Egy művészettörténetíró emlékezései
szerző: Elek Artúr
A művészet történetével foglalkozás már Vasari korában is mozgalmas életet jelentett. Azóta még jobban szétszóródtak az egyes országok - közöttük is leginkább Olaszország - művészeti emlékei. Csak a fontosoknak fölkeresése és a helyszínén tanulmányozása is utazásba kerül, gyakran nagyon sok utazásba. Az utazás pedig új környezetek, bennük új emberek, új szokások és események megismerésével jár. Már csak ezért is sok érdekessel kecsegtetnek az ilyen életek történetei.
Az öreg Adolfo Venturi azonban, kinek most jelentek meg önéletrajzi emlékezései (Memorie autobiografiche. Milano, 1927), nemcsak nagy világot látott vándor, de hazájában a művészettörténet és kutatás tudományának egyik megalapítója. Kutató, feldolgozó és terjesztő egy személyben és azonfelül egyik kiépítője az állami művészeti adminisztráció szervezetének. Ritka nagy életerővel megáldott férfiú. Hetvenegy éve mult (1856-ban született) és még az elmult nyáron is egészen Szent-Pétervárig és Moszkváig eljutott fáradhatatlan vándorlása során. Hazatéret Budapesten is megállott - immár negyed-, vagy ötödízben - néhány napra, hogy újra szemügyre vegye kincseink közül az őt érdeklőket, a régieket is, az újabban hozzájuk szerzetteket is. Monumentális életeműve, az olasz művészet történetét minden elődjénél részletesebben tárgyaló nagy munkája számára gyűjti az újabb észleleteket. Tizennégy kötete jelent meg idáig a hatalmas műnek, a tizenötödikhez szükséges előmunkálatok kedvéért utazta végig Európa szélső keletjét. Finom fehér fejét akkor többen láttuk, halk és nemes egyénisége, csöndes bölcsesége, amelyet egy kis szelíd gúnyosság alig hogy megszínez, bennünket is megfogott. Megöregedett szeme a pápaszem alatt még mindig bámulatos frisseségű, az emlékezete pedig mintha rugóra járna. Szédítően bőséges raktára hetvenegy esztendő szakadatlan észlelő, tapasztaló, összehasonlító munkájának.
- Az olasz művészet - mondta akkor halkan és szerényen - olyan, mint egy nagy képeskönyv, melynek lapjai szanaszét szóródtak a világon. Aki azt a könyvet újra össze akarja állítani, annak messzi országokba is el kell mennie széthullott lapjai után.
Hosszú és fáradságos útait az utóbbi években nem egyedül járta. Vele volt mindenhol hűséges kísérője és munkatársa, az elgyöngülés óráiban bizonyára ápolója is, egy nála sokkal fiatalabb nő - Maria Perotti a neve. Neki írta emlékezéseinek ezt a könyvét az agg tudós. Valósággal neki írta, akit hűséges tanítványának és öregsége vígaszának nevez. Összegyűjtötte számára hosszú pályájának emlékeit, hogy aki a jelenében annyira benne van, a multját is alaposan megismerje. Emlékezése közben gyakran aposztrofálja Egeriáját, az elbeszélés folyását meg-megállítja és feléje fordul, hogy egy-egy barátságos tekintetet cseréljen vele, hogy valamit jobban megmagyarázzon, vagy hogy valaminek a hiányossága miatt mentegetőzzék. Az ilyen közvetlenség mindannyiszor a fokozott meghittség hatását kelti.
Nem is akar a könyve tudományos munka lenni. A tárgyalás rendje meglehetősen ugrándozó, az időrend folyamatosságát gyakran megbontó. Az öreg úr tisztára az emlékezetéből idéz, följegyzésekre, egyéb írott adatokra nem támaszkodik. Valamennyire Francesco de Sanctis csonkán maradt önéletrajzára emlékeztet műve. Azt is igen öregen és öregségére megvakultan mondta tollba szerzője. De Sanctis azonban jobb elbeszélő volt Venturinál, inkább tudta, hogy mi az, ami kiszélesíteni való és mi az, ami egyáltalán elhagyni való.
Az egyiknek élete is, a másiké is gazdag emlékű volt. De Sanctisé, mint cselekvőbb emberé, mint a risorgimento harcosáé, ki börtönt is viselt s kiből azután politikus lett, sokkal mozgalmasabb, mint Venturié. De ennek az emlékezéseiben is mekkora kortörténelem elevenedik meg. Mennyi híres név, a művészettörténelem megalapítóinak és első úttörőinek milyen érdekes sora!
Az ifjú Venturi, Modena szülöttje és neveltje, az irodalommal kezdte pályáját és a történeti kutatással folytatta. A művészettörténet abban az időben még nem volt tudomány. Olaszországban alig foglalkozott véle valaki, egyetemi katedrája seholsem volt. A firenzei Istituto degli Studi Superiori-ban, mely újabban egyetemmé lépett elő, végezte el főiskolai tanulmányait Venturi. Az akkori Firenzére sóhajtva gondol vissza. Firenzének még állt akkoriban a középkori városközepe, amelyet azóta barbár módon lebontottak és modern nagy palotákkal és modern tágas terekkel helyettesítettek. Az ifjú Venturi Velencét is másnak láthatta, mint a későbbi nemzedékek. Az akkori Velence jóval csöndesebb város volt, mint a mai, se modern csónakok, se vaporinók nem száguldoztak még vizein.
Firenzéből Modenába tért vissza a fiatal tudósjelölt. Ott a könyvek közé vetette magát. Emlékei között rég elfeledett nevek, érdekesen furcsa emberalakok elevenednek meg. Az archeologus Celestino Cavedonié, Giuseppe Camporié, ki egyik legbuzgóbb sajtóalárendezője volt a régi ferrarai és modenai művészetre vonatkozó okiratoknak (Venturi hozzáteszi, hogy szövegkiadványai teljesen megbízhatatlanok, mert a levéltári okiratok lemásolását másokkal végeztette, leginkább egy latinul csak gyöngécskén tudó elemi iskolai tanítóval.) Venturi Modenája már hajdani jelentőségétől elesett város volt, benne kisvárosi az élet, kisvárosiak az emberek. Mégis nagy szeretettel időzik el körükben. Érthető, hiszen az ifjúkor emlékei a legkedvesebbek és a legfeledhetetlenebbek. Egy modenai ujságban, az Il Cittadino-ban jelent meg az első nyomtatott írása. Polemikus írás volt és névtelenül adta ki, de föltünést keltett vele.
És egyre-másra föltetszenek az emlékezés könyvének lapjain rég elhomályosodott és mellettük örök fényességű nevek. Megjelenik egy pillanatra a franciává lett lengyel Klaczko Juliánnak, az olasz renaissance kitünő ismerőjének alakja, majd Carduccié, kivel Modenában ismerkedett meg Venturi, mikor az az Odi barbare kinyomatása végett átrándult oda Bolognából. Adomák bugyborékolnak nyomában és újabb furcsa emberalakok.
1877-ben elhatározó módon fordult Venturi élete iránya. Megpályázta a modenai Este-képtár felügyelői állását, mint ő mondja, egy sebtiben megírt kis könyv támogatásával, melyben a modenai művészetet ismertette. Ez volt az első könyve, sőt művészettel foglalkozó első hosszabb lélekzetű írása is. «A könyvecske - írja - gyermekes tákolmány volt: s mégis, minthogy a vakok földjén legalább félszemű voltam, 1878 április elsején a királyi Galleria Estense felügyelője lett belőlem.» Az esetnek ilyen gúnyos, sőt lenéző hangú jellemzésében rejti el Venturi súlyos kritikáját. Olaszországban még ma is elég szép számmal vannak Istentől-embertől elhagyott városi gyüjtemények, igazában raktárak, melyeknek névszerinti gondozója egy-egy megöregedett festő. Ilyen képtár volt 1878-ban a nagyszerű anyagú modenai Galleria Estense is. Benne a legtöbb kép hamis elkeresztelésű; nagyértékű darabok félreaggatva lógtak megvilágítatlan zugokban. Katalógusnak hire sem volt. Hosszú évek munkája árán, a modenai és ferrarai levéltárak feltárása, számtalan részlet-eredmény feldolgozása után, 1882-ben végre megírhatta és ki is adhatta Venturi a Galleria történetét. Benne jó nehány ismeretlen művésznévnek ő adott tartalmat azzal, hogy felkutatta a rájuk vonatkozó adatokat és hogy kimutatta hiteles alkotásaikat. Ez a könyv nemcsak figyelmet keltett, hanem a hírét is szétvitte. Az értékes barátságoknak egész sorát köszönhette neki. Akkoriban barátkozott össze Gustavo Frizzonival, a finom gyűjtővel és «értő»-vel s ismerkedett meg rendre a külföld leghíresebb szakembereivel, Thodéval, Tschudival, Fritz Harck-kal, Bayersdorferrel, az agg Lipharttal, Bodevel a németek, Courajod-val a franciák közül.
Giovanni Morellivel való ismeretségét is ennek a könyvének köszönhette. Venturi emlékezéseiben Morellinek nem jut éppen díszhely. Talán személyes ellenérzésének is része van abban, hogy Venturi megkisebbíti Morelli jelentőségét. 1880-ban jelent meg ennek korszakos műve, az Ivan Lermolieff álnéven német nyelven, Németországban kiadott «Kunstkritische Studien», és példákon, gyakorlatokon kifejtve ismerte meg belőle a világ Morelli nagyjelentőségű művésznyomozó módszerét, ugyanazt, amelyet azóta stíluskritikai módszer néven ismer és gyakorol a művészettörténelem. Művésznyomozónak azért nevezhető ez a módszer, mert miként a rendőri nyomozó a gonosztevő után maradt bizonyos nyomokból igyekszik a delikvens kilétére következtetni, Morelli is a művésznek gépiesen és önkéntelenül megismétlődő bizonyos sajátságaiból következtet vissza az ismertetőjelek gazdájára. A művészettörténeti kutatásnak abban az ágában, amely ismeretlen szerzőjű műtárgyak alkotóinak kiderítésével foglalkozik, máig Morelli módszere az egyetlen pozitív módszer. Morelli eredetileg orvosnak indult és a természettudományi kutatás módszereit igyekezett a művészettörténeti kutatásra alkalmazni. Abban a rejtvényfejtésszerű gyakorlatban, amit az ismeretlen szerzők megállapítása föltételez, Morelli módszere az egyetlen megfogható valami, a puszta találgatás számára az egyetlen alap és támasz. Vissza is éltek vele Morelli óta alaposan, sőt valószínű, hogy azt a tömérdek művészettörténészt, ki a művészet lényege iránt époly teljes érzéketlenséggel szól hozzá a művészet alkotásaihoz, mint a legtöbb irodalomtörténetíró és tanár az irodaloméhoz, Morelli módszere szabadította a művészet területére.
Emiatt azonban alig lehet Morellit felelőssé tenni. Venturi nem is ezt veti a szemére, hanem a módszere jelentőségét vitatja. Bizonyos, hogy személyi okok is befolyásolják ebben. Morelli, a tekintélyes és előkelő férfiú, a szenátus tagja és Európaszerte elismert művészethez értő, türelmetlen volt az ellenkező véleményekkel szemben. A fiatal modenai tudóssal is barátságtalanul bánt. Venturi megemlékezik néhány ilyen esetről és mellesleg jólesően mutat rá Morelli egy és más baklövésére, s fölhasználja ellene azt az ismert érvet, melyet a tudomány harcos képviselői szeretnek egymásnak szembeszögezni: hogy nem volt tulajdonképpeni tudós, hogy történeti ismeretei hiányosak és fölszínesek voltak, hogy nem volt kutató stb. Ezzel szemben azonban Morelli a művészet lelkébe érző élvező volt, maga is művészi érzékenységű férfiú. Bizonyság reá, írásain túl, magángyűjteménye, melyet szülővárosának, Bergamonak hagyott és amelynek darabjaira minden nagy képtár büszke lenne.
Miután a modenai művészettel egyidőre végzett, a szomszédos és rokon ferrarai művészet tanulmányozásában mélyedt el Venturi. Meseszerűen hat ma annak az elhanyagoltságnak leírása, melyben akkortájt Ferrara leghíresebb műemlékei és gyűjteményei voltak. Tömegével vándoroltak külföldre a műtárgyak. Venturinak bő aratásra nyilt alkalma ezen az elhanyagolt területen.
Érdeklődésének főtárgya azonban még sokáig Modena maradt. A quattrocento egyik legkülönösebb szobrászára, Guido Mazzonira ő irányította elsőnek az újabb művészettörténeti kutatás figyelmét. Aki azonban eleitől fogva leginkább érdekelte, az a modenai művészet legnagyobb alakja volt, Correggio. Vele összefüggésben Morelli érdemeiről is elismerőbben nyilatkozik Venturi. Morelli volt, úgy mond, az, ki Correggio ifjúkorának rekonstruálásával új utat nyitott a mesterre vonatkozó kutatások számára. Correggióhoz hosszú pályájának folyamán még többször visszatért Venturi. Utoljára nehány évvel ezelőtt, mikor vele foglalkozó monumentális művét közreadta.
1888-ban megint fordul egyet Venturi pályája: a Coppino-minisztérium Rómába hívja, a közoktatásügyi minisztériumba - a Minervába, ahogy Rómában nevezik -, hogy előkészítse az olaszországi műtárgyak nagy egyetemes lajstromának munkálatait. A kisvárosi tudós ezzel alig harminckétéves korában az ország fővárosának művészeti életébe kerül bele, előkelő hivatalba és olyan feladat elé, amelynek elvégzéséhez emberöltők kellenek. Rómában megint egy sereg érdekes emberrel akad össze. Ruggero Bonghi, a politikus és publicista, Lovatelli-Caetani grófné, kinek akkortájt a leglátogatottabb és legérdekesebb irodalmi szalonja volt Rómában, a Leonardo-kutató Gustavo Uzielli, Giambattista Cavalcaselle, ki angol barátjával, Crowe-val az addig legterjedelmesebb és legmodernebb történetét írta meg az olasz művészetnek, megannyi érdekes emberi figura. Különös szeretettel emlékezik közülök Cavalcasellére, akinek viszontagságos élete történetét is elbeszéli. Rómában ismerkedik meg Venturi Domenico Gnoli-val is, a vonzó lényű polihisztorral és költővel. Együtt megindítják az «Archivio storico dell'Arte» cimű folyóiratot, mely az olasz művészettörténeti kutatásnak jóideig egyetlen közlönye lett.
A közoktatásügyi minisztériumban három fontos feladat várta: a régiségek és művészeti emlékek védelméről intézkedő törvényjavaslat megszerkesztése, egy építészeti iskola alapítása és a római művészeti hitbizományok feloszlatása. A bürokrácia azonban, ahol csak tehette, elgáncsolta. A művészeti ügyek akkori igazgatója, a derék Fiorillo, aki szívesen látta az idegenből cseppent tudóst a hivatalok labirintusában, csakhamar nyugalomba vonult. A minisztériumi intrikák között igen küzdelmesen alakult Venturi élete. Törvényjavaslatát a szenátus megbuktatta, az építészeti iskolának csak az írott terve készült el, a hitbizományokat pedig, igazság ellenére, nem oszlatták föl. A művészeti tárgyak nagy nemzeti összeírására az agg Cavalcasellét rendelte melléje segítőül a miniszter, azonfelül pedig két jeles költőt, Aleardit és Pratit. Szokás volt abban az időben érdemes költőket nem nekik való hivatalba ültetni. A sziszifuszi erőlködések hosszú évei következtek. Meg kellett szervezni a lajstromozó külső munkatársak gárdáját. Egyben a műemlékek és műtárgyak megóvásáról, restaurálásáról is gondoskodni kellett, és állandó gond volt a kifelé igyekező értékes tárgyak otthontartása. Még sem sikerült megakadályoznia - az ilyen esetekre intézkedő törvény hiján - hogy Scarra herceg nagyszerű római képgyüjteménye, amely hitbizomány volt, Párizsba ne kerüljön és ott el ne árvereztessék. A gyors mentéshez szükséges pénzt sohasem tudta megkapni miniszterétől. Hivatalnoki működésének értékes eredménye volt azonban, hogy a vidéki gyüjtemények élére kiváló tudósokat sikerült kineveztetnie kartársainak és barátainak sorából, köztük Giulio Cantalamessát, Corrado Riccit, Supino-t, az olasz művészettudománynak azóta megannyi nagyhírű mesterét.
1897-ig szerkesztette Venturi Gnoli társaságában az «Archivio»-t. A folyóirat közben egyre inkább hanyatlott, mert az egyéb dolgaival elfoglalt Gnoli elhanyagolta a szerkesztést. Végül értésére adta Venturinak, hogy teljesen visszavonul tőle. A következő évben, 1898-ban, Venturi megindította a maga önálló folyóiratát, a «L'Arte»-t. Miként amabban, ebben is az újabb és fiatalabb olasz szakembereket igyekezett érvényesüléshez juttatni. A hivatalnoki élettel ekkor már torkig volt és belátta, hogy egyebütt kell a jövőjét megalapítania. Habilitáltatta magát a római egyetemen s mint magántanár első előadója lett ott a művészettörténelem tudományának. Erről a tudományról sűrűn elmélkedik könyvében Venturi. Sokszor hangsúlyozza, mennyire nem volt fogalma senkinek az akkori Olaszországban arról, hogy mi a művészet tudománya. Az ő felfogása szerint történeti kutatás is, művészetérzés is. Amiben igaza volna, ha a művészetérzést, ezt az intuitiv folyamatot, tudománynak lehetne minősíteni. Tudománynak marad tehát a történeti kutatás. De annak meg semmi belső köze a művészethez.
Akármilyen előkelő és nemes jelenség Venturi, az ellen nem tud tenni, hogy ne fájjon neki a munka, melyet az olaszok helyett bizonyos idegenek, főként német tudósok végeztek el a régi olasz művészet körül. A német tudománynak örök érdeme, hogy az olasz kutatók számára valósággal megtörte az útat és hogy munkálkodásukhoz módszert adott. Nehéz azonban ezt megbocsátani neki. Bizonyosan azért is, mert mindig voltak és lesznek tapintatlan tudósok (sohasem az igazán nagyok közül valók), akik bántó fölényességgel viselkednek és megalázni igyekeznek azt, akivel jót tettek.
Emlékezéseinek utolsó fejezetében háborúutáni vándorútjairól számol be Venturi. Ezek során Budapestről is többször esik szó. Jól esik megemlékeznie arról, hogy 1921 nyarán a Hungáriában szállt meg, abban a szobában, amelyben nem sokkal előtte «Kun Béla alakította ki kegyetlen álmait és nem bírtam azon az éjjel aludni: alighogy behúnytam szememet, úgy rémlett, mintha sárkányokat és kígyókat látnék a falakon csoportokba verődni». Budapesti látogatásaival kapcsolatosan mindannyiszor szeretettel emlegeti öreg barátját, néhai Lederer Sándort. 1925-iki budapesti látogatása az utolsó, amelyről könyvében beszámol. Öreg magyar barátját akkor már hiába kereste.
Életének ezen az utolsó részén vágtató tempóban megy végig Venturi, sehol egy élmény, amely megállítaná és reflexióra vagy részletes elbeszélésre késztetné.