Egy kis fertályóra

Egy kis fertályóra szerző: Thury Zoltán

       Három ur zavarta meg munkájában az irót. Az első kis köpczös ember volt, egészséges, pirosra sült orczával s rövidre nyirott, ritkás, szürke, olyan kemény hajjal, a milyen az utczaseprőgép hengerén a kefe. Bemutatta magát: Gáll István birósági végrehajtó - s nagyott rántott az irón felülről lefelé a kézszorítással. Az iró vézna, szőke kis ember volt s különben is szörnyen vigasztalan, aggodalmas pislogásu, sarokba szorított adós ebben a pillanatban. Ha tudniillik csak ugy durván fellökték az asztala mellől, olyanforma ember lett belőle, mint a sánta, akitől elveszik a mankót. Az ajtókat ugy leste, mintha most mindjárt meg akarna szökni. Még kinosabb aggodalom remegett az arczán, a mikor a másik szobából apró lábak tapicskálása hallatszott be. Figyelt, hogy vájjon nem jönnek-e be a gyerekek. Volt már tudniillik akkor is közöttük, a ki aggodalommal figyelt ki a pillái alól az olyan urakra, a kik igy hármasban jöttek. - A második emberen hosszu láthatólag nem az ő testére szabott felöltő volt. A lábain rövid, a bokán alig valamivel alul érő nadrág feszült meg a csizmaszáron. Vén, itt-ott kikopott szakállu, vizes szemű ember volt különben. Morogva köszönt s könyökig belemászva a felöltőbe, tintatartót, tollat vett elő s a papirosokkal együtt kirakta az asztalra. A harmadik ur fiatal ember volt. Az átlagos ügyvédsegéd. Kis bajuszkával. Nem kopott, de nem is jól öltözött, nem okos arczu, de nem is buta. Valaki valahol közbül. - Egy kicsit unta magát. Mutatta, hogy érti a dologban a formalitást. Az iró uraknál sohase kerül liczitáczióra a sor. Azok az utolsó pillanatban mindig fizetnek valamit.

Ahogy kibámult az ajtón, azt mondta: - Gyönyörű itt a kilátás. Az iróasztalon papirosok zizegtek s dunnyogva mondott valamit beléjük a vén ember. Összerendezték az iveket. Csend volt, mire az ügyvédsegéd ujra csak kifelé fordult: - igazán gyönyörü. Miután igy elszéledtek kissé, az iró hirtelen átment a másik szobába. Ott egy öreg asszony férfi ingeket foltozott.

- Ne tessék beereszteni a gyerekeket hozzám. Anyám se jöjjön be. Valami urakkal tárgyalok.

- Jó, fiam.

Visszajöve észrevette, hogy a vén ember még mindig csak a hátát fogja a széknek. Gyöngén a vállára ütött és biztatta: - Üljön le, uram. - Az a végrehajtóra pislantott, de az is intett neki, hogy lehet. Az ügyvédsegéd sarkonfordult s miután igy együtt voltak, a végrehajtó belevágta a pennáját a kalamárisba. - De még nem irt. Hátradült a széken s mintha az emlékezetében keresgélne, félig lehunyta a szemeit. - Az ám, mondta egyszerre. - Eddig a kilenczedik kerületben tetszett lakni. Persze... Az ám, ismerem a nevit. Derék név. Jó mókákat tetszik megereszteni. Egyszer a végrehajtókról is tetszett irni, no nem valami hizelgően, pedig hát éppen olyan hányt-vetett nép vagyunk mi is, mint az irók, van kivetni való minden bransban... Persze, hát az üzleti világ is szép pénzt sirat az iró urakon. Nem mindenkin lehet megvenni... Néhol a szegény ügyvédnek kell kielégíteni minket is, ugy-e Domitrovics bácsi... Hát a régi jegyzék, csak éppen tán némi változás lesz... - Valamicskét hivatalosabb ábrázattal nézett az iróra s keményen kérdezte: - Eladni nem tetszett semmit az ingóból?

- Nem.

Egy kis szünet után ujra hátradült a széken s némi elismeréssel biczczentett a fejével.

- Azért szép pálya. Meg kell adni. Mindenféle történeteket csak ugy kigondolnak... Mondja, kérem, nem szokott igy megálmodni holmit...

- Én nem igen. Talán mások.

Az öreg hátra köhögött és diktált: - hétfiókos, keményfa iróasztal, székkel...

Gáll István körülnézett a szék után s jóizüen elnevette magát. - Keresi a szász a lovát s rajta ül - mondta. Tetszik ismerni? - Az iró bólintott, hogy igen. - Erre serczegni kezdett az asztalon a penna s Gáll ur ismételte: - székkel. Tovább. Könyvszekrény üveges ajtóval... tóval. Másik szekrény, kétajtós, matt... matt. - Itt megállott utjában a penna s derékban kettéharapva a szót, előregörnyedve vállainak súlya alatt, hallgatva nézett föl a végrehajtó urra Domitrovics bácsi is.

- Mert hallottam, hogy igy a fantáziának, a mi hát mégis a fő, hogy ugy mondjam, nélkülözhetetlen az iró urakra nézve - különös felgerjesztője az éjszaka. Én hát persze nem tudom elég szépen kifejezni magamat...

Az iró mereven bámult kifelé az ablakon, de ahogy csend lett, gépiesen ismételte magában a végrehajtó szavait s udvariasan leczáfolta: dehogy nem. - Gáll ur kissé türelmetlenül fordult hátra a vén emberhez.

- Maga csak diktáljon. A miért mi társalgunk, nem kell elbámulni. - Gépies munka ez, kérem. Oda se nézek és irom... No, divány, hát látja, hogy divány is van... hogy - plüss takaróval. Hintaszék... Helyes... Játékasztal... Igen. Tovább... Préselt bőrszékek, hány?

- Négy.

- Helyes. Mert ugy, a kik irodalmilag foglalkoznak, azoknak nyugalom kéne. Jó álom, aztán nagyokat enni. Akkor vált az embernek az esze. A kerti butor persze a háziuré?

Hátul morgott az öreg.

- Háromágu gázcsillár...

- ...lár... Ezt a nőmben tapasztalom, kérem. Ő is foglalkozik irodalmilag, hanem persze csak ugy a hölgyvilág számára szerkesztett lapokban. Nincs az a czicza, a ki szebben kinyalná a lábast, mint a hogy ő kinyalja a beszélyeit. Ehhez nyugalom kell, hogy az anyagiak ne bántsák az embert. Az urak - azt hiszem - egy kicsit elnagyolják a dolgokat. Hogy ugy mondjam, elhandabandázzák... Mindig ki kell találni valamit a beszélyeikben, a mi nincs beleirva. Már pedig egy költséggel azt is bele lehetne irni. Egy kis félóra ide vagy oda, már nem sokat határoz a munkában... Nyitott könyvszekrény. Helyes... - Ne tessék rosz néven venni, hanem azért van az, hogy az embernek nem is igen van kedve olvasni... Inkább a történelmi munkák felé fordul, vagy megmarad a jó öreg könyveknél. Teszem fel... Hogy mondja?

- Papirkosár.

- Egye fene. Azzal nem bajlódunk. - Meg aztán a sok mindenféle nyomoruság. Hát már most csak tessék elképzelni, hogy ugyan hát mit lehet meríteni ebből. A szegény ember mind komiszul él. Veszekedős, harapós, egyik mint a másik. Mégis csak szebb a beszély, vagy a humoreszk is, ha finom népek jönnek, mennek, ágálnak benne. Már ugy van ezzel az ember, hogy ha nem tartozhatik közéjük, hát legalább olvasgatni szeret róluk. Az én nőm nem ir bárón alul s tessék elhinni, hogy érzik a nyomtatáson, a hogy az ember olvassa, a sok mindenféle finom illatszer, a mit a konteszek, meg a baroneszek használnak. - Minek fájduljon meg nekem még a más baja miatt is a fejem. Hogy jött egy napszámos, aztán azt mondta a pallérnak, hogy - álló lámpa? - megvan - hogy neki beteg a felesége és hogy nincs mit szopni a gyereknek, mert az anyja melle üres - és efféléket irnak. - Hát persze, azt már tetszik tudni, hogy ezzel egyidejüleg mindenféle járandóságokat, meg honoráriumot, meg effélét is lefoglalunk. Csak ugy, mint rendesen...

- Tudom.

- Na, hát ide tessék irni, ide, ahol az ujjam van. Jólesik, ha igy egy kicsit kibeszélgeti magát az ember. Az kellene kérem az iró uraknak, hogy őszinte kritikát halljanak. Nem azért, mintha értenék hozzá, hanem hát kérem a nőm érti. Ő is azt mondja, hogy ma nem irnak rendesen. Közönségessé tették a szép fogalmait. Igy mondja: hát én persze nem értem ennyire. - Mi? Koszoruk? Mit akar a koszorukkal? Ki ad azért valamit? - Összehajtogatta az irásokat s odaadta a vén embernek. Arra indultak is.

Az iró bágyadtan nézett utánuk s beszólott a másik szobába.

- Jertek be, gyerekek.