Egy nehéz szívű leány tavaszi éneke

Egy nehéz szívű leány tavaszi éneke szerző: Kis János

Lebegsz, májusi szellő,
   Enyhítni kínomat,
Hozod balzsamlehellő
   Zephyr, nyugalmomat;
Ezerszer idvezellek
   Tavasz, virágidat
Szedem, s égig emellek,
   Zengvén csudáidat.

Kisétálok mezőmre
   S koszorúkat fűzök,
Melyemre s hajfürtömre
   Bokrétákat tűzök;
Kinyilt karokkal foglak,
   Titek, hív társaim,
S víg táncot járok, míg csak
   Birhatnak lábaim.

Leányok, nem sokára
   Oda lesz a tavasz!
S ki tudja, kit mi ér, ha
   Majd a vad tél havaz?
Ki tudja esztendőre,
   Talám sirhalmomon
Gerlicék énekére
   Könyeztek holtomon!

Ha majd hervad szépségtek,
   Kell-e a víg öröm?
Ha elhágy egészségtek
   Italtok lesz üröm.
Ah most kössön vígságtok
Rózsákból koszorút,
   Míg nyájas ifjuságtok
Nem érez mérges bút.

Szavam némán halljátok,
   S nedvesül szemetek,
Bátran megmondhatjátok,
   Mit érez szivetek!
Ugy-e, bizony, leányok
   Orcám elhervadott?
Tekintetim halványok?
   A kút nem hazudott.

Hányszor jövék hozzátok?
   S felém repültetek,
Örömre gyúlt orcátok,
   S mosolygott szemetek;
Míg még gyengébb koromnak
   Karon vitt angyala,
Míg elhunyó napomnak
   Piroslott hajnala:

Napestig énekeltünk
   Öröm sok hangjain,
Mint báránykák legeltünk
   Tavasz víg halmain;
Arany phantásiába
   Merűltek napjaink,
S nyugodalom karjába
   Vezettek álmaink.