A lap feldolgozottságának foka

Egy negyedóra

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Egy negyedóra
szerző: Kaffka Margit

Történik: a tanárképző-iskola épületében egy nagyobb vidéki városban. A folyosón hegyes bajuszú, fiatal tanárnövendék szíves buzgalommal kalauzolt végig egy 15-16 éves, zavart és félős gyereklányt. Aztán kitárta neki a nagy, szárnyas ajtót.

 

A TANULÓ. Ez a fogadószoba, kisasszony. A nagyságos igazgató úr benn van a következő szobában, de mindjárt kijön, csak méltóztassék itt várni.

A LEÁNY barna hajú, csínosnak ígérkező, sugárnövésű, de azért teljes, mint egy fiatal búzaszár. Egyedül. Egy nagy, mély támlájú karosszékre ül, de csak a szélére, onnét lesked szét a szobában, és csaknem szavakkal gondolkodik. Milyen szép íróasztal, csupa simaság, egyenesség. Itt szokott dolgozni. Sok dolga lehet – mégis, két ilyen nagy intézet! Nálunk ugyan minden írást az internátusbeli őnagysága csinál, de azért mégis. Most tanít is. Nagy jövője van neki, a nagyságos úrnak; a többi öreg papok mondták Pali bátyámnak, hogy ez hamar püspök lesz. Olyan gavalléros, szabadelvű püspök – olyan is kell! Furcsa ember, furcsa szeme van, szinte szúró és mégse rossz, én nem félek a vizsgán se a szemétől, pedig szigorú, de azt mondják, társaságban és otthon ennivalóan kedves. Nem is félek. Sok finomság van benne, azért hívják itt szalonkígyónak. Valami kígyós van rajta, de nagyon jószívű, mindenki mondja. És nem is kell nekem valami nagy dolog tőle. Milyen jó ez a nagy ottomán! És fenn a kályhán az a szobor, Diana, gipszből. Hol is van az eredeti torzó – Louvre – nem, Vatikán! Pedig tanultuk. Csak a fél keze van meg a nyilakkal. Sikerül a dolgom, Diana istennő?

 

DIANA mélyen hallgat.

A benyíló ajtaja felcsattan, és az ajtóban megjelenik a nagyságos főtisztelendő igazgató, címzetes kanonok, pápai kamarás stb. Magas, nagyon szikár alak, keskeny, szinte aszkétás arc és ajak és nagyon eleven, mélyen néző világoskék szempár. A kora negyventől hatvanig, pontosan meg nem határozható, hosszú mutatóujján nagy pecsétgyűrű, derekán lila színű cingulus.

AZ IGAZGATÓ a finom kenetesség hangján, miközben mindkét kezét nyújtja a belépő felé. Aá, egy kis leányvendég! Hát mi újság maguknál? Tessék beljebb kerülni. A belső szobába vezeti.

A LEÁNY. A városi felsőbb leányiskolából jöttem – az internátusból –, nagyságos úr!

AZ IGAZGATÓ jókedvűen. Azt látom a kalapján, csak maguk viselnek most ilyen kis kereket. Ide üljön, kisleány, az öreg díványra, ne féljen, nincs ott tükör. Afelől férjhez mehet!

A LEÁNY. Ó!… Megint szétlesked a szobában. Meglátja a nagyságos úr ágyán a gyönyörű kézihímzésű terítőt, az imazsámolyt és a dohányzóasztalt tiszafa berakással.

AZ IGAZGATÓ tapintatosan az ellenkező oldalon ül le egy karosszékbe, szemben a leánnyal. No, most már elmondjuk szépen, hogy mit akarunk, nemde, kisleány?

A LEÁNY magában mosolyog, mert eszébe jutott, hogy egy mértanórán éppen hetvenkétszer mondta a nagyságos úr ezt a szót „nemde”? Ők megszámolták. Aztán elkomolyodik. Kéréssel jöttem, nagyságos igazgató úr! Nagyon szépen kérem, legyen olyan kegyes, és írja alá nekem ide, hogy érdemes vagyok-e stipendiumra. Azért folyamodtam. Itt az igazgatónő őnagysága kártyája. Átadja. Magában. Csakhogy már elmondtam. Túl vagyok rajta!

AZ IGAZGATÓ átnyúl az asztalon az írásokért. A kezük nem ér össze. Ahá, látom. Hát elintézzük, persze, persze! Lássuk csak! A neve Bognár, ugye?

A LEÁNY. Bognár Mariska, kérem.

AZ IGAZGATÓ. Várjon csak! Rokona az a Bognár, nemde, aki itt főtitkár a biztosítónál?

A LEÁNY. Az a nagybátyám…

AZ IGAZGATÓ. A Pali, ismerem jól, az derék fiú. Most házasodik, nemde?

A LEÁNY. Igen, megházasodik, és én épp azért szeretném az ösztöndíjat. Eddig ő taníttatott engem. Aztán itt már a hatodikba járok, jövőre el kell valahová mennem tovább tanulni.

AZ IGAZGATÓ tüntető jóakarattal, amíg kedvtelve nézegeti a leányt. Persze, továbbtanulni, tanulni! Egyebet sem tudnak ezek a kisleányok, míg egész bele nem sápadnak, beleöregszenek. Okvetlenül kell az, hogy maga pályára menjen?

A LEÁNY egyszerűen. Kell! Nincsenek szüleim. Mosolyogva felnéz rá. Aztán meg, nekem igazán nem árt.

AZ IGAZGATÓ nevet, és felhúzta a szemöldökét. Azt látom. Hát persze, persze! A magam részéről a legszívesebben segítek. Várjunk csak, hisz én emlékszem magára. A harmadik padban ült, középütt, és magácska volt az, aki üdvözlőbeszédet mondott a névnapomon, most fél éve, nemde?

A LEÁNY szerény mosollyal. Én voltam.

AZ IGAZGATÓ töprengve. Igen, igen! Az nagyon szép beszéd volt. A Röntgen-sugarak is benne voltak, nemde?

A LEÁNY. Igen!

AZ IGAZGATÓ. Hogyha az ember lelkébe is bevilágítanak, a maguk lelkében csak tanítványi hálát lehetne látni.

A LEÁNY. És szeretetet… ijedten elvörösödik.

AZ IGAZGATÓ nagyon jókedvűen nézi a zavart gyereket. Haháá! Tehát szeretet. No, várjon, Mariska, most kérdezek valamit, de egészen őszintén feleljen. Most én nem vagyok az igazgató úr! Mondja, kérem, ugye, az ember sohasem lehet szeretetre méltó, ha a katedrán ül? Ugye, nagyon kiállhatatlan minden tanár?

A LEÁNY nekibátorodva, hangosan. No, azt nem mondhatnám. Különösen az igazgató úr!… Azelőtt mind utáltuk a mértant, bizony, most mindenki örül, hogy az igazgató úr helyettesíti a Kérészyt, Kérészy tanár urat.

AZ IGAZGATÓ akin mindjobban meglátszott, hogy ma egyébként is különös jó hangulatban van. No, ez derék, derék! Erre a vallomásra iszunk egyet, egy kis jó narancslikőrt. Magam csinálom. Most inni fog az egész hatodik osztály nevében… A szép könyvszekrény csukott oldalából kicsi poharakat emelt ki, tálcát, tiszta terítőt, üveg, mellette sütemények.

A LEÁNY magában. Milyen kedves hozzám, igazán nagyon kedves. Majd fogok mesélni a leányoknak.

AZ IGAZGATÓ miután mindent elkészített, leül, most már közelebb a leányhoz, a dívány melletti karosszékbe. Így, most koccintsunk! Tölt.

A LEÁNY óvatosan bizalmaskodva. Kinek az egészségére?

AZ IGAZGATÓ nevet. A Kérészy tanát úrért, hogy minél hamarabb meggyógyuljon, és folytassa a mértant. Isznak.

A LEÁNY. Oó! Hiszen felőlünk meggyógyulhat, de még ez idén jobb volna üdülni neki. De persze, mi terhére vagyunk a nagyságos úrnak!

AZ IGAZGATÓ. Dehogyis! Korán is volna még, csak két órán próbáltam magukat kisleányok. Sokkal jobbak, figyelmesebbek a fiúknál. Aztán maga, maga valódi kis tehetség, Mariska.

A LEÁNY. No, a mértanban…

AZ IGAZGATÓ. Hát nem a mértanban. A fogalmazásban. Az irodalom tanára el van ragadtatva magától, és mindenütt emlegeti. Én is megnéztem az utolsó dolgozatát, Mikesről, nemde? A bevezetés gyönyörű, pedig az iskolai dolgozat volt.

A LEÁNY. Jé, hogy emlékszik a nagyságos úr!

AZ IGAZGATÓ. Meglehetősen tudok emlékezni. Például magukat ritkán látom, de el tudnám sorolni mindnyájuknak a nevét, úgy, ahogy sorba ülnek a padokban.

A LEÁNY bátor és kötekedő mosollyal. Hát ki ül a második pad szélén, a kályha felől?

AZ IGAZGATÓ. A szélén, várjunk! Egy jóképű, szőke leány, olyan nagy koszorúban van a haja, szép, magas termetű, Appel Melanie, nemde?

A LEÁNY. Nagyszerű! Ugye, ő okos leány, igazgató úr?

AZ IGAZGATÓ. Hogy okos-e, nem tudom éppen, de olyan öntudatos, értelmes nézése van. Szimpatikus leány, nemde?

A LEÁNY. Jaj, ezt megmondom neki – hogy fog örülni! Jaj –, de mennyire fog örülni neki a Melanie!

AZ IGAZGATÓ előrehajol, érdeklődve. Hát miért fog örülni annak?

A LEÁNY újra pirosan. Azt nem mondom meg, az csak olyan gyerekség. Az iskolában…

AZ IGAZGATÓ még jobban fölé hajlik; és a dívány karjára könyököl. No, nézze meg az ember! Mosolyog. Nekik titkaik vannak. Ez forradalom! Majd erősebb eszközökhöz nyúlok! Keskeny állát húzogatja a kezével, és kitartón, erősen nézi a leányt.

A LEÁNY. Jaj, Istenem! Hát az semmi! Csakhogy ezelőtt Appel Mela is utálta a mértant, most pedig csupa egyesekre felel, és egyebet se tanul. Az úgy van – nálunk mindenkinek megvan a maga – kedves tantárgya…

AZ IGAZGATÓ egyre mosolyog, és merőn néz rá, szinte fogva tartja a tekintetével. Hát magácskának persze az irodalom!

A LEÁNY elfogódva. Igen, de – nem ú g y !

AZ IGAZGATÓ felkacag. Hogy?

A LEÁNY. Nem tudom.

AZ IGAZGATÓ a két ujjával egyszerre átfogja a leány karját, és erősen tartja. No, nos! Meg kell magyarázni!

A LEÁNY nem mer mozdulni, nagyon zavartan. Csak úgy, hogy én nem sütöm ki a hajam magyar órára, sem a legszebb blúzt nem veszem fel.

AZ IGAZGATÓ. Melanie fölveszi?

A LEÁNY. Föl, a mértanhoz. És titokban olyan hideg vasba csavarja a haját, mert sütni tilos az internátusban, a szőke leányok azt majd mind csinálják.

AZ IGAZGATÓ egyre erősen fogja a karját. Csak a szőkék? Ez baj! Tehát a maga haja sütetlen marad?

A LEÁNY érezni kezdi, hogy a karja átmelegszik. Ó, az magától is borzas! Mint egy megbűvölt madárka, zavartan, sebesen csicsereg. Én nemigen göndörítem. Csak egyszer soppal csináltam meg, az önképzőköri ülésre, mikor szavaltam. Akkor Margit nagyon lebírált, de az igazgató úr megsajnált, és azt mondta, hogy a bírálat hibás, és megdicsért engem. Pedig igazán nem tudok szavalni, csak beugrattak. Gyönge a hangom.

AZ IGAZGATÓ. No, ahhoz nem is kell kiabálni. Maga a szívhez tud szólni. Gyönyörű beszédhangja van, halk, behízelgő, ezer modulációt, az egész kedélyvilágát kifejezi. Milyen szép az, mondja csak a „Welszi bárdok”-ból: „Ah, lágyan kél…”

A LEÁNY valami különös zsibbadtsággal dől a szék karjára, elfogódva, lágyan, szinte remegőn. „Ah! lágyan kél az esti szél Milford-öböl felé; szüzek siralma, özvegyek panasza…”

AZ IGAZGATÓ piros homlokkal. No? A másik kezével a dívány háta felől a leány derekához ér, a leány hátrahanyatlik kissé. Nos? Maga kis boszorkány. Kedves kicsi boszorkány! Arcával a haját érinti.

A LEÁNY magában. Ez nagy dolog, tudom. Ilyen még egyikkel sem történt! Talán nem is mondom el egy leánynak sem. Fel kellene ugorni, de nem lehet! Aztán még van idő! Hisz ez még nem baj, ennyi még nem baj!

Kívülről zaj hallatszik, és a növendékfiú hangja, aki a külső szobába bevezet valakit. Tessék, tessék! A nagyságos úr odabent van!

AZ IGAZGATÓ még egyszer görcsösen megszorítja a leány karját, aztán elengedi. Halkan, fojtott indulattal. Várjon meg itt, csak várjon, majd visszajövök. Ki akar menni az első szobába, az új vendég elé.
 

Késő. Egy termetes kövér arcú asszonyság támít be az ajtón. Bámész arcot csinál. A szeme ki van sírva, a hangja vontatott, éneklő.

 
A TERMETES ASSZONY. Nagyságos igazgató úr! A fiam dolgában jöttem, annak a rossz fiúnak. Szegény özvegyasszony…

AZ IGAZGATÓ erőt vesz magán, elrejti kedvetlenségét, sápadtan és sztereotip mosollyal nyújt kezet a vendégnek. Azalatt a kisleány feláll, hirtelen, elsimítja a haját, gyűrött ruhaujját, és vörösen, ziháló lélegzettel kifelé fordul. Az igazgató hellyel kínálja az újonnanjöttet, aztán pár lépést tesz a kisleány után. Szárazon és jó hangosan. Tehát az ügye rendben van, nemde, kisasszony? Az írásait holnap átküldöm a directrice-nak, a legjobb ajánlatot írom rá. Isten önnel. Üdvözlöm a bácsit, Pali bácsit!

A CSONKA DIANA az átsuhanó leányhoz. Szaladj, siess, siess! Int a nyilakkal.

A NAPOS TANULÓIFJÚ miközben kaput nyit, ránéz a lihegő, arcából kikelt leányra, és a bajuszkája alatt fiatalos malíciával, gúnyosan mosolyog.