Egy régi hajnalom
| Egy régi hajnalom szerző: Havas Gyula |
Fehér virág hajában, oly hûs és illatos,
Egy régi hajnalom zokogva visszajár még,
Ráreszket ablakomra, kinézek réveteg,
Õ kint bolyong a kertben, fehérlõ, tiszta árnyék
És hozzám lép szelíden s elönt és illatoz.
Oly édes és borús, oly finom és halálos.
Hárfázik, hallgatom. Hagyom, hogy átöleljen,
Ringasson, mint anyám sok ájúlt éjszakán
És elsimúlok benne, mint szûzlány átölelten,
Lehajlok hozzá, mint halvány hold a föld tavához.
E hajnal egykor új volt, hõs, ifju vágyat rejtõ,
Zengõbb, mint most a múlt merengõ szordinóján,
Buján hevert a kert, hol álltunk ketten akkor,
Ingben, kibomlott hajjal a mindent áhitó lány,
Búsboldog homlokomra biborló csókot ejtõ.
De fájó fátyola a vágyaknak lefejlett,
Hõs hajnali harangszó harsogva égre rebbent
(Ó, szép piros madár a kert alélt ölébõl!)
S elpattantak szivünkben a megfeszült erek bent
S jaj, messzi elfutón egy bús vonat zörejlett.
Most minden édes és jó, fehér és álmatag már,
Jó volna már örökkön e hûs hajnalban állni,
E hulló hárfahangok halálos hermelinje
Míg eltemet... Jaj, kár volt a nagy tengerre szállni,
Mely hívóbb s harsogóbb száz szép emlék-pataknál.