Egy kisasszony egy költőhöz
szerző: Kis János
Szűnj meg, jó barátom, írni satirákat,
Ne fess a thronuson csak Caligulákat;
Vétkek rút képétől kíméld meg szemünket,
Ne idegenítsd el magadtól szívünket.
Inkább, ha szereted Phoebus zöld ligetét,
Zengjed az ártatlan tréfák dicséretét,
S taníts, mint kellessék a virtus mezején
Boldogsággal kezet fogni jó idején!
Mi hasznok volt hajdan a Juvenáloknak,
Hogy szép lárváikat a gonoszságoknak
Bátran leszaggatták álnokság dacára,
S kárhoztatták őket a világ láttára?
Akármelly élesen vagdalt csúfolások,
Mit nyertek a nemesb erkölcsök s szokások?
Vajon a föld, ázván illy epeesővel,
Jobb emberi nemet termett-e idővel?
Mit használ a selmák minden selmaságát,
Minden ostobáknak sok ostobaságát
Terhelt szekerekkel hordni egy határra,
S mindég siránkozni Heraclit módjára?
Oh ne fűzzük egybe a gonoszságokat,
Nem azért választja isten el azokat.
Nem jobb-e barátom, a virtus karjában,
Tűrni a hibákat halandók honjában?
Vidám szívvel szedni, a hol van, virágot,
Mint komor elmével szidni a világot.
Az vagyon megírva végzések könyvében,
Hogy a földi élet tágas mezejében,
Mérges s hasznos füvek együtt teremjenek,
S a thronuson Nerók, s Fridrichek üljenek,
S ha őseit hányja valamelly esztelen,
Nézzük el; tudjuk, hogy esze nincs jó helyen.
Hadd kérkedjék régen nyert armalisokkal,
Hadd lakjék jól szíve fő- s térdhajtásokkal:
Hihető maga is jól érzi szivében,
Hogy fogyatkozás van belső érdemében:
Mert, hidd el, ha ebben nem látna szükséget,
Nem kérne holtaktól kölcsön fényességet.
Ki a világ képét feketén rajzolja,
Az boldogságunknak várát ostromolja.
A természet hozzánk hív minden mivében,
Egy virtust tett minden vétek ellenében.
A vétek homlokát rút bélyeg gyalázza,
A virtust mennyei szépség koronázza.
S ha ki a kettőnek nem tudja jeleit,
Semmi sem kell egyéb, nyissa fel szemeit.
A virtus bátran jár, hol a szép nap derűl,
A vétek csak mászkál, s minden nap fényt kerűl.
Ha már a virtusra van szíves vágyásom,
Mi kell más, csak légyen szívem s jó látásom.
Szünjünk hát perelni az esztelenekkel,
Inkább társalkodjunk a nemes lelkekkel.
Kössünk vélek titkos örök szövetséget,
S tiszteljük vidáman a víg bölcseséget.
FELELET.
Azt mondod, ne írjak többé satirákat.
Te, ki olly könnyen adsz olly szép regulákat,
Nem tudod, jó lélek, melly mérget öntenek
Éltünkre a kábák és az esztelenek;
Nem érezted soha, a lélek melly komor,
S az emberben mikép felfordúl a gyomor,
Mikor a gonoszság ádázó hagymáza
A virtus szépségét magára ruházza,
A latrok magasra emelik fejeket,
A jók megvettetve hullatnak könyeket.
S jámbor tisztelői az ártatlanságnak
A gonoszoktól hányt ezer tőrbe hágnak.
Te, édes álmodban, csak kebledben leled
A világot, mellyben csak szíved van veled,
Nem csuda, ha szépek világod tájéki;
Melly azt adja vissza csak, a mit adsz néki.
Nekem is derűlvén életem ideje,
Virágzott a tündér képzelmény mezeje,
Midőn még az öröm, kedvese számára,
Rózsát szórt a remény kies tavaszára:
Vidám szemeimmel a merre repűltem,
Minden édesgetve mosolygott körültem.
A remény olly boldog világot mutatott,
Hol kiki pásztor volt, s nyájasan múlatott,
Senki sem tett láncot a másik lábára,
A gazdag nem vágyott a szegény zsírjára.
A víg tréfa minden gondot messze űzött,
S minden homlokokra Amor myrtust fűzött:
Mindenütt világos mezőket szemléltem,
A virágot dicső mennyországnak véltem;
Szeretve szorított magához minden szív,
Minden halandó volt isteni remek mív,
Sokszor látására könyveket ejtettem,
Látván, melly magasan tündöklik felettem.
Völgyem árnyékában így szedvén virágot,
S csak alig kezdvén meglátni a világot,
Szívem a Clarissák isteni képével
Mulatott angyalnak gyönyörűségével,
S szemembe Grandison nagysága súgárja
Ha ötlött, általjárt égi öröm árja;
Nagy nevet igértem a halandók között
Magamnak, s csészémben már nectar gyöngyözött.
Így ifjabb napjaim, sebes lépésekkel
Édes csalódások, s álmok közt mentek el,
S ha kiben jóságból egy két szikrát leltem,
Nemes szívnek nézvén, angyalként tiszteltem.
De a tapasztalás szemem felnyitotta,
S velem ezer szívek sebét megláttatta,
Kiket álnok s édes ámítások között
Szép virágok mérges illatja öldözött.
S nem volna-e hasznos az illyen szíveknek;
Leírni jeleit a mérges füveknek,
S a mérget nyelőkkel hív orvosként bánni,
Keserű szert adni, s fájdalmakat szánni;
Nem volna-e hasznos a vaknak szemeit
Felnyitni, hogy lássa bálvány isteneit,
S hogy tudja, melly sokszor utálást érdemel
Az, a minek bódult szíve oltárt emel.
Tekints a világnak játékpiacára;
A változandóság széles országára!
A nemes szív ebben lásd melly jutalmat nyer,
Hol ékes szín alatt minden bűn fészket ver.
Valóságot keressz? de hol fogsz találni
Kezdd bár a házakat egyenként vizsgálni.
Módi virtussá vált a rút kétszinűség!
S mi köthet ott öszve, hol nincs hívlelkűség?
Szemléld figyelemmel, mi a társalkodás?
Többnyire rosz szívet rejtő szánakodás;
Mi a barátkozás? többnyire csak szép hang,
Melly alatt gyilkosság, s ragadozás lappang.
Nyájasan döf tőrünk, s annál halálosabb,
Titkon emészt mérgünk, s annyival gyilkosabb.
Úgy vagyon! az ember minden erejéből
Űzi az örömet szép lakó helyéből,
Mert angyal s barom közt minthogy áll középen,
Sem menny nem kell néki, sem legelő épen.
Az élet olly sziget, melly felé dühödve
Rohannak a habok egymással küszködve,
Némelly hajóst éhes gyomrokba temetnek,
Sokakat magas hegy szirtjára kivetnek,
Sokak azok közzűl, kik bibor ruhában
Ülnek a vak sorsnak arany hintajában,
Másokat megvetvén, elbízzák magokat,
Gőgösen érdemnek nézik fő polcokat;
S tudván, érdemekkel hogy keveset érnek,
Hamis virtusokat tesznek ki cégérnek.
Számtalanok éltek' szélét virtusokkal
Meg szokták prémezni, mint szép virágokkal;
De maga az élet puszta, s üres belül,
Csak képmutatást lát szemünk minden felül.
A basától fogva, ki szultánját csalja,
A szépig, ki tükrét bálványának vallja
Itt alatt mindenek csalatnak és csalnak.
S oh hány gonosz lélek tartatik angyalnak!
Nem nehéz-e, már szólj, satirát nem írni?
Könnyű-e embernek haragjával bírni,
Midőn a gazságnak látja rút játékát;
Virtust vél ölelni, s leli csak árnyékát?
Kár-e a gonoszság lárváját levenni,
S rá a nézők szemét figyelmessé tenni?
Vétek-e festékét a kétszínüségnek
Melly távolról látszik bájoló szépségnek,
Csípős gúnyolásnak lemosni lúgával,
Hogy utálat tárgya legyen rút arcával?
S ha te szép barátném, mikor pántlikát vészsz
Megvizsgálod színét előbb, mint alkut tészsz,
Hát ha virtust hoznak világ piacára
Árúlni, nem kell-e azt tenni próbára?
Nem kell-e a fényes ércet latra vetni,
Mellyet arany gyanánt akarnak nézetni?
Tekints már, kegyes szív, rendjeim sorjára,
S mondd meg: haragszol-e még a satirára.
Még több fegyvere is volna, ha kellene;
S mindenkor készen lesz, ha kikelsz ellene.
De most egyszer elég; leteszem tollamat,
S hív barátságodba ajánlom magamat.