Egy nehéz krajcár

Egy nehéz krajcár szerző: Gárdonyi Géza

       Arról beszélgettünk, hogy az anyai szív hogyan megérez mindent!
Mintha külön szeme volna, távolba ellátó. Mintha külön füle volna, - távolból is halló. Mintha csak egy üvegfal választaná el attól, aki messze sok mérföldnyire van tőle. Mintha a szive ezer mérföldnyire is megrezzenne olykor mint a telegráfgép: Ott koppan, itt is koppan.
Micsoda rejtelmes erő az a megértő képesség! Az anyai sziv!...
Egy agg asszony ült a társaságban, kilencven esztendős matróna, - egy nyugalmazott kuriai birónak az anyja. Fejet rázott a beszélgetésünkre:
A Pali fiam hiszen tudjátok, hogy el-elnedvesülő szemmel. Ma is elnehezül mindig a szivem, ha rágondolok...
- A Pali fiam hiszen tudjátok, hogy elment, beállott negyvennyolcban... Elment ő is...
Pápán laktunk már akkor. Az uram halála után telepedtünk oda. A mi kis vagyonunk maradt a jegyzőségnél, elég volt kettőnknek. Pali már akkor az utolsó évét járta az iskolán, Pesten. Én meg csak magam éldegéltem Pápán egy léckeritéses két szobás házacskában.
Huszonnégy éves volt akkor a fiam, szép szőke legény, pörge bajuszu, táncos lépésü legény. S egyenes, mint a nádszál. Ha lányos ablak alatt ment el, a lányok kinyitották az ablakot és utána néztek. Mindig csinosan járt s ha csak egy pelyhet is látott az atilláján, szinte ijedten kefélte le magáról.
Hát megjött Pestről, de csak épp, hogy meghozta az ügyvédi diplomáját. Eltetette velem a levelesládába. S másnap már búcsuzott:
- Mennem kell anyám, és talán jóideig nem térek haza.
Akkor mondja meg, hogy felcsapott ő is katonának.
Majd elájultam.
Mondja, hogy csak két napra kért szabadságot, hogy tőlem elbúcsuzhasson. Meg hogy az öregapja kardját magával vigye.
- A hátadra, a hátadra! - kiáltok rá szinte fuldokolva. Innen ugyan el nem mégy!
- Hát pedig elmegyek.
Sirva fakadtam.
- Nem gondoltad-e meg, hogy egyetlen fiam vagy! Éppen nekedvaló oda menned, ahol embereket ölnek! Dehogy is lépsz ki innen! Én magam megyek el azokhoz a tisztekhez. Megmondom nekik, hogy szamár vagy! Elhirtelenkedted. Ó jaj Istenem, ilyen meggondolatlanság!
De hiába volt minden lamentációm, minden könyörgésem.
Máskor boszankodott, ha zsörtölődtem, akkor csak állt, mint a cövek, és szomorún mosolygott. A szeméből láttam, hogy száz anyja ha volna, száz anyja is hiába könyörögne neki. Mindig olyan vasfejü volt, már kicsikorában is.
Csak állt, mosolygott.
Összeszedegettem hát nagy sirva a fehérnemüjét. Egynehány aranyom is volt: kilenc. Mondtam neki, hogy burkolja be majd egyenkint selyembe, és varrja fel gombnak a katonamellényére.
Semmiképen nem akarta.
- Kapok én pénzt ott, - mondta, - amennyi nekem kell. Jobb helye van itthon a pénznek az ilyen háborus világban.
Nem, semmiképp nem fogadott el egyet se.
Hát hamarosan pogácsát sütöttem, jó tepertős pogácsát. (Mert épp fogytán is volt a zsirom) belenyomtam egybe mind a kilenc aranyat. Azt az egy pogácsát a zsebébe tettem, hogy az úton költse el.
Elment.
Irt haza egynehányszor. A lapokban is olvastuk egyszer a nevét, hogy hadnagygyá léptették. Milyen büszke voltam rá! Reszketett érte a szívem, és mégis büszke voltam. Ha ilyen hamar hadnagy, még generális is lehet belőle!
Engedné az Isten! - fohászkodtam!
Aztán jöttek a véres szörnyü hirek, csatákról: mindennap vérrel volt tele az ujság. Más anyák is olvasták az ujságokat. Sirdogáltunk, reménykedtünk, imádkoztunk.
A tél ebben múlt el.
Tavaszszal olvastuk, hogy jön a muszka.
Akkor még szörnyübbé vált a háború. Egyik nap a másik után jöttek a rettentes hirek: hol győzedelem, hol veszteség. De mindig vér és vér és halál.
És egyre több és több család öltött gyászruhát.
Csak kánikula végén hallottuk, hogy már vége a háborunak. Világosnál szakadt vége.
Vártam a fiamat, hogy megjön.
Aztán olvastuk, hogy a muszkák már el is takarodtak.
A városba egyenkint szállingóztak haza, akik katonának voltak. Egyik-másik látta is a fiamat, ki Mórott, ki Gödöllőn, ki Debrecenben.
Aztán olvastuk, hogy az osztrák fogdostatja a tiszteket, az urakat.
Akkor már bujdosók is jelentek meg a városban.
Egyik, egy fiatal kálvinista rektor, - azt mondta, hogy egy kompániában szolgált a fiammal, s vele harcolt minden csatában. Nincs semmi baja.
Azt igen megvendégeltem. A fiam szobájába fektettem. Pénzt is adtam neki, meg egy inget.
Csak a fiam nem jött.
Olvastuk aztán azt is, hogy a generálisokat akasztják.
Oh hála Istennek, hogy Paliból nem lett generális!
Tudakolództam, hogy a hadnagyokat is akasztják-e majd? Oh bár hadnagyságig se vitte volna!
Dehát hol van? Miért nem ir? Csak egy sort irna vagy üzenne.
De semmi.
Csak a bujdosók, csak a koldusok...
Soha annyi koldust, mint abban az időben!
És én valamennyit megkérdeztem, aki katona volt, hogy ismeri-e a fiamat? Csak egyet nem kérdeztem, véletlenül csak egyet nem kérdeztem.
Aztán már arra is gondoltam, hogy nekem is gyászruha való talán, csak nem akarják megmondani.
Egyszer úgy este kilenc órakor egy magas vállas fiatal pap kopogtat be hozzám. Katolikus pap, de bajszos, szakálas, paraszt szűr alatt honvédruhás. Kérdezi, hogy meghálhatna-e nálam a félszerben vagy az istálóban? A plébánián nem mer jelentkezni, mert olyan helyen kérnek segitséget legtöbben, éshát olyan helyen lesnek leginkább a zsandárok a bujdosókra.
Hát csak jőjjön be.
Látom a ruháján, hogy csupa por és igen elnyűtt ruha. No majd a félszerben vetek jó ágyacskát.
Adtam annak is ennie. Egy kis lencsemaradékom volt: nekiadtam.
- Jőjjön csak, költse el itt a szobában.
Hát attól már nem úgy kérdeztem a fiamat, mintha az én fiam volna, hanem a szomszédom fia volna a Szekula kerékgyártóé. De persze nem a Szekula-nevét mondtam, hanem a fiam nevét.
- Ismerte-e?
- Ismertem, hogyne ismertem volna. Hiszen egy században szolgáltunk Palival. Szép, szőke fiu, vidám.
- Az, az. Ismerte? Mert igen várják, - rebegtem, - igen várják...
Legyint:
- Várhatják azt. Előttem ütötte le a kartács Isaszegen.
Én csak elhalok.
Fellocsol.
Vigasztal, hogy nem bizonyos, amit mondott. Lehet, hogy más volt az, akit elütött a kartács, csak hasonlított rá.
Másnap aztán ismerősök is vígasztalnak, hogy ne higyjek minden idegennek: hazudnak össze-vissza, csakhogy hasznát lássák.
De én csak sírtam, hogy azt hittem, beleőrülök, vagy belehalok.
Hanem aztán egy asszony barátomnak az anyja mondott valamit. Annak a szava mégis megenyhített.
- Ha a fiad igazán meghalt volna, - mondotta, - megérezted volna te azt. Mert az anya szíve megérez mindent! - mint a beteg csont az időváltozást.
Ez a szó megvígasztalt. Nem éreztem az isaszegi csata napján semmit. Sem utána.
Dehát hol az a fiu, hol?
S vártam, vártam.
Azt is mondták, hogy az osztrák besorozta a magyar had javát erőszakkal maga katonájának.
Dehát ha őt is besorozta, miért nem ír?
S vártam.
Délben meg vacsorakor odatettem mindig az ő tányérját is az asztalra, hogy ha megjön, mingyárt odaülhessen. Este megbontottam az ágyát, hogy ha éjjel jön, mingyárt lefekhessen. Reggel, mihelyt ébredtem, siettem ajtót nyitni: hátha már ott áll?
És ha cigányasszony jött, valamennyivel megvettettem a kártyát, olvastattam a tenyeremet.
Egy se jósolt halált, mind csak szép reménységet. Valaki sokat gondol ide erre a házra. Levelet ir. Ő maga jön.
Vártam.
Egy októbervégi csütörtök szép napos délutánján ott varrogatok a konyha ajtóban. Lepedőt foltoztam, régi jó vászon-lepedőt, még az anyám hagyatéka volt. Ritkult helyenkint a szála. Arra varrtam foltot.
Ülök a zsámolyon, varrogatok. Gondolkodok a fiamról.
Egyszer, hogy felpillantok, egy harmincéves forma sánta koldust látok a léckeritésen át az útcán, a tulsó soron, amint vánszorog görnyedt háttal, lógó fejjel, két mankón. Vánszorog.
Abban az időben, mondom, igen sok koldus járt. Ki égett volt, ki nyomorék. Ki a rácokra panaszkodott, ki a németre, ki a muszkára.
Nyúlok a zsebembe, hogy van-e krajcárom? Kenyeret vagy ételt szoktam adni a koldusoknak, de nem akartam abbahagyni a varrást.
Hát nézem, van-e krajcárom?
Van egy. Teszem az ölömbe, a lepedő alá, hogy mikorra a koldus beérkezik, ne kelljen megint a zsebemben keresgélnem.
S varrogatok tovább.
Hát a koldus csakugyan belátogat az én udvaromra is. Csakúgy félszemmel pillantok rá a varrásom mellől. Rohoda rongyos, szennyes, mezitlábas ember. A szakála torzas, a haja zilált. A fején szakadt szélü, ócska szalmakalap.
Biceg a mankón.
Megáll előttem. Nem szól semmit.
No bizonyosan néma is szegény.
S odanyújtom neki balkézzel a krajcárt. Varrni akarok tovább:
A koldus nem nyul a pénzért, - megszóIal szemrehányón, panaszosan.
- Anyám.