Egy régi fogadó és vendége
| Egy régi fogadó és vendége szerző: Krúdy Gyula |
Abban az időben, amikor Pest kedves város volt, és a csé betűk vannak divatban a mindennapi szójárásokban - mindenki csókoltatott valakit, kézcsókot küldött; csemegén csemcsegve, csinosan csevegett a lakosság; a gavallérok csettintettek ujjukkal vagy nyelvükkel a jó falatok, pohár borok és a női mosolyok után: - abban az időben itt járt Zárdai, s jobb szemével, amellyel kénye-kedve szerint tudott kancsalítani, zavarba hozhatott volna mindenkit, aki nem védekezett tekintete ellen azzal, hogy diákkenyeret, Szent János-fa gyümölcsét, tört mogyorót, mazsolaszemeket, mézeskalácskákat, sőt fügét és datolyát eszegetett zsebéből.
Zárdai kíméletlen, félelmetes ember volt, többnyire verekedés céljából jött Pestre falusi magányából, ahol hosszadalmas káromkodásokon törte fejét. De emellett hirtelen haragú volt, meglepetésszerűen kiáltott fel az omnibuszon, lóvonaton, kávéházban vagy báli teremben, ahová véletlenül besurrant. Zárdai, bár csak százhatvanhárom centi volt, néha már abban a szerencsében részesült, hogy valamely pesti stációt megelőző állomáson leszállították a vonatról háborgása miatt, de Kőbányáról vagy Rákosról gyalogszerrel is megérkezett a fővárosba. Ha pedig valamely üres alkalmatosságot talált: az út közepére állott pakktáskájával. S így néha fiákeren érkezett a Fehér Lóba, ahol már rettegve várták.
Darab ideig az utcán vagy kapu alatt birkózott a kocsissal, a portás választotta szét a harcias feleket, mondván:
- Magának is több esze lehetne, Csillag úr, hát még sohase látta a tekintetes urat?
Ekkorára a fogadós saját kezűleg verte be az ablaktáblát, döntötte fel a kis vaskályhát, egeret vagy egyéb utálatosságot helyezett el a ruhásszekrény fiókjában, elvágta a csengettyűzsinórt, és apró szeget szórt a pádimentumra, számítva arra az eshetőségre, hogy Zárdainak mezítláb lesz kedve szaladgálni. Az ajtókulcsot zsebre vágta, mert a vendég amúgy is hozott magával drótot, amellyel ajtaját éjszakára elzárja. A szobafalakba mindenféle lyukak voltak fúrva, amelyeken át mindig szemmel tartották a vendéget, lidércnyomásossá tehették álmát, ha nádszálon át görögtüzet fújtak be szobájába, és a szüreti mozsárágyú is kéznél volt, amelyet Zárdai ablaka alatt az udvaron elpukkasztottak, ha Zárdai nagyon nyugtalankodott. A szobalányok süketek lettek, és a bérszolga oly bambán nézett Zárdai sáros csizmájára, mintha még sohase látott volna olyant.
Így várták Zárdait Pesten, ahol senkinek se kellett már.
A város elfinomult, a férfiak gyatrák lettek, még a rendőrök is fehér kesztyűt viseltek.
- Hm - mondta Zárdai, mikor szobájában elhelyezkedett és kést, pisztolyt helyezett az éjiszekrénykére. - Talán bizony verekedni se szabad az embernek a saját szobájában?
Nem látott erre nézve semmi különösebb rendelkezést, amikor az ajtóra szegezett szállodai tarifát gyertyavilág mellett tanulmányozta. Majd az ablakából nyomban az udvarra öntötte a mosdótál tartalmát, amint rendbe szedte magát, drótkefével fésülte haját, és hosszú reszelővel kezelte a körmét. A bajszába zsinórt font, és borotválás közben csak azért tartott szünetet, hogy arcának vérzését letörölje.
- Még megérem, hogy egyszer kirabolnak! - kiáltott fel, amikor a szekrényajtót próbálgatta kinyitni. De most már mindegy, s elfoglalta barátságtalan szobáját.
A Fehér Ló nem a legjobb társaságot gyűjtötte akkoriban a vendéglőjébe, de vacsoránál jóformán nem történt semmi feljegyezni való élmény.
A szokásos pörköltet Zárdai a mellényzsebében hordott fűszerekkel, nagyon piros paprikával, borssal, mustárral élvezhetővé keverte, bicskája és kenyere volt, a sörnek amúgy is azt a részletét kedvelte, amelyet utoljára eresztenek ki a hordóból, meglepetés tehát nem érhette; a bort pedig a Lóban sem hamisították abban az időben...
Utasemberek ültek a szomszédságában, akik az éjjeli vonattal voltak hazatérendők, vagy pedig már éjszakai nyugodalom után bóbiskoltak. Hiába kötekedett az öreg pincérrel Zárdai, akinek akasztásánál okvetlenül jelen lesz. A fogadós régi szokás szerint a szomszédban járt, ha Zárdai (Alsódabasról) a vendéglőjébe érkezett. Már úgy látszott, hogy Zárdaival meg¬érkezése első estéjén semmi sem történik, céltalanul szidta a pénzügyminisztert, majd később Tisza Kálmánnal együtt sorra vette mindazokat, akiknek nevét a pesti újságban valaha olvasta, megjegyezte, és káromkodásaiban megfelelő helyre tette például Rottenbiller nevét, és sajnálta, hogy nem mondhatta meg a magáét az elköltözöttnek. Éjfél előtt tüntetőleg ásított, mert nem gondoskodtak mulattatásáról, a “fene egye meg azt is, aki valaha az életben beteszi még a lábát ide”. Felballagott a lépcsőkön, és a szállodai szobák elé rakott lábtyűkkel elvégezte szokásos mulatságát, jól összekavarván azokat. A saját csizmáját persze sohase tette az ajtó elé.
De éjfél után... Amikor az őszi szél megérkezett a Fehér Ló udvarába!
Talán az első versbe kezdett a duhaj falusi uraság, még csak gyakorolta magát az ágyban való hempergésben, a láb nagyujjával való vitatkozásban, a hátán való horkolásban, a krákogásban, a fulladozásban, a fenékben, a poklokban, annak a veres bajszú búzakereskedőnek a felemlegetésében, aki valahol, valamerre a fogadóban a cipőjét az ajtóhoz vágja, az ostorszíj pattogásához hasonló: No? Na? Ne!-kiáltásokban, mintha régi rossz emlékek húzogatnák lefelé az ágyról, hogy aztán ott jól megrugdalják, meggyomrozzák, megforgassák, hogy hetekig érezze falujában, hogy Pesten járt; - csak az elején volt mindezeknek Zárdai, amikor kopogtatnak az ajtaján.
Eleinte hinni se merte, hogy ilyesmi történhessék vele, kézzel kopogtatnak az ajtón, nem pedig kalapáccsal a falon, mintha szeget vernének be a falba, amely szeggel az alvó vendég koponyáját akarja a titokzatos kéz elérni. (Zárdai mindig a szoba közepére húzta az ágyat, mert tisztában volt a reá várakozó veszedelmekkel, a falból hangzó susogásokkal, sóhajtá¬sokkal, iramodó lépésekkel, kaján nevetésekkel, amelyek a rossz álmokat hozzák, amelyekből alig lehet felébredni... Nem: valóban kézzel kopogtattak az ajtaján.)
De éjfél után... Amikor az őszi szél megérkezett Pestre!
Amikor régi Pesten mindenki elvégezte a dolgát, mert aki eddig se készült el napi teendőjével, a szalonokbeli lengedezéssel, a korcsmai tartózkodással, a hamiskártyázással és más, hasonló esti foglalkozásokkal: az mehetett gyalogosan a koromsötét utcákon, még az éjjeliőr is elbújt előle, ablak még ott sem világított, ahol nagybeteg szenvedett, és szenvedtette a háznépet... De éjfél után kézzel nem szoktak kopogtatni senkinek ajtóján, s ezért a félelmetes Zárdai is megrendült, mikor a kopogtatás ismétlődött.
Ez csak a halál lehet, aki sötétben is lát! - gondolta magában, és kiverte a veríték, mert nem volt elkészülve arra, hogy Pesten, a Fehér Lóban éri utol a szörnyeteg.
- Az Isten szerelmére, kérem, jöjjön segítségemre! - akadozott egy női hang a szállodai ajtó előtt.
Zárdai Alsódabason, ahol előzőleg mindig véresre maratta a szemét, a tekintetét mindenféle égetett borok kóstolgatásával, mielőtt Pestnek vette volna az útját, merthogy az itteni borok legfeljebb kijózanításához voltak alkalmasak - Zárdai hallotta, hogy a nőtlen, elkeseredett, csalódott férfiakat éppen női alakban szokta felkeresni a halál, hogy mintegy vigasztalójuk legyen szenvedéseikért. Nem nyitott tehát ajtót.
A kopogtatás és a hang ismétlődött:
- Zárdai úr a legbátrabb ember a fogadó lakosai között, és azért utasított ide a fogadós, a búzakereskedő, a német utazó és a cigányképű kapus, akinek bajsza csurog a pedrőtől.
Zárdai még jobban megerősödött a gyanújában, hogy a fogadói népség és vendégség sok csínytevése miatt halálra ítélte, s ilyenformán akarja kihúzni az ágyból.
- Hol van a híres magyar lovagiasság? - kiáltott fel végső kétségbeeséssel a női hang; majd tusakodás, elfojtott nyögés, néma küzdelem, halálos csend következett, mintha végleg legyőztek volna valakit, talán éppen jeges vizes lepedőbe csavarták, mint már Zárdait is sokszor fenyegették, ha valakit méltatlanul, igazságtalanul megbántott.
- Isten irgalmazzon nekik! - kiáltott most fel Zárdai, amint kiugrott az ágyból, és mezítláb az ajtó felé törekedett az érthetetlen sötétségben.
Nem törődött azzal, hogy meztelen talpát szegecskék sebezték meg, amikor a pádimentumra hágott; azt se vette figyelembe, hogy homlokával (azon a helyen, ahol a halánték kezdődik a csecsemőknél) egy falból kinyúló szegbe ütközött, elvakultan tapogatózott a sötétben, hogy az ismeretlen fekvésű szobában az ajtóig találjon, mert hirtelen tájékozódó képességét is elvesztette, miután félig-meddig az álomból tért magához. Nagyon akadályozta bő, dabasi alsóruhája, amelyet sohasem vetett le testéről, és magában most igazat adott azoknak, akik ruha nélkül alusznak. Összeütközése volt a kis vaskályhával, amelyet egyenesen az útjába állított valamely láthatatlan kéz; majd olyan ütést kapott a lába nagyujjára, hogy felordított fájdalmában; azt érezte, hogy nemcsak arca vérzik az esti borotválkozástól, amellyel a lusta emberek módjára a reggeli borotválkozást akarta éppen elkerülni, hogy mindjárt ébredése után elindulhasson Pesten dolgai után, nemcsak arca vérzik, hanem testének más helyén is sebek keletkeznek a fogadói szobában való csatangolástól. Előbb a szekrényt érte el, és mindenáron oda akart benyitni. Majd megállott, hogy eszébe juthasson, hogy a szekrényt már este is zárva találta.
- Átkozott fogadósa! - üvöltött, amikor a szekrényajtót ökölcsapásaival döngette.
Hogy, hogy nem, az ablakhoz került, amelynek ablaka törött volt, és Zárdai éppen ezért testi ruháiból alkalmazott függönyt az ablakra, és a ruhák most jéghidegek, idegenek voltak, mintha csak előző nap vásárolta volna őket a miskolci ruhakereskedőtől, aki kocsijával Dabasra is ellátogatott.
De éjfél után volt, és az elfojtott női zokogás még mindig hallatszott a szomszédból. Mintha elmenni akarna innen valaki, akit hiába marasztalnak. Egy keserves női hang, amelyet talán élete végéig nem feledhet, aki egyszer hallotta.
Zárdai a mosdótálba lépett, mint valamely verembe, amelynek feneke síkos, és az éjféli ember elvágódott a szobában, mintha egy ajtó szakadt volna ki sarkából, és a pádimentumra dőlne. De testi fájdalmát most már nem bánta a felhevült Zárdai. Annál jobb, hogy esése következtében nagyot durrant minden a Fehér Lóban, a segítségért rimánkodó nő legalább megtudhatja, hogy a segítség már útban van, csak még darab ideig álljon ellent a kínzásoknak.
Hogy és miként jutott az ajtóig: azt nem tudná megmondani. Fejét a kilincsbe vágta, és ugyanott megtalálta azokat a lágy drótokat is, amelyekkel ajtaját rendszerint bekötni szokta. Hallgatag megállapodása volt ez a fogadóssal. Sohase került volna szóba közöttük ez a dolog, ha tán beszéltek volna is egymással. A fogadós az ablakot verte be, hogy megközelíthető legyen Zárdai úr, ha tán felgyújtani akarná a szalmazsákját; a vendég az ajtót kötötte be, hogy fel ne költsék, mielőtt nem akarná. Vajon ki volt a vesztes ebben az esetben? A vendég néha napokig nem hagyta takarítani a szobáját, a fogadós örült, ha a vendég távozása után ép állapotban kapta vissza bútorait. Mint mondani szokták, meghámozták az almát, aztán földre dobták: vajon melyiknek jutott a piszkos része?
Zárdai az ajtóhoz érve: most már könnyedén csavargatta a drótot, jobbra és balra, mintha ismerné kezének és drótjának járását. De nem éjfél után, amikor a legtöbb ember idegenben találja magát, ha álmából felköltik. A drót hajladozott, tekergőzött, hálót alkotott, amelyet kibontani tán Herkules sem tudott volna, a vak, fekete éjszakában. Csak legalább egy szál gyújtója akadna valahol. Igen ám, de a gyújtót éppen Zárdai rossz természete miatt mellőzték a szobából, és ebbe a vendég is beleegyezett, miután már egyszer az égő pipájával meglehetős kellemetlenséget okozott a Fehér Lóban, éjféli órában.
De nincsen olyan heraklesi küzdelem, amelynek előbb-utóbb vége ne szakadna. Az ember, mégpedig Zárdai győzött, a drót eltávolodott helyéről, az ajtót rohammal felnyitotta, és a koromsötét folyosón találta magát. Mintha az egész világ szövetkezett volna a dabasi uraság ellen, egyetlen vendég sem ébredt fel álmából a fogadóban, pedig meglehetős zajt idézett elő, amikor éjfél után mesterkedéséhez kezdett, és most a légáramlásos folyosón állott, és hallgatózott az iménti segítségkérésre. Olyan csend volt körülötte, mintha a holtak temetkezési helyére került volna.
A búzakereskedő, aki emlékezete szerint a cipőjét az ajtóhoz verdeste: talán megszökött a Fehér Lóból, a fojtogatott nő már régen halott, a bűnös eltávozott. Zárdai dideregve botorkált a folyosón fel és alá, míg végre valahol a földszinten világosság támadt. A ragyás képű szállodai portás, boszorkányosan szétzilált hajjal, kísérteties arccal, minden tagjában remegve nyomakodott fel a lépcsőn, hogy a lépcsőfokok nyikorogtak lábai alatt.
- Valakit a házban kínoznak - mond Zárdai, hogy maga sem ismert a saját hangjára.
A szállodai kapus ellenségesen, dühösen, szikrázó szemmel mérte végig a minden tagjában remegő Zárdait, aki olyan szánalmas állapotban volt, mint soha életében. A falhoz támasz¬kodott, és rimánkodva nyújtotta kezét a ritkás bajszú, csúnya hajzatú, tornainges, papucsos, házmesterhangú kapus felé.
- Tessék lefeküdni, mert a rendőrséget hívom - szólt embertelen hangon a szállodai alkalmazott, és a félelmetes, rettegett, harcos, kíméletlen Zárdai gyermekként hagyta magát utasítani szobájába. A kapus vérvörös szeme kísérte távolodó lépteiben, és ugyanekkor a különben jelentéktelen, szolgai alázatosságú, köszöntgetésre termett emberke alakja megnövekedett, mert az ő részén volt a józan igazság.
Zárdai elhagyott szobájába visszaténfergett, nagy sóhajtással bújt el ágyában a takarója alá, és reggelig hallgatta a csúf, őszi szelet, amely sikoltozó hangokat hallatott a négyszögletes udvaron, ahová benyomult olyan helyről, hogy sikoltania kellett, amidőn a Ló szemetes, rongyos, tisztátalan udvarán találta magát. A gonosz szél sikoltott, hogy végre legyőzhessék Pesten a falusi uraságot, aki mindig verekedés céljából járt a fővárosban.
Mindenkinek bámulatára Zárdai, a rettenthetetlen: korán reggel összepakolt, és elhagyta a Fehér Lóhoz címzett szállodát. Elutazott, visszatért falujába, és egyetlen szóval se beszélt pesti kalandjáról, bár többen kérdezősködnek vala a Nemesi Casinóban a pesti időjárásról és a divatról, amint ez már a vidéki emberek szokása. Zárdai sokáig nem borotválkozott, hogy legalább arcával felejtesse a pesti sérüléseket. De a bal vállát hónapokig alig bírta, s nem tudta megmondani, hogy mi történt vele.
...A pestiek kedveskedhettek egymással, mert végre divatba jött a kalapemelésnek az a szertartása is, amikor a konstáblerek köszönnek csak feltett kalpaggal feljebbvalóiknak, ellenben a civil uraságok egymáshoz illesztik lábukat, meghajolnak, és keménykalapjukat derékig emelve fejükről: körülbelül addig állanak így mozdulatlanul és nyájasan mosolyogva, amíg magukban húszat olvasnak. S azután is mosolyogva hátratekingetnek, ha ismerősük már elhaladt mellettük. Ebbe a kedves városba sehogy se illett az őszi szél, se Zárdai.