Egy sebes katonának sóhajtása a megtörődött vitézeknek számokra épült pesti nagy házra
szerző: Barcsay Ábrahám
Nyugodalom-helye csonka Cézároknak,
Rév-partja falábon úszó Sándoroknak,
Oszlopa kis zsoldért megtört mártiroknak,
Bárkája megaggott s romlott bajnokoknak,
Te vagy temetője sok jeles vezérnek,
Kik megáldoztattak hímes Becsületnek,
Hallod-e, mely panaszt mutatnak egeknek,
Mely átkot mondanak a vak szerencsének.
Ez-e munkájuknak, úgymond a jutalma?
Nékünk, akik valánk országok oltalma?
Boldog Isten! mely nagy a sorsnak hatalma,
Ím rajtunk végződik kemény diadalma.
Ah Márs! ah Becsület! ah csalfa reménység!
Mely drágán vétetik a hadi dicsőség:
Melyik, mondd meg, melyik az a nagy erősség,
Kit követ, s el nem hágy a méltó tisztesség.
Mi is, kik vesződünk ruhadarabokkal,
És fizetve vagyunk veres krajcárokkal,
Néhanapján víttunk gyalog- s lovasokkal,
Keményen birkóztunk tündöklő vasakkal.
Érc, acél, bömbölő füstös eszközökkel
Küszködtünk, ütköztünk vitézlő melljekkel,
Mind szárazon s vízen sokezer népekkel
Dolgunk volt, s bontottunk bástyát kezeinkkel:
Ellenséget győztünk, tábort széjjelvertünk,
Sáncokat megmásztunk, várakat megvettünk,
Népet hódítottunk, országokat nyertünk,
Szerencsétlenséget, s sebet megvetettünk:
Azért, hogy valaha vitézlő munkánkért
Márs reánk tekintvén jó-viseletünkért,
Tisztben helyheztessen erős tetteinkért,
Igaz bért juttasson kivált hívségünkért.
Ő mégis gondatlan az igaz mértékre,
Feledékeny s fejes méltó érdeminkre,
Laurusát feltette gyáva emberekre,
Fűze tisztességet érdemtelenekre.
Sírván emlékezünk, gyors ifiúságban
Midőn erőnk s tagunk voltak virágjában,
Mennyit nem szenvedtünk nehéz igájában,
Mint bíztunk hamisan ígért jóvoltában.
Nem volt akkor veszély, sem szerencsétlenség,
Kit meg nem vettetett a forró dicsőség,
Hol sűrűbb puskaszó, hol több volt ellenség,
Odaüt nyargalva vakmerő vitézség.
Hol kénköves lángot az ágyú okádott,
Széjjelterült ólom rendeket ragadott,
Egész városokat rejtett tűz elrontott,
Tornyokat forgatott, hegyeket megbontott;
Minket nem rettentett iszonyú dörgése,
Sem apróbb, de éles fegyvernek csörgése,
Jó reménységért volt veszély megvetése,
Nagy szívvel halálos sebek szenvedése.
Mennyiszer, ó Hívság! tűz lobbant szívünkben,
Önként bérohantunk a veszedelemben,
Vérontást szomjúzván keltünkben-fektünkben,
Háborút kívántunk egész életünkben.
Most immár, hogy éltünk ősze beérkezett,
A tagok, az elme erőből vetkezett,
Testünk mindenestűl öszvetöredezett,
Régi szolgáiról Márs elfelejtkezett.
És íme sebünkért s vérünkért kegyetlen,
Bérünket fizetni fösvény és kedvetlen,
Szép kérésünkre is eddig engedetlen
Sorsban ejtett mely majd elszenvedhetetlen.
Ki Széntánál török táborban bévágott,
Ki Sziciliában legelső béhágott,
Ki igaz hívségért csizma-talpot rágott,
Itt vagyon és visel csak komisz-nadrágot.
Köztünk van Hochstädtnél sebhűlt muskatéros,
Köztünk Pétervárnál bénult granatéros,
Mind ez, mind a másik tiszt, de hat-krajcáros,
Ily zsoldért savanyú bort ád a kocsmáros.
Nincsen paszománnyal dolmányok prémezve,
Görnyedt derekokra kereszt nincs feltűzve,
Mankón sétálgatnak szegények reszketve,
Jajgatnak jámborok mind reggel, mind estve.
Mennyi vitéz legényt Márs köztünk temetett,
Ki épen maradván tábort vezetgetett,
Van itt, kinek tüze Fritzhez tétethetett,
Vagyon, Sabaudussal ki sorban mehetett.
S mindezeket titkos tudatlan okokból
Szerencse kivette azoknak számokból,
Kiket felső polcra emelt gyakran porból,
Mert ő sem tesz immár generált dobosból.
Vesszen hát sok jajjal bőves szolgálatja,
Azt sok árva s özvegy naponként siratja:
Ha ilyen rendetlen Mársnak a malasztja,
Jöjjön elő régi világ állapatja.
Esmérje meg egész földi ifiúság,
Hogy hadi-szolgálat cifra nyomorúság,
Valamit Márs ígér, az merő bolondság,
Füst és múló árnyék és végre koldússág.
Ha Károly császárnak ezen épülete
Nem volna, mi lenne vén vitéz élete?
Rongyos szűr vagy kankó volna öltözete,
Talán a ganajon volna végezete.
Áldás hát s dicsőség néki s leányának:
Ennek, hogy jó zsoldot fizet a csonkáknak,
Annak, hogy hajlékot csinált katonáknak,
Kik érte s királyi nemért harcolának.