Egy megtérés margójára
szerző: Bálint György
A modern regény idő-relativizmusa a polgári világkép válságának talán legélesebb tünete. „Semmi sem bizonyos, semmi sem állandó” – az ilyen filozófiák mindig a nagy válságkorszakokban születnek. A polgári regény és dráma erkölcsi kételkedései már legalább egy fél évszázaddal ezelőtt kezdődtek, és azóta folyton fokozódnak. Most azután az erkölcsi relativizmust teljessé teszi és megkoronázza az idő-relativizmus. Proust, Thomas Mann és – legújabban – Aldous Huxley regényeiben az idő elveszti állandó, biztos jellegét. Leleplezik az idő-mítoszt – a polgári világképnek talán legmélyebb és legfontosabb mítoszát. Az idő ennek a világképnek „aranyalapja”. A polgár csak addig jár biztonságosan a világban, amíg biztosnak tudja az időt. (Minden gazdagodási lehetőség az idő függvénye: a kamat éppúgy, mint az alkalmazottak munkájának hozadéka, az értéktöbblet.) A polgár csak akkor rendezheti be nyugodtan az életét, irányíthatja a termelést, és fejlesztheti a kultúrát, ha fenntartás nélkül számíthat mindig az időre. Az idő az ő számára mechanikusan mozog, örök szabályok szerint, mindig egyforma ritmusban. Anyaga szilárd, kikezdhetetlen, konstrukciója biztos és hibátlan. A korszakok szabályosan adják át egymásnak helyüket, az óramű pontosságával. „Mindent a maga idejében” – íme, a kényelmes és büszke alapelv. Súlyos megrázkódtatásoknak kellett sorozatosan jönniük, míg Bergson és Freud, majd pedig a modern regény nyomán a polgár ráeszmélt, hogy már az időben sem bízhat feltétlenül. „Tempora mutantur et nos mutamur in illis" – ez a régi mondás csak részben igaz. Proust, Mann és Huxley regényei bebizonyítják, hogy nemcsak mi változunk az időben, hanem az idő is változik bennünk. A múlt és a jelen, a különböző időrétegek összedobálva, lazán rakódnak le bennünk, és időnként váratlanul elmozdulnak. A prousti „temps perdu”, az elveszettnek hitt, átélt, elhasznált múlt a tudat mélyére hullik szakadatlanul, és időnként újra a felszínre vetődik. Életünk különböző fejlődési fokai párhuzamosan élnek egymás mellett. „Alles vergängliche ist nur ein Gleichnis” – mondja Goethe, de nemcsak minden mulandó dolog látszat, tehát relatív, hanem maga az elmúlás, a folyamat is erősen bizonytalan. Nem, az idő csakugyan nem mértékegység többé. Egy óra néha sokkal több, mint tíz esztendő. A nagy válságkorszak az egyént és a társadalmat egyre sűrűbben ismerteti meg az ilyen váratlanul jelentős órákkal. Az idő múlik, valóban – de néha nagyon meglepő stílusban múlik.
Ez a felismerés természetesen törte a regény hagyományos formáit. A legszembetűnőbben Huxley legutóbbi regénye mutatja ezt, az Eyeless In Gaza (magyarul: A vak Sámson). Egyszerre négy, sőt, néha több időben folyik a cselekmény. Párhuzamosan indul 1934-ben, 1933-ban, 1926-ban és 1902-ben. A hősök életének négy különböző korszakát látjuk egyidejűleg – Huxley egymás mellé teríti ki az egymás fölé nőtt fejlődési állomásokat, mintha a római San Clemente-templomot megrendítette, és részben szétszedné valaki, és párhuzamosan állítaná ki a napfényre az épület négy rétegét: a reneszánszbelit, az ókeresztényt, a Mithrasz-barlangot és az etruszk-falat. A lelki fejlődés érzékeltetésének új és gazdag lehetőségeit nyitja meg ez a módszer. A fejezetek során a négy korszak természetesen egyre közeledik, míg végül találkoznak a mában. Így válik tökéletessé az egység a főhős, Anthony Beavis szociológus mai elméleti feljegyzései és korai gyermekélményei között.
De nemcsak a regény módszere új, hanem a tartalma is. Huxley életének és pályájának döntő pontja ez a könyv, mely az író megtéréséről számol be. Ne értsük félre ezt a szót: van jó értelme is. Huxley, akit másfél évtizeden át cinizmusáért ünnepeltek, most megtért az ethoszhoz. A világ, melyet bemutat, még a régi huxleyi világ – de az állásfoglalás ma már új. Most is a torz entellektüelek csodálatos arcképcsarnokát látjuk, azokét az emberekét, akik – mint Huxley egy régebbi könyvében mondja – csak élményeket élnek, de nem magát az életet. Felelőtlen kísérletezésekkel telnek napjaik; fanyarul és boldogtalanul kísérleteznek magukkal és másokkal. A középpontban megint az író képmása áll: a sohasem felengedő, örökké „tudatos” szellemi ember, aki annyira átlát mindenen, hogy nem tud részt venni semmiben. Huxley regényhős-alteregója eddig minden könyvében változatlanul ilyen maradt. De Anthony Beavis a regény legújabb rétegében, a negyedik periódusban megváltozik. Sok apró érzelmi megrázkódtatás vitte idáig. A különös angol orvos, akivel Mexikóban találkozik, és aki megtéríti, csak befejezi a folyamatot, ami tulajdonképpen már a gyerekkorban megindult. A régi huxleyi szemlélet megrendül, író és hőse keresni kezd: „valami utat, ami túlvezet könyveken, asszonyok illatos és ruganyos húsán, a félelmen és a tunyaságon, azon a fájdalmas, de titkon hízelgő látomáson, mely a világot állatkertnek és őrültekházának mutatja.” Csendes, szinte tartózkodó hévvel lát hozzá, hogy felszámolja a felelőtlenül steril intellektualizmust. Ez a szemlélet csillogóan, ötletesen destruált mindent: de most elkövetkezik a destrukció destruálása. Anthony Beavis kezd megszabadulni a fölényes és kényelmes boldogtalanság állapotától.
„Vannak kelepcék: de ki lehet szabadulni belőlük. Vannak börtönök, de feltárhatók. És ha a kínzókamrákat sohasem lehet is megszüntetni, talán közömbösíteni lehet a kínokat.” Anthony Beavis kiszabadul az individualizmus börtönéből és az önmagáért való irónia kelepcéjéből. Felfedezi a szeretetet és az emberi szolidaritást. És mialatt Anthony Beavis gúnyos megfigyelőből érző emberré lesz, Aldous Huxley szinte észrevétlenül nő ragyogó íróból nagy költővé.
Hogyan viszi át a gyakorlatba ezt a belső átalakulást? Ezt a regény utolsó fejezetei mutatják. Az az érzésünk itt, mintha Huxley túlzott erővel csapott volna át a másik végletbe, és az intellektualizmus fürdővizével együtt a gyereket is kiöntötte volna. A mai emberi kapcsolatokon változtatni kell, ezt elismeri. De a politikai változásban nem bízik: ez csak „újabb szolgaságot hozna a régi helyett”. A gazdasági és szociális átalakulás sem fontos. „Még több rádió, még több csokoládé… hát érdemes ezért?” Lelki módszerekkel akarja „átnevelni” az embereket. Anthony Beavis és mestere, az orvos, pacifista szektát szerveznek, és a magánéletben is pacifizmust követelnek. Ne együnk húst, mondjunk le a szexuális örömök túlzott kereséséről, általában mondjunk le minden indulatról, és foglalkozzunk a jóság lehetőségeinek módszeres szemléletével. Idomítsuk lelkünket, amíg sikerül teljesen feladnunk egyéniségünket. Az egyéniség önzést és erőszakot jelent. Az erőszak minden formája kerülendő, hagyjuk magunkat megverni, és sohase üssünk vissza.
Mindebben van valami Tolsztojból, a buddhizmusból, a korai kereszténységből és az Üdvhadseregből. A gondolatmenet logikus – de túlságosan is az. Amit Huxley az erőszakról mond, tökéletesen igaz – de az igazsághoz még más is tartozik. „Az eszköz mindig meghatározza a célt” – mondja. Igaz, de fordítva is igaz. Ezenkívül pedig elfelejti, hogy az ellenfél eszközei és céljai is meghatározzák a mi eszközeinket. Anthony orvos barátja egy gyűlésen az erőszakmentességet hirdeti, de egyszerre felmegy az emelvényre egy ellenszónok, aki rövid vita után bokszolni kezdi az orvost. Dr. Miller szelíden tűri a sérelmeket. Az ellenfél üti, üti, míg végre elszégyelli magát és visszavonul. De tegyük fel, hogy az ellenfélnek történetesen nyersanyag kell, és ezért nem szégyelli el magát. Mi történik ebben az esetben? Huxleynak igaza volna, ha az erőszaktevőket általában csakis indulat vezetné, a céltalan agresszió ösztöne. Ebben az esetben, ellenállás híján, csakugyan hamarosan megunnák az erőszakoskodást. De Huxley elfelejti, hogy az erőszaktevőkben nemcsak indulatok dolgoznak, hanem gyakorlati érdekek is. Ezek pedig nem engedik, hogy az indulatok elmúljanak, amíg a célt nem érték el. Hogy Huxley ezt elfelejti, annak talán az az oka, hogy sohasem ismerte a szegénységet, a megaláztatást, a szolgai függést a hatalmasoktól. Sőt, valószínű, hogy sohasem ismert olyan embert, aki ezt ismerte. Ismerősei, éppúgy, mint regényhősei, nyilván mind „szerény” járadékukból élő, független entellektüelek. Ilyen körülmények között könnyen elítélhet, elvont erkölcsi magasságából, minden gyakorlati cselekedetet. Malraux-val lehetne neki válaszolni: „Csak igazságos harc van, de nincs igazságos sereg. Csak igazságos politika van, de nincs igazságos párt. De ha ezért egy entellektüel hátat fordít és azt mondja: itthagylak benneteket, mert nem vagytok igazságosak – ez erkölcstelenség.” Igen, aki az igazságért harcol, közben néha igazságtalanságokat is elkövet. Huxley azt mondja, hogy akkor inkább ne harcoljunk az igazságért, hanem szenvedésünkkel és türelmünkkel szégyenítsük meg az igazság ellenfeleit. Eszembe jut Julien Benda példázata az Írástudók árulásá-ban. Tolsztoj egy ízben látta, hogy egy tiszt keményen bánik a katonáival. „Ön, úgy látszik, nem ismeri a bibliát” – mondta. „Ön, úgy látszik, nem ismeri a szolgálati szabályzatot” – válaszolta a tiszt. Mindkettőnek igaza volt a maga szempontjából. De aki az igazság gyakorlati megvalósításáért dolgozik, annak meg kell teremtenie a biblia és a szolgálati szabályzat egységét. Maga Benda, aki valamikor szintén erkölcstelennek tartotta a gyakorlati cselekedeteket, ma belátja, hogy az entellektüelnek is megvan a maga szolgálati szabályzata, és belátja Thomas Mann is, ki a „harcos humanizmus” hirdetője lett az utóbbi években. Huxley elmélete szerint ezek az írók nyilván az igazság árulói. Vajon mikor következik el Huxley második megtérése: megtérése ezekhez az „árulókhoz"?
Forrás
[szerkesztés]- Lásd a vitalapot!