Egy szál búzavirág
szerző: Bródy Sándor
I.
Egy leány, tizenhárom éves, olyan üde, olyan bájos, mint virágzó almafa-ág - észrevette, hogy az anyjának udvarolnak. Valami nagy, fekete, karcsu, elszánt képü férfi. Fölvetette rá a szemeit és azt találta, hogy olyan rút, olyan titokzatos, mint a milyennek az ördögöt képzelte nyolcz vagyis inkább hét éves korában. Odafordult apjához és szépnek, kedvesnek látta. Még a kopaszodás vidám homloka fölött, az is milyen édes!
Valami nagy titok előtt állott és ez a titok egyszerre elfogyasztotta minden mosolyát. Melancholika vett rajta erőt, a papája, mint orvos, vascseppeket irt számára, anyja pedig az étellel kinozta. Mindennap kikapott azért, mert nem reggelizett, ebéd alatt is erről folyott a szó, de mintha nem is róla beszéltek volna, ült némán, szeliden, világos szemeivel elmerengve a levegőben. Arcza oly átlátszó volt már, hogy szinte világított, a mint estenként elhuzódva a lámpástól, megbujt az ebédlő homályos zugában és onnan kémlelte anyjának teli, szines, még egészen friss arczát.
Bizonyára csudálkozott, hogy a kedves szőke fejre nem volt irva semmi a titokzatos valamiből. Hogy édesgetően, szeliden, a szivéből szivesen beszélt az urával és gondját viselte, magához ölelte két kis testvérét. Hol vannak a hitszegés fekete jelei? Talán már mindenki látja, csak ő nem. Egészen megzavarodott, félt, szeretett volna meghalni. Előbb azonban tudni akart mindent, tényeket.
Lesett rájuk furfangosan és alattomosan, reszketve és vakmerőn, mig előtte állott a tény, mindenki másnak föltétlen bizonyosság, de neki egy rettenetes szivfagyasztó, misztikus valami.
II.
Egyszerre különös erély szállotta meg, «Szólni fogok anyámnak!» gondolta magában. Nem mert. «Apámnak mondok meg mindent!» Csaknem elájult ebbe a gondolatba.
Tisztában volt azzal, hogy itt cselekednie kell és tanácsért mindenféle könyvekhez fordult. Talált egy franczia könyvre, ebben anya és leány egy férfit szerettek. Bár nem értette tisztán az elbeszélést, megrettenve dobta el magától. Nagy furfanggal, idősebb leányoktól akart megtudni némi dolgokat. Csak egy tudta elképzelni, hogy leendő férjén kivül valaha mást is szeressen. Egy kis, sovány, fekete leány, a többiek valamennyien az egy és örök szerelemre esküdtek.
Vizsgálgatta az asszonyokat az utczán, mohón hallgatódzott, ha valahol pletyka ütötte meg füleit. Otthon pedig az ablak mellett ülve, szinte megerőltetve szemeit, nézte az utczát, a várost, melyből csak néhány utczát ismert. - Mi minden rettenetes dolgokkal lehet teli ez a hely, mely hullámzik zúgva körülötte, mint egy oczeán... Mi van az előtte ismeretlen mélységekben? Ott, hol anyja jár, mosolygó arczczal, kábult fejjel?!
Valahol egy szerelmes asszonyról kopott hasonlatot olvasott. Ez a hasonlat elevenedett meg előtte minduntalan. Anyját látta, a mint rohan lefelé valamely meredeken, tátongó mélység felé. És vonja maga után férjét, gyermekeit... az egész világot. Álmodozásai közben szinte látta a meredeken növő sárga, aszufüvet és a nagy, éles köveket is. Föl-fölsikoltott álmában, elgyengült végképp és azzal aludt el, hogy tenni fog.
III.
Váratlanul vidéki rokonok jöttek, és anyja elment velük az Andrássy-útra képeket nézni. A kis leány torkát fájtatta, lefektették, otthon hagyták. Alig mentek el, ruhát kapva magára, átszaladt anyja szobájába. Leült az iróasztal mellé, a fekete, mégis oly kaczér kis székre. Bámulta a butorokat, mint valami idegen embereket, és azok szólottak hozzá különös, idegen szóval.
Az asztal lapján violaszin tintacsepp. Nem-e abból a tollból hullott ki, a melylyel irt annak? Lehajtott fővel, szemére hullott szőke haján át nézte ezt a cseppet és dús fantáziája, lágy gyülölsége táplálkozott belőle. Tágra nyitott szemei előtt megint megelevenedett a könyvből vett hasonlat, mind szinesebben, mind domborubban... Észre se vette, hogy háta mögött a szobalány meggyujtotta a lusztert és hogy utána belépett a nagy, fekete arczu férfi és köszöntötte csendesen, hangosabban.
Fölrezzent, maga előtt látta, nem rémült meg tőle jobban, mint álomképeitől, egy pillanatig még azok egyikét látta benne és szótlanul nézett rája. Aztán egyszerre fuldokló sirás fogta el és fölugorva székéről, a mig két kezével elfödte arczát, rimánkodva szólt:
- Ne bántson bennünket!... Hagyjon el, menjen...?
IV.
A kép ez volt: a leány karjait leeresztve, a sirást leküzdve magában, egyszerre szikrázó szemekkel nézett a férfira. Az, elhalványodva, zavarában mosolyogva állt vele szemben. A kalapját forgatta kezében, mint egy paraszt legény, ha uri asszony előtt áll. Perczek teltek, mig visszanyerte önuralmát és erőltetve fölnevetett.
- Ó, maga kis bolond, hát én bántom magukat! Ki mondta azt magának?
- Látom - szólt a kis leány alig hallhatólag - anyámat és magát. Menjen innen el és ne jöjjön többé ide soha. Mondja, hogy nem akar...
- De miért, mit tettem?
A leány nem mondott többet, elöntötte a sirás. A férfi odament hozzá és csitította:
- Rossz kis leány, micsoda csunya gondolat a mamájáról, szégyelje; ki verte a fejébe? Ezek a nyomorult cselédek! No, ne sirjon, minden úgy lesz, a mint maga akarja, nem jövök többet...
A kis leány fölemelte fejét, rája nézett, de olyan különös, olyan bűvös tekintettel, hogy a férfi nem tudta kiállani. Lesütötte a szemeit, zavartan mosolygott és ismételte:
- Többet soha...
Majd hirtelen tréfára fogta a dolgot és hirtelen megpillantva a leány mellére tűzött aszu buzavirág-szálat, mondá:
- Ha nekem adja azt!
A kezében volt.
Csakugyan nem jött többé. Anyja kezdetben csodálkozva, később izgatottan nézett körül. Ugy látszik várt és nem akart kérdezősködni. Lassankint belefáradt a várakozásba és irt. De büszkesége nem engedte, hogy elküldje a levelet. Inkább várt az ablaknál, a lépcsőházban. Hosszú vizitekre ment egyedül és leverten jött haza. Levertsége ráragadt az egész házra, férjére is. Csak a kis Hanna arczán fakadt ki ujra az elhervadt mosoly, gyermek lett ismét, vidáman tért vissza bábuihoz, olykor leselkedett még anyjára és egyszer rajta is kapta, amint szobájában, a sötétben összegubbaszkodva sirt.
Odarohant hozzá és megölelte. És sirt ő is édesen keservesen, a leghalványabb sejtelme nélkül annak, hogy miért? Megkönnyebbült szive áradt ki, a nő ébredt föl benne, a ki sir a szerelmes asszonynyal, akárki legyen az, talán egyszerüen csak azért könyezett, mert anyját szenvedni látta?
Könyeik összefolytak. Az egyik - oh be nagyon! - tudta már, hogy miért. A másik: még nem.