Egy költőnek, aki majd ezer év múlva él
Ki ezer éve holt vagyok,
írtam ez ódon éneket,
s az útra, melynél nincs nagyobb,
követként küldöm én neked.
Hogy tengeren szállsz-e tovább,
vagy az ég ormát érted el,
vagy kőből, ércből palotát
raktál-e, az nem érdekel.
De van-e még bor, zene, mondd,
szobor, szivednek kedvese,
és ötleted, nemes, bolond
s imád magasba repdes-e?
Győzünk-e? Bár feszítsd erőd,
szél fújja el, mit építesz.
Rég, háromezer év előtt
ezt mondta vak Malonides.
Ó, mégse született diák,
kit vonz az édes, honi dal,
olvasd ezt a melódiát, s szólj:
„Költő volt és fiatal”.
Nem látom arcod
s ami jön, így nyúlok mostan érte ki.
Küldöm a téren és időn
lelkem. Te meg fogsz érteni.