Egy nomád elégiája
szerző: Havas Gyula
Az ember egyre boldogtalanabb,
mert egyre több remény lesz emlék
és vágyai, a boldogtalanak
megújra, mégis feljajonganak.
Kik minden kínját elviselték
az életnek e földön s semmi már
nem oltja szívük esztelen szerelmét,
borzongva félnek téged, néma nemlét!
Ó, nem lehet, mi nincs, olyan sivár,
mint a nyomorú élet s gyáva bánat,
s mint tudni, hogy van, messze van, ki vár,
az érhetetlen éden partinál.
Az ismeretlen boldogság tavának
hûs tûkörén a csolnak egyre ring.
Ott szigetén egy virágos tanyának
a békesség szelíd szobái várnak.
És csend van ott, örök csend egyre int:
az útakat hiába is keresnéd,
mert céljaidhoz nem fut egy se, mint
a labirint, úgy tér meg egyre mind.
Ha hinnéd: lesz egyetlen óra, lesz még
hogy tiszta fény derûl és egy igazság,
egy élten át kitárt karokkal lesnéd
és látnád meztelen, tündéri testét
a képzelet ködébe tünni csalfán
és keseregnéd élted kárba vesztét.
szép ifjuságod és erõd kihaltán.