Egy nagyúri kastélyban
| Egy nagyúri kastélyban szerző: Garay János |
Ki helyhetett e bájvidék ölébe,
Némán borongó kastély, tégedet?
A természet s müvészet frigybe lépe,
Ékitni nyájas, szép környékedet.
Körötted a kert, nagyszerű diszében,
Az új tavasznak pompájában áll;
Zöld lombjaid közt, édes hangcserében,
Ezer madárka lejt és hangicsál.
Itt tarka népe a virágligetnek,
Ott a mosolygó rét enyelg körül;
Amott az ősi sorfák integetnek,
Lankadt kebelnek édes enyheül.
Ezüst tavadban rátartó negélylyel
Uszkál hattyúid játszi serege,
S a hányszor benne megfürdik szemével,
Szebben derül fel a táj kék ege.
Mértföldre terjedt nyéked egy kis ország,
Ezernyi vadnak ád mentő tanyát,
Völgyed hüsében a gazdag majorság
Dúsan mutatja barmaid sokát.
S köröskörűl a helység duska népe,
Mint raj sűrr és forr fáradatlanul
Mindütt az élet és a munka képe!
Ily képen a szem s szív megittasul.
És mindezek közt, ennyi báj körében,
Némán te állsz csak, kastély, egy magad!
Mi átok ül épűleted kövében,
Hogy rajt ez élet viszhangot nem ad?
Volnál sötét rom, pusztaság tanyája,
Megérteném e síri csendedet...
De im tetődnek fenáll koronája,
Fehér faladhoz jártas út vezet.
Kapud kinyílik, a pitvar seperve,
Virágsorok közt a lépcső megyen,
S a néma kastélyőr kegyét kinyerve,
Végig megyünk a pompás termeken.
Dús termeid fényt és pazart lehelnek;
A fényes bútor vendégkészen áll;
Itt hangszerek, ott játmüvek hevernek,
A fal remek föstvényekkel kinál.
Mindent találok... csak, ki ennyi kincsen
Örűlne, embert nem és életet!
A fény s pazar holt, mert gazdája nincsen...
A szív szorongást érez kéj helyett.
Hol állok én? élőknek csarnokában?
Vagy néma holtak közt járok, kelek?
Mindütt kisértetes, mély hallgatás van,
A tárgyak újak s mégis régiek.
Egy Herculanum sűlyedett-e itt el,
S most régi keble újra felnyilott?
S én itt magasztos, szent, gyermekded hittel
Csodálhatom a régi szép- s nagyot?
Nem, nem! szobáid tündér ékessége
Újabb időnek hordja bélyegét...
Ez egy magyar családnak ősi fészke,...
Csak az hagyhatja így el örökét!
A fecske visszatér szerény lakához,
A gólya régi fészkéhez siet,...
Csak ember, a ki hűtelen honához,
Vadász hazáján kívül élveket.