Egy régi magyar stafétafutóról

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Egy régi magyar stafétafutóról
szerző: Móra Ferenc

     Nem volt tagja se a MAC-nak, se az MTK-nak, se a KAOE-nak, s alighanem a fejéhez vágta volna a csirizestálat annak, aki megkérdezte volna tőle, hogy mint "lábon levő hosszútávfutó", részt vesz-e a "szenior bajnoki versenyen". Aki pedig olyan csúnyaságot kérdezett volna tőle, hogy van-e tréningje, abba egész biztosan belehasított volna a dikiccsel.

Ebből látni való, hogy vargamesterséget űzött ez a régi magyar stafétafutó, akinek se híre, se neve a magyar sport történetében. Igaz, hogy abban az időben, mikor ő élt, a sport, mint ilyen, még nem volt kitalálva, a kengyelfutást még nem tartották művészetnek, legfeljebb a kötéltáncost méltányolták. Nem úgy, hogy megválasztották volna követnek, hanem úgy, hogy telehányták a kalapját krajcárral, és megmondták neki, hogy őszi vásárkor is megint eljöhet, ha addig ki nem töri valahol a nyakát.

Egyszóval nagyon tökéletlen világ volt az, mikor még se Testnevelési Tanács nem volt, se labdarúgás nem volt - ámbár azért akkor is megesett az, hogy a virtusosabb legények hol a fejét verték be, hol a bordáját törték be egymásnak vasárnap délután. Csak éppen hogy az ilyesmi még akkor nem ment közügyszámba, és az újságok nem írtak róla vezércikket. Grófnak kellett annak lenni, s annak is lóháton járni, akinek az volt az ambíciója, hogy a kunsztjai belekerüljenek a Regélőbe vagy a Társalkodóba. Sándor Móric, a Metternich veje is így került bele még a mai elemi iskola olvasókönyve által osztogatott halhatatlanságba is. Valamelyik héten láttam egy ilyen okos könyvet egy falusi iskolában, ebben meg is van rajzolva a nemes gróf, amint Tatár nevezetű lovával a vásáros fazekasok cserepei közé rúgtat. Jól van ez, hadd tanuljon nemzeti virtust a nép egyszerű gyermeke, a kiskésit neki!

Hát ennek a legendás magyar úrlovasnak a kortársa volt az én stafétafutóm: Szombati uram. A keresztnevét nem jegyzi fel a régi újság, ahol rátaláltam, de éppen ez mutatja, milyen kiváló ember volt, hogy csak vezetékneve van, mint Blüchernek vagy Wellingtonnak. Ha közönséges csizmadiamester lett volna, akkor "hallja kend, János"-nak hívták volna.

Így azonban Szombati uramnak becsülték a Veszprém megyei nemesurak a híres szentgyörgyi vargát, akit inkább a lába tett híressé, mint a keze. Mert a kezével csak olyan csizmákat szabott, mint más istenteremtette csizmadia, ellenben a lábával olyan bravúrokat szerkesztett mint gyalogpostás, hogy a mi sportkedvelő korunktól bizonyosan mesterbajnok címet és plakettet kapott volna érte - már az mindegy, hogy bőrből-e vagy bronzból. Még tán azt a szépséghibát is elnéznék neki, hogy nem l'art pour l'art szedte tenyerébe a lábát, hanem gyakorlati célból, ő bonyolítván le két falu közt a hírszolgálatot, egy személyben lévén posta, távíró és telefon.

Beszélték, hogy egyszer valami kőkúti kasznár éppen akkor állított be hozzá csizmát méretni, mikor a mester már a kebelébe készítette az aznapi postát.

- No, Szombati uram - rúgta le a kasznár a lábbelijét -, mérjen nekem hamar valami szép kecsegeorrú báli csizmát.

- Szolgalatjára azonnal, tekintetes uram - övezte föl magát a mester egy bőrcingulussal, amibe a kostól származó dohányzacskót illesztette -, csak átszaladok ezzel a két levéllel a szomszédba.

A kasznár - aki igen istenes beszédű ember volt - nagyot dobbantott a megcsizmátlanított lábával.

- Hű, a kirelájszumát annak a kend szurokkal keresztelt kálomista fejének, hát ha én a harmadik határból kendhez jövök csizmáért, akkor kend itthagy engem féllábon ugrálni a csirizestálban? Majd megtanítom kendet urakkal bánni! Azt a dratvával összebarmolt keserves teremtésit kendnek!

Így kezdett bele a kegyes ember a maga módján való mindenszentek litániájába, de még szent Krispinig se jutott el - aki azért lett a csizmadiák patrónusa, mert bőrt lopott, csak hogy legyen miből csizmát varrni a szegényeknek -, mikor Szombati uram már eléje guggolt, és az ölébe vette a fölmérendő lábat.

- No, ez már más - enyhült meg a kasznár. - Látja kend, azt káromkodás nélkül is megmondhatta volna kend, hogy nem mén el kend addig, míg engem ki nem szolgál kend.

- De hát elmentem - szuszogta csendesen Szombati uram -, már meg is jöttem.

- Honnan a pokolból?

- Csak innen a szomszédból, Lepsényből.

Lepsény ma is három kilométernyire van Mezőszentgyörgytől, a táblabíróvilágban lehetett hatra. Ebből azonban nemcsak arra lehetett következtetni, hogy a mezőszentgyörgyi varga jó futó volt, hanem arra is, hogy a kőkúti kasznár jó káromkodó volt, s az egyik csakúgy győzte szusszal, mint a másik.

Van azonban ennél hitelesebb történet is a Szombati uram nagy tehetségéről, s ez már egy kicsit történelem is: belejátszik a szabadságharcba.

1848. október kezdetén volt az ozorai csata. Ugyan nem is csata volt az, hanem csata nélkül való kapituláció. Philipovits tábornok itt adta meg magát Perczel Móricz Zrínyi-csapatának nyolcezer horváttal és tizenkét ágyúval. A két hadvezéren kívül nem érdektelen szereplője volt a történetnek a mezőszentgyörgyi varga se. Azért csak a historikusok szégyellhetik magukat, hogy a nevét nem jegyezték fel. (Pedig hát egy suszterrel több igazán nem tehet kárt a történetírás méltóságában.)

Úgy esett a dolog, hogy az enyingi nagykocsma kaszinójában nemcsak a kártya szemét ütötték a nemesurak, hanem a horvátokat is. Már csak úgy szóval, mint a kávéházi Conrádok elődei. Hogy így kellene Görgeynek, meg amúgy Perczelnek. Soponyánál sütik a makkot a Jellasics eltévedt horvátjai, ha Perczelnek hírt lehetne róla adni, a tarisznyájába tehetné az egész társaságot.

De hát ki lehetne hírvivő? Toronyiránt, árkon-bokron keresztül, de sőt a horvát táboron keresztül Fehérvárig. Azt még tán Szombati uram se merné vállalni, pedig neki szárnyas bokája van, mint Mercuriusnak.

- Nono, tehetünk egy próbát - nyikorgott ki a mester hangja a söntésből. Ott kenyegette nyakolajjal a kocsmáros barátságból, akinek levelet hozott a kajári jegyzőtől.

Elmagyarázták neki, hogy és mit mondjon Perczelnek, és a lelkére kötötték, hogy most az egyszer igazán szedje ám a tenyerébe a lábát.

- De már ezt a messzelyt itt nem hagyom - simogatta Szombati uram a szakállát -, mert mit tudhassuk, nem vetnek-e pányvát a nyakamba a granicsárok? - Az urak aztán nekiláttak a tarokknak, nagyon belemelegedtek, rájuk is reggellett, s csak akkor vették észre, hogy Szombati uram még most is ott ül a söntésben, s még most is szorongatja a réziccét.

- Hát kend még most se ment el? - förmedtek rája hazafias keserűséggel.

- De bizony már meg is jöttem - mondta nyugodtan a varga staféta.

Persze egyszerre kiment az álom mindenkinek a szeméből.

- Igazán? Beszélt Perczellel? Mit mondott? Hogy ment, mint ment?

- Hát a lábamon - mosolygott Szombati uram, és mutatja is a lábát, amit horzsolt egy horvát golyó, de már csak visszafelé futtában. Különben pedig elvégezte, amit rábíztak, megvitte Perczelnek a hírt.

- Üzent-e valamit?

- Hasznos munkát kívánt az uraknak - kacsintott a varga az asztalra a sok üres üvegre -, engem pedig feltisztelt egy pár csizmával.

Azzal előhúzott a pad alól egy pár vadonatúj kordován csizmát. Finom pesti munka volt, úrnak való, kivarrva a szárán piros-fehér-zöld fonállal a nemzeti címer. (Még akkor rajta volt a korona is, de már csak olyan fityegősen.) Az egyik szolgabíró mindjárt meg is ajánlott érte egy Ferdinánd-aranyat, de a mester nagyon felmérgesedett.

- Nem eladó ez akkora darab aranyért se, mint a tekintetes úr. Hanem ahol én kaptam, ott az úr is kaphat, ha jól szalad.

Halálos-holtáig büszkesége volt a Perczel-csizma. Fel nem húzta, arra meg nagy volt, hogy a gomblyukában viselje, mint polgári hadiérdemrendet, hanem felakasztotta a tisztaszobába, a tükör fölé, s akkor húzta először a lábára, mikor megkapta a behívót, hogy gyalogoljon át a másvilágra. A fiához pedig az volt az utolsó intelme:

- Mezítláb jöttél a világra, igyekezz úgy átlábolni az életet, hogy te is ilyen csizmában ballaghass át az Úr színe elé.

Különben élete végéig megmaradt páratlan távgyaloglónak, s mikor egy tyúkszemes kundschaftja arról vallatta, hogy hogy bírja lábbal azt a sok sebes járást, azt felelte neki:

- Úgy, hogy nem annál a csizmadiánál dolgoztatok, akinél az úr.

A futós csizmadia ugyanis mindig mezítláb járt. Csak olykor húzott papucsot, mikor messze kellett neki szaladni.

Ezt csinálják utána a mai staféták!