Egy különös ember halálára

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Egy különös ember halálára
szerző: Török Gyula
Nyugat 1917. 6. szám · Figyelő

Éppen tíz esztendeje. A kolozsvári öreg házak felett márciusi nap ragyogott, a hatalmas, négyszögletes főtér tele volt hólével, olvadással és szent Mihály vén temploma körül szürke galambsereg keringett. Jogászok és egyéb iskolakerülők hölgyeket kísértek, tavaszról beszéltek és a távoli hegyek felé tekintve, ibolyaszedést emlegettek. Ezzel az ódon, romantikus környezettel mit sem törődvén, félig hunyt szemekkel, a nap aranyában fürödve, különös fiatalember állt az aszfalt szélén. Acélkék, rövid bársonykabát, tölcséres, csíkos nadrág és mélyen kivágott fél lakkcipő volt rajta, szőke, merész arcélű fején pedig széles művészkalapot viselt. Határozottan szép és érdekes figura volt, de a járókelők nagyobb része jól ismerhette, mert senki sem csodálkozott kis bársonykabátján, vagy hosszú szőke haján. Csak egy-egy, távoli nyugatról ideszakadt jogász kérdezte elbámulva:

- Hát ez kicsoda?

- Ez? - magyarázták neki - Szász Ödön az újságíró, a szerkesztő... rettentő tolla van... na, ha ez valakit a pennájára vesz...

A fiatalember talán hallotta is ezt a párbeszédet, de meg sem mozdult, csak a napot élvezte mint egy görög bölcs; mintha a régi város, a tömeg, az egész világ megszűnt volna számára. Akik közelebbről ismerték, egy csöppet sem csodálkoztak ezen az apátián. Az újságíró, a szerkesztő mindössze huszonnyolc éves lehetett akkoriban, de a háta mögött már sok minden volt és most már megállapíthatjuk, hogy éppen ezekben a napokban lépett át élete zajosabb korszakából egy csöndesebbe. Esztendők óta volt újságíró, ismerték nemcsak Kolozsváron és Erdélyben, de Budapesten is. Ismerték és sok mindent beszéltek róla. A kolozsvári fiatalabb újságírói nemzedék, mely éppen ekkor bontogatta szárnyait, mély tisztelettel és csodálkozással nézett rája, mert a fiatalember megjárta már Budapestet és a pesti zsurnaliszták asztalainál is számos tréfáját, vidám históriáját emlegették. Valóságos legendák keringtek éles tolláról, különös elveiről és viselt dolgairól. Hogy mennyiben feleltek meg a valóságnak ezek a híradások, soha sem állapította meg senki, de hogy alapjában helyesen jellemezték a fiatalon ismertté vált szerkesztőt, annyi bizonyos. A sok különös história és újságírópletyka hőse ugyanis egyik legérdekesebb alakja volt a magyar hírlapírásnak, sőt úgy lehet mondani, az irodalomnak is. Bár könyvek, díszkötésű munkák helyett csak özvegy és árva maradt utána, írásai elkallódtak a hírlapok szalmapapírosán, érdemes arra, hogy sorsát, becsületes tollát megvizsgálják és lelkébe, szívébe nézzünk. A szemerjai Szász nemzetség, amelyből származott, nemzedékeken csak jeles férfiakat ajándékozott Erdélynek és mint ő maga mondta, nem lehetetlen, hogy a család fáradó vére adta meg csodálatosan eleven és mégis dekadens, kitartásra sohasem képes lelkének alaphangját. Korán árvaságra, szegénységre jutott és mert nyugtalan szelleme egyik polgári pályát sem látta magának valónak, újságíró lett úgyszólván a gimnázium padjaiban. Nem volt éppen az első ezen a pályán a családtagjai közül, mert nagybátyja lapot szerkesztett és bátyja is az újságírás mestersége felé húzódott. De olyanfajta újságíró, mint ő, egy sem volt még közülük. Riporter, kritikus, esztéta, politikus, irodalmár, forradalmár: ennyi mindenféle oldalról mutatkozott a fiatal újságíró egyszerre. Még a legpompásabb tulajdonsága, temperamentuma, szelleme bámulatos frissessége és szatirikus jellemző ereje volt. Nyomban meglátta az emberek, intézmények hibáit, és tolla oly finom éllel, oly találóan metszette ki ezeket a részeket, mint a beretva. Az emberi gyöngeségekről elmesélt vidámságai, a gúnynevek, amelyeket mosolyogva osztogatott, sokáig fognak élni a kolozsváriak között. Az egyik gangosan járó, fiatal újságíróra megjegyezte egyszer:

- Nézzétek, ott jön ruggyanta!

Ez az egy szó annyira, oly tökéletesen jellemezte a kis zsurnaliszta egész lényét, hogy az ismerősök heteken át mulattak rajta és maguk között sohasem szólították többé becsületes nevén. Szónyilai, amelyek biztosan találták a kiszemelt áldozat szívét, nem kímélték a város előkelőségeit sem és cikkei sok rejtett hibát lepleztek le, vagy tettek nevetségessé. Ilyenformán nem is lehet csodálni, hogy sok ellensége támadt, ő maga pedig viharos, sok verekedéssel, párbajjal, szerelemmel teli legifjabb évei után elkívánkozott egy időre Erdély fővárosából. Nem lehet mondani, hogy szerencsés időben érkezett Budapestre. Finom és sok szebb feladatra érdemes pennáját egy múló, sokszor elítélt politikai irányzat használta ki és az imént idézett márciusi napokon sokan görbe szemekkel néztek végig rajta:

- Darabont újságíró volt - mondták - kár érte...

Ezekben az időkben nehéz napokat látott és maga is tétován nézett sorsa elé. A télen át beteg is volt és úgyszólván teljesen elhagyatva feküdt. Mesélték, hogy egy kedves hölgy, aki szerette, virágokat és bonbonokat vitt neki. Könnyes szemmel köszönte meg az ajándékokat és mikor a hölgy távozott nem tudta, hogy melyikbe harapjon előbb. De tulajdonképpen nem az elhagyatottság, éhség, a hideg bántotta, hanem az, hogy nem olvashatott. Félig betegen jelent meg aztán a kávéházban, ahol a főpincér igaz tisztelője volt és hitelt nyújtott neki. Mindég három óra után érkezett és feketét rendelt, mintha bőséges ebédről jönne. A főpincér megkísérelt tejet, kávét, finom debrecenivel teleaprított rántottát ajánlani neki, de ő könnyed mozdulattal elutasította:

- Köszönöm, csak feketét... és az összes lapokat!

Aztán nekifeküdt az újságoknak és olvasott rendületlen elszántsággal órák hosszáig.

Mikor mindent megemésztett, mosolyogva, tréfára készen beszélgetett el azokkal, akik asztalához ültek. Lelkesen dicsérte az érdemeseket, vitriolos gúnnyal figurázta a strébereket, tehetségteleneket, közéleti panamistákat. Ha újságíró vetődött a kis márványasztalhoz, a magyar újságírás és irodalom fájó sebeit tárta föl megrázó közvetlenséggel: ő, a huszonnyolc éves fiatalember, aki a magyar viszonyok keserű kicsinyességei folytán, túl érezte magát élete zajosabb korszakán.

Mondták, hogy ebben az időben Pesten élő és népszerű bátyja mindenáron a fővárosba akarta csalni. Gondoskodott számára állásról, egyszer komolyan szó volt arról is, hogy az első kabaré konferansziéje lesz, de ő nem mozdult. Valahonnan jelentékeny előleget kapott, ám ezt visszaküldte. Végül megkapta valamely régebbi járandóságát és akkor megjelent a kávéházban:

- Vilmos - mondta - fizetek.

- Parancsára szerkesztő úr...

- Kétszáznyolcvanöt fekete.

E szokatlan számlarendezés után nemsokára eltűnt Kolozsvárról. Nem Pestre utazott, hanem még mélyebben Erdélybe: Marosvásárhelyre. Miért nem igyekezett a fővárosba, ahol képességei előbb-utóbb minden szenvedéséért kárpótolták volna, nem tudni. A Szászok között akadtak azóta is olyan kitűnő emberek, akik csak odahaza tudtak élni. De a harminc éves férfit egy szerető szív is vonzotta a székely empóriumba. Megnősült, újból dolgozott, küzdött és távol keletről figyelte a magyar hírlapírást, irodalmat. Semmi sem kerülhette el éles szemeit. Egy szegény, fiatal írónak, aki regényt írt egy csekély nyilvánosságú lapba, üzenetet küldött valakivel:

- Szász úr üdvözölteti és nagyon örült a regénynek.

- Lehetetlen... hiszen az én regényem senki se olvassa.

- Pedig ő olvasta folytatásról-folytatásra.

Barátai, akikkel együtt indult, sohasem tudták feledni. Megállapították róla, hogy igazán nagy kár érte, hogy Franciaországban, Párizsban kellett volna születnie, de azért csak a magyar föld tud ilyen derékban kettétört tehetségeket világra hozni. Keveset lehetett hallani róla, könyvei vagy összegyűjtött munkái nem őrizték emlékét, mégis fogalom maradt és akik igazán szerették, még mindig reménykedtek benne. Nem egészen tíz esztendeig folyt így élete és másfél hónappal ezelőtt örökre lehunyta éles tekintetű, búzavirág-kék szemét. És ez a cselekedete az, amelyet másként gondolt el minden barátja és ellensége is. Inkább hittük, hogy párbajban fog elesni, hogy maga emeli keble felé a fegyvert, vagy küzdelmes ifjúsága bosszulja meg magát szívén. De ez a háború már annyi más regénynek is más befejezést adott. Szász Ödön huszárőrmester vagy hadnagy egy dübörgő lovasrohamban esett el az orosz-oláh fronton ágyúzengés és viharzó harc között. Emléket nem fognak állítani neki és ki tudja meddig dobognak a szívek, amelyekben alakja eltörölhetetlenül él?

Egyszer, borús kedvében azt mondta, hogy Magyarországon a halál után sincsen igazság, csak gazság. És most mégis nagyon csodálkozna, mert egy erdélyi újságban, amelyet régimódi félszegségéért annyiszor csúfolt, így írnak róla: «és mikor a szomorú halál vitézi kardját kiütötte kezéből, ugyanakkor eltörött egy fürge szellemes toll is, melynek szatirikus éle érzékenyen metszette a korrupciót és maró gúnnyal üldözte a stréberséget. Eredeti, egyéni stílusa kitűnően jellemzett. Emelt, vagy sújtott egyaránt. Ismerősei, barátai és övéi szeretettel őrzik meg emlékét».

Ezeket az igazságokat sohase hallhatta életében és így az elhunyt borús mondását ki kell javítani:

- Magyarországon csak a halál után van igazság.