Egy nehéz szívű leány tavaszi éneke
szerző: Kis János
Lebegsz, májusi szellő,
Enyhítni kínomat,
Hozod balzsamlehellő
Zephyr, nyugalmomat;
Ezerszer idvezellek
Tavasz, virágidat
Szedem, s égig emellek,
Zengvén csudáidat.
Kisétálok mezőmre
S koszorúkat fűzök,
Melyemre s hajfürtömre
Bokrétákat tűzök;
Kinyilt karokkal foglak,
Titek, hív társaim,
S víg táncot járok, míg csak
Birhatnak lábaim.
Leányok, nem sokára
Oda lesz a tavasz!
S ki tudja, kit mi ér, ha
Majd a vad tél havaz?
Ki tudja esztendőre,
Talám sirhalmomon
Gerlicék énekére
Könyeztek holtomon!
Ha majd hervad szépségtek,
Kell-e a víg öröm?
Ha elhágy egészségtek
Italtok lesz üröm.
Ah most kössön vígságtok
Rózsákból koszorút,
Míg nyájas ifjuságtok
Nem érez mérges bút.
Szavam némán halljátok,
S nedvesül szemetek,
Bátran megmondhatjátok,
Mit érez szivetek!
Ugy-e, bizony, leányok
Orcám elhervadott?
Tekintetim halványok?
A kút nem hazudott.
Hányszor jövék hozzátok?
S felém repültetek,
Örömre gyúlt orcátok,
S mosolygott szemetek;
Míg még gyengébb koromnak
Karon vitt angyala,
Míg elhunyó napomnak
Piroslott hajnala:
Napestig énekeltünk
Öröm sok hangjain,
Mint báránykák legeltünk
Tavasz víg halmain;
Arany phantásiába
Merűltek napjaink,
S nyugodalom karjába
Vezettek álmaink.