Egy vidéki kiállítás

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Egy vidéki kiállítás
szerző: Török Gyula
Nyugat 1912. 19. szám ·Figyelő

A Dunántúl egyik metropolisában, a szép és kedves Szombathelyen szokatlan kiállítás nyílt meg alig pár napja. Szokatlan, azért, mert nem a Nemzeti Szalon rándult le jó szándékkal és rossz képekkel, nem fővárosi aljművészek vásznait állította ki valamely vándorló vigéc, hanem gazdag és mindnyájunk figyelmére érdemes gyűjteményt hordtak össze egy pár terembe a derék szombathelyi és vas megyei urak. Ami régi és értékes holmi akadt a Vértes alján Pinkafőtől Nagycsákányig és Ikervártól Sárvárig, Körmendig, azt most mind együtt lehet találni a szombathelyi kultúrpalotában. Régi kép, ékszer, évszázados bútor, félezredes templomi vagy úrifajta dísztárgy, szobor, kehely, pohár, tányér, evőkészlet, szövet, varrottas, legyező és buzogány, amit féltő szeretettel őriztek almáriomok és vitrinek mélyén a Batthyány-Strattman hercegek, Batthyány, Taxis, Erdődy s még számos idegen és magyar nevű grófok, urak, vidéki nemesek, szombathelyi patricius családok, katolikus barátok, céhek és zsidó hitközségek, a nyilvánosság szeme elé kerültek. A rejtett és dugaszban tartogatott családi büszkeségek kiállítása a szombathelyi kiállítás. És a vas megyeieknek, kiket a finom hajlású dombok földjei mindig jólétben tartottak, akik fölött a históriai veszedelmek is könnyebben múltak el, vannak is családi kincseik. Az ember szinte meglepődik, hogyan kerülhet ide egy eredeti kép, amelyet Pieter Brueghel a feledhetetlen flandriai, vagy Boucher, Rubens vagy Cranach festett. Ami különben az eredetiséget illeti, e tekintetben nem érthetünk egyet mindenben a katalógussal, sőt a vásznakat jó lenne még egyszer és lelkiismeretesen meghatároztatni. De ezek a meglepetések talán nem is fontosak. Sokkal többet jelent, hogy tárházát találjuk azoknak a tárgyaknak, melyek elsősorban magyar vonatkozásúak, a magyar faszobrászat egykori fejlettségéről, a magyar ötvösmesterek művészi ízléséről s a dunántúli kézművesség virágzásáról mesélnek. Mennyi drága és megható apró tárgy bizonyít íme amellett, hogy voltak idők, mikor nem másolták le egyszerűen az idegen gyári mintákat, hanem a művészit keresték még a párnák színes szegélyében is. Az sem a legeslegfontosabb, hogy megvan itten a Vörösmarty tekintetes úr pipája, Rákóczi nagyságos fejedelem kardja és Köprili Mohamed sátra. A burnótos-palackocskákból, illatszeres füstölőkből, násfákból s magyar ékszerekből intenzívebben száll felénk a kor parfümje és históriája. Puskáknál, kardoknál s ragyogó nyeregfelszereléseknél is jobban megfog bennünket például az az ezüstveretű gyökérpipa, melyen ez a bájosan naiv versike áll egy ölelkező pár alatt:

Eszemadta kis barnája
Ki ne hajolna hozzája.

Az sem fontos, hogy a kiállított tárgyak értéke hatmillió. Még sokkal nagyobb értéke a gyűjteménynek az, hogy megcsinálták, hogy van olyan magyar vidék is, ahol nem adogatták el az elmúlt idők szép emlékeit s van olyan magyar város, mely szüreti mulatság helyett a szépségek szüretét rendezi meg. Hogy kit illet dicséret a kiállítás ötletéért, nem sikerült megtudni. Mindegy. Akárki az értelmi szerző, az ötlet rokonszenves, szép, a kivitel pedig követésre méltó. A magyar városoknak légyen mondva.