A lap feldolgozottságának foka

Egy pár vonás Gr. Dessewffy József és Kazinczy jellemzéséhez

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Egy pár vonás Gr. Dessewffy József és Kazinczy jellemzéséhez
szerző: Csengery Antal

Egy becses mű jelent meg közelebb (1860): Gróf Dessewffy József irodalmi hagyományainak első kötete. E kötet gróf Dessewffy Józsefnek Kazinczy Ferenczczel folytatott levelezését foglalja magában 1793 jul. 25-étől 1815 közepéig. Mily érdekes korszak! S mennyi becses adalék e kor és az abban szerepelt egyéniségek ismertetésére!

Mindenek fölött érdekes a két levelező egyénisége. Mennyi jellemző vonást talál elszórtan e levelekben mind a politikai, mind az irodalomtörténet írója! Két jó barát, a kiknek legszívesebb vonzalmát félszázadon által semmi félreértés nem zavarja; a kik családi ügyeiken kezdve, mindenről közlik egymással nézeteiket. Két nagy lélek, a kikre elég családi gondot mért a gondviselés, de a kiket egyszersmind elég erővel áldott meg, hogy közügyeket is évtizedeken által vállaikon hordozzák. Egyaránt hívek és nagyok; s hasonlók pályájok tragikus végénél fogva is. Ki nem ismeri azon összeütközést, melybe gróf Dessewffy a politika terén Széchenyi Istvánnal, s az irodalomban Bajza körével jutott? Kazinczy Ferencz végnapjait szintén megkeseríték, a kik magokat tanítványainak nevezték. A reformatori hosszas pálya átka. Mi nem vádoljuk e helyen se a mestert, se a tanítványokat. Lesz alkalmunk e tárgyakról is történetírói részrehajlatlansággal nyilatkozni alkalmilag. Itt csak azért említők a pálya végét, mivel annak emlékezete hosszas ideig igaztalanokká tőn bennünket, az újabb kor növendékeit, kivált gróf Dessewffy irányában. Főleg az utóbbi időkben ellene folytatott polemiák szemüvegén itéltük meg a jeles férfiút; nem ismerők multját, nem egész szellemi értékét s hatását. Most a levelekben, melyek előttünk vannak, szeretetreméltó egyénisége akként jő előnkbe, a mint gondolkozott, érzett és hatott. S tisztelettel hajlunk meg a jeles férfiú előtt, és sietünk leróni e rövid ismertetésben, addig is, míg a többi irodalmi hagyományai megjelennek, a kegyelet némi adóját.

Ha csak azt mondjuk felőle, hogy fölülemelkedett korán, nem sokat mondunk Dessewffy dicséretére.

Levelein örökös panasz vonul által a magyar nemzet akkori «minden tekintetben korcsos állapotáról»; megvetéssel tekint le a «sok korcs gubó- és képmutatóra, a nemzetnek felső, középső, alsó aljára, azaz salak söpredékére, a mely nemzetisedésünket minden módon ellenzi, vagy mikor eszközölni kivánja is, inkább a maga mulandó díszéről, tisztességéről, mint a nemzet valóságos becsületéről gondoskodik» (32. l.). Fájdalommal említi, hogy «napról-napra szaporodik minden szegletben a szemtelen hizelkedők száma, a szerint, a mint kevesedik érdemes nagy uraink csoportja» (41. l.); hogy «oldalas, mellesleg tekintetek vezérlik az embereket és nem a haza java» (83. l.) s oly «respublikában él, a hol nincs «publica res», hanem annál nagyobb a vágy rang, czímek és hivatal után, valódi polgári érdem nélkül. Kazinczy fényben is óhajtván ragyogni barátját, nem egyszer kérdi: «hát Te mikor leszesz kamarás?» - «Nem volna - felelé Dessewffy - nem volna egy-egy ember a hazámban, a ki jobban vágyna a csillagra, ha azt az égről, nem pedig a szemétről kellene szedni» (121. l.). 1807-ben mindazáltal, a császárné lakodalma alkalmával a kamarások közé kapott Dessewffy jegyet, nem tehetvén föl róla, hogy nem kamarás. «Helyemre indulván, írja maga Dessewffy, egy német gavallér áll utamba s azt kérdi: «Uram! kamarás Ön?» (Mr. êtes vous chambellan?) - «Rég az lehettem volna!» vala feleletem, s átadva bilétemet, tovább indulék. Ha még legkisebbet szólott volna az az úr - veti utána - azt mondtam volna neki az egész ragyogó sokaság előtt: «Én több vagyok kamarásnál, uram, egy megyét képviselek, «qui est au moint auss grand que l'Innviertel, qui se trouve maintenant au point d'être séparée du corps de la monarchie». Épen akkor, mint tudjuk, alkudozások folytak a birodalom azon területének elszakítása iránt» (206. l.)... «Nagy kedvem lenne egy könyvecskét írni az érdemről és annak megjutalmaztatásáról»: így fakad ki gúnyosan más alkalommal. «Egy ordót ajánlanék ebben a munkában ily felirattal: Ob perditas bello et pace provincias!» S a mily élesen nyilatkozott Dessewffy hazafiúi érzelme azon időszak államférfiai ellen: szintoly kiáltó színekkel festi a megyei rendek erkölcsi sülyedését. Kazinczy a Győrnél elesett zempléniek emléke ügyében előterjesztést készít Zemplénmegyéhez, s közli barátjával. Dessewffy következőleg indokolja abban tett törléseit: «Rómát és a rómaiakat azért mellőztem el mindenütt, mivel ezen nagy emberek majd mindenkor győztek és mivel eddig még arra sem tartom magunkat érdemesnek, hogy valamiben csak majmozni is merjük ama nagy nemzetet stb. A tek. Rendek nagyságát említéd; úgy véltem, hogy megelégedhetnek, ha méltóságokról szólunk. A franczia szót is kihagytam... Nem vetted-e észre, kedves barátom, hogyan húzódnak némely ábrázatok a vármegyegyűléseken, mikor ez a szó: franczia, kiperdül valaki szájából?!... A keresztes és kulcsos szájában és fülében a háború előtt minden franczia a daruk körmei közé való Pygmæus, a fegyvernyugvás közben Toldy Miklósnak nyúlik, de a békeség után ismét mi óriásodunk, a franczia törpül stb.» Az elesettek emlékére föliratokat is ajánlanak Dessewffy és Kazinczy, «A zempléni sokaságnak - írja Dessewffy nem merészeltem kerekdeden szemébe mondani, hogy a sokaság többnyire a legrosszabbat itéli jónak. Eszembe jutott a híres Dávid, a ki soha sem elégszik meg semmiféle képírásával, ha azt a sokaság nem javallja, Molièrenek szolgálójáról is emlékeztem. Ha nincs szolgáló bezzeg van ám elég szolga a gyűlésen.» S e keserűség idővel folyvást növekszik.

A legfőbb fokra hág az 1811-diki országgyűlés után.

«Az elmúlt diétáról - írja barátjához - baj csak emlékezni is. Mind az... mind a nemzet a legalacsonyabb oldalról mutatták magokat. Sajnos volt ez országban születni és szégyen magyarnak lenni!» (245. l.) Már azon a ponton látjuk, hogy örökre visszalépjen a politikától, legalább «míg az országnak és monarchiának dolga, s az udvarnak és az országnak principiumai némely fő dolgokban nem változnak». Az emberek iránt bizalmatlanság kezd fészkelni szívébe, ez az «első készülete az emberi szívnek a misantropiához». Kerüli, mert szereti az embereket, mint Rousseau; s családja körében s a tudományokkal és a múzsákkal való társalkodásban keresi (246. l.), a mit a közéletben nem talál. «Nem válna-e, úgymond, a mostani ideális boldogság valóságos boldogsággá, ha minden elmék, minden szívek poetizáltatnának?» (277. l.) S az államférfiú költeményeket ír, költőket olvas, Horáczot és Tacitust fordítja. Mind hiában! Nem tud menekülni a rideg valótól, hasztalan keresi lelke a gondtalan nyugalmat. A ki egyszer a közügy szolgálatába szegődött, sodorja végzete, ha prometheusi kínokat kell is szenvednie. Különösen oly mozgalmas, oly rendkívüli korszakban. Alig hogy kipanaszolta magát a politikai dolgok ellen, melyek «nyugtalanítják, dúlják és fogyasztják az emberi szívet» (277. l.): s a következő lapokon (279. l.) már a világpolitika fejtegetésébe látjuk merülni.

Két tárgy van kivált, melyre levelezőink minduntalan vissza-vissza térnek. Az 1811-diki devalvatio és Napoleon.

A ki Dessewffy államférfiúi képességéről fogalmat akar szerezni, olvassa meg csak az előttünk fekvő levelezés 212-221. lapjait, hol az 1811-iki pátensről leplezetlenül elmondja véleményét. Mily erős és alapos bírálata a kormány eljárásának. Mi sokoldalú államtudományi jártasság! «S mit javasolnál hát te, örökös fondorló kérdezi végül önmagától - a jövedelmezés mostani bomlott állapotának orvoslására?» «Megmondom röviden», mond folytatólag. «Én az együgyű (egyszerű) planumokat legjobban szeretem, mert legjobbak szoktak lenni, és azt vettem észre, hogy valahányszor sok gondolkozás után akad valaki reájok, mindenkor nagy terjedésű és messzeható resultatumokat szoktak adni. Én ha miniszter volnék, nem mutatnék a magyarországi státusoknak fél bizodalmat. Megmondanám nekik egyenesen, hogy mivel az udvaromnak még a külföldön is pénzbeli adósságai vannak, urunk a király 60, legfeljebb 70 milliónál több jó mostani conv. pénznél nem szánhat többet a francziák rendbeszedésére. Megvallanám, hogy uramat nagy reménységű inkább, mint okos és szerencsés miniszterek költséges és szerencsétlen háborúkba vitték, kik ugyan megérdemlenék a nyilvánvaló büntetést, de kik azonban, mivel mostanában azzal kevés vagy semmi pótlást nem lehetne reményleni, közös urunk tekintetéből (minden minisztert ezután a nemzet előtt való megfelelés terhe alá vetvén, mely dolognak planuma nálam megvan, s a melyet a státusoknak bölcs megfontolása és javítása alá terjeszteni ő Felsége engedelméből még ezen országgyűlés alatt szándékozom) most az egyszer, főkép mivel nem valának eddig világos törvényes responsabilitás alá helyeztetve, kegyelmezni magyar nemesszívüség volna.» Következik most Dessewffy pénzügyi javaslata, melyet az előttünk fekvő munka 220-ik lapján talál az olvasó. A miniszteri felelősség kérdésére még egyszer visszatér egyik levelében, «Míg, úgymond a 375-ik lapon, míg a principium de responsabilitate ministrorum in praxi nem fog gyakoroltatni; míg a diplomatikai közalkudozások alattomban, nem pedig nyilván fognak folytatódni a congressusokon; míg végtére a világ urai a katonaságnak szaporodásán, nem pedig a kevesítésén fogják törni a fejeket: addig ne is gondolkozzunk állandó békességről ebben a zabolátlan indulatosságnak és tévelyedéseknek mindennemű egymással ellenkező habjaitól fölvert és fölzavart nyavalyás Európában.»

A mily alaposan ír Dessewffy a hazai pénzügyi és egyéb viszonyokról, szintoly helyesen itél a világesemények felől általában. Mily érdekesen fejtegeti például a tengeri szabadság kérdését (279-289 l.), melynek zászlója alatt küzdött akkor Francziaország Anglia ellen. «Azt kérdem, kiált föl többi közt, azt kérdem a despotismus prédikátorától, Buchholtz úrtól: ugyan mit nyerne Európa, ha a leghatalmasabb nemzet a szárazföldön, egyszersmind a leghatalmasabb nemzetté lenne a tengereken is?» Francziaországnak se kül-, se belpolitikájával nincs megelégedve Dessewffy, szereti ugyan a francziát s azt kivánja, maradjon a leghatalmasabb Európában, de a maga dicsőségét ne építse más nemzetek elnyomásán, Európát ne keverje a maga perlekedésibe Angliával, ne üldözze a szabadság elveit, gondolkodó embereknek hadat ne izenjen, a gondolatok szabad kinyilatkoztatását ne hátrálja stb. (284. l.). Többször kijelenti levélírónk, hogy semmi alakban sem szenvedheti a kényuralmat (296. stb. l.): legnagyobb ellenszenvvel viseltetik mindazáltal a katonai kényuralom (296. l.), a katonai sarcziga (378. l.) ellenében. S Napoleonban látván e kényuralom legfőbb képviselőjét, többször nyilatkozik felőle, mint Kazinczy véli, kicsinyül. Innen érdekes eszmecsere támad a két jó barát közt.

Kazinczy nem volt államférfiú. Emelkedett, szabad lélek, de mindenkor bizonyos félénkséggel, némi tartózkodással szól a közdolgokról. Most Csereyt rója meg a «jobbágyi tisztelettel össze nem férő gondatlanságért», melylyel a hadizenet és békekötés jogát feszegeti (72-73. l.); majd azt írja, hogy álmából is gyakran fölriad, annyira fél, midőn a háború moraja határainkhoz közelget (87. l.); s ha szabad szelleme olykor ki-kitör, csakhamar ismét elhallgat, mert magát tettetni se nem akarja, se nem tudja, panaszolván barátjának, hogy a nem rettegők az olyan remegőt, mint ő, abba a gyanuba veszik, hogy rettegése alatt valami tilalmas, veszedelmes lappang (105. l.). S nem volt-e oka tartani azon időkben ily gyanútól, épen neki? (36. l.) Alig néhány éve, hogy visszanyerte szabadságát. Csalódnánk mindazáltal, ha csupán ez okból magyaráznék tartózkodását. Ő testestül-lelkestül az irodalom embere. Az újabb nemzedék alig képzelheti, mennyi gond, tanulmány és kisérlet eredménye, a mit Kazinczynak köszönhetünk, - az írói nyelv. Leveleiből látjuk, mily kitünő író lett volna Kazinczy, ha csupán eredetit ír vala! De gyakorolt volna-e oly hatást a nyelv, a magyar irály kiképezésére? Jól érezte mívelt lelke az irályok különféleségeit a nyelvek, írói tehetségek és írásnemek különféleségei szerint; s minden nemben példányt akart hagyni. Hányszor dolgozta át, a fordítás különböző elveiből indulva ki. Sallustot? Mily örömmel tudatja barátival, hogy nyelvünkön kész az első sonett? (75. l.) Mennyi kisérlet és töprenkedés! S ennyi műgond között hogyan ért volna rá a politikai dolgokat és világeseményeket azzal a részletességgel tanulmányozni, mint barátja, gróf Dessewffy tevé? «Nekem egyéb dolgom van, mint a monarchiák dolgát intézgetni!» - kiált föl maga egyik levelében (359. l.). «Oztán én inkább ideális, poétai világban élek. Nem fogok részt, a versengőkre bízom, hogy verekedjenek, a mint akarnak és tudnak; nem könyörgök sem az egyiknek, sem a másiknak győzedelméért, nem átkozgatom sem az egyikét, sem a másikát Neptunum procul e terra spectare furentem!» Íme az okoskodás, melylyel eszményi világába világesemények hatásai ellen őrzi Kazinczy. Érdekes látni, mint igyekszik e hatások ellen védeni «circulusait». Kedélye, mint a csiga a külérintésre, minduntalan visszavonul magába; s lelke, hogy kora izgatottságától meneküljön, a késő kor tárgyilagosságára törekszik emelkedni. «Arra szoktattam magamat, - úgymond, - hogy minden új történeteket a szerint olvassak és halljak, mint ha három század előtt történtek volna stb.» (359. l.) Csak azon rendkívüli férfiú egyénisége, ki ekkor a világ sorsát intézte, gyakorolt rá szokatlan hatást. Napoleon pályájának rendkívülisége és nagyszerűsége megragadta költői lelkét; s a ki az æsthetikában elvül állítá föl, hogy: «mindent szabad genievel» (180. l.), átvitte ez elvet a politikába is. Innen Napoleoncultusa, innen elfogúltsága e nagy embernek még bűnei irányában is.

De halljuk őt magát!

«Későn látja Európa, hogy jó volt volna a franczia dolgokba nem avatkozni. Az a sok inség, mely Európát érte, mint a lánczszemek folynak egymásból, úgy következései annak az első elvétett lépésnek... Ha senkinek sem lehet vétkül venni, hogy a maga fentartásán törekszik, a franczia népnek sem lehet, hogy azt tette, a mit tett. Hány ízben dicsőítette meg magát az a genie, a ki a tuilleriai trónuson ül, az álmélkodást s legforróbb tiszteletet érdemlő mérséklettség által. Sokára eltért ezen módjától s másoknak jussaikba nyúlást engedett magának. Ilyen vala elébb Hollandnak, majd a Hanse-városoknak francziává tétele.»... Azonban mihamar észreveszi Kazinczy, hogy messze ment, s hirtelen utána veti: «Nem állítok semmit, semmit! nem értem a kabinetek titkait. Vétek-e, ha függőben hagyom, ha lehetett-e egyebet tennie, mint tett? Közelebb állunk a történetekhez, mint hogy felőlök bátran itélhessünk; a következő idők fogják fölfedezni, hogy Attila volt-e, vagy egy mívelt lelkű, nagylelkű bajnok s országló. A kit oly esetben látánk nagynak, nagynak hihetjük a meg nem ítélhető esetekben is!»... Íme a nagyság, a lángész cultusa! Annyira megy e bámulásában Kazinczy, hogy a sajtószabadság legbuzgóbb barátja a sajtó lenyügözését is helyesli, mihelyt Napoleontól jő. «Lehet-e másképen!» kiált föl (287. l.). «Nem egy istentelen irreligio által megromlott népnek való magát igazgatni!»... Kazinczy undorral fordult el a franczia forradalom kicsapongásaitól, s lelkesedve írja, hogy «a franczia népnek nincs nagyobb jóltevője, mint Napoleon» (258. l.).

«Te, barátom, - válaszolja ezekre Dessewffy, - a mint látom, fatalista vagy; én is mind az országok, mind az emberek urának ismerem a Fatumot, azaz a láthatatlan lánczszemeken egymástól függő sorját az eseteknek az örökösség karikájában. De a fatalismus nem törli el a morális imputátiót... Miért hívják hát ezt a századot a világosodás századának, ha a historiának mindig csak annak kell maradni, a mi volt?»... Egy franczia mondatot idézvén, mely szerint a világ folyása eddig az volt, hogy a gyöngeség bünhődött s a bűn diadalmaskodott, ekkép folytatja: «Ne erősítjük meg a gonosz embereket azon istentelen véleményben, melyet ők oly szívesen szeretnének igazságnak vallani, hogy t. i. a jó erkölcsösség merő theoria. Esett, kellett tehát esni! igenis, mert a gonoszak győztek. De azoknak kell mindig győzni? ha úgy van, mire való az ész s a jóságra és boldogságra való törekedés?... Csak akkor lesz boldog az emberi nemzet, ha a jó és okos emberek csupán akkor fogják magasztalni a nagy tehetséget, mikor az bizonyosan az emberek javára czéloz. A franczia országlószék nem a franczia nemzet fentartásán (mert az kívülről most még megronthatatlan), hanem annak nagyobb, más nemzetek kárán és gyalázatján épűlt dicsőségére igyekszik. Napoleon mérséklettségét soha sem csudáltam. Midőn Campoformióban azt kérdezték tőle: miért nem menne tovább? azt felelé: harminczegyet játszottam s megelégedem a harminczczal. A tehetség nagyságát soha sem tagadtam el Napoleontól, de az nem elég, hogy a megvilágosodott posteritas azért valakit nagy embernek mondjon... Egy a revolutiótól fáradt népnél a revolutiót befejezni nem nagy dolog, de anarchia markaiból kiragadni egy országot és minden felekezeteket összegyalúlni és lecsillapítani, valóban nagy dolog. Eddig hát nagy ember Napoleon. Az egyiptomi expeditióról még nem tudjuk, hogy ő volt-e szerzője, vagy talán csak azért küldte oda a directorium, hogy tőle megmenekedjen? Ez iránt tehát föl kell függeszteni itéletünket. Azonban nagy kérdés egyátaljában, hogy sok dolgok iránt jobban fog-e itélhetni a posteritas, mint mi? mert a külön-külön indulatossága a történetíróknak keresztülfutja a legkésőbb századokat is. Egyébiránt az idő csak a detaillokat fedezi föl jobban, és igen gyakran a titkos okokat még jobban zavarja össze, hogysem kivilágosítja.»... Czáfolja Dessewffy Napoleon vallásbeli türelmességét is, s némi történelmi megjegyzések után, a következő észrevételekre tér által: «Oly időpontban jött Napoleon a franczia trónusra, hogy intézeteinek példája által is az egész világot boldogíthatta volna, kényteleníttettek volna minden országlószékek példáját követni. Talán még többet ártott az emberiségnek azzal, a mit cselekedni elmulasztott, mint azzal, a mit nagyravágyásból cselekedett. Az értelmes francziák nem kivannak egyebet békességnél, mert tudják s érzik, hogy nem tehet nekik semmit egész Európa.» A mily föltétlen magasztalója Napoleonnak Kazinczy: annyira megy viszont iránta Dessewffy ellenszenve, hogy hadvezéri babérjait is kezdi tépni... «Annyira futott, úgymond, mint Darius, harminczszor többet vesztett, mint Varus meg Crassus együtt. Nem egészen igaz, hogy csupán a hó és fagy győzte meg, noha ez is sokat segített. Megverettetett, mert indulatos ember módjára, elbízta magát; mert maga az éghajlat és a természet ellen akar türkölni; mert lehetetlennek gondolta az oroszok és törökök közt készülendő békességet; mert az oroszokat austriacusoknak tartotta, egy szóval, mert a maga felfuvalkodás, a gőg, és mások megvetése tétette vele hibás számvetést. Soha sem hibázott így Nagy Sándor, sem Cæsar. Egyik fő generálja, Augerau, azt mondá felőle: Il n'a jamais gagné de bataille rangée, sa grandeur consiste dans les fautes de ses ennemis; a hadi mesterségben tehát magnus est tantum per comparationem stb... Én nem félek attól, hogy rogyjon az emberiség Európában, haladni kell neki; csak akkor fog rogyni, ha a militaris despotismus egész Európát elfoglalandja.» (296. l.) E mellett azonban kész elismerni levélíró azt, a mi nagy Napoleonban. «De ne vakíttassuk el magunkat a nagy fényességtől. Nem úgy nézem én csak Napoleont, mint a szerencsét, hanem úgy is, mint a villámot, a kiben a szikrát szeretem, de nem a lecsapó mennykőt, mely csak azt üti, a ki a szikrás villámot nem látja.» «A mi a geniust illeti, valóban minden mostani kabinetumokat együttvéve maga egyedül felülhaladja.» (298. l.)

Közbe jő Napoleon bukása!

«Mely váratlan történetek! írja Kazinczy. Soha ember úgy nem esett mint az, a ki arra a nagyságra lépett vala föl, a melyen soha még ember nem látta magát. Fele ennek a mi planétánknak reszketett előtte, most pedig a legkisebb teremtése is a zoologiának kaczajt üt rajta. S nem csak koronájától fosztatott meg, melyet a valóban nagy ember nyugodt elmével nézhetne, hanem még feleségétől, még fiától is; s barátai közől hány marada még meg mellette? Az ellene lángot vetett düh annyira megyen, hogy neve mindenünnen lekarczoltatik, még a hol az mit tett javára volt is annak a népnek, melynek koronáját viselte. Én azt hittem, hogy az az ember imádtatik a maga népe által s nem tudtam hitelt adni, a mit Te mondottál; azt hittem, hogy az a dicsőségért élő-haló nép minden szerencsétlenséget, minden csapást eltűr, ha emlékezik, mit köszönhet ennek az embernek, s most látom, hogy nagy csalódásban voltam; látom azt, ha mondom is, hogy némely vád ellene a történetek és a jelenvaló inség szava, s viszont őtet is kellene hallani, hogy a dolgot igazságosan megitélhessük... Napoleon nagy bizonyságát adja, hogy a despotismus maga alatt ás vermet. Ha a 36 millióból álló franczia nép, és a nép elsői, jói s tudósai őtet szerették volna, ő most is a trónon ülne s Francziaország tudta volna azt tenni, a mit Spanyolország tett ő ellene!» (322. l.) Most már, mint látjuk, Kazinczy is követ dob a megbukott nagyságra, azonban csakhamar ismét védelmére kel. Francziaország, úgymond, oly állapotban volt, mint Róma, mikor dictatort tett, s Napoleon, ha terveit kiviheti, felhagyott volna a kényuralommal. «S ne feledjük, veti utána, hogy én Széphalmon, Te Szt.-Mihályt mindezekről igen hiányosan itélhetünk, s bizzuk isteneinkre, hogy tegyék, a mit jónak látnak, mi pedig várjuk a dolog kimenetelét nyugodalomban.» Íme a fatalista, mint Dessewffy nevezte.

«A mi a legújabb történeteket illeti, válaszolja ezekre Dessewffy, nem volt előttem váratlan, hogy egy a társasági kötést meg nem tartó nagy fejedelem a XIX. században trónusáról elüzettessen. Mondtam régen, hogy kényszeríttetni fog a senatusnak és a nemzet képviselőinek engedni vagy megbukik; de mi vihette rá, hogy pensiót elfogadjon vagy egy kis szigetbe számkivetésbe küldettesse magát inkább, hogysem a dicsőség mezején elessen? erről valóban föl kell függeszteni itéletünket, mert ez bizonyosan vagy a legnagyobb vagy a leggyávább lelkű cselekedet.» Most már, a népek kimerültsége miatt is, tartós békét vár Dessewffy; megjegyzi, hogyha Párisba mennek is a diadalmas szövetségesek, Francziaországot nem lehet fölosztani, elrabolni (319. l.); s végre jósolja, hogy ezentúl semmiféle despotismus nem fogja soká sanyargathatni Európát.» (327. l.)

Még egyszer fölszólal Kazinczy Napoleonnak védelmére; kiről még legmegesküdtebb ellensége sem tagadhatja, hogy rendkívül való jelenés az emberiségben; kiemeli fényes pályáját, melyen annyi alkalma volt az embereket és dolgokat ismerni; s megint azzal végzi sorait, hogy Széphalmon nem érzi magát hivatva a cabinetek dolgairól itélni. (359. l.)

«Napoleon kis cselekedeteiről nem tudok nagy szabáson gondolkozni, - feleli Dessewffy - nagy cselekedeteiről pedig hasonlóképen nem tudok kicsinyül. Hogy az embereket minden tapasztalatai mellett nem ismerte, annak nem kevés próbáit lehet adni, melyek közöl a legnagyobbik kimondhatatlan megbukása; de ez nem csuda még psychologiai tekintetben sem. Jura negat sibi data, nihil non arrogat armis. Ulysses kapta el végtére Achilles paizsát.»... «Annál nincs szebb, - mond tovább Kazinczy végső soraira térvén, - mint úgy nézni a mostani történeteket, mint ha három századok előtt folytak volna. De az nem elég, hanem itélni is úgy kell rólok, a mint idővel a részvevőtelenek, a kik majd mind a fényest, mind a homályost egyaránt tekintik, alkalmasint itélni fognak. Annyit tudok, hogy Te Széphalomban, én pedig Szt.-Mihályon a szobánkban jobban találtuk el olykor positivum dátumok nélkül is, hogy minket magunkat megvernek a francziák, mint a háborút-lázító akkori miniszter Stadion. Különben oly keveset ártott volna a monarchiának és a világnak, ha hibáztál volna sejtéseidben, mint a hogy nem ártott, hogy nem hibáztál... Az anglusoknál, mert tudnak szabadok lenni, a legközönségesebb emberek nyilván, szabadon és akárki előtt is kimondják véleményeiket, nem csak arról, a mi történik, hanem azokról is, a miknek történendőségét gyanítják; sőt fogadásokat is tesznek egymással és még a hozzávetéseket is a politikában nyereség vagy veszteség alá bocsátják. Ott a kőmíves, a mészáros, a kereskedő és a lord egyaránt szabadnak tartja ócsárolni lord Bentincket és Castelreaghot stb. Szintolyan természetes ott gyanakodni a földmívelőnek, hogy micsodás lesz az idő járása holnapután, mint megjegyezni, mennyi tetemes és temérdek hibát teve egy néhány hónapok alatt XVIII. Lajos stb.»

Csak azon pontokat emeltük ki e levelekből, melyek a levélírók gondolkozási módját, különböző egyéniségeit jellemzik. Az érdekes polémia közben és mellett sok érdekes adatot talál elszórva a történetíró. Itt olvassuk először, hogy Bonaparte Lucian családjával együtt magyarul tanult (85. l.); hogy Napoleon magyar ezredet «formált» (89. l.); itt találjuk följegyezve itéletét a magyar felkelő seregről: «beaux gens mal conduits et qui accritront notre gloire» (90. l.), s olvassuk - annyi egyebet mellőzvén, - hogy a francziák hét milliomot vetettek az alattok levő megyékre, megtevén a repartitiot juxta portas palatinales (103. l.) stb. De, a mint mondók, a mi czélunk nem a kor történeteihez állítani egybe az adatokat; hanem néhány vonást emelni ki azon két érdekes egyén ismertetésére, a kiknek leveleit forgatjuk. S e tekintetben legyen elég ezúttal a fennebbiek után még feltüntetnünk a hatást, melylyel Napoleon hazánkba történt beütését fogadták levelezőink. Kazinczy, mint írtuk, még álmában is fel-felriadt a francziák közeledésének hírére; s Dessewffy írja: «Csak hideg vér: mind késő van, máskép szól a poéta, máskép a politikus, amaz azt festi, a minek kellene lenni, ez a jelenlevőt, a múltat s a jövendőt valódi állapotjában látja. Ha okosak vagyunk, azon fogunk iparkodni, hogy a közveszedelemből a közjó teremjen. Azok, a kik hamis és hazug reményekkel szeretik magokat tápláltatni, szánakozásra méltó emberek, az okos és férfias charakterű ember látja a dolgot a mint van, s nem kecsegteti magát; azonban kétségbe sem esik, mindenre kész és az elháríthatatlan rossz ellen nem türköl, hanem azt mérsékelni igyekszik.»

Azonban ideje áttérnünk a levelezés azon részeire, melyek irodalmi ügyekkel foglalkoznak. Itt látjuk Kazinczyt valódi nagyságában; s viszont Dessewffyt sem méltányolhatjuk eléggé, ha ez oldalról nem ismerjük.

«A magyar könyvek, - írá Kazinczy 1811-ben, - melyek most megjelennek, mind haszontalan firkálások.» (178. 1.) S Dessewffy panaszlá, hogy: «Sok esztendők mulva sem lesz nálunk közönséges a jó ízlés, a mely az igazán finom érzelemnek és a józan észnek összecsatolásában áll.» (192. l.) Íme a korszak (1793-1815) jellemzése, melyben az előttünk fekvő levelek keltek. Számos apró vonással egészíthetnők ki e jellemrajzot a fent czímzett munkából, ha irodalomtörténetet írnánk. De a mi feladatunk sokkal szerényebb. Csak egy pár vonást állítunk, egybe, adalékul gróf Dessewffy József és Kazinczy Ferencz írói arczképéhez; s a viszonyt igyekszünk röviden ismertetni, mely ama két jeles férfiút az irodalmi pályán is egybefűzte.

Dessewffy jellemzéséhez önmaga nyujtja a kulcsot.

«Én, barátom, - írja egyik bizalmas levelében Kazinczyhoz, szintannyi szerénységgel, mint őszinteséggel, - keveset tudok, noha sokat tanultam életemben; abban van egész érdemem, hogy egy czélra szoktam összefogni olykor egymástól messze esni látszó ideákat is, és némelykor külön tekintetekből vizsgálván a dolgokat, az egymásba esni látszókat el szoktam választani. Nem volt sem kedvem, sem időm, sem alkalmatosságom arra, hogy p. o. valamely bizonyos tudomány nemében mindent megtanuljak, hanem azon valék, hogy a nevezetesebb dolgokkal ne legyek egészen ismeretlen, és hogy némely külön tárgyakban, a melyek leginkább interessáltak, okoskodó ismereteket szerezhessek magamnak, hogy renddel és világosan tudjak gondolkodni és írni, és hogy némely dolgokban megkülönböztetett ideáim (idées distinctes), a többiről pedig, a mihez férhettem, a mennyire lehet és lehetett, és elmém tehetsége s az időm megengedte, természetes, derült és nem homályos ideáim legyenek. A természet meglehetős és középszerű emlékezettel, szerencsésebb képzelőtehetséggel és nem a legrosszabb itélettel áldott meg. Ehhez járult egy egyenes, nyilt és egyszersmind érzékeny szív, melyet a környülállások alkalmasint már eltompítottak.

«Én sok viszontagságokat, sok fájdalmakat, melyeket titkolék mindenkor, szenvedtem életemben; ezek, szerencsétlenségemre, úgy estek többnyire, hogy a helyett, hogy természeti tehetségeimet élesztették volna, azokat majd mindig fojtogatnák. Nunquam fomenta curarum relinquere potui, pedig nem tehetetlenségből, hanem a mint én magam tudom legjobban, a valóságos szükségből. Még jó eleve általláttam, hogy olyan országban születék, a hol csupán az elmének és a tudományoknak mívelése, a mint ezer példák mutatják, dicsőség nélkül irigységet és háborgató üldözést hoznak a jobb fejekre, és a bajokból meg az inségből ki nem ragadhatják az embert. Talán másutt annyi tűzzel és állhatatossággal nem az utolsó emberré válhattam volna. A környülállások teszik az embert; csudálom, hogy annyi akadályok után még annyi enthusiasmust találok a szívemben a jóhoz, a nagyhoz és a széphez.» (223. l.)

Az épen előttünk fekvő adatokon nem terjeszkedhetünk túl ez ismertetésben, csak az azokban foglalt vonásokat lehet itt egybeállítanunk. S e vonások eszmékben gazdag, tiszta főt állítanak elénk, meglehetős emlékező, szerencsésb képzelő és erős itélőtehetséggel. Tanulmányaiban, mint maga elismeri, encyclopædikus sokoldalúságra törekvék inkább Dessewffy, mint szakemberré képezni magát. Innen általános míveltsége, melynél fogva az államügyi és külpolitikai kérdésekhez nem kevesebb alapossággal tudott hozzászólani, mint az irodalmi ügyekhez. Idéztük fennebb azon mondatát, hogy a ki nem psycholog, államférfiú sem lehet. Idézhetnők alapos itéletét Pestalozziról s általában a nevelésről (265. l.) és más tárgyakról. Látni fogjuk alább nem mindennapi jártasságát a világirodalomban. E sokoldalúság, nagy olvasottság, s innen származó terjedelmesebb látkör és emelkedettebb világnézet Kazinczy fölé emeli őt az előttünk fekvő levelezésekben. Kazinczy ellenben az «ex professo» író s a nyelvtudós és æsthetikus előnyeivel tündöklik míveltlelkű barátja fölött. Helyzetöket tekintve, nem is lehete máskép. Kazinczy, mint tudjuk, elvonulva a világesemények zajától, tisztán nyelv- és széptani tanulmányoknak él; ambitiója csupán az irodalom terén keres kielégíttetést, míg Dessewffy a politika terén is vezéri szerepet viszen, s csak a magán- és közügyektől fenmaradt óráit szenteli az irodalomnak. Amannak az írói pálya folytonos és egyedüli gond, munka, tanulmány; Dessewffynek csak szórakozás és megpihenés a köz- és családi ügyektől. Ide járult Dessewffy kedélyének azon természete, melynél fogva, mint mondja, a csapások, a melyek érték, inkább elfojtották, hogysem élesztették tehetségeit. Nyílt, őszinte lélek, eszméi közlésében; de magába rejté fájdalmait. S az elrejtett fájdalom, mint tudjuk, jobban emészt. Mennyire más kedély Kazinczyé! Mennyi szenvedést mért reá a sors! de kárpótlásul oly szívvel áldotta meg, mely talán még nagyobb fogékonysággal bírt az élet örömei, mint szenvedései iránt. Leveleit kell olvasnunk, hogy fogalmunk legyen azon édeni boldogságról, melylyel házassága elárasztá. Mennyiszer mondja barátihoz írott leveleiben, hogy gazdagon kárpótolva találja magát minden szenvedésért. S mily tartózkodás nélkül önti ki fájdalmát baráti keblére, mikor első gyermekét elveszíti! E fájdalommal csak azon öröm ér föl, melyet másik gyermekének születése s fejlődése okoz. Az atyai örömöknek legszebb kifejezéseit Kazinczy leveleiben bírja irodalmunk. S ha bántják, bosszantják ellenségeinek kicsinyes megtámadásai, olykor pajkos gúnyiratai: mily bő kárpótlást talál, mint annyiszor írja, «a jók tetszésében». S hozzá tehetjük: «és önérzetében!» Egy ifjú költő naivságával kiált fel, hogy «kevély egy epigrammjára» (234. l.); s hogy néhány sonettel biztosítja nevének a halhatatlanságot! (75. l.). Kik a tehetség és nemtehetség elbizottságának annyi példáit látjuk naponként, hajlandók lennénk szerénytelenségnek bélyegezni az önérzet e kitöréseit, ha nem tudnók más felől, hogy ugyanazon férfiú mily szigorú bírája önmagának, ha nem olvasnók leveleiben, hányszor dolgozta újra meg újra egyes munkáit, s hogy csupán Sallustius fordítása egy emberi életnek műve.

Azonban kissé messzebb mentünk, mint szándokunk vala ez ismertetésben. Térjünk vissza a munkához, mely előttünk van. A legjobban feltünteti az a különbségeket, melyek Dessewffy mint író és Kazinczy az író közt valának. Oly különbségek, melyek nem ellentétet képeztek, hanem inkább szorosabbra fűzték közöttök a baráti kapcsot. Szükségök vala egymásra; kiegészíték egymást.

Dessewffy, mint maga mondja, «nem otthon, hanem az Adriai tengernek partjai mellett, mester nélkül, tehetsége szerint kezdé mívelni és gyakorolni hazája nyelvét s kénye szerint irogatá a szókat». Kazinczy többször figyelmezteté barátját a nyelvtani hibákra, melyeket minduntalan elkövet, s melyek leveleiből kiáltóbban rínak ki most, mint azon időkben, mikor annyian elmondhatták volna, levélírónkkal, hogy kényök szerint irogatják a szókat. Kazinczy igazítása azonban nem csupán a helyesírásra vonatkozik, hanem általában kiterjed barátja egész stilusára. Dessewffy maga hálásan ismeri el, hogy «prózáját simítá Kazinczy, mert szüksége volt a gyalúra; elismeri, hogy stilusát folyóbbá tette, s nem csak a nyelv ellen való hibákat írtotta ki, hanem emezt elébb, amazt hátrább helyeztette, s több mozgást, több kecset, néhol több világosságot adott munkájának, néhol jól rövidített, a buja ágakat nyeste, a ritkákat összecsomózta, a sűrűket kiterpesztette.» (80. l.) Ugyanazon eljárás, melyet Kazinczy általában a magyar irálylyal elkövetett, ízlést, elevenséget és szabatosságot hozva be az írói nyelvbe. S ki lett volna erre inkább hivatva, mint azon férfiú, kiről e levelekben is olvassuk, hogy «aesthetikai magyar grammatika» írásán törte fejét, mely a nyelv szabályait kellemesen adja elő; a kiben, mint barátja írja vala, «az érzelem megbékélt a kellemekkel»; s a kinek mívelt ízlése, mondhatjuk hozzáadólag, oly példányokon volt kiképezve, mint Sallustius, Cicero, míg a német irodalomban, mint annyiszor írja, Goethét becsülte mindenek fölött?

Habár azonban Kazinczy művész keze sok simítni és javítni valót talált Dessewffy művein: Dessewffy nyelvének szintén megvoltak saját érdemei. Nem szólunk költeményeiről; nagyobb előnyökkel bír prózája. Leveleiben nincs ugyan meg az a tűz, az érzelmek, gondolatok és kifejezések azon változatossága, az a művészi könnyűség és természetesség az előadásban, hiányzik az a keresetlen csín, nélkülözzük a pongyolaság azon kecseit, mely tulajdonok Kazinczy leveleit e nemben példányokká emelik. Forma tekintetében is elsőség illeti Kazinczy leveleit, melyek soha sem terjeszkednek ki értekezéssé. De ha Dessewffy leveleiben kevesebb az «esprit», gyakran több az «eszme»; s az érzelmek gyermetegségét, mely Kazinczynál meglep, férfias őszinteség pótolja amannál. Dessewffy elméje sokkal komolyabb, mint Kazinczy örök ifjú, játszi kedélye: mindazonáltal Dessewffynél is gyakran fel-feltünik az elmésség ere. Olykor humoros hangulat is lepi meg: a sérült költői kedély azon kitörése, mely ideáljával szemközt látja a rideg valót. Gondolatai, bármi magasan szárnyalnak, bármi mélyen szállanak alá, rendesen megtalálják a kellő kifejezést. «A mi engemet illet, írja maga, én soha sem írtam semmit, a hol a szó, nem pedig a dolog lett volna a főérdem: mindazonáltal soha sem szűkölködtem szó nélkül ideáimnak vagy valamely rajzolatnak és képzeletnek előadásában, noha nem ötlene is amaz mindenkor legottan vagy nyelvembe vagy pennámba, de valahányszor csendes elevenséggel gondoltam a dolgot, mindenkor elébb-utóbb a valóságát jelentő szavára, mint tulajdon jelére, akadtam önként» (52. l.). S általában mindenütt érezzük Dessewffy nyelvében az előadás azon erejét, melyet «verve»-nek mond a franczia; érezzük, hogy egy nagy míveltségű férfiúval társalgunk; a kiben, ha levert kedélyű is olykor, mint maga írja, «mindenkor elég enthusiasmust találunk a jóhoz, a nagyhoz és a széphez».

Ez érdekeltség minden iránt, a mi szép, nagy és jó, minden lépten sok alapossággal nyilatkozik az előttünk fekvő levelekben. Nincs fontosabb napi kérdés, mely Dessewffyt ne foglalkoztatná, melyről nézeteit ne tudatná barátjával. Az irodalom terén Kazinczynak engedi ugyan a vezéri szerepet, de a mit ez tőn az ő stilusával, eszmékkel fizeti vissza.

Érintők fennebb, hogy Kazinczy egy æsthetikai magyar nyelvtanon dolgozott. Dessewffy helyesli barátja törekvését s helyes tapintattal jelöli ki gyakorlati esze a nyelvészkedés ösvényét: «Tudom én, úgymond többek közt, hogy sokan előbb csinálják a planumot, azután keresik a factumokat s azokat a systemájokhoz alkalmaztatják; így készült Helvetius és Montesquieu két híres könyve; de ha lehetne is így elindulni a nyelv dolgában, én nem akarnék. Az igazság olyan mint a nyúl, nem tudja a vadász hol lappang, keresni kell.»

Majd egy pályaművet készít Kazinczy a magyar nyelv ügyében. E műnek czélja nem kevesebb, mint már akkor, 1808-ban, megmutatni a magyar nyelv diplomatikaivá emelésének mind szükségét, mint jogosságát. Kazinczy teljesen érezte e kérdés fontosságát. Feje, mint írja tele volt eszmékkel. Levelében, melyben munkája tervét tudatja barátjával, érinti a nyelv befolyását a nemzeti charakterre is. «Miért nem adnak a magyar huszárra kabátot?» mondja többek közt; s utána veti: «A magyarnak a deák törvény annyi, mint a Caligula magas oszlopokra raggatott törvénytáblái.» (36. l.) «Mit nem nyernék vele, barátom - írja ugyanezen levelében, - ha te itt volnál stb. Te engem mind holmi dietalis dolgoknak, mind a külföldieknek tudásában nagyon segíthetnél, azonfelül, hogy philosophiai okokkal is támogathatnál.» S csakugyan több pontra nézve felvilágosítást kér Kazinczy barátjától. Dessewffy teljes készséggel felel a kérdésekre. Sőt túlmegy azokon; több lapon által (47-50. ll.) folyvást e tárgygyal foglalkozik. Kimutatja, hogy még Napoleon is mindenütt védelmezi a «honnyai nyelveket»; a Rénuson innen a német, Piemonton túl pedig az olasz nyelvnek pártfogója. «Tudják a francziák, - úgymond, - minden egyéb hatalmaskodások mellett is, hogy megérdemli mindig egy ország, ha annak nyelvét a fejedelme megtanulja. Valamint Nápolyban az olasz, úgy szinte Svécziában a svécziai, Dániában pedig a dániai nyelv uralkodik, holott az első országban a franczia házból, a két utolsókban pedig a német házakból valók is a fejedelmek. Többet mondok, mond D. folytatólag: a baváriai seregnél, melyet general Wrede Bonaparte vezérlése alatt legközelebbről az oroszok ellen vezetett a francziák társaságában, az egész katonai fegyvergyakorlás német nyelven folyt; nem vette számba ez a nagy ember, a ki a győzedelemnek minden elementomait olyan jól felszámítja, azt a kicsiny nevetséges ellenvetést, hogy t. i. ha két külön nyelv van egy vezér alatt hadakozó két ármádiánál, «so kann man keine kleine gemischte Commando's abschicken»... «Nincs nemtelenebb kegyetlenség, - folytatja alább, - mint valamely országot honnyai nyelvétől lassan-lassan megfosztani akarni. Minden nemzetnek, szintúgy mint minden embernek, az önnön maga szeretete lelkébe vagyon oltva, ez belső sajátja az embernek, ezt tehát bántani nagyobb durvaság mint akármelyik más külső sajátunkat. Csak a rómaiak voltanak oly erőszakosak, azok a rómaiak, a kik a külső nemzetek isteneit a magokéik közé fogadták; s talán ennek a sanyargatásnak is lehet (noha sem Montesquieu, sem Gibbon világosan nem említi) valamennyire tulajdonítani azon elkeseredést, mely a vándorló népek berontása alkalmatosságával a római birodalomnak felbontását segéllette. Mihelyest nem adunk vagy nem adhatunk egy nyelvet az egész világnak: minden független országnak a maga nyelvét meghagyni tartozunk. A deák nyelv nem csak külsőben holt nyelv is, és olyan nemzetnek holt nyelve, mely mindenben, mindenben különbözött a mostani nemzetektől. A rómaiaknál majmozott vagy tőlök kölcsönözött rendtartások, az idő folyása, a nemzetek geniusa és szokásaik, a vallás és a polgári intézetek, a nálunk virágzó vallások, a mostani culturának mindennemű, másféle, a régitől különböző hajlatjai által úgy megváltoztak, hogy a deák nyelvet, mint ideáinknak és érzeményeinknek eszközét most már részszerint többé nem használhatjuk, részszerint változtatni kénteleníttetünk. És mi módon kénteleníttetünk azt a változást tenni? A mi mostani lételünknek elementomai szerint, mely mivel a rómaiak régi lételének elementomaitól egészen különbözik, szükségesképen a deák nyelvnek olyan abajdócz és korcsosítása által kényszeríttetünk azt cselekedni, hogy a mi mostani deák nyelvünket alig lehet többé deák nyelvnek nevezni. A mostani hivatalos deák nyelv valami olyan heterogeneum, vegyített, abajdócz, melyet még keresztelni sem lehet.» A deák nyelv, D. szerint a titánok számára készült drága ruha, melyet ma saját matériáibul összefoldozva, saját piczinységéhez új formára szabva, visel a mai pulya, pogonya; porongy, törpe nemzetség. Ha tehát, úgymond, vagy elveszni, vagy nevetséges törpe pantalonok és arlekinok maradni nem akarunk, hagyjuk oda a részszerint elégtelen, részszerint egészen megvesztegetett mostani deák nyelvünket. Vegyük fel a szomszéd németekét? igen, de hogyan? Lármázták-e a mostani németeknek, kik a magyar nyelv ellen annyira berzenkednek, hajdani apjaik, mikor a franczia nyelv el akarta borítani az övéket, ugyan mért nem maradtak ők a deák nyelvnél? Ugyan miért nem tartották meg a deák nyelvet? vagy miért nem választották a francziákét, mely akkor már készültebb vala a magokénál?»... Megemlítvén ezek után a «pragmatica sanctio» két oldalú voltát, azon kérdést illetőleg: mennyire kész immár a magyar nyelv? csak annyit felel: «ám olvassa meg bárki törvényes új szólajstromainkat s vesse össze a még nem régiben Regensburgban uralkodó Reichsstyllel országgyűléseink jegyzőkönyveit!» Felhívja továbbá barátját: «ne feledje el Szalkait és önmagát (Kazinczyt) citálni, s húzzon a darabos német nyelv és a miénk közt egy igazságos parallelát». És pedig «a magyar népszólás formái nincsenek még nálunk kimerítve, legékesebben nevelt uraink vagy németül vagy francziául szólanak közönségesen és így még ezer meg ezer szép kitételeket foglal és rejt magában a magyar nyelv geniusa, melyeket, reájok találván, frissebb elméink lassan-lassan ki fognak fejtegetni.» Általában azt hiszi Dessewffy: «nincs alkalmatlan nyelv, ha az ész és elme nem alkalmatlan.»

Tudjuk, minő megtámadásoknak volt kitéve Kazinczy, mint a nyelvújítás előharczosa. Dessewffy e téren is támogatja, buzdítja barátját, s okokat szolgáltat ellenségei ellen. Mily alaposan bírálja a Mondolatot, melyet Somogyi Gedeon annyi epével írt Kazinczy ellen. «Némely új szók tetszhetnek - írja többek közt Dessewffy - mások nem, csak ezeket kellett volna ecsetelni; némely szók, (melyeket a Mondolat felhoz) nem újak, hanem régiek, és ezek körül, ha nem visszás hangúak, fondorkodni a tudatlanságnak jele. A kölcsönözött szavakat, kivált ha magyar kaptára vannak verve, mind kigúnyolni hasonlóképen balgatagság. Mindezekben, úgy mint mindenben, a mérték teszi a jó izlést. Minden új szótól félni mint valamely tüneménytől, csak a vadakhoz illik, de minden petyhüdt, avult szót ápolgatni annyit teszen, mint valamely régi pénztárból az ó zöld rozsdás krajczárokat közforgásra bocsátani. Csak a jól itélő értelem ad mindennek becset, csak ott kell új szó, a hol vagy épen nincs, vagy észrevehetőképen hibás. A kurtítás által készíttetve látszó új szók gyakran szépíthetik a nyelvet annyiban, a mennyiben hosszabb és alkalmatlan hangzású szavainkat csinosítják. A borzas farkú lónak elvágjuk a farkát, és olykor Cyclops lesz belőle. Én jobban szeretem a magyar literaturát, hogysem gyűlölöm még a szerencsétlen szófaragásokat is; megtörténik olykor, hogy currente rota urceus exit, de néha szép formájú tál is. Az igyekezet mindenkor dicséretes; hemzsegjenek csak az új szavak, semmit sem árt, megöli az idő szele a helyteleneket, a boldog termetűek pedig fenmaradandanak; forr a jó bor is míg megszáll és kitisztul. Nem mind, hanem sok szavaid által fognak menni a jövendőre, akármint agyarkodjon esküdt uram (a Mondolat szerzője); hasznos könyvecskét írhatott volna, ha rövidebbre húzta és a személyerányzást nagyon ki nem mutatta volna, de így sok és még nagyobb s helyesebb kritika fér czáfolásaihoz.

Friss epigrammákat a ki akar írni,
Bután ne gyalázzon és tudjon dicsérni!

Látjuk ezekből, hogy Dessewffy, bár nem túlzó purista, barátja volt a neologismusnak. Kivált a tiszti írásmód magyarosítását sürgeti, mint egyszersmind államférfiú. S mily helyesek e részben elmondott nézetei, a szempontok, melyeket kijelöl. Szeretné, ha ritkábban és csak ott élnének az emberek deák szókkal, a hol szükség van reájok (10. l.). «Ne legyünk csinoskodók (puristæ), de ne is tarkítsunk mindent.» (11. l.) «Császár úr, mond továbbá, szűznek mondja a magyar nyelvet, mely minden elegyedéstől irtózik. De a szűzek nem szaporodnak. A ki mindent magyar eredetű szóval akar kitenni, határozatlan vagy kétértelmű szót fog néha koholni. Ebből nem következik, hogy meg kelljen nyelvünkben tartani p. o. a «certificatoriát» vagy «levatát». De csak a hivatottak feladata az új szó-készítés. A jó gondolatok a szerencse ajándéki. Mivel pedig a jó gondolatok az írás vagy szólás hevenyei közben serdűlnek főképen, csak a szólás és írás gyarapíthatja nyelvünket.» S az így készült szókat is meg akarja Dessewffy bíráltatni mindenoldalú szakértőkkel. «Nem kell elsietni a dolgot. A természetes fejlődésre kell hagyni. Egy nemzetnél sem terem egyszeriben a hivatalos nyelv és nem vala sehol olyan tiszta, mint az íróké; azonban szebb mindenütt az országon emberek nyelve a prókátoréknál, s illendőbb, hathatósabb ott a nyelv, a hol szavalják a pereket, mint a hol írásban perelnek» (14. l.)... «Az új szók iránt való viadalról, mond ismét más alkalommal, - azt tartom, hogy a szóteremtésben se igen messze nem kell menni, se pedig a határon innen nem kell megállani. Hogy szükségünk van sok új szóra, azt nem tagadhatja senki is, a ki gyakran beszél vagy ír, vagy ezen tárgyról valaha akármi keveset is gondolkoza. Bizonyosan kevés új szóra van szüksége a tudatlannak és a gondolatlannak, mivel kevesek az ideái; de a ki szeletekként faggatja vagy szálonként fejtegeti, vagy szemenként hüvelyezi a képzeteket, vagy a ki nem csupán tág pamacscsal durva húzásokat mázolni, hanem finomabb ecsettel és hajlatosabb vonásokkal festeni is akar, annak tágulni induló lelke kétségkívül új, de természetes szókkal is fog igyekezni segíteni a maga szorúltságán. De mivel itt könnyen eltérünk a visszaélés útjára, és mivel természetes ösztön által mindenkor és mindenben, szintúgy az örvényen túl, valamint a meredeken innen megállapodjanak, - annak okáért nem ártana jól meghányni vetni ezen tárgyat és meghatározni: hol vagyon helye, és meddig és miképen terjedhet ez új szavak alkotásának szabadsága. Mert nem kell elfelejteni, hogy valamely nyelvnek gazdagsága nem áll egyedül a szavak sokaságában, hanem hogy annak nagy és talán legvelősebb részét teszi a különb-különbféle szóbeli összeszerkeztetéseknek és új szólásbeli formáknak a nyelv természetével nem ellenkező bősége» (347. l.)...» «A jó ízlés szép dolog, de ritka: írja végül; e nélkül pedig ne merjen valaki új szavakat koholni» (348. l.)... «Nem csak meg vagyon engedve, mond ismét más alkalommal, sőt kell néha újforma kitételeket (is) mind teremteni, mind elfogadni, csakhogy azokkal a nyelvünk geniusát ne sértsük.» (54. l.)

Így vélekedett Dessewffy az irodalom legfőbb, mondhatni életkérdéséről az idő szerint. E részben, mint látjuk, teljes egyetértés volt a két jó barát közt. Dessewffy elismeré már akkor, a mit Kazinczy e téren tőn; prózáját, mint fennebb érintők, mintául kivánta idéztetni, s mindenek fölött barátjában látta azon lángeszet és jóízlést, melyet új szók és szólásformák alkotására leginkább vélt hivatottnak. Ennyi egyetértés s kölcsönös méltánylás mellett mindazáltal eltérések is fordulnak elő olykor levelezőink közt. Kazinczy rendkívüli műízlése már akkor föltalálta Goetheben mindazon tulajdonokat, melyek őt, kivált classikus forma és művészi alkotás tekintetében Németország első költőjévé emelik. «Az én íróm, úgymond tréfásan, a plundrás nemzet közt Goethe és utána, még pedig jóval utána, Schiller és Mathisson» (184. l.)... Voltaire viszont «nem volt embere» Kazinczynak. «Nem tudott apte írni s minden munkái egy tonus-ban vannak írva»: jegyzi meg róla Mád. de Genlis-val. Italában úgy látszik, Kazinczy sokkal inkább szerette a korabeli német, mint a franczia irodalmat. Dessewffy nem osztozott e nézetekben. Ő Voltaire-t nagyon is, Goethét viszont igen is kevésre becsülte. S mi az irodalmakat illeti: fennebb említők itéletét a «darabos» német nyelvről; mértékes versírásra nem is tartá azt alkalmasnak. Épen ebben látta egyik fensőségét a magyar nyelvnek a német fölött. «Hiába mentegeted, írja barátjának, a németek nyelvficzamító és fülborzasztó antipositionalis prozódiáját.» (96. l.) S midőn e nézetkülönbség mindinkább feltünt közöttök: Dessewffy végre egy hosszú levél írására érezé magát indíttatva, melyben (193-206. ll.) Voltaire védelmét előre bocsátván, elmondja véleményét általában a világirodalomról. Mélyenható, alapos észrevételek, melyek, némi tévedések mellett is, egészben véve találólag emelik ki az európai főbb irodalmak jellemvonásait, egyaránt tanusítván írójuk nagy irodalmi műveltségét, széles olvasottságát és erős itélőtehetségét.

«Nem gondolom, írja többek közt Dessewffy, hogy a francziák csupán csak a könnyű nemű írásokban különböztetnék meg magokat. Minél kényesebb valamely nyelv, annál nagyobb az érdem olyan írókat találni, mint Montaigne, Jean Jacques, Bossuet, Bourdaloue, Massilon, Montesquieu, Baynal, az idősebb Crebillon, Chenier stb. Csak annyi igaz, hogy a könnyű munkára egy nyelv sincs úgy elkészítve mint a franczia és hogy a magas poesisre egy sincs alkalmatlanabb a verselésben. Nem kell csupán a mostani írók után itélni a francziák literaturájáról: épen az a nevezetes ennél a nemzetnél, hogy minden könnyűsége mellett annyi erősen és mélyen gondolkodó férfiakat hozott. Ugyan rendes dolog, hogy némely, kivált német írók egy olyan nemzettől tagadják meg a mélységet, a kinél még most is oly élő mathematikusok találtatnak, mint p. o. La Grange, La Place, Lambert és a többi. Igaz, hogy ezeknek mélységek nem érthetetlen, nem zavaros, nem homályos, nem setét. Genlis asszonynak itélete a franczia philosophusok ellen igen keveset nyom. Hogy Voltaire mindenütt Voltaire, mint Cicero mindenütt Cicero, azt nem lehet tagadni... Csak az vetkezhetik ki eredetiségéből, a kinek nincs individualitása; de azért más tónusban írta Oedipusát, másban Candidot és másban védelmezte Calas-t... Említvén ezek után és pedig szertelen túlbecsüléssel Voltaire költő érdemeit, így folytatja: «Ő az atyja az universalis historiának Európában, azaz a valóságos philosophusi methodusnak a történetek előadásában. Többet hazudtak, a kik czáfolták, mint ő... Kétlő mindenben, semmi vélekedése nem járt túl a határon, et il porte partout un esprit philosophique d'analyse, mème là, ou il se trompe, úgymond Condorcet, és igazat mond. Az indulatosság vala hibája, mert fölötte tüzes és érzékeny mind szívvel, mind észszel bírt, de nem vala rossz ember. Vannak nagy íróik a németeknek, de egy sincs hozzá fogható... Nagy észszel s nagy ideákkal bírhat valaki, helyes izlés nélkül, mint p. o. Jean Paul, a kiben a szüntelen való elmésség a legnagyobb hiba... Ki szagolja sokáig a potpourrit főszédelgés nélkül, ki olvashatja sokáig egymás után Jean Pault a nélkül, hogy el ne fáradjon, vagy el ne tébolyodjon? - Tudom én, hogy a németek, qui ont pour l'ordinaire fort peu de netteté dans l'esprit, igen keveset hajtanak a világosságra és a præcisióra az írásban, azt mondván: das ist flache Begreiflichkeit; de jobb ez a lapos érthetőség, ez a tisztúltság és ez a határszabás az ideákban s képzetekben, mint az ürességgel puffadó homály és érthetetlenség...» Megemlítvén ezek után, hogy a német költők közöl a ragyogva folyó Wieland és a gyakran «felleng» Schiller, az éles Blumauer és olykor-olykor Goethe tetszik neki leginkább; az utóbbira nézve megjegyzi, hogy Wilhelm mesterét se maga, se felesége nem érti, de értik ám azon albanói ecsettel oda lehellt dalt: «Kennst du das Land». «Egyébiránt, veti ezek után, némely lángok és sugarak közepett sok füsttel és gőzzel bővölködik az északi nemzetek poesisa.» Wieland egybevetése Voltairerel emennek részére üt ki. Majd így folytatja: «Minden nemzetnél találkoznak külön-külön nemekben nagy emberek, a kik a nagy tudományt, melyet mély és nagy terjedésű észszel és sok fáradsággal szereztek, a dologhoz alkalmaztatott jó izléssel, férfiasan egyszersmind és csinosan elő tudjak adni. Azonban minden nagy tudós nem mindenütt homme de société egyszersmind, mint Francziaországban; a hol, a mint Rousseau maga megvallja a jó társaságokban tanulnak írni az írók, és azt a tactust szerzik meg, melyet csak jó társalkodás által lehet magunkévá tenni. Azért nincsenek egy nemzetnek is a mostani tudós világban annyi popularis írói, mint a francziáknak. Francziaországban a nagyérdemű tudósokat a hatalmas és nagy urak meg dámák régtől fogva legszorosabb társaságokra méltóztatták, és ez az oka, hogy a bokros tudósok kellemültek, simultak, a nagy urak pedig és dámák velőztettek és lelkek valamennyire inakra kapott; ezen egyeledés által a nagy fővárosban, az udvarnál s idővel minden jó társaságokban oly egy jó tonus centralisáltatott, mely az önön-meghittség és a maga-bíztalanság közepett esvén, a szeleburdiságot és a nyomadékos nehézkedést egyenlően kiküszöbölte. Ez okozza, hogy a valóságos franczia könnyűség a jó íróiknál a kikapóságig nem terjed, hanem hogy összekeveredvén az értelemmel, az okosságtól vezéreltetik és a józan itélet által mérsékeltetik. Melyik nemzet a mostaniak közül vitte messzebb a practika psychologiát? a társaságban élő emberi szíveknek esméretét? kiki önszeretete kimélésének, ápolgatásának, gerjesztésének, táplálásának mesterségét és fortélyait? Innen van, hogy a franczia írás és társaságbeli tonus az ellenséges udvaroknál is győzelmeskedne, minekelőtte még ezen udvarok a franczia fegyver által meghódíttattak volna. Innen lőn, hogy a franczia nyelv a diákot kitolná, és azon időben, a midőn az anglus nyelv és nemzet már virágzott, a német pedig már virágozni kezde, diplomatikus nyelvvé változna a Tamiza partján szintúgy, mint a Néva partján. Csak az a nemzet, a kinek legtöbb extensiva, practika culturája, civilisatiója és politurája vagyon, és a kinek írói legpopulárisabbak, remélheti a legnagyobb magasztalást a legkésőbb jövendőtől. Vizsgáld a régi görög és római írókat, kik hozzánk általjöttek, és mond meg, kik vannak közülök leginkább divatban?» Idézi itt Dessewffy La Landenak Kant philosophiájáról mondott itéletét: új rendszer, sok új szó arra nézve, a ki nem tud görögül s nem ismeri a régi és új philosophiai rendszereket; különben egyetlen új eszme sem. A metaphysikában (nem szólván a hypothesisekről) az emberi lélek az elvont ideák egész körét bejárta immár, a melyeket természeténél fogva felfogni képes volt. A végtelen tökéletesedés ideája, az emberi lelket illetőleg, nem alkalmazható a metaphysikai és tisztán elvont ideákra. «Látod, barátom, - veti ez idézet után - hogy a Kantianismus, Fichtianismus, Schellingianismus, azaz ez a háromágú idealismus, mely egész a transcendentalismusba becsap, Villers minden törekedései mellett sem tesz legkisebb szerencsét is sem Franczia-, sem Angliaországban; hogy mennének hát a jövendőre az arról írt borzos könyvek. Csak úgy fogja ezeket emlegetni a posteritas, mint a peripatetismust, scoticismust, dunsismust, mint megannyi elégtelenségeit a megfoghatatlanoknak, a repülni akaró emberi elmének stb. A németeknél - mond folytatólag D. - sokkal jobban értik a francziák «a legabstractusabb ideákat világosságra hozni»... Németország is sok originalis genieket adott; de egyáltalában vevén literaturájokat, német uraimék szerfelett systematikusok, a helyes izlés nem bélyege literaturájoknak, a tudományokban mindent egy principiumra akarnak visszavinni, syntheticusok inkább, hogysem analytikusok, felette mind abstractusok, mind kicsinykedők (minutieux), mindent ki akarnának meríteni, és mivel ez lehetetlen, azért gyakran haszontalanul unalmasok, szószaporítók, s még sem oratorok, s ritkán adják elő a tudományokat testestől s lelkestől, hanem gyakran vér, hús s inak nélkül való skeletomokban. Die Vielseitigkeit ihrer Literatur schadet der Bestimmtheit derselben. Charakterje literaturájoknak die Trockenheit, die metaphysische Poesie, und ihre Metaphysique spielt in das Unerreichbare, Unbegreifliche, Verwirrte, Unfassbare, Unanwendbare, und vor lauter Höhe in das Nichts, oder aufs wenigste in das Leere hinein; Kategorien, Constructionen der Natur etc. Grandes misères. Az anglusok, kiknek Lockejok, Humejok, Blairejök, Shaftesburyjok, Homejok (mert Newton és Hobbes szintúgy mint Leibnitz és Commenius a németeknél, Des Cartes a francziáknál többnyire deákul írtak), Robertsonjok, Gibbonjok, Fergusonjok, Malchusok, Miltonjok, Sternéjek, Shakespearejök, Addisonjok, Popejok, Thompsonjok, Swiftjek, Buttlerjek, Priorjok, Drydenjek, Burkejok, Sheridanjok és Foxjok vagyon, - melyek, magasan szállók, hathatósok, humoristák, szökők ideáikban, legalább gyakran nagyot lépők; de melyik nemzet vitte a mostaniak közől tovább a tudományokban den praktischen Blick, die Richtigkeit des Geschmackes, und die Lebendigkeit der Darstellung, l'esprit d'analyse, d'ordre, de elarté et de précision, a francziáknál és a mint magok nevezik, la méthode?» A francziák, D. szerint, mélyek a nélkül, hogy révedezők volnának, exactok és methodicusok a nélkül, hogy kicsinyeskedők és unalmasok volnának. A németek rendesen mélyebbek, de nem látnak oly tisztán a mélységben.

A bölcselkedők közől Locket, Condillacot, Helvetiust és a korabeli két Platót, mint nevezi vala: Shaftesburyt t. i. és Malebranchet szerette Dessewffy mindenek fölött; s fennen kérdi, kiket lehet ezekhez hasonlítani a németek közül? «Nem igaz, - úgymond - hogy azok közől némelyek nem hitték a lélek halhatatlanságát; nem igaz, hogy vastag materialisták voltak; csak annyi igaz, hogy a nem-materiát mint reális valóságot meg nem tudták fogni és hogy képtelenségnek tartották azon állítást, hogy az általunk érezhető vagy érezhetlen materia ne gondolkozhasson, ne érezzen stb.» Levelezőnk, bár magát idealistának mondja, a materialismus határáig jutott e sorokban, s a következőkben át is lépi e határokat. Említi, minő hatása van gondolkodása élesítésére a tokaji bornak; s hogy Voltaire, II. Fridrik és Napoleon is kávéval tartották munkálkodó eszöket stb. Mintha csak Moleschottot hallanók. Azonban az állítás módjára nézve nagy köztök a különbség. «Én, - mond Dessewffy - bizonyosan nem tudom, hogy nincsenek-e a gondolkodás kifejtetlen elementomi a borban stb.» (109. l.) Moleschott ezt bizonyosan véli tudni. Ha ez okból Dessewffyt, mint philosophot, a rendszerek és iskolák szerint kellene osztályoznunk, inkább a sceptikusok, mint a materialisták közé kellene sorolnunk. «Még a vegetatiónak és az érzékenységnek határait sem ismerjük, írja maga; oly rejtett lépcsőkön csúszik minden egymásba a természetben, mint a színek a nagy mesterek képirásaiban; és mi gőgös pedántok és oskolabeli bölcsek meg akarjuk határozni, hogy mi gondolkozhatik, mi nem?» Ez nem kevésbbé tiltakozik az idealismus túlságai, mint a materialismus elbizottsága ellen. Dessewffy egyik iskolához sem tartozott. Épen azt hibáztatá fennebb a németekben is, hogy mindent egy principiumra akarnak visszavinni. Gyakorlati észjárása ellenszenvvel viseltetett a német bölcselkedők egyoldalú mélységei iránt; míg ellenben költői kedélye s érzékeny szíve visszariaszták az anyagelviség következményeitől. «Idealista vagyok - mond maga Dessewffy - de csak bizonyos tekintetben; nem hiszem, hogy kívülem semmi sem volna; s a megfoghatatlanok körül nem forgolódom. Là commence un abyme, il faut le respecter». (316. l.) Hasonló szempontból mondhatná el, hogy materialista, de csak bizonyos tekintetben. Nem hiszi, hogy az anyagon kívül semmi sem volna; mint fennebb láttuk, védi e lélek halhatatlanságát; s a lélektant oly fontos tudománynak tartja, melynek ismerete nélkül valaki sem államférfiú, se általában semmi nem lehet. (218. l.) Minő rendszert vallott tehát Dessewffy? - fogja kérdezni az olvasó. - «Nekem - válaszol maga a kérdésre - nincsen időm, hogy egy nagy ideán (pedig olykor-olykor ötlik a fejembe egyik is, másik is) szünet nélkül törődjem s egy philosophiabeli theoriát vagy systemát sok kotlódás közt kiköltsek.» (277. l.) Ehhez, - úgymond - nyugalom kellene, melylyel annyi családi és hazai bajok közt nem bírhat. Mindent megolvasott, s igyekvék mindenből elvonni, a mi jót talált, egyaránt kerülvén mindenik rendszernek örvényeit.

«Menjünk tovább! folytatja Dessewffy észrevételeit a különböző nemzetek irodalmai fölött. «Az én kedves historikusaim a mostaniak közt, - tehát a mult század végén s a jelen század első tizedében - legelsőben Buffon, a természet képírója, a ki a maga nemében szintúgy olyan egyetlen a világon, mint Geszner p. o. az idylliomokban és Bayle a historiai kritikában; azután Gibbon, Robertson és Voltaire, kit ama kettő mint historikust magasztal. Mit kell hát azon német tudósokról tartani, a kik ezen nagy embert, mivel néha egynéhány esztendőkkel a datumokban hibázott, és mivel az igazat mind kifürkészte, mind kijelenteni merte, hazugnak mondják?!... Csak a jövendő fogja helyesen megismerni, hogy mennyivel tartozik a világ a franczia és anglus philosophiának és be kevéssel a németeknek. A kik az encyclopaedistákat és œkonomistákat a franczia revolutio apjainak tartják, nagyot hibáznak; ők jó és csendes változást akartak; sok hiba, sok hazugság van az encyclopædiában, de nincs egyetlen egy tökéletlenség is. Az emberek mindent, a mi új, akármilyen jó legyen, túlvisznek. A legjobb búzából termett magot is üszök boríthatja. Válaszszuk el a jó magot a rossztól.»

A philosophusok és historikusok után a korabeli poetákra tér által Dessewffy. «Megvallom - úgymond - hogy én nem az anglusokat, nem a németeket, nem a francziákat, hanem az olaszokat, spanyolokat, portugallusokat (nem szólok itt a régi görögökről és rómaiakról és a sok mindenféle szent írásokról), meg Sadit, Ferdusit s egyéb arabs és persa poétákat tartom a legnagyobb poetáknak. Nem szokhatom az északi poesishoz, még Ossiánhoz sem egészen; az a szüntelen való köd és szomorúság nincs a természetben, még Londonban is süt a nap némelykor; engemet is intereszszál a melancholia, bonheur des malheureux, tendre mélancholie, én is gyakran komoly vagyok, a klima, a gondok, az életünk módja hozza ezt magával, de ki fog mindég sopánkodni?! A phantasia változásokat kíván és az érzékenység szintúgy; minél több varietas van a ragyogó tüzes képzetekben és költésekben, és az érdeklő érzeményekben, mennél több természetesség a mellett mind a rajzolatban, mind a festésben, és mennél kevesebb metaphysikabeli ideák és metaphorák, annál jobban tetszik nekem akármely költemény. Nem mondom én azért, hogy csupán csak eleven és találmányos képzelődéssel és költéssel, meg meleg érzékenységgel, helyes itélet nélkül lehessen akármilyen remek poemát írni; de az itéletnek csak olyannak kell lenni a költeményben, mint a jó lovak jó kocsisának: spiritus pure rector, non incitator esse debet; nem kell hogy sújtsa a virgoncz paripákat, hanem csak hogy néha tartóztassa vagy igazítsa. A francziák közül Voltaire, Racine, Corneille és Molière, meg La Fontaine és Florian, a könnyebbek közől pedig Parny és Boufflers kedveltjeim; Delillet csupán coloristának nézem. Az auglusok közül Sternet, Thompsont és Swiftet kedvelem leginkább, meg Miltont, meg Shakespearet helylyel-helylyel. A németek közül pedig Wielandot és minden hibáik mellett Kotzebuet és Schillert; itt s amott Goethét is, mais si Schiller est souvent gigantesque, Goethe est quelquefois trop niais stb. A francziák leggyengébbek az eposban, az idylliumokban és az ódákban; ennek részszerint a nyelv kényessége az oka, részszerint pedig az ilyetén, a társaságos élet és philosophia által szerfelett kipallérozott népnek csupán a megírt képezetek által az elragadtatásra való alkalmatlan volta. Az élőszó, a játékszín majmozási, a becsület reménye a lehetetlenségig elragadhatják a francziát, de hogy lehet a képzelt csudálatosból származó gerjedelmet egy olyas, mindennek fejtegetéséhez szokott nemzetnél lázítani, mely már önön nemzeti nagy cselekedeti által a csudálatosnak határit szűkítette? Az ilyetén nemzetnél szükséges, hogy a historia epossá és az epos historiává váljon, úgy mint Lucanus Pharsaliájában; azonban meglehet, hogy a mostani Achilles majd egy Homerust támaszt. Egyébiránt alkalmasint minden nemzeteknél nem igen felette messze esék culturájoknak kezdetétől az eposnak epochája, és hihető, hogy Homerus példája s követése és azon alkalmatos és igen udvarias mese nélkül, mely Anchisestől és Venustól származtatá a Cæsarokat és a másik, Dido és Aeneas közt költött, rege nélkül a halhatatlan Aeneis nehezen született volna Augustus alatt a világra. A mi az idylliumokat illeti, hogy találhatja el egészen a kigyalult, udvarias és pallérozott társasági franczia tudós az együgyű pásztori életnek tonusát?... Annál inkább kell tündökleniök in der didactischen und in der dramatischen Poesie. A dramatikabeli poesis kivált a kipallérozott társaságos életnek szülöttje. Van szép természet a társaságos életben is, sőt többek, különbözőbbek és olykor erősebbek az indulatok, az egymásba ütközések és az illendőség meg ellenkezések által, a melyektől fojtogattatnak. A dramatika poesisnak a morális ember a társaságban a tárgya; ez a morális ember a társaságban, kivált a kipallérozott társaságban, számtalan modificatiókat szenved és szenvedhet a társaságos életben, természete, indulatai és a környülállások szerint. Az illendőségnek, a maga-tettetésnek leple alatt dolgozó indulatos szívnek önön maga elárulásai, valamint a leginteresszánsabbak magokban, úgy a legnehezebbek az előadásban; a komédia tehát s a tragédia, egy szóval a dráma, legnehezebb neme a poesisnak és ebben természetképen a legtársaságosabb, legpallérozottabb nemzetnek nem csak leginkább bővölködni, hanem a többieket felül is kell múlni.»

Az ékesszólásban az angoloknak adja Dessewffy a koszorút, s különösen Sheridant tartja legnagyobb szónoknak. «Mind megvan, - úgymond, - benne, a mi Demosthenesben és Ciceróban volt. Csak Hastingot védelmező oratióját olvassa valaki, ha ezen állításnak igazságáról meg akar győződni. Hasting talán nagyobb gazember volt mint Verres, de Cicero nem vala nagyobb szószóló Sheridannél». Az angol alkotmánynak tulajdonítja levelezőnk e felsőséget. S aztán így folytatja: «Ha nagyobb emberek az anglusok in eloquentia civili, nagyobbak a francziák in etoquentia sacra. In eloquentia forensi mind Angliának, mind Francziaországnak, mind Olaszországnak nevezetes embereik vannak. A németek, kiveszek egynéhány prédikátort, a legszegényebbek, mint oratorok.»

«Mindezeknek pedig csak az a következése, hogy sok nagy embert szűlt minden nemeiben a literaturának a kérdésben levő három nemzet; de hogy csak mégis mindent együvé véve a francziáké és az anglusoké az elsőség, legalább quoad qualitatem, etiamsi non quoad quantitatem. Bővebb talán a német literatura, mivel a tudósság mesteremberséggé, életnemévé lett Németországban, a theoriabeli nevelés sehol sincs jobb lábon mint ott, úgy űzik ott a tudományokat mint a szabó a varrást; meglehet, hogy többet tudnak a németek, de nem tudják többnyire olyan világosan, olyan könnyen, olyan kellő renddel, oly practice, oly jó izléssel kiadni a tudományt, mint a francziák, sem oly hathatósan mint az anglusok; fonnyadtabban mind beszélnek, mind írnak nagyobbaránt stb.»

«Alig hinné ember, - feleli e nagy érdekű, hosszas levélre Kazinczy, - hogy te oly szélesen tudj holmit.» S hát ha meggondoljuk, hogy, a mint maga mondja, egy írót sem hozott fel a különböző irodalmak ezen jellemzésében, a kinek több, híresebb munkáját ne olvasta volna. «Én - úgymond Kazinczy - veled egyébben nem mérkőzhetem össze teljességgel, mint a német literaturában.» S itt nem engedi elvitatni Goethe fensőségét. Kérdezi barátjától: ismeri-e ez s ama munkáját? s lelkesedve kiált fel: «Quo quo vestigia fixit, subsequitur decor. Több ő nekem mint minden.» Ha úgy lehetne egy óhajtással magamat valamivé tennem, mint a tündérhistóriákban királylyá, én semmi sem lennék egyéb, mint Goethe magyar nyelvben! (208. l.)

Kazinczy lelkének egész iránya revelálta magát e nyilatkozatban. Mutatják egyszersmind e jellemző szavak, miben állott az ő fensősége nagy míveltsegű barátja fölött.