Egy rendőr-zseni
| Egy rendőr-zseni szerző: Mikszáth Kálmán |
A vén Fodor János, a vidék legmódosabb mágnásparasztja ült bent nehéz vasban a szegedi várban.
Nem vallott semmit a vén kópé - pedig tömérdek jel azt mutatta, hogy sok terhes állapotnak ő a fősrófja. A hurok folyton kisebb karikába fonódott a nyaka körül, de mégsem olyan szűkre, hogy megfojthatta volna.
Laucsik, az elhíresült vizsgálóbíró megpróbált mindent, elindult száz szálon is, de mindig csak odaért, hogy semmi bizonyosat sem tud.
Hát egy nap - mikor már jóformán lemondott minden reményről, megnyílik a kancellária ajtaja, s gyönyörű parasztmenyecske lép be rajta, módos piros cipellőkben, sarkig érő selyemkendővel, ezüsttel kihányt kacabájban.
- Jó napot kívánok, tekintetes uram!
- Adjon isten, szép asszony lelkem! - mond Laucsik hanyagul felpillantva. - Mit hozott, galambom?
- Hát én bizony az uramhoz jöttem volna, ha beengedne hozzá a tekintetes úr.
- No, és kicsoda a maga ura?
- Hát bizony az a szegény Fodor János.
- Ah! A Fodor János? - szólt Laucsik csodálkozva. - Bizony nem hittem volna, hogy ilyen szép felesége van.
Laucsiknak most villant eszébe, hogy nini, nini, hiszen neki a szerelmi szálon kellett volna indulnia mindjárt eleinte. De ki az ördög gondolhatta egy hatvannégy éves emberről?
- Aztán hallja-e, szép asszony, hogy mehetett fiatal létére ilyen vén emberhez?
- Hja, a szegénység, tekintetes uram! Ő tett engem úrrá. A szemétből emelt fel a nagy gazdagságba. Én jártam jól, nem ő.
- No, hanem rosszkor jött, menyecske, mert az ura beteg most, és az orvos megtiltotta, hogy beeresszek hozzá akárkit is. Hanem jöjjön el a jövő héten... azaz, hogy akkor meg én nem leszek itthon. Tudja mit, jöjjön el úgy két hét múlva.
A szép asszony eltávozott. Messze lakott, valahol a szatymazi tanyákon, be sem jött a városba, csak a mondott időben.
- Eljöttem, kérem alássan - szólt a Laucsik szobájába nyitva.
- Eljött? Hát ki rendelte be? - kezdé Laucsik idegenül tekintve rá.
- A tekintetes úrnak tetszett mondani.
- Én? Nem is ösmerem magát. Hát ki maga?
- Hiszen tetszik tudni, voltam itt a múltkor.
- Hja, lelkem, nem káptalan az én fejem, hogy minden embert az eszemben tartsak, megfordul itt ezer is napjában! Mi a neve?
- A Fodor Jánosné vagyok, kérem alássan.
- A Fodor Jánosné? Aha, tudom már. No, hát mit akar, Fodor Jánosné?
- Eljöttem az uramhoz, ahogy mondva volt.
- Az urához jött el? - hebegé Laucsik csodálkozó szemeket vágva. - Hát nem kapta meg a levelemet?
- Nem kaptam, kérem.
- Hogy lehet az? Pedig megírattam, galambom, hogy az ura meghalt még a múlt hét elején. Értesítve volt.
Az asszony elpityeredett, s ziháló mellel mondá:
- Nem, semmit sem kaptam.
- Ejnye, ejnye, de restellem. Ez már mégis csak nagy rendetlenség! No, ezt nem hagyom annyiba!
Laucsik csengetett. A belépő hivatalszolgának megparancsolta bosszankodva:
- Küldje be, Mihály, az írnokot!
Az írnok bejött.
- Hallja, amice, elküldte maga a levelet Fodor Jánosnénak a férje haláláról?
Az írnok zavarba jött.
- Igazat mondjon! - mennydörgött Laucsik haragosan.
- Bocsássa meg, főnök úr, de elfelejtettem... Kiment az eszemből.
Laucsik most már nagy méregbe jött. Indulatosan csapkodta az aktákat jobbra-balra s lármázott, hánykolódott.
- Ez már mégis sok. Ezt már nem tűröm. Ez a szegény asszony el se jöhetett a végtisztességre. Mert tartsuk meg a törvényt, de ami emberi dolog, az emberi dolog. Takarodjék a szemem elől, haszontalan fráter!
Azután a menyecske felé fordult szelíden:
- Lássa, én nem vagyok oka. De az ember sohase végezheti a kötelességét ezek miatt a rendetlen emberek miatt.
Lassan-lassan az asszony is beletörődött.
- Hiszen ha már úgy esett, ki tehet róla... - szólt sóhajtva -, az isten ellen nem tehetünk.
Kötényével törülgette könnyeit... vagy hogy talán csak markírozta, mintha törülné, mert az asszony hamis portéka, s keresztényi megadással távozott a várból.
De nem múlt el két hét sem, ott volt megint Laucsiknál nyalka gyászban.
- Ejnye! - kiáltott fel a vizsgálóbíró, mert most mindjárt megösmerte. - Maga már megint itt van, Fodorné? Mit akar itt szüntelen? Hát hányszor mondjam már, hogy meghalt az ura?
- Nem is avégett jöttem most, tekintetes uram, hanem hát...
- No, csak szaporán mondja el, mert nincs időm.
A szép özvegy lesütötte szemérmetesen a szemeit.
- A pap küldött ide... - vallogatta ki apródonkint.
- A pap? Mi közöm nekem a pappal?
- Nem is a tekintetes úrnak, hanem, hogy aszongya, hozzam el előbb a halotti levelet, mert ő addig engem össze nem esket.
- Össze nem esketi? De hát kivel esketné össze? Mit beszél itt össze-vissza bolondokat?
- A Rigó Palival.
- Ki az a Rigó Pali?
- Egy jóravaló legény, tekintetes uram.
- Ejnye, de hamar beleszeretett?... No, lám, lám... ilyenek az asszonyok... de hát tán mégsem illő volt ilyen hamar.
- Szerettem ám én azt azelőtt is... Tetszik tudni, régen jó szívvel vagyunk egymás iránt.
- Persze, így már más, így már értem. Aztán miféle foglalkozású ember az a Rigó Pali?
- Kocsis volt a szegény megboldogult uramnál.
- Ha így van - szólt Laucsik nyájasan -, nekem semmi kifogásom ellene, hanem az nem olyan kurtán megy, a halotti levélre stempli kell, ki kell íratni a halálozási könyvből. Egyszóval, ez csak úgy öt nap múlva lesz kész, s akkor is elég parádéval jár. Jöjjön el négy nap múlva.
Addig a négy napig jól használta fel Laucsik az idejét.
Vallatás közben ráért kedélyes csevegésbe is ereszkedni Fodor Jánossal.
- Ej János, János, de szép felesége van... Nem csodálom, hogy az a szép asszony olyan keményen köti az élethez.
A vén betyár szemei megcsillantak.
- Bizony van annak, aki meg nem issza - mondta rá kevélyen.
- Kár, hogy olyan félrelépő jószág.
De már erre elfutotta Fodor szemeit a vér.
- Ne mondja azt a tekintetes uram! Kínozzon engem, csináljon velem akármit, de a feleségem tiszta becsületét be ne feketítse, mert az már nem tartozik az igazságszolgáltatáshoz.
- No-no-no... ne tüzeljen, bátyó... mert úgy van, amint mondom. Mikor hazudtam én magának valamit?
- Tudom, hogy nem hazudott, de ez mégsem igaz! Hamarabb lehet báránnyá az ördög, mint az az asszony ördöggé.
- Pedig a kocsis a csábítója! Vele tart, vele tartott.
- Ne tovább! - bődült fel a betyár fájdalmasan.
- No, majd meg fogja hallani a saját füleivel. Akarja-e?
- Ha akarom-e? Inkább lássam leszakadni a mennyországot. De azért ott leszek - tudom, szégyenbe marad a tekintetes úr.
Laucsik gúnyosan kacagott fel erre, s ez a kacaj sokkal jobban szúrta, döfte a szerelmes vén betyárt, mint a rettenetes »Ráday-bölcső«.
A megállapodáshoz képest negyednapra ott volt a szép asszony. Laucsik megtartotta szavát. A betyárt odaállította a szomszéd szobába két rendőr közé, hogy mindent hallhasson, de ki ne léphessen onnan.
A szép asszonynak pedig így szólt, a rögtönzött törvényszékre mutatva:
- No, mondja el az uraknak, mit kíván, ismételje még egyszer, amit nekem elmondott, hogy ismerkedett meg Rigó Pállal, s jelentse ki, hogy férjhez akar hozzá menni.
Fodoré elmondta hímezetlenül még egyszer azt az egész szégyenlős históriát... csak néha sütötte le szelíd kék szemeit, vagy a kendőjét taszította lejjebb a szemére.
Mikor az utolsó szót is kiejtette, egyszerre felpattant a szomszéd szoba ajtaja, s előrohant csörgő láncaival, a rendőrök kezéből kiszakítva magát Fodor János, s fölemelte ökleit.
- Verjen meg az Isten, Zsófi!
- Jaj nekem, jaj nekem! - sikoltott fel az asszony. - Irgalom, könyörület!
- Beszélhetsz már! - szólt megvetőleg, tompán. - Tekintetes uram pedig fogja meg azt a tollat és írjon. Majd beszélek én már.
Mialatt Laucsik hirtelen papírt vett, még egy lesújtó tekintetet vetett az asszonyra.
- Megyek már az akasztófára szívesen, hanem te is velem jössz, Zsófi... velem jön a latrod is. Szépen együtt megyünk, jó gerlice párom!
- Én ártatlan vagyok - rebegé az asszony, halálra váltan roskadozva.
- Ártatlan! Az ám! Csakhogy éppen a te fekete hajaddal fojtottuk meg a horgosi zsidót... mert nem volt kötelünk. Te nyírtad le kötélnek a hajadat. Nézzék meg, kérem, hol a haja ennek a személynek? No, de hadd kezdjem az elején. Tessék csak írni, tekintetes uram...