Egy régi fogadó utolsó napjai
| Egy régi fogadó utolsó napjai szerző: Krúdy Gyula |
Abban a városban, ahol én gyerekeskedtem, a piactér kellős közepén egy sárgára meszelt, ódon épület terpeszkedett. Öblös kapuja éjjel-nappal tárva, az udvara meg akkora, hogy elfért volna benne egy országos vásár. A legenda szerint - melyik vén háznak nincs legendája? - a sárga ház volt a legrégibb, a legelső ház a városban. Legelőször is - valami háromszáz esztendő előtt, amikor még kuruc világ volt - a sárga házat építették föl a későbben keletkező városkából. Egy bizonyos Kállay Mihály nevű kuruc kapitány építette magának ezt a kocsmát a pusztaságra, mert a felesége olyan természetű asszony volt, hogy nemigen tűrte meg a kurucos mulatságokat a házánál. A derék Kállay Mihály épített magának külön kocsmát, ahol a vitézeivel, cimboráival tanyázott. Itt szólhatott a muzsika éjjel-nappal - és aztán háromszáz esztendeig nem hallgatott el. Mert megmaradt kocsmának a ház, és lassan város keletkezett körülötte.
A Kállayak családi levéltárában van az az okmány, amely a famíliának biztosítja örökre a kocsma tulajdonát. Itt mulattak, dáridóztak a jó urak, néha bérlőt is állítottak bele - de hát akkor is a Kállayak mulattak mindig a "Zöldfá"-ban. (A macska tudja jobban, miért hívták "Zöldfá"-nak, amikor egyetlen fa nem volt a környékén.) A tulajdonosok nem építettek a kocsmán - nem templom az, hogy reparációra legyen szüksége, bár elsüllyedt volna mindenestül néhanapján -, de a vén falak vitézül kitartottak. A régi tisztújítási ostromoknak - amikor az ellenpárt régi virtus szerint megrohanta - oda se néztek az öles falak. A tükröt, képeket leverhették a mulatók, de a falakról legföljebb a vakolat mállott le a fokosütések alatt. Állott a "Zöldfa", mintha azt várta volna, hogy a legutolsó korhely is meghaljon a vármegyében. Háromszáz esztendeig hiába várta.
Volt ennek a régi fogadónak egy nevezetes tulajdonsága. Mintha akkor muzsikáltak volna benne, amikor nem muzsikáltak. Ha egyetlen cigány se tanyázott a fogadóban, akkor is halk cimbalomszó hallatszott az ivóban. Olyan halk, csendes húrpengetés, mint amikor valamelyik vén cigány csak úgy a maga mulattatására ütögeti a húrokat. Némelyek még a nóta melódiáját is tisztán hallották... Pengett, pengett a láthatatlan cimbalom, és soha nem lehetett megtudni, honnan erednek a hangok, s a rejtélyes zenészt a legszorgosabb kutatás mellett sem lehetett föltalálni, pedig sokszor keresztül-kasul kutatták érte a fogadót. A bérlők a vállukat vonogatták:
- Ki tudná azt, hogy honnan ered a cimbalomszó? Ha igaz, kétszáz esztendővel ezelőtt valamelyik uraság befalaztatta itt a cigányát. Az muzsikál unalmában.
Persze az efféle történetnek csak az adott hitelt, akinek éppen kedve volt hozzá. Igaz, hogy nagyon unatkozhat az a befalazott cigány, de hát az már meg is halhatott azóta. Hümmögtek a kételkedők, csóválgatták a fejüket, de hát a cimbalomszó mégiscsak megpendült valahol, valamerre, ha az ivóra, fogadóra csendesség ereszkedett. Pengett, pengett, és aki hallotta a cimbalompengést, elmondta, hogy soha szebb muzsikát nem hallott. A másvilági cigány mindenkinek eltalálta a kedves nótáját.
Ez volt a "Zöldfa" speciális nevezetessége azokon a horpadásokon, lyukakon, krétával írott ákombákomokon kívül, amelyek az ivó falát díszítették, mindegyik történelmi emlék. A nagyerejű Blaki András tátongó mély lyukat ütött öklével a falba haragjában, porzott a vakolat, a téglák megmozdultak, csoda, hogy a fal el nem dőlt. Máshol a jeles pisztolylövő Pazonyi Elek lövöldözött belé a falra szögezett kártyalapokba, s a krétaírások többnyire a hősiesség megörökítései. Följegyeztetett, hogy Gaál de Dálnok egy hordó bort ivott meg ülőhelyében. De ott van fölróva az ajtó mellett a híres mulató Józsa Györgynek is az emléke. Valahányszor a híres nagyúr a "Zöldfá"-ba tette a lábát, a kocsmáros bicskájával rovást vágott az ajtófélfába, megegyezés szerint minden rovás ezer pengőt számított a fölszámolásnál. És nem csekély a rovások száma.
Abban az időben, amely időre én emlékezem, a túlvilági cigány többször jutott szóhoz a "Zöldfá"-ban, mint az eleven cigány. Új fogadók, új kocsmák kerekedtek, az ivóban parasztok pálinkáztak, Rózsáné - ez volt éppen a bérlő neve - hiába sütögette göndörre szép fényes fekete haját. A "Zöldfá"-t elmuzsikálta volna a túlvilági cigány, elmuzsikálta volna egészen, ha egy viharos, szeles éjszakán meg nem zörgetik a vasrácsos ablakot. A piac felől zörögtek, Rózsáné sokára ébredt, akkor is kelletlenül ment az ablakhoz. Korhelykedő cigányokra gondolt, akik borközi állapotban szerették fölkeresni befalazott kartársukat. Odakünn a zivataros éjben egy sárga kabátos, hosszú termetű úriember állott. A csárdásné ajtót nyit előtte, jár kedvében, körülötte, de az idegen úriember nem szól semmit, csak letelepedik az ivó sarkában, és füléhez emelve kezét, hallgatózik az éjszaka csöndjében. A túlvilági cimbalmos - akinek valódi létezését valamely rejtélyes visszhangban állapították meg későbben a hozzáértők, amely visszhang a kagyló örökös búgásának felelne meg - éppen akkor kezdte meg művészi játékát valahol a bolthajtásos falak alatt.
Az idegen úr, miután egy darabig hallgatózott, százforintos bankjegyet tett az asztalra, és eltávozott. Rózsáné csalódottan zárta be utána a kaput - na, legalább egy tükröt bevert volna a pénzéért az idegen! De mit ér az ilyen mulatság? Semmit, egészen semmit.
Az idegen eljött másnap, eljött harmadnap. Akkorra már kiderült róla, hogy senki más, mint egy valódi angol lord, aki Angliában hallott magyar barátaitól a különös visszhangról, amely a régi fogadóban vagyon. Vasútra ült, és eljött megnézni, saját fülével meghallgatni a dolgot. És mert sehogy sem tudott a másvilági cimbalomszónak nyitjára jönni, napról napra szenvedélyesebb hallgatója lett a másvilági cigánynak. Nem ivott, nem mulatott, csak a cimbalompengést hallgatta.
A városkában természetesen hamarosan híre támadt a különös angolnak. Mindennap száz pengővel honorálta Rózsánét a műélvezetért, amelyet a másvilági cigány szerzett neki. A jó asszony nem győzött eleget csodálkozni, hogy az angol nem kíván eleven cigányt a pénzéért.
A "Zöldfa" elhagyott ivója lassan-lassan ismét fölkapott helye lett a városi korhelyeknek. Eleinte csak az angolt bámulták a vendégek, de későbben megunták a száraz bámulást, a "Zöldfá"-ban fölcsapott a régi mulatságok, dáridók csatazaja. Húzta a cigány, mintha ismét fénykorát élné a "Zöldfa". Repültek a palackok, törtek a tükrök. Az angol idegesen nézte a körülötte folyó dínomdánomot.
- Hogy ez a fogadó? - kérdezte egyszer rosszkedvében.
Megmondták neki az árát, és az angol megvette a "Zöldfá"-t. Lord Jersey - ha jól emlékszem, ez volt a neve - ezentúl egyedül ülhetett a "Zöldfá"-ban. Senki sem zavarta. Az örökké nyitott kapukat bezárták, kocsmazaj többé nem hallatszott, bort nem mértek az épületben, csend lett, örökös csend.
És a nagy csöndességben elhallgatott a másvilági cigány. Amikor már nem volt többé kocsma a "Zöldfa", a cigány megszökött belőle. (De hát mit is keresett volna ott?) Az angol hiába leste a cimbalomszót. A cimbalmos végképpen elhallgatott. Többé nem szólalt meg.
Lord Jersey nem nyugodott bele a dologba. Keresni kezdte a megszökött cigányt. A falakat egyenként lebontatta. A cigánynak sehol híre-hamva.
Egymás után hullottak le a "Zöldfa" falai. Az angol ott állott, és nézte a romokat. Amikor az utolsó fal dőlt el, a romok közül egy régi-régi cimbalom maradványai kerültek elő. A húrok rozsdásak, tépettek rajta. Ezt a cimbalmot aztán elvitte az angol. De a "Zöldfá"-nak ezzel örökre vége lett.