Egy nap

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Egy nap
szerző: Kaffka Margit
Nyugat · / · 1908 · / · 1908. 12-13. szám

Már ébren volt. A szemhéjai áttetsző opálján átsértett a verőfény, mely nyersen, fájósan lobbant be az udvari szoba függönytelen ablakán. És hallotta, hogy zakatol már odakinn az élet; gyerekek visongtak, éles, asszonyi hangok örökös, ingerült csatája hallatszott és a szűkvizű, pompás kút vascsövét rángatták acsarkodó erőszakkal, ma is úgy, mint mindig, hajnal óta. Piszkos, kültelki udvar volt ez - a nagy, vidéki város gyárfüstös, zsúfolt negyedében -, munkásház, ahol naphosszat az udvaron mossa egy sereg asszony kastos, tarka rongyait; fülledtszagú, kockás cihájú vánkosok szellőznek és a szegénység fojtó párája erjed. Ide nyílt az ablakuk.

Az asszony magára terítette a ledobott hálóköntösét és betakarta az arcát, meztelen vállait, mert ragadós, konok legyek rajzottak a hőségben az ágyon. Még jó lett volna aludni. Nem volt fáradt, de az imént álmodott valamit, most reggel - és az jó volt; valami nagy, hűvös szoba - idegen és ódon, mély, sötétzöld homályú, és diófaillat a nagy, barna bútorok fölött. Vert ezüst álmatag csillanását látta egy pohárszéken és nagy csönd - valami kimondhatatlanul jó, és mély enyhülés volt ottan. Egy verssort zümmögött a füle az ébredezés kuszán rebbenő kapcsolatában ehhez: "...mint egy gyűrű agátja, mit egy tanácsos az ujján visel." Oh, igen - még gyermekkorában olvasta ezt Shakespeare-ből - és akkor ötlött fel először, mint valami elsüllyedt életből való emlék a nagy barna, úri ebédlő képe. Most egy gyűrűt látott - széles, idegenmívű aranyveretben a mély tüzű követ - egy kéken erezett, reszketeg férfikézen. Ám ez nem az álom - ez mostanában volt valahol -, tegnap.

- Még alszol, Éva? - kérdezte egy álmos férfihang a másik ágyról.

Nem, nem aludt már. Érezte, hogy fel kell ugornia, kávét főzni az urának, ágyazni, mosakodni. És rendbe hozni ma is ezt a szobát - keshedt spárgaszőnyegeivel a súrolt padlón -, kölcsönvett bútorával, kezdő vidéki piktorok baráti ajándékaival, amiket rajzszögek tartanak a közömbösre mázolt, légypiszkos falon. "Bohémtanyánk!" - mondta önmagának és gúnyos keserűség szorította meg a torkát. Megnézte a gyűrött, fiatal férfiarcot a cigarettafüsttől sárga ágynemű között. Lám, ő az! - gondolta tűnődve - felkönyökölt a párnára és sokáig nézte. A szerelemre akart gondolni, ami egyszer összekötötte őket - óh, nem is régen -, és a lánykorára gondolt.

Már sziszegett a borszesz-masinán a víz és az asszony alsószoknyában ült mellette. Igen - alig két éve - még otthon volt. A szüleinél - a sokgyerekes, tisztes hivatalnokcsaládban; akik a saját kis házukat lakták és nem volt tartozásuk egy boltban sem. Az udvaron ott - piros pelargónia-ágyak közepén színes tükörgolyók égnek a nyári verőfényben. Ő zongoraleckéket adott, - sokat, igaz -, de ezért otthon volt egy kicsi szobája, pianínó, könyvek - és a kislány húga minden nap friss virágot tett a vázába. És a szülői nem akarták engedni ehhez, a vidéki újság segédszerkesztőjéhez, akinek nem voltak vizsgái, biztos kenyere; csaknem szöknie kellett a szép kelengyével, amit úgy zongorázott össze magának éveken át.

Az ágyon a férfi nyugodt, zümmögő horkolással szendergett megint a falnak fordulva. "Hogy tud aludni, hogy bír!" - tűnődött a feleség idegenül. Odatette a tejet forrni és arra gondolt, hogy holnap csak tejet reggeliznek, mert az asszony fog hozni elsejéig, de kávét már nem ad hitelbe a boltos. Milyen régen folyik már így, és meddig?

Talán szerette mégis, amikor hozzáment. Már huszonhárom éves volt, alig fiatalabb a férfinál és az a sistergő, tehetetlen szenvedélyével szinte hajszolta sokáig a leányt. Voltak az újságnál, akik zseninek mondták - újformájú, vagy formátlan, különös, nyers, szűkszavú verseiért. Ő akkor hitte, egy lángész nemtőjévé, egy értékes élet támaszává kell lennie. Vagy csak mert huszonhárom éves volt? - Várt valamit a jövőtől: emelkedést; és talán nem is csalta őt akkor a férfi. Talán igazán nagy alkotások kuszált, megdöbbentő ígéreteit érezte játszani a lelkében. Az élet csalta meg mindkettőjüket.

Az élet. A férfi nem fért össze a szerkesztőjével; más városba mentek. Majd a tanácsurakat leplezte le, a szokott üzelmekért - a dolog elsimult, de ismét menniük kellett. Az asszonyt a kórházban hagyta akkor, ott hozta világra a koraszülött, szegény kicsinyét és onnét temették el. Az élet - hurcolkodások, sikertelenségek - egy letörött tehetség tehetetlen vádja, rendetlen napról-napra élés, gyökértelen, lebegő egzisztencia, homályos jövő. És ez már mindig így!

Keményen zörgettek a pici előszobán, ami konyha is volt. A férfi felriadt.

- A házmesterné lesz - mondta közömbös csüggedéssel az asszony. - Végy magadra valamit, kérlek, és beszélj vele!

- Nézd - te inkább, te jobban tudsz a nyelvén, Éva! - És kelletlen arccal, sietve megint behunyta a szemét.

A szobabér hátraléka miatt jött valóban az asszony - fiatal gyümölcsöskofa volt, hangos beszédű. Hogy már tizenötödike is elmúlt - ő mindig a jó szívéért szenved a háziúrtól; és egyebek. A szomszédos lakók kíváncsian gyűltek a folyosóra. Szárazság és lenézés volt az Éva hangjában, amíg csillapította - az asszony kiérezte, bőszen rikácsolt tovább és fátylas kalapját, csipkekesztyűjét emlegette a nagyságának. Fölényes dühhel állt odébb, és sápadtan az undortól, feszült, fájó idegességgel lépett megint a szobába Éva. A férfi csendesen, fásultan szedegette fel a ruháit. Éva megállt - mereven nézte - és valami lobbanó, heves gyűlölet fogta el egyszerre - vad vágy, hogy rárohanjon, megrázza, megüsse. Az életéért, a gonosz csökönyös nyomorúságukért, a gyermekért, aki meghalt, az álmokért, amik semmivé lettek. Az asszony követelő gyűlölete volt ez, aki érzi, hogy a maga részéről eleget tett az anyasággal; és joggal a férfitől várná a többit, védelmet, ellátást, nyugalmat, otthont.

Szétnyitotta a régi kártyaasztalt és reggelihez ültek. Az asszony az újságba nézett, a férfi mogorván forgatta a kanálon a jó, sűrű pillét.

- No, megálljatok, gazemberek! Gazok!

Félig sóhajtva mormolt maga elé. Az asszony nem felelt - elértette. A polgármesternek szólt és a városatyáknak; Éva, az asszony járt végre tegnap ott - és sikertelenül. Pénzt kért, szubvenciót egy újsághoz, amit az ura indítana meg. Nem adtak.

- Világosan megmondták, hogy miért. Jól tudják, hogy Vermes is benne lesz - a szocialista. És hogy alkudoztál a szakegyesülettel is. Azért.

- Hát, jó - majd meglátják, megbánják még! Csak az bánt, hogy téged odaküldtelek, Éva!

Nem válaszolt, nem volt érdemes. Egy néven akadt meg a szeme az újsághírek közt és érthetetlenül valami egészen kellemes kis nyugtalanság rezzent át az emlékezetén. Ez a név - igen, hisz tegnap! - Átfutotta gyorsan a riportot.

- Mondd, kicsoda az az Arató?

- Arató? Érdekes vén bolond lehet. Márkus, a "Délvidék"-től mesélt felőle tegnap. Veszettül gazdag. A volt főispánnak az apósa, de a lánya meghalt az első gyereknél, azóta senkije nincs és külföldön barangol. A múlt hetekben hazajött és azon kezdte, hogy egy csomó ezret adományozott az új kórház javára. Hogy legyen miből sikkasztani ezeknek.

- Itt meg a nőegyletről van szó. Hogy annak ötezret, és a színházalap javára is annyit.

- Vén szamár! Nincs, aki gyámság alá helyezhetné. Különben csodálom, hogy még megírta a Délvidék. Mondta Márkus, hogy tegnap őket is lekenyerezte, hogy hallgassanak az adományai felől. Dehát ez közügy - ezt kitrombitálják mindenképp. Nem értem, hogy mért csinálja ilyen nyakra-főre?

- Igen, hogy miért siet, hova? - Éva felemelte a fejét és kinézett, messze túl egy nyurga, öreg akác gyér levélcsombókjai fölött. Valahogy rezgő és eleven volt a hangjában ez a tűnődés.

- Miért érdekel? Hallottál róla?

- Én találkoztam vele tegnap a polgármesternél.

- Igazán?

- Ott bemutatkozott.

- Egészen öreg ember?

- Olyan ötvenes.

A férfi kérdőn nézett rá, de Éva gyors mozdulattal kapta össze az abroszt. Dologhoz látott, robotosan, gépmódra rendezgetett, sebtében öltözött. Emberek jöttek.

Az ura emberei; Vermes, a fiatal tanár és Heinz, az előmunkás. Éva valami foltozással az ablakhoz ült félre. Időnként félfüllel hallani kényszerült a közkeletű igéket, vagy ködös és makacs tervezgetéseiket; időnként az arcán érezte a tanár, e tuberkulotikus fiatal rajongó tekintetét, a néma és izzó vallomást. Elfordította a székét, álmodozni akart és jól tudta, hogy miről.

Az ujján - igen - nagy, zöldbejátszó, idegenformájú gyűrű, egy különös agátköves gyűrű volt a mutatóujján, a kékeres, finom kezén. Sohasem látott hozzá hasonló arcot. A szikár, csontos arcélét, az állát, ami valahogyan kőbe vésett szobrokra emlékeztet, az orrtő kemény, szittyás csomóját; a karcsú, szép szemöldök alatt két megfejthetetlen, tanakodó, vagy gúnyos, vagy fáradt, vagy kereső szemét. És valami könnyed választékosság az egész alakján, ruháján. Míg a polgármesterrel szólt, míg bemutatták - az asszony megnézte, felrebbent érdeklődéssel - és azt gondolta: "ez úr, ehhez hasonló urak nincsenek itten."

Félrevonult, írásokat lapozott, amíg az asszony töredezve, határozatlanul és oly kevéssé meggyőzően elmondta érveit - a lapról beszélt, közérdekről, a pénzről, amit adnának.

A polgármester udvarias volt és gyöngéd. Hogy nincs is állandó alapjuk erre, hogy ami volt, egyébre kell, és igen, Vermes tanár cikket írt az első számba. A főispánnak is feltűnt - szegény professzornak szerencséje, hogy beteg. Az asszony hallgatta, valami fáradt megkönnyebbüléssel, hogy ő már hál Isten, túl van a mondanivalóján. Rég tudta ezt, hogy hiábavaló. És mialatt beszélt, érezte a sajátos könnyű zaklatását két idegen, gúnyos vagy szomorú férfiszem sugarának. Akkor történt, hogy a polgármestert kiszólította valaki. Az asszony felállt, menni akart, de hisz nem búcsúzott még. Feszélyezett és kellemetlen volt ez így, egyenesen állva támaszkodott egy aktacsomóra, és akkor hozzálépett az idegen férfi.

- Ne ütközzék meg, kérem, hogy olyan illetlenül szemmel tartom, amióta bejött. De lássa, egészen megzavar valami, az arcán, a ruháján. Maga nekem az eleven csoda!

Éva szembefordult vele komoly, csaknem szigorú asszonyi pillantással, aztán ő maga jött zavarba. Nem, útszéli, gyors felgerjedés nem lobbant felé e különös szemekből. Valami egészen más, érthetetlen és nyugtalanító, mintha a bebörtönzött lélek aggódva pillantana ki e szemekből. Ám a hangja biztos volt, a modora udvariasan megnyugtató, bár oly különösnek tetszett, amit mondott.

- Ne értsen félre! Egy csodálatos dolog zavar meg ebben a percben asszonyom, különös véletlen, amivel szemben nem bírok közönyös lenni. Izgat, amióta belépett. Elmondom, ha érdekli. Nos, másfél éve, hogy egy képre akadtam Velencében egy szurtos boltban, kicsi piazettán. Egy elveszettnek hitt Giorgione-portré, aminek a műtörténészek is csak a nevét ismerik. Dogaressa Constanza arcképe. Régi okiratokban is megleltem ez asszony nevét, aki a férje korai halála után titokzatosan eltűnt a szép és vakmerő Castiglionéval, az urbinói herceggel. Szóval a kép nálam van, másfél éve. Szép, fiatal, kicsit sápatag asszonyt ábrázol, ívelő, vékony ajkszélekkel, a haja dús és vörösbarna, a szeme fátyolosan zöld, mintha finom pókhálón nézne át. Sötétlila, csipkés, bő ruhát visel, amely puhán omlik el a lenge, finom test formáin. A szabása is - e vállról leomló redők a kebel felé. Istenem, hisz most nem viselnek ilyet. A két kezében puhán markolva magasan tart egy kötés nárciszvirágot és hozzáemeli az arcát. Ért engem? Az a kép nálam van, az enyém, és maga ez a kép. A ruhája, az alakja - minden.

Merőn nézett rá és az asszony átremegett, amíg az arcába fúródott ez a két, kissé merev, talányos kifejezésű szem. Csüggedt volt és fáradt a koldulás lelki megerőltetésében, csaknem narkotizáltan zsongott minden idegérzése - és ez a csodálatos idegen ember most remegésbe hajszolja a furcsa szemével, mély, különös, szenvedő vagy nyugtalan tekintetével. És az ujján viselte a gyűrűt, igen azt a gyűrűt, amit ő ismert valahonnét - tán csak képzeletben látta, vagy álmodott felőle kicsi leánykorában. Különösen szép volt ez a gyűrű.

Az asszony megmozdult, megsimította a homlokát, valami közhelyet mormogott.

- Sajátságos véletlen!

A férfi elfordult, gyorsan, csaknem türelmetlenül nyúlt egy akta után.

- Igen, igaza van! Minden sajátságos, ami történik a világon. Hogy is került maga most ide elém. Ah igen, kérni jött valamit - az urának, nemde! Nos - mindegy. Én már nem érek rá sokáig csodálkozni az életen. Maga még fiatal. A dogaressa képe nálam van!

A polgármester visszajött, röviden végzett, búcsúztak. Az asszony széjjelnézett elmenőben, Arató már nem volt a teremben.

Kijutott az utcára; gyöngén zsibbadt lélekkel, megzavartan és révedezve ment az ismerős kirakatok előtt. Haloványan felleges volt az ég, és a város felett még, enyhületes, déli csendesség. Alig járt ember az utcán. Ám valaki futva jött a nyomában - már-már elérte. Az asszony visszafordult; livrés szolga követte őt, borítékba zárt levelet nyújtott felé. Ez volt.

- "Asszonyom! Nekem jogom van különös dolgokat kívánni. Ön el fog jönni ahhoz a képhez. Értsen meg! Holnap délután hatkor bérkocsit fogad a nevemben és elhajtat a villámhoz. Mező út kettő. Pontban hatkor. Azt akarom, hogy a dogaressám mellé álljon, hogy leszedje a kertem nárciszait és magasra emelje két kézzel. El kell jönnie."

Egyszerre józan és türelmetlen lett, összegyűrte a levelet, sietni kezdett. Haza, hisz nincs ebédjük. Eltelt a nap sivár és apró küzdelemben, ám hajnalra kelve álmodott valamit, egy zöldes homályú, hűvös és mély szobáról, ahol ezüstveretű edény csillog és a bútorok dióillatúak. És ma - még érthetetlenebb az egész. Mit akart vele? A rafinált világfi egyszerű fogása volt-e a képtörténet - de hisz az lehetetlen! Nem, nem úgy nézett rá. Vagy igazán lehetnek csodák. Constanza Dogaressa - akit az urbinói herceg szeretett és megölt.

A vászon az ölébe hullott, keze pihent az álmodozásban. A tanár hangja ütődött a fülébe és tudta, hogy most megint neki, érette beszél. Volt, hogy asszonyfantáziáját megfogta néha egy-egy bizonytalanul körülírt, de forradalmas hitű utópia a nagy, szent jövőről. De most untatta. - "Hisz nincsen gyermekem, hogy azt megérje!" - gondolta hirtelen. Aztán Heinz felelt valamit, korlátolt, egyoldalú kifogásokat a ma rendje ellen. És hallotta, mint ad neki igazat az ő ura - tévetegen bár, meggyőződéstelenül. Oh, hiszen ő - ő ismerte az urát - a szuverénül gőgös, konokul elfogult sarját kálvinista nemeseknek - a szellemi kiválasztottság makacs arisztokratáját. Hisz ez annyira nem lénye neki. És hazudja. Hirtelen, haragos undor szállta meg mindnyájuk ellen; képmutatók, közönségesek vagy bolondok!

Végre mentek. Dél volt. Egy kis gyárilány szólt be az ételhordó edényekért - Éva terített - szótlan közönnyel kanalazták a sáfrányszínű, ízetlen, vendéglői levest; minden úgy történt, mintha el akarna közelgetni ma is az este, mint tegnap, mint mindig - esemény nélkül, változások, történések, csoda nélkül. Már elkészültek, mikor az udvaron sürgetve kérdezte egy hang az ajtójuk számát.

Éva kinézett és az ideges ijedtség piros kis foltja lobbant fel az arcán. A szolga volt - a livrés inas, aki tegnap levelet adott neki. Kagylóformájú, nagy díszkosár volt nála - színig virággal. És nem adhattak neki borravalót.

Nárciszok - fehérek, csodálatosan nagyok és pompázók - és az illatuk belengte, átlihegte édességével az ételszagú kis udvari szobát. A két ember megdöbbenve nézte egymást.

- Mi ez, Éva - mondta a férj és szigorúan próbált nézni. - Virágokat küld neked! Hát beszéltél vele, és úgy?

- Magad mondtad - hogy furcsa és szeszélyes öregúr. Tegnap látott.

És szálanként, majd csomósan szedte ki a nárciszokat, az asztalra, a székre. Egy sejtés kapta meg és lám - valóban. A kosár öblét kártyapapír rekesztette el - zsineggel átvonva, lepecsételve. A férfi szakította fel.

Istenem! Csaknem nevetséges volt az egész! Vagy mesébe illő és hihetetlen - mindenképpen ostoba és mindenképpen gyönyörűséges csoda. Pénz! Egy kicsi bádogdoboz és benne pénz - nem értékpapírok vagy utalványok - pénz, bankó, egyszerűen, bután, lélegzetszakasztón sok. Ezresek - sok - húsznál is több - nem, ne számoljuk! Egymásra nézett a két ember és reszkettek.

- Éva - kiáltott a férfi - csak félig volt eszénél - Éva! Ez az öreg úr hallotta, mikor a polgármestert kérted, ugye?

- Igen!

- Oh, a vén bolond. Most egyszer okos, jó, aranyos vén szamár! Még csak ez hiányzott, hogy magános embereknek is, szegény családoknak osszon. De nem tesszük az újságba ugye, Éva? Oh, te nem örülsz, Éva, örülj! Most jöjj, számláljuk!

Harmincezer volt - egy élet - nem, két emberélet.

- Éva - mondta a férfi és át akarta ölelni -, most már minden jó lesz. Te vigyázol a tőkére - a kamatokból élünk - meg nem szorulunk soha. Most már lehet gyermekünk is ugye? És dolgozni fogok.

Egyszerre az ajtóhoz rohant - majd visszatért. A házmesterné jutott eszébe, de így nem lehet. A pénz váltatlan - nem szabad feltűnően. Pedig az övék, de mégis. Szép nyugodtan fog elmenni a nagy trafikba, felvált egyet, mint az újság megbízottja. És egy vasúti menetrendet is hoz.

Elment. És az asszony halálos kimerülten, lázas, forró csuklóval, az izgalom vérrózsáival az arcán jött-ment a szobában. Az órát nézte: három múlt. Még van idő - ki lehet kefélni a lila színű ruhát - a fátylat kivasalni, szépen eligazítani a haját. Reszketeg buzgalommal készült, készült.

- Hova mégy, Éva? Mi jut eszedbe. Jöjj, nézd csak a menetrendet!

Nem várta az asszony feleletét, a házmesternével akart végezni. Egy százassal akarta váltani küldeni - boldog gyerekhiúságában, ám a kofa visszaadott belőle. De milyen megrökönyödött áhítattal vette a kezébe - óh, gyönyörű látni az ilyet.

Leült, sebtében megírt egy néhány utalványt, régi tartozásokat akart megküldeni postán. Aztán plajbászt vett, le-fel járkált a szobában - számolt. Az asszony a tükör előtt állt, a szép csipkeruhában, amit egy eladósodott drámai szendétől vett tavaly - a haján babrált - elválasztotta középen és szélesen, görögösen tömte ki oldalt. A virágok miatt csinálta így. Igen - a nárciszok miatt. Oly zavart volt, úgy reszketett.

- Ebben a ruhában akarsz utazni, Éva? Mi lelt? Még nem jöttél magadhoz - asszonykám!

Most szembefordult vele az asszony, végigmérte rideg, hisztérikus gyűlölködéssel és a megvetés jéghideg száraz hangján dobta felé.

- Nem utazhatom ma. Arató azt kívánta a pénzéért, hogy ma, hat órakor a lakására menjek.

Hosszan, merőn szikrázott egymásba a tekintetük.

- Őrült beszéd - nem értem. Hát? Kívánta - megalkudtatok.

- Egy levélben kért erre. Eldobtam, rá se gondoltam - pénzről nem volt szó. De most már - elköltöttük a pénzét.

- Hóbort, őrület - ez nem történhet meg!

- Visszaadhatod a pénzét sértetlenül? - sziszegte gonosz makacssággal az asszony.

- Éva, őrült vagy és tökéletesen rossz. Aljas! Nem engedlek, rendőrt hívatok.

- A rendőrségen majd elmondom, hogy éltünk vissza egy vénember hóbortjával.

- Letépem a ruhádat - fuldokolta tehetetlen dühhel a férfi. - És belédfojtom a szót, te gaz!

- Egynegyed hat - nevetett görcsösen az asszony - eressz!

Nem volt más vágya, mint sérteni, megalázni az urát. Rég gyűlő vad keserűség, beteges gyűlöletroham tombolt át a lelkén. És a megkínzott ember felemelt ököllel ment felé.

Az ablakot zörrentették e percben, egy hang bekiáltott valamit rajta. A konyhaajtót csörtetve nyitotta valaki. Márkus volt - a "Délvidék" riportere. A fiatal fiú izzadt volt és pipacsvörös a hőségtől és sietéstől.

- Milyen szenzáció! Itt ültök, mint a kotlósok. Jöjj csak, egész éjjel telefonálnod kell. Arató, képzeld, a jótékony vén nábob, halántékon lőtte magát ma délután háromnegyed ötkor.

Nagyot fújt, örült a hatásnak, szenvedélyesen hadart tovább.

- Amerikai párbajt sejtenek, a rendőrség már lepecsételte a villát. De lehet titkolt betegség is, vagy lappangó elmebaj. Bár ezt nem fogják rábizonyítani, mert a közintézeteknek osztogatta a pénzét szegény öreg. Lehet, hogy csak unta az életét; egyedül kóborgott a világon, és úgy látszik készült erre. Azért jött haza, azért szórta a pénzt. Az életrajzát kutatom most; régen, mondják, nagyon kedvelte az asszonyokat. Adieu, gyerekek! Siess a redakcióba pajtás!

Elment. Egyedül maradtak ketten - és döbbent hallgatásban, kimerülve és megcsillapodva ültek sokáig a sötétülő szobában. Az élet árnyékait látták - és oly kicsinynek tűnt fel az egész. Lám, gyűlölködés, szenvedély, becsület, hogy jön sebbel-lobbal és hogy oldódik fel minden az alkonyatban, mely szétteríti szárnyát. A halál - az már túlról való! Fiatalabbak és jobbak voltak, semhogy sokáig, némán és nagy, kerek szemekkel ne néztek volna egy ilyen nap elszálló világossága után. Besötétült - a férj felállt és halkan az asszonyhoz ment.

- Isten nyugassza! Ám minekünk pénzünk van - Éva!

Az asszony beletette forró, száraz kezét a férfi tenyerébe.

- Gyújtsunk lámpát - mondta -, mert félek.