Egy lóhalál s egy más ló megvételének körülményei
szerző: Tömörkény István
I.
A tejesasszony, a Mari néni, már napok óta egyre sűrűbb aggodalommal tekintett a lóra, bizonyos Bársony nevezetűre. Ez a ló nem volt öreg állat, ellenben mindig jó és kitartó szolgálatú; most hat éve vették andrásnapi vásárkor épen hatvanegy forinton. Nem is ez volt a neve, mert ráctól vették, az meg a Jancsi néven nevezte, de mert a tejesasszony urának a neve is János, már mint Sütő János, hogy ne legyenek ketten egy néven, a lovat azontúl Bársonynak hívták. Jó kis fekete mokány volt, nem bánta; a ló az új névhez hamarább hozzászokik, mint az ember (ép ezért jutott e névváltoztatás ki neki s nem Sütő Jánosnak).
A ló tehát megvolt hat esztendőn át a kis városszéli háznál és végezte azt a dolgát, amire alkalmazták: húzta be a tejeskocsit a városba, meg vissza. Ezt igen terhes foglalkozásnak nem lehet mondani, vannak súlyosabb fajtájú munkák is. Azt lehetett volna hinni, hogy el lesz benne valami tíz esztendeig. De nem így történt. Betegséget kapott valahonnan, mert hiszen az előfordul, hogy a legjobb egészségek is hirtelen rosszra válnak. Mondani nem mondta ugyan, mert nem mondhatta, hanem az ételt már többé nem kívánta, a vizet sem óhajtotta, az itatóvályúba csak belefújt s félre fordította a fejét. A szeme nézése is egészen más volt s a kocsi előtt bár igyekezett, de már nem haladt.
Abban a kenyérkereső kis életben, amelybe egyik forgó kerékül volt beékelve ez a ló, a betegség ijedelmeket támasztott. Hatvanegy forintról volt szó, az pedig akkor is nagy szó, ha van; még nagyobb, ha nincs. A tejesasszony búslakodott, Sütő János is gondnak eresztett fejjel végezte dolgát a ház körül. Ez a Sütő egészen rendes ember volt, csak pénzt nem lehetett a kezébe adni, mert akkor elindult vele hazulról és eldanolta. Többször voltak már ez alapon bajai, hogy kedvtelése nyomán elúszott a kenyérrevaló, ezt ő maga is szánni és bánni szokta, különben igen szorgalmatos, pénzt azonban nem szoktak a kezébe adni neki A pénzzel az asszony bánik, dohányravalót is csak úgy kéztül adnak Sütőnek, mint kenyeret a gyermeknek szokás.
- Bele van állapodva a sorsába - vélték róla a szomszédok és Sütő nem is tehetett egyebet, mert ha rajta áll, már régen eldanolta volna a kis háznak mind a négy sarkát.
De bármint áll is a sor Sütő Jánossal, a lovon ez nem segített. Elvezették az orvoshoz is. Szomorú azt nézni, mikor a beteg lovat vezetik. Az orvos csak ránézett és azt mondta:
- Vigyétök. Négy nap múlva a kutyáké.
Persze nem olyan már ez az orvosfajta nép sem, mint a régi Kursmid. Csak így, ilyen könnyedén beszél. Másfelől azonban megint csak neki van igaza, mert negyednap délutánra már csakugyan semmiképen sem bírtak a lóval. Ugyan Tóth Kása Pál, a szomszéd, a táragyfű gyökerét ajánlotta hathatós orvosságul, mit a ló fülébe kellene húzni, mely után a táragy kimegy a fejéből. De a ló ekkor már nem sokat ért. Próbakép itatni vezették, de nem kellett neki semmi. Szétnézett még egyszer, utoljára az udvarban, azzal lassan kiment a ház háta mögé a fűre. Ott lefeküdt s mást nem csinált, csak épen az egyik első lábát emelgette, mintha integetne Tóth Kása Pálnak:
- Elmehet Tóth Kása Pál... elmehet kend a tudományával.
Mindenki sírt, aki csak látta. A ló intett még néhányat a lábával, aztán végignyujtotta a fejét a füvön s kimúlt. Ilyen a lóhalál.
Kint az útszélen játszottak a gyerekek. Valamely kofaasszony, aki kocsiján arrament, egy marék cseresznyét dobott le nekik, mert a Sütőék legkisebb fiának, a vakarcsnak olyan szép szőke haja van, hogy az ritkaság. Újság még ezidőtájt a cseresznye, a gyerekek hát örültek neki, mert a gyermek hamar felejt és táncolva mondták a verset: Újság hasamba, hideglelés pokolba... Tóth Kása Pál elhaladtában arra menvén, intette őket, hogy ne mondanák a verset, mert az nem jó. Nyilvános tény ugyanis, hogy e vers mondásakor hivatlanul megjelenik a Dromó, s aztán nem az újság búvik a gyermekek hasába, hanem az ördög. De Tóth Kása beszédére mitsem hallgattak a gyermekek. Csak intettek feléje, mint jóelőbb a Bársony s azt súgták róla, összebújva:
- Inkább a lovat gyógyította vóna kend mög.
II.
Pénz kellene, de honnan? A lóból nem maradt meg más, csak a bőre. De az sem sokat ér, mert egyszer (még fiatalabb korában, mikor az uraságnál szolgált) valahogy golyó érte s a timár az ilyen bőrt nem szereti. Mindenféle ki van arra találva, hogy a baj minél nagyobb legyen.
Váltóra bajos pénzt hajkurászni. Aki ismerős van a közelbe, az hiába írja a nevét a papirosra. Ha meg akadna olyan, akinek az írására csakugyan adnának a takarékban, az meg nem írja le a nevét papírra, mert már megjárta vele egyszer s akkor a tintatartót tollastul az ablakon keresztül kivágta az utca közepére, mondván:
- Üssön beléd a tüzes istennyila fajtáddal együtt.
Hát úgy van. Jó szerencse, hogy abban a kávéházban, ahol Mari néni hordta tejből él az a nép, aki kávéházi kosztra szorul, a cukrászt érdekelte a sors. Szerette a lovat, mert az a cukrászsággal velejár. Vannak így a mesterségek. Lám a borbély, bár szintén habbal dolgozik, a vadászatot kedveli, ellenben a korcsmárosok gazdálkodók. Továbbá jól mondta azt Daudet, hogy minden író leginkább villatulajdonos szeretne lenni, de mégsem az írók lesznek azok, hanem a posztókereskedők.
Állapodjunk meg abban, hogy mindenféle mesterségnek megvannak a maga szenvedélyei és még hajnyírás tekintetében is különbözik a csizmadia a kovácstól. Hasonlókép csoportosulnak az erények foglalkozás szerint. Bátor és merész a kovács, ellenben meggondolt a szűrszabó, nótás a csizmadia, hallgatag az ács. A cukrász pedig szelíd. Ő mindig fehér kitliben jár, fehér cukorral, liszttel, édességekkel, lágy, puha dolgokkal foglalkozik, ez onnan van. Így történt aztán, hogy a cukrászt érdekelte a sors, hogy ad ő kölcsönbe pénzt, csak úgy becsületszóra, kézadásra. A tej árából, amit naponta behordanak, majd letörlesztődik. Csak nézzenek lovat, alkudják ki az árát, ő aztán majd ád, amennyi kell.
Lovat hamar néztek, találtak is, mert az mindig akad eladó. Megalkudtak és Mári elment a cukrászhoz pénzért. Megkapta s onnan hazatért.
Otthon senki sincs az udvarban, pedig a kerítésen kellett volna dolgoznia Sütő Jánosnak, de nem csinálja. Hát hol van? Hát bent ül a szobában, kalap a fejében. Az asszony beköszönt:
- Jó napot.
János nem szól.
- Mi baja van kendnek?
János a fejébe húzza a kalapot és szörnyű mérgesen felel:
- Sömmi.
- Hát? - kérdezi az asszony.
- Hát - mondja János - hát most mán, hogy lösz ez? Hát most mán mi lösz? Hát te mégy el a lóér?
- Nini - mondja az asszony - hát ki mönjön. Kend talán?
- Nini - mondja mérgesen János, - hát még mondjam is?
- Ejnye, hejnye - szól Mari néni - hát kend vinné el a pénzt? Hát nem tudja kend, hogy nem szabad kendre pénzt bízni? Hát nem kend maga fogadta, hogy soha pénzt a kezibe ne adjunk?
János kissé zavarodottan hallgat egy darabig.
- Hiszen jól van, - mondja. Hát igaz. De lóért... Asszony mönjön lóért? Hát micsoda világ van már? Löhet az, hogy lovat asszony vögyön?
Ez csakugyan bökkenő. Ez a férfiasság sérelme. Az asszony is érzi, hogy a helyzet különös. Mit mond majd a világ? Sütő Jánost majd kinevetik. Melyik asszonynak volna kedve ahhoz, hogy az urát kinevettesse?
Tárgyalnak. Sütő búnak eresztett fejjel van, az asszony tépelődik.
- De hát csakugyan elhozza-e kend a lovat? - kérdezi.
Sütő borultan mondja:
- Mán hogyne hoznám.
- De hogy bízzam kendre a pénzt?
Sütő csendesen felel:
- A lóért rám bizhatod...
Utoljára tehát rá is bízzák. A bankókat Sütő a zsebbe teszi s megindul büszkén. Az asszony mondja neki:
- Kötőféket nem visz kend?
Sütő méltósággal ad a kérdésre választ:
- A ló kötőfékkel jár...
Ezen szavakkal elhalad. Kevélyen jár, úgy véli, az egész utca s az egész nép tudja róla, hogy most a lóért megy s pénz van a zsebében. Szereplését ezen útjában bővebben részletezni fölösleges, mivelhogy azóta már amúgy is köztudatú, hogy a lóra az nap egész délután hiába vártak otthon. Sütő valahová betért egy félliterre, azután vett egy másikat, egy harmadikat is, miből egészen könnyen áll elő a tény, hogy Sütőt még másnap este sem találták, akármerre keresték. Igen jól meg tudott bújni, sohasem ott volt, ahol kutatták. Az asszony igen meg volt ijedve, mert hiszen már attól félt, hogy elveszett. Hogy hátha már elverte mind a pénzt s eszméletre jutván, szégyenletében a Tiszának ment.
De nem az történt. Harmadnap kora reggel, mikor a tejet szokás vinni, robogó bérkocsin érkezik a kávéház elébe a rettentő kócos és vasalatlan ábrázatú Sütő János és nagyúri dölyffel kiált le az ottvaló népekre:
- Hát volt-e már itt az asszony?
... A lármázó Sütőt erkölcsi oktatásokban részesítették, de hát hiszen az épen csak annyit ért, mintha valaki a lóval imádkozna. János legvégül büszkén visszavetette magát a kocsiba és kiadta a kocsisnak: Hajts kocsis, se kocsi, se ló nem a tied! ... Mert ekkor még volt három forintja.
János csak harmadnap estenden ért haza, mert félt, hogy meglátják. Az udvarra úgy vonult be, mint aki hazát és nemzetet vesztett. Az asszony nem mond neki egyebet, csak gúnyosan odaszól:
- Hát előgyütt kend?
János lehorgasztott fejjel feleli:
- Jobb lött volna, ha kisgyerök koromba agyonvert volna az apám...