Egy nagy-asszonyságnak halálát siratja
szerző: Barcsay Ábrahám
Siralom az élet, ínség, nyomorúság,
Álom, nem egyéb a legszebb ifiúság,
Bölcsőnket rengetik kín és sanyarúság,
Minden örömünknek vége szomorúság.
Ember, hogy apasszam könyvemnek árjait,
Mondd meg, hogy enyhítsem szívem fájdalmait,
Hogy felejtsem halál kegyetlen fogait,
Kikkel megemészté Forgácsné napjait.
Eljött mind a mord szél tavasz közepében,
S béfújván barátom virágos-kertében,
Kedves Liliomát, kit tartott ölében,
Elhervasztá, s veté sírnak mélységében.
Ó! ki nem kesereg? ki nem szánakozik?
Tudom, hogy oly kemény szív nem találkozik.
Nem vitt ő magával semmi méltóságot,
Éltében sem kívánt magának nagyságot,
De most árván hagyá a szelíd jóságot,
S a ritka példájú kegyes jámborságot.
Ne kérdezd, halandó! egyéb jóságait,
Férjét hogy szerette és több rokonait,
Hogy tudta szívelni hazája fiait,
Mindezekért Isten megáldja hamvait.
Hanem messed velem ím ezt sírkövére:
Itt nyugszik * * * Bottyániak vére,
Ki még alig jutott élte zsengéjére,
S már halál vezette koporsó szélére,
Gyászt hagyván Forgácsra, szerelmes férjére.
Állj meg, ó vándorló! ne szánd könyveidet,
E csendes halomra fordítsd szemeidet,
Melyben halál zárta minden díszeidet,
Itt porban szemlélhetd legszebb reményidet.