert ha ezt nem teszi, akkor lassanként csökken a benyomás által okozott életöröm, az ember mintegy belefárad a nézésbe, az érzésbe, az akkord lassanként hangzik el, és ez még fájdalmasabb. Nílus-parti utamon azonban teljesen híjával voltam ennek az emberi nyomorúságnak, amelynek oka nyilván kémiai, és a szerves élet sarkalatos törvényeivel van összefüggésben. Az életöröm mint állandó csodás akkord zengett bennem és körülöttem a levegőben halkan és mégis impozáns teljességgel, tömören, megszakítás nélkül, soha meg nem unható szépségben.

Szaladni kezdtem. Mérföldeket szaladhattam, és nem fáradtam el. A szívem nem dobogott gyorsabban, és a lábaim nem érezték, hogy nehezebb munkát végeznek, mint a gyaloglásnál. A lélegzésemet nem is hallottam. A víz csobogását figyeltem, amely a lábam alatt ezüstös csilingeléssel zenélt. Elapróztam a lépéseket, majd nagyokat lendülve ugrottam, vetettem magam, és a legszebb ritmusokat eszeltemki ily módon. Ekkor gondoltam rá, hogy tulajdonképpen a mozgás, bárminő mozgás, nagy életöröm, amelyet nem becsülünk meg eléggé.

Persze fontos, hogy az embert ne gátolja a ruha. A ruha tudniillik nemcsak a mozgásban gátol bennünket, hanem megakadályozza, hogy azt a helyzetváltozást, amelyet a levegőben megtettünk - a bőr megérezze a levegő ellenállásában, midőn ez a láthatlan és csodás gáz engedelmesen kitér az utunkból, és könnyű szellővel elfoglalja azt a helyet, ahol még az elébb mi voltunk.

Időnként megálltam, és a növényeket nézegettem. Szerteszét óriási lótuszvirágok fehérlettek a vízen, királyi pompában kibontott szirmokkal. A körülöttük tenyésző vízinövények ragyogó zöld színe egyenesen káprázatossá tette a virág pihegő, illatos fehérségét. És a Nílus szélesen, lassan hömpölygött. Egészen lassú séta közben is kényelmesen lépést tarthattam a víz folyásával. A túlsó parton pálmaerdők végtelen egymásutánja húzódott vékony, kék vonalban. Csak itt-ott szakadt meg ez a vonal egy-egy keskeny résnyire, melyen keresztül csillogva ködlött a távoli puszták messzesége. Visszanéztem a megtett utam irányában, hogy látok-e csónakot vagy tutajt a vízen. Láttam. Egy apró, fekete vonal úszott a látóhatár végében, rajta pontszerű fehérség.

Mire ezek ide érnek a lassú Níluson, gondoltam magamban, már lemegy a nap. Eszembe se jutott, hogy várjak rájuk. Minek? Mondom magamban - eltalálok én magam is, ahová csak akarok, bár nem sürgős számomra semmi, és tulajdonképpen sehová se akarok menni.

Belegázoltam tehát a vízbe egészen nyakig, és úszva folytattam az utat. Hatalmas tempókat vettem, és utána kinyújtózkodtam a hullámokon a hátamra fekve. Néztem a kék eget és a könnyű, vonal alakú felhőket, amelyek a folyó fölött alacsonyan, mint egy finom, földig érő mennyei függöny láthatlan fodrai és betüremlései, lebegtek. Egy-egy ibiszmadár felrepült a part felől, és lassú szárnycsapásokkal emelkedett az ég felé. Karcsú, szép teste csakhamar a fodrok közt úszott, és elmosódott azoknak láthatlan rétegeiben. Ezt látni, nézni hasonlíthatlan és nagy öröm volt. A látás maga, isteni és tökéletes gyönyört adott. A víz pedig lassan vitt tovább.

Íme, mondanám, ily egyszerű dolog a boldogság. Boldog vagyok, mert nem kívánkozom sehová, és mert tökéletesen meg volnék elégedve, ha azt hallanám, hogy halálomig így fogok úszni a Níluson, hanyatt fekve, kék ég alatt, délelőtti napsütésben.

Ezt a gondolatot azonban az álomban nem így gondoltam. Csak most fordítom át neked a reális élet szavaira. Mert elmélkedésemből teljesen hiányzott ez a profán viszonyítása az élet értékének a halálhoz. A halál ebben az álombéli létben nem tűnt fel legfőbb rossznak, és az élet nem volt a legfőbb jó. Minden egyformán igen jó és szép volt, emellett új és csodálatos is, és mégsem izgalmas, nem fárasztó és nem félelmes, mint itt e siralomvölgyben.

Eközben a víz jól elvitt a parttól, és legalább egy kőhajításnyira bent úsztam már a meder közepe felé, amikor hirtelen egy asszonyt pillantottam meg a parton. Fehér kendővel volt bekötve a feje, és térdelve ruhát mosott a folyóban.

Végre egy ember, mondtam, de anélkül hogy örültem volna. A végre szó nem jelentette azt, hogy már vágytam embert látni, és nem jelentette azt, hogy vártam rá, hogy mikor fogok meglátni egyet. Leálltam a vízben, és figyeltem. Csak vállig látszottam ki a folyóból. Az asszony nem vett észre, tovább mosott. Keményen, fürgén és jókedvűen forgatta, sulykolta és öblítette a ruhát.

Lassan közeledtem a part felé! Ekkor vettem észre, hogy a fák között, de a víztől igen kis távolságban egy sárga faház áll.

Bizonyára a háziasszony! - gondoltam magamban, mert a nő mozdulatai olyanok voltak, hogy nem tarthattam cselédnek. Egy cseléd sokkal több gyakorlottsággal, gépiességgel, kevesebb ügyességgel, szépséggel mos - így kombináltam.

Íme ez az asszony, bár tudja, hogy nem látja senki, mégis bájjal és kedvvel dolgozik. Az ilyesmire alacsonyabb rendű lélek nem képes, mert hiányzik belőle a felsőbb képesség, hogy a saját erejében, ügyességében és szépségében gyönyörködjék. Ez az asszony pedig munka közben ezt árulta el.

Barnás, gömbölyű vállai és fekete haja, amely apró tincsekben bújt ki a kendő alól, gazdag mellei, amelyeket sárga lepel szorított le, meztelen, formás karjai és széles csípői, amelyeket a guggoló helyzet rendkívüli szépségben mutatott be, egészen lekötötték érdeklődésemet. Hiányzott azonban vágyamból az a maró és nyomasztó íz, amely hasonló esetben az életben sohase marad el, s amely mindig abból az aggodalomból és félelemből származik, hogy a nő talán nem lehet, nem lesz a miénk, vagy ha lesz is, de nem mindjárt. Csendesen, nyugodtan álltam a vízben. A szerelmi tűz nem sürgetett, és nem homályosította el a látásomat, s így annak örömét zavartalanul élvezhettem.

Az asszony felegyenesedett, és lassan kinyújtózkodott. Termetének rendkívüli arányosságát jól megcsodálhattam. Puha volt ez a test, és mégis tömör, jól összetartott. A középtermetűnél valamivel nagyobb, és mégis annyira kecses, hogy úgy ítélem, hogy a legnagyobb könnyűséggel fel tudnám kapni és a levegőbe emelni. A ruhákat berakta egy kosárba, és a ház felé indult. Azt gondoltam, hogy nem látott meg, és már kiáltani akartam, köszönteni vagy hívni, amikor hirtelen megfordult, és barátságosan és szelíden egyenesen rám mosolygott. Jobb kezemet üdvözlésre emeltem, és sietve gázoltam a part felé. Ő mozdulatlanul állt, és most már elkomolyodó arccal végignézett rajtam. Hamarosan előtte álltam, és tiszteletem jeléül mélyen meghajoltam.

- Ki vagy te, drága asszony?

- Azt hiszem, látod rajtam, hogy ki vagyok, zsidó asszony vagyok, a férjem törvénytudó, és nincs itthon.

- Engedd meg tehát, hogy megpihenjek házadban, mert messzi útról jövök.

- Akkor bizonyára éhes vagy, és enni szeretnél.

- Nem gondolok most arra, és kérlek, ne is fáraszd magad vele, hogy étellel kínálj meg.

- Talán csak nem utasítanád vissza, ha kenyérrel kínálnálak?

- Drága előttem minden, amit a kezeddel megfogsz.

- Akkor jöjj hát a házba.

Az asszony előrement, és láttam rajta az igyekvést, hogy járásában lehetőleg szerényen mérsékelje csípőinek pazar hullámzását.

Piciny lábai és vékony bokái azonban annál szebbeknek és angyalibbaknak tűntek föl. Az ajtóban félrehúzott egy világoszöld színű vászonfüggönyt, és előre engedett.

- Menj be! - mondta dallamosan.

Egy kicsiny szobába léptem, amelynek falait köröskörül fehér vászonfüggönyök borították. A földön gyékény. A szoba sarkában egy alacsony, nádból font asztal, mellette kétoldalt a fal mellett lócák.

- Itt lakunk - mondta az asszony -, messze a várostól, mert a férjem nagyon félt, és nem akarja, hogy férfiakat lássak.

- Fél, hogy hűtlen leszel hozzá?

- Attól nem tart, mert tudnivaló, hogy a házasságtörő asszonynak halál a büntetése, megkövezés, de azt se akarja, hogy más férfi netán vágyat ébresszen bennem.

- A férjed egész nap távol van?

- Reggel megy a törvénytudók gyülekezetébe, és este jön haza.

- Nem nehéz számodra a magány?

- Nem, mert dolgozom.

- Nincs gyermeked?

- Nincsen, de egy kisázsiai próféta megjósolta, hogy lesz, és így türelmes vagyok a várakozásban... Hanem most beszélj te magadról. Egyiptomi vagy, de nyilván a felső Nílus tájáról. Ott van a hazád?

- Igen - mondtam gépiesen.

- Fiatal vagy, azt látom, és bizonyosra veszem, hogy a szerencse pártfogásába fog venni.

- Miért gondolod, te édes asszony?

- Mert eszesnek látszol, és az arcod kedves.

Egy pillanatra kilibbent a szobából, majd visszatért, egy darab kenyeret tett elém egy sárga cseréptálban, és egy vörös kőkorsót állított le. Azután végigsimítva csípőit a kezeivel, maga is leült, szemben velem az üres helyre.

- Nem aggódsz, hogy férjed hazatér? - kérdeztem.

- Nem - mondta egyszerűen -, ilyenkor sohasem szokott hazajönni.

Ettem. Ő nézett engem. Ölbe tett kezekkel, jóindulatúan és nyugodtan. Most jól megnéztem édes arcát. Huszonöt-harminc évesnek látszott. Nagy és erős hajlású orra a cimpák könnyed és finom vonalaival adta meg arcának a jóságos és buja jelleget. Szemöldökei magasan íveltek és könnyedék voltak. Barna szemei okosak és melegek. Az álmatag szemhéjak harmadrészben eltakarták a csillogó, sötétbarna szemgolyókat. A szemek alatt gyönyörű kék karikák tanúskodtak az asszonyi tudás és életöröm gazdag esztendőiről. Az ajkak teltek, kárminpirosak és nedvesek voltak. Az egyenletesen barna bőr, amely az arcon egészen világos, majdnem elefántcsontszínű árnyalatba ment át, azt a benyomást keltette, hogy hűvös és bársonyos.

- Milyen szép és kedves asszony vagy te - mondtam halkan és igen őszintén.

- Dehogy - felelte nevetve -, már öreg vagyok. Tíz éve vagyok férjnél már bizony, és már tizennyolc éves elmúltam, mikor az uram feleségül vett.

- Tehát huszonnyolc éves vagy.

- Bizony, huszonnyolc.

Hallgattunk. A torkom száraz volt a vágytól. Jót húztam tehát a korsóból, és azután felállottam.

- Engedd meg, hogy megköszönjem a vendéglátást - szóltam, és megfogtam a két apró kezecskéjét.

- Szívesen - felelte, és ő is felállt.

Az édes szemeibe néztem, amelyek mosolyogtak, és könnyesek voltak, és az arcvonásaira, amelyeken most hirtelen valami mozdulatlan, szinte ijedt komolyság jelent meg. Azután megcsókoltam az ajkait és a behunyt szemeit és a puha szép karjait, az elefántcsontszínű telt nyakát és a hajfürtjeit, amelyek fehér kendője alól kibújtak és cédrusillatot árasztottak.

Az asszony aléltan és gyengéden hunyta le szemeit a csókjaim alatt. Vállai megremegtek. Majd szemhéjait erősen összeszorította, mintegy menekülve a vágy elviselhetetlenül hatalmas benyomásai elől, úgy, mint ahogy erős fény elől menekülünk. Azután lassan átölelt, és két puha karjával hozzám simult pompás csípőivel, és mohón, buján, édesen csókolni kezdett, miközben ragyogó szemei közvetlen közelből, észbontóan elváltozva a szemeimbe meredtek... Ó, csodálatos volt!...

- És most menj - mondta azután, és megsimogatta az arcomat.

- Engedd, hogy még maradjak.

- Menned kell, vagy azt akarod, hogy meghaljak? Hogy halálra kövezzenek, és a férjem a szégyen bánatával éljen egész életén át? Élni akarok, hogy visszagondolhassak rád és erre a boldogságra, amit most éltem át, és amit nem vártam és nem reméltem az istentől.

- Légy áldott ezerszer - mondottam könnyezve, és megcsókoltam apró kezecskéit.

- Szerencse és boldogság legyen a részed - suttogta az asszony melegen, de elcsuklott a hangja, és megcsókolta a vállaimat.

Letérdeltem előtte, átöleltem áldott csípőit, és csókot nyomtam két térdére.

Azután kimentem a házból. A szívem tele volt, nehéz volt, fájt, de boldog voltam. Kitártam a karjaimat a búcsúzó nap sugaraiban, azután elindultam a folyó folyásával ellenkező irányban. Egy kőhajításnyiról visszanéztem. Az asszony ott állt a parton, a szemeit az egyik karjával elfödte, és a másikat kinyújtotta abba az irányba, amerre távoztam. Ujjacskái lefelé lógtak, mint a sebzett madár szárnyai, és csodálatos formái még egyszer megvillantak a napfény aranypatinájában.

Ez az utolsó részlet, amire az álomból emlékszem, mondta Józsi hosszú hallgatás után. Ma egész nap ezen az álmon gondolkodom. Az egyiptomi asszony velem van folytonosan, és az utcán, otthon, itt a kávéházban is mindenütt majdnem látom őt. Ó, te drága asszony!

Irigyeltem Józsefet, hogy ilyen szépet álmodott.