Egy vándor magunk közül
| Egy vándor magunk közül (A magyar tanitó) szerző: Móra László |
Jön, megy… Ne kérd soha, hogy merre, honnan?
Az Isten küldi: szántani a porban,
Töretlen földeken…
— És ő megyen.
Ruhája vedlett, mint az őszi fáé, —
És mégis szebb, mint sok gazdag királyé.
Arcán, kezén sok-sok barázda ránca mélyül,
De ha jobban nézed, sima tóvá szépül.
Vállán tarisznya, — álomszőtte jószág, —
Nem látja senki, senki, csak maga.
Szántóföldjéről ezzel jár haza.
S ezzel megyen földjére indulóban.
Tarisznya mélyén annyi, annyi jó van:
Gyémántmagok sok-sok száza, ezre, —
S elosztja mind. Magának nem jut egy se.
Mindig csak vet… csak szórja a magot,
Magának termést soh’se aratott, —
Csak egy fakó kis fejfát faragott.
És — csak megy, megy minden hajnalon
Barázdát vágni ujabb ugaron.
Mögötte nyárnak hamvas himpora,
Előtte titkok hosszu nagy sora.
A hátán mély seb. — Élet-ostora
Irdalta rá apránként, munka közben,
Tavaszban, őszben, téli ködben,
Ahogy a lelkek földjén szórta kincseit
Azoknak, kikről tudta: nincs nekik
Másuk, csak megnyilt, hófehér szivük,
És annak mélyin szent gyerek-hitük…
— És csak megy… Az ajka fel se jajdul.
A szivverése még se, még se halkul.
Sőt egyre izzóbb akarása, tette,
Mióta népünk judásláncra verve
Nyög, sir s ugy várja kinja megszünését,
Az uj tavasznak nyárba zendülését.
Azóta izzóbb akarása, tette,
Ha busan felnéz a magyar keresztre, —
S tarisznya fészkit maggal megtetézve
Megy, mendegél… és készül uj vetésre.
Megy… megy… Ne kérd soha, hogy merre, honnan?
Az Isten küldi: szántani a porban,
Töretlen földeken…
— És ő megyen.
Ruhája vedlett. Lépte roskatag.
De elfáradni néki nem szabad.
Ó, annyi dolga van még őneki!
Nehéz az utja, mégis isteni:
Alvó szivekbe fényt vetiteni.
Tövisét lépni gallyáról a fáknak,
Kezét megfogni, kik sötétbe járnak.
Az elhagyotthoz odaszólni halkan,
És megtudni, hogy mi sikong a jajban?
A siró szemnek könnye mit beszél?
S hogy mért kesernyés, barna a kenyér?
És csak ő megy, megy minden hajnalon.
Nem hagy a földjén mit se parlagon.
S amig vetésén napfény repdes el,
Egy messzi hang biztatja csendesen:
Majd tul az Égen, vagy tán még odább,
Amelynél nincs már messzebb, vagy tovább,
Ahol nem gyarló emberszó itél,
Hanem az Isten, aki mindig él,
A magvetőnek ott utálják bérét,
Ott fűzi egybe a sok kincses kévét —
S míg aratását maga is csodálja,
A mindig élő Isten azt megáldja,
Őt asztalához odaülteti,
A magvetésért ott fizet neki!