A lap feldolgozottságának foka

Egy magyar nemes és politikája

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Egy magyar nemes és politikája
szerző: Krúdy Gyula

       Nemrégiben a hazámban jártam, Szabolcsban. A kolozsvári gyorsvonat, amelyiknek Debrecenen át összeköttetése van a Nyírrel, korai délután indult velem a magyar Alföld felé. Sokszor megtettem már ezt az utat, de mindig romantikusabbnak találom mindenféle felföldi utazásnál.

       Rákoson túl már friss rónasági szellő éri az arcodat, pajtás, majd Szolnok táján egy szép nagy folyóra bukkansz, amelyik lankás partok között kanyarog a tájon. A magyarnak megdobban a szíve, ha az ő Tisza-vizét látja: innen aztán már csak komoly szélmalmok, egyenes jegenyék és varjúcsapatok láthatók az alkonyatban. Tél van, subás magyarok lépegetnek a vasúti töltés alatt, akiket kunoknak is szokás nevezni. Való, hogy a kun nem tiszta magyar faj. Arcban és lélekben más: ezer szegedi közül kiismerlik a félegyházi kun.

       A nap eközben leszállt a havasi síkság szélén. A felhők siettek utána, nagy, fekete varjak igyekeztek éjjeli szállásra a mezőkről, és lila színű téli este ereszkedett le a földre.

       Püspökladánynál fölnyitotta valaki a kupém ajtaját; egy deres bajuszú, kövér úr nyomult be az ajtón, olyan úti készültséggel, amilyennel sehol a világon nem utaznak, csak Magyarországon. Óriási farkasbőr bundát cipelt utána a hordár, azonkívül macskaprémes lábzsákot és tömött, ugyancsak prémes vadásztarisznyát. A deres bajuszú úr kihámozta magát bélelt télikabátjából, amin szintén sok vala a prémes rész, majd vidrasüvegéből húzta ki a fejét, és körülnézett:

─ Jó estvét kívánok ─ mondta. Leült, szivart keresett elő címeres tárcájából, megropogtatta a Tiszát, és rágyújtott. Egy ideig gyönyörködve nézte a kék füstmacskákat, végre, mikor elindult a vonat, megszólalt:

─ Pestről tetszik jönni? Milyen idő van arra?

─ Télies.

─ Nono ─ szólt ─, csak nem havazik?

─ Azt éppen nem teszi.

       Hallgattunk. Nagyszerű füstmacskákat fújt maga körül az öregúr. Mégis nagyon unatkozhatott, nem találta helyét. Lábait egymásra rakta; majd oldalvást dőlt könyökére, hogy ismét fölemelkedjék. Levetette a vadásztarisznyát, kioldozta a szíjakat, és szalmafonatú üveget vont ki; felém nyújtotta:

─ Említsünk Istent! ─ szólt.

       Így összebarátkoztunk. Megmondta a nevét is; azt nem írom ide, csak annyit, hogy alispánja volt néhány évvel ezelőtt egy kuruc vármegyének.

       Régi magyar úri szokás szerint először lebonyolítottuk az egymáshoz való rokonságunkat. Az alispánnak volt egy nagynénje: Bella... A Bella néni, no, lám! Az Nógrádba ment férjhez. A Bella néni... És így tovább.

       Szemben ültünk, és egyformán füstmacskákat eregettünk. Az alispán hátradőlt a bársonyos ülésen, és panaszkodó hangon kérdezte:

─ Még mindig bántják a vármegyét, öcsémuram; azt a szegény vármegyét?

─ Mostanában nemigen.

─ De bántották?

─ Igen, urambátyám.

       Az egykori kiskirály nagyot hallgatott. Lehunyta félig a szemét, és deres bajuszát simogatta lassan.

─ Persze, persze... Tudja, öcsém, én nem olvasok újságot. Nincs is rá nagyon időm. A gazdaság, a sok dolog... No, meg aztán egyéb oka is van annak, hogy én újságot nem veszek a kezembe soha, már vagy tíz esztendeje. A szomszédaimtól meg a vendégeimtől hallom néha, hogy mi történik odakívül a világban. Azt is csak ritkán, mert az én házamban politizálni nem szabad senkinek. Tudják ezt a vendégeim, meg minden jóemberem tudja, hát nem is teszik; habár magamról tudom, hogy nehéz dolog megállani. Eleinte volt úgy is, hogy olyan némaságban ültek az urak az asztal körül, hogy a feleségem majd megölt a gyilkos pillantásaival. Mondta is mindig: „Bandi, Bandi, elriasztod magadtól a vendégeket, ha ilyen regulákat csinálsz!” Mármint azt, hogy politizálni tilos. Mindegy, gondoltam. Nekem sok bajom és bántódásom volt az életben a politika mián. Most már, hogy öregszem, csöndes, derült napokat akarok. Aztán úgy is történt, ahogy akartam. Most az én asztalom fölött a diskurzus a gazdaságról folyik, meg az új könyvekről, amik megjelentek. Az asszonyok is jobban örülnek ennek a dolognak, legalább részt vehetnek a társalgásban.

       Az alispán rám villantotta fekete szemét, és hirtelen fölélénkülve kérdezte:

─ Öcsémuram nem ismeri azt a Mikszáth Kálmánt ott Pesten? Az nagyon nekünk való dolgokat ír; őtet szeretjük legjobban.

       A vonat kerekei kattogtak alattunk. Csodálkozva néztem ezt a hatalmas termetű öregurat, akinek félelmes bajusza és erős baritonja lágy asszonyi érzéseket takar.

       Az alispán csöndesen szívta szivarját, és kedélyesen mosolygott rám:

─ Különösen az a huncut Chalupka tetszett nekünk a Mikszáth könyveiből. Az a kötnivaló Peregrinus! No, nevettünk is neki eleget, amikor a múlt héten olvastuk ─ mosolyogta a tekintetes úr.

─ Mikszáth nem bántja a vármegyét ─ mondtam, hogy én is szóljak valamit.

       Az alispán magas, domború homlokán felhő futott keresztül. Lassan eresztette ki a füstöt bajusza alatt, és elkomorodott:

─ Nem ─ mormogta ─, nem mondhatni. És ezt becsülöm is nála. De hányan vannak olyanok, akik bántják. Ha nem is olvasok újságlapokat, mégis tudom, hogy a vármegyét mindig bántják. Vénelik már, szeretnék kilökni az öreget az ajtón a hálátlan örökösök. Nem politizálok, de ha arra gondolok, hogy szidják a vármegyét, megharagszom. Ez furcsa tőlem, de mégse olyan furcsa, hogy meg ne lehetne érteni. Nekem a nagyapám is, a szépapám is alispán volt Csákány vármegyében. A vicispáni szék apáról fiúra szállt a mi famíliánkban, habár a kortesek nagy verekedéseket rendeztek a nemes atyafiak között minden restaurációkor. Már csak a tisztesség okáért is. Falvak leégése, bevert fejek, agyonütött emberek nélkül nem lehetett becsületes restaurációt elképzelni. Mi ugyan nagyon népszerűek voltunk a vármegyében, és a krónikák szerint csak nagy fáradsággal lehetett ellenjelöltet találni egy Csebyvel szemben; a restauráció azonban elég zajos és háborús volt mindig, mintha a legnagyobb küzdelmek árán jutott volna Cseby a vicispáni székbe. A restauráció azokban az időkben a háborút helyettesítette. A magyarok vérének nem volt szabad eltespednie, és mert háború nem volt, harcoltunk restaurációkor egymás ellen. A testvérháborúk nálunk nem szokatlanok. Harcoltunk is keményen. Most már ha harcolnak is, csak szóval teszik. Nemsokára pedig ─ ha már nem lesz vármegye ─ hát sehogy sem fognak harcolni. Eltesped a magyar vér.

       Az egykori hatalmas kiskirály olyan komolyan beszélt erről a dologról, mint aki lelke mélyéből meg van győződve igazsága felől.

─ Lássa, uramöcsém, úgy van ez. A vármegye nagyot vénült azóta, amióta a csendőrszurony kivette a komisszáriusok kezéből a hatalmat. Jött a végrehajtó, és doboltak az atyafiak kúriájában, és ezzel vége volt mindennek. Lássa, például nálunk most ilyen eset fordult elő. Az alispán ráírt a fináncokra, hogy terjesszék be a havi jelentésüket. A pénzügyigazgató beteg volt, nem vehetett részt a rendes havi közigazgatási gyűlésen, azért kérte az alispán az írásbeli jelentést. Hó, lett erre nagy háború a fináncoknál. Elkezdtek kiabálni: így, úgy, nekik nem parancsol az alispán, parancsoljon a kutyájának. Ők, ha elismernek valakit ebben a vármegyében, az csak a főispán lehet, különben még az se imponál nekik valami nagyon, mert nekik a miniszter a gazdájuk. És nem teljesítették az alispán parancsát. No lássa, uramöcsém, ez mutatja, hogy a rendszer már belevágta fogát a vármegyébe. Régebbi időkben vasra vertek volna sok spenóthuszárt, most meg lármázni merészkednek.

       Az öregúr mérgelődve csóválta a fejét:

─ Most meg mást mondok ─ folytatta hevesen az alispán. A falunk alatt beomlott a híd, a közlekedés megakadt. Futottunk nyomban a főszolgabíróhoz, az meg az alispánhoz, az alispán a mérnökhöz. Ez egy nap alatt megtörtént. Mármost annak kellett volna következni, hogy a mérnökök a szerszámjaikkal kiszállnak a beomlott hídhoz. Vártuk őket másnap, vártuk harmadnap, nem jöttek. Egy hétig nem jöttek. Megsürgettük a dolgot, akkor sem jöttek. Mért? Mert a mérnökök állami alkalmazottak, fittyet hánynak a vármegye szavának. A híd még ma is ott áll, beomlottan. Aztán ─ tette hozzá szomorúan ─ mindig, mindig azt a szegény vármegyét szidják, ki rozsdás címerével senkinek sem vét. Ha nem is ragyog az a címer, de azért tiszta.

       Így beszélgettünk. A vonat futott velünk az éjszakában, az öregúr elgondolkozva nézett ki a sötét tájra.

─ Hát a sajtóra miért haragszik urambátyám?

       Az öregúr fölszisszent:

─ A sajtóra? Mert falusi vagyok, ki elmaradt a világtól. Különben meg azért, hogy ezelőtt tíz esztendővel egy Weisz Mór nevű becsületes férfiú telepedett le a székvárosban. Nyomdát rendezett be Weisz Mór, és újságlapot alapított, ami hetenkint megjelent. Az volt az újság neve, hogy: Híradó. Ez a Híradó egyszer azt adta hírül, hogy az alispán tolvaj, gazember, aki az árvák pénzét lopja. No, az az alispán én voltam. Hát én erre elküldtem két vármegyei hajdút Weisz Mórért. A két hajdú megkötözte a szerkesztőt, és bezárta a vármegyeház pincéjébe. Ott ült Weisz Mór két napig. Akkorra megenyhültem és kibocsátottam. Akkor lett csak a nagy baj. Weisz Mór, ahogy megérezte a szabad levegőt, újra nekem támadt. Pedig a magam konyhájáról küldtem neki kosztot, míg be volt zárva. Ahány újság csak van ebben az országban, az mind Weisz Mórnak fogta pártját. Énellenem meg fegyelmit indítottak. Hát ezért nem szeretem én az újságlapokat.

       A vonat hosszan fütyült. Állomás következett. Az öregúr az ablakhoz állott és kinézett. Onnan beszélt:

─ Azért mégsem hibás a vármegye. Én ott hagytam az alispáni széket. Nem Weisz Mórért. Hanem mert meguntam a fináncokkal és mérnökökkel a pörösködést. A vármegye, szegény, nem hibás, csak a rendszer.

       A vonat megállt. Az öregúr leeresztette az ablakot, és kikiáltott: ─ János.

       Zsinóros urasági huszár pattant be a kupéba, aki összeszedte a holmikat.

─ Itthon vagyunk ─ mormogta az öregúr ─, ha valamikor erre jár, öcsém, szívesen látom, ha megtartja a regulát, tudja... No, jó éjszakát.

       Az öregúr csöndes lépésekkel szállt le. A gép fütyölt, és a vonat továbbment velem a vármegyébe: Szabolcsba.