Egy leány szobájában

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Egy leány szobájában
szerző: Tóth Árpád
1909

Az ágya szélén ültem s mint e sötét, kopott ágy
Oly gyűrött volt szívem, amelyen forró testét
Lustán és finoman vetette el az esték
Mezítelen s bánatos úr asszonya: a csókvágy.

Néma volt s elhagyott volt a kis szobában minden
S a fakó aranyszínű alkonyatban
Mint beteg princ a díszes halk fogatban
Lankadt illatok nyújtóztak szelíden.

Már vetkőzött a szőke némber s búsongva néztem
Milyen unott s hideg a karja mozdulása
S lelkem hervadt kertjében bús gondolatok hársa
Zizzent meg csendesen, ősziesen s setéten.

Nézd, szólottam magamhoz, mily zölden s haloványon
Csillog e nő szeme az estben... érzed? érted?
Egykedvű és fakó jelzőlámpás ez élted
Komor sínjei közt egy sötét állomáson...

Ó lesz-e állomás, hol szebb fény s jobb melegség
Fogadjon, karcsú nő és boldog vacsora?
Vagy szörnyű kóborlásod már nem szűnik soha?
S csak ily pihenők várnak, bús kéj s mérgezett esték?

S könnytelen, megsirattam a petyhüdt nyoszolyán
A régi-régi percet, mikor még nem volt mindez,
S még úgy nyúltam a kéjért, mint vertarany kilincshez
A csodarejtő élet zárt, titkos kapuján...