Egy idegorvos naplójából
szerző: Kaffka Margit
Nyolc nappal ezelőtt jelent meg nálam először. Főhadnagy, tábori uniformisban, de már leborotválkozva; csinos, harminckét éves férfi; lágy, szőke bajusszal, apró, de nyílt kék szemekkel. Most csupa félszeg izgalom volt, csupa ijedt zavar; harctérről hozott idegesség vagy egy helyzet okozta, melybe nem tudta magát beletalálni? Új, érthetetlen, zavaros és gonosz helyzet! A parolis katonablúz alá elfelejtett aznap fehér gallért venni; keshedt kardbojtján babrált ideges ujjakkal, amíg beszélt; konyult bajusza reszketett, homlokán fénylett a verejték. Leültettem. A sapkáján dobolt, szakadozva beszélt, közben kétszer is felugrott.
– Nem is tudom, úgy szóljak-e, mint ideggyógyászhoz… vagy mint törvényszéki orvoshoz, kérem… mert mindkét minőségben… Igen! Elmondom, kérem! A feleségemről van szó…
Megnyugtattam. Szivarral kínáltam, de nem akart; én gyújtottam rá helyette! – Beszéljen el mindent, elejétől kezdve és nyugodtan – biztattam „idegorvosi” hangon és minőségben:
– Két héttel ezelőtt érkeztem a Kárpátokból; tíz hónap után három heti szabadságot kaptam. A feleségem…
– Kérem! Nagyon figyelek – de nyugodjék meg kissé!
– Igen. A feleségem a vonatnál várt, hazahozott. Oly boldog voltam. Örültem a kis lakásunknak, az üveges verandát mindig úgy szerettem; és hogy itthon rend volt azalatt, míg odafenn a véres szörnyűségek… És fiatal, kedves feleség, aki várt… Szerelemből házasodtunk össze nyolc évvel ezelőtt; civilben jó hivatalom van, kárbecslő vagyok a biztosítónál; gyerek nem volt, de adósság sem; jól éltünk, kétszer fürdőzni is küldtem. És akkor kiütött a háború.
– Harctérre vitték?
– Nem mindjárt, csak a múlt őszön. Most vagyok először szabadságon, s az első nyolc-tíz nap olyan szépen telt. Azaz, hogy… tán csak én voltam boldog! Ha most jól visszaemlékezem, a feleségemen látszott valami… valami levertség, szomorúság, aggódás… És egy este… bevallja nekem, hogy megcsalt!… Hogy nem tehet róla, nem akarta, rákényszerítette az akaratát a másik, az a gazember… míg odavoltam!… Hogy engem szeret változatlanul; gyűlöli a másikat, de nem tehetett mást. Valami egész különös módon, ahogy csak regényben olvasni, szuggerálta egy idegen… Hát lehetséges ilyesmi, orvos úr?
– Erről kívánja a véleményemet? Hát ezek a dolgok bizony komplikáltak, tisztelt uram, és nem állnak ma még teljes világosságban a tudomány előtt.
– Szóval… hát nem lehet…
– Mindenesetre ismernem kell az összes körülményeket. De azt előre megjegyzem – az önvallomás nem föltétlen bizonyíték. Kivált ilyen esetben egy gyönge idegzetű női egyénnél.
– Igen, igen… lássa, orvos úr, ez igaz! – kapott a szón lelkendezve. – Ilyesmit gondoltam én is először. Az asszony előadása oly zavaros volt, oly homályos, és ha a részletekről kérdeztem, csak sírva fakadt. Azt mondta, csak engem szeret, jobban, mint valaha… és oly szörnyű lelkiállapotban volt, látszott rajta… nem mertem bántani. Még öngyilkos lehet! És ha a másikról beszélt, a szeme szikrát szórt a gyűlölettől, egész kikelt magából. Az… egy ötvennyolc éves öregúr, kérem, egy agglegény; ismertem is futólag – egy házban lakott velünk ezelőtt, csak nemrég költözött el. A feleségem huszonnyolc, kérem, harminc évvel fiatalabb nála… és mindig kifogástalan asszony volt, soha rossz hírnek még árnyéka sem fért hozzá… Hát nem hittem neki. Vagy nem egészen… és olyan fáradt voltam, nem is akartam gondolkozni rajta. „Ez tán annyira ártatlan vagy lelkiösmeretes – mondtam magamnak –, hogy nem is tudja, hol kezdődik igazában a bűn. Csak feketíti magát, idegességből… De engem szeret, az látszik és háború van, két hét még a szabadság, és egyszer úgyis mind meghalunk!” Talán nem is gondolkoztam ilyen világosan. Hisz valaminek kellett történni köztük, azt jól láttam, de nem tudtam rá haragudni. Akkor éjjel hajnalig sírt, és úgy szunnyadt el a karomban… és én másnap nem említettem neki a dolgot. Úgy látszik: egészen megnyugodott. És erre tegnap, tegnap délben, orvos úr… ezt a levelet kapom. Az a vén gazember!… Azzal kezdi… ő „emberi kötelességének” érzi bevallani szerelmi viszonyát a feleségemmel… itt van, tessék elolvasni! Hogy ő már írt nekem a harctérre is, de úgy látszik, nem kaptam meg a levelét; másképp nem tudná mire vélni, hogy még mindig együtt vagyok az asszonnyal… Így, kérem… ilyen egészen nyíltan! Hát mi ez? Hát én ezt nem értem. Lehetséges ilyesmi?
Elgondolkozó, komoly képpel forgattam a kezemben a finom papirosú szürke levelet, kétszer is végigolvastam pár aprótetűs sorát, közben lassan emeltem számhoz a szivarom. Ez mind jó; ezekkel elmerülést, foglalkozást, komolyba vevést jelez az ember; lám, az én kis idegorvosi trükkjeim!
Végre azt mondtam készséges, biztos hangon: „Rendben van!” A főhadnagy arca szinte felderült.
– Igen! – ismételtem. – A dologgal foglalkozni fogok! Mint eset igen érdekes és nem mindennapi. Hanem ami a házasélete szentségét illeti, uram, a „becsületét”, ahogy mondják – hát ott nincs baj, efelől már most majdnem biztosra megnyugtathatom. Nem szoktam tévedni; végre is, húszéves szakmám! Legyen csak egész nyugodt! A dolog már csaknem világos előttem, minden összefüggésével, csak néhány apróság híja. Egy-két napig várhat, ugye? Holnap vagy holnapután, mikor éppen úgy ráérnek, jöjjön el megint ide őnagyságával együtt. Majd elbeszélgetünk. Őt mindenesetre látnom kell, ez természetes, ugye? No, és akkor majd elmondom, mi a véleményem az egész dologról, erről a csacsiságról – pardon! Ezt a levelet szíveskedjék nálam hagyni! És addig is, az Istenért, ne tragédiázzon, semmi ok rá; és őnagysága életét ne keserítse. A viszontlátásra, főhadnagy úr!
Megragadta a kezem, ó „csöpp híján kezet csókolt” – alig találta meg az ajtót.
Pedig csupa orvosi „fogás” volt még akkor, amit mondtam. Még semmit sem láttam, még ötletem se volt úgyszólván, de éreztem, hogy lesz. Az ilyesmiben valahogy… biztos lehet az ember, ha húszesztendős rutinja és (istenem), egy kis tehetsége van hozzá.
Másnap, természetesen, ők voltak az elsők a várószobámban, úgy ültek ott egymás mellett a nagy bőrdívány mélyébe süllyedten, lehajtott fővel, mint két ítéletre váró – az én szegény kis megrémült házaspárom! Ezek a rendes, derék kispolgári népek, így kizavartan, meggyötörve, mint két árva káposztapalánta, ha a jó melegágyból kihúzzák, hova legyen. A kis jó meleg életükből, hol még adósság se volt nyolc éven át, és most egyszerre minden őrület – világháború, idegzavar, öregember szerelme: beteg, gyűlölködő, rossz szerelem… Szegénykéim, ti!…
Bekérettem az asszonykát külön. Kissé molett, szőke, kedves arcú; most láthatólag rossz színben; álmatlanságtól karikás szemekkel. Kértem, ne féljen tőlem, mondjon el ő is mindent, bizalmasan, mint orvosnak, mint emberbarátnak, aki megérti az effélét stb. Fulladt hangon kezdte, de aztán egyre gyorsabban beszélt, szinte hisztériásan.
– Úgy gyűlölöm. Senkit a világon úgy nem gyűlölök, utálok! A vén bűnös, haramia!… Rám lökte az akaratát… messziről… beteggé tett! Mint a holdkóros, olyan voltam… Mások figyelmeztettek, óvtak; a fivérem szidott: mi dolog az, egy idegen úrral sétára, kávéházba menni? Hadiasszonynak… a jó ura harctéren; mit szól a világ? És én nem akartam, nem akartam, a fogamat vicsorítottam össze dühömben… de mikor eljött az az óra, fel kellett öltöznöm; menni! – És meglett minden… amit csak akart, ó, istenem. És az uramat, ezt a derék, jó szép embert most tönkretettem. De legalább a magam életét is! Bevallottam mindent, nem bánom most már… ha kidob is az utcára… Kellett, hogy elmondjak őszintén mindent.
– Kellett? – Hm! Mondja, kedves nagyságos asszonyom; feleljen most őszintén egy kérdésemre! Tényleg az történt maguk közt, amit a törvény házasságtörésnek bélyegez? Hiszen ért…
Kissé megrezzent. Rám nézett tágra nyílt, ámuló szemekkel, mint az álomból ébredő.
– Én azt mondom, ami igaz… ahogy tudom… én nem mondhatok mást!
– Emlékszik pontosan a részletekre?
– Nem vagyok kisgyerek, orvos úr… (Már valami kislányos, ijedt dac is rezgett a hangjában.) Én bevallottam őszintén szegény, drága uramnak! Ha kidob is az utcára…
– Helyes; ezt tudom! De mondja el szépen a dolog részleteit! Én orvos vagyok, öreg ember.
– Én… ne-em tudom!… Nem értem, mit akarnak!… – hebegte. Riadt aggodalom ült az arcán, gyötrelmes zavar; meg kellett szánni.
– Azt akarom, hogy emlékezzen! – kiáltottam rá keményen és homlokára szegzett tekintettel. Megtámolygott ültében – és már ott rázta a heves, csukló zokogás a pamlag sarkába temetett arccal. Szegény kis jószág! – Csendesen vártam, míg véget ér a roham; közben élveztem azt a jóízű kis örömet, azt a fellelkendezést, amely ilyenkor szokott rám jönni; mikor így kezd kivilágosodni bennem valami. Lelki csomók ágabogai, bonyolultnak látszó dolgok, ahogy sorjában kisimulnak, a szálak szétválnak és új szép kis összefüggésekbe szedődnek. És ez az új csinált, mesterkedett – mint minden orvosság; de az én művem. Mintha író volnék vagy muzsikaszerző; nem, inkább számokkal játszó vagy csak kártyakeverő! Mindegy; az orvosságot be tudom adni; fölkavart beteg sorsot, beteg életet és ideget mennyiszer meggyógyítottam már így! És az igazság? – Az Isten dolga; elvont és idegen, mint Ő; mit kezdjen vele az ember? Kinek használ? – Jót tenni, jót tenni, segíteni, igazítani, megnyugtatni, ha már ezt vállalta az ember kicsike princípiumul, kicsike életében, mert mi egyebet vállalhatna?!… Mát tudtam, hogy mit fogok itt mondani; egy kis áldott valószínűség, enyhe szuggesztió; ez a dolgom! Egy kis séta kell ilyenkor a szabadban, hogy egyszer átgondoljam; de itt még négyen-öten vártak, új betegek szállingóztak; más-más írért, olcsó orákulumért, áldott bolondításért.
– Most szépen megtörülni a szemét, és kimenni a kis urához! Nem zaklatom tovább; a doktor bácsi nem rossz ember! Most elmennek szépen egyet fagylaltozni, együtt, karonfogva; sétálnak egy nagyot a Városparkban. Hét óra után, mikor a betegeim elmentek; úgy fél nyolc felé nézzenek fel még egyszer, ha úgy tetszik. Ma tisztába jövünk! Nem kell mindjárt minden csacsiságnak felülni és idegeskedni! No, lelkem…
– De orvos úr, én…
– Pszt! Hall-gatni! Tenni, ahogy mondtam!
Hét előtt értem haza este; az én katonám már ott várt természetesen; ezúttal megint az asszony nélkül. Hazaszállította – magányos akart lenni, erős és igazat látó: férfiú!
– Végiggondoltam a dolgát – kezdtem bizonyosan igen jókedvű arccal –, feldolgoztam az esetét magamban; most már tisztán látok. Hát nincs semmi, de semmi baj! Az egész dolog a házasságtöréssel: mese; egy szenilis, tehetetlen vén bolond ügyefogyott ravaszkodása. – „Ó… de! – hebegte a férfi, és levegő után kapkodott. – Hiszen akkor a feleségem…”
– Nem hazudott önnek, legyen nyugodt! És mégis úgy van, ahogy mondom!
Kissé elhülyült képpel meredt rám.
– Hallgasson meg, uram! Bármilyen alkalmas körülmények közt is csak olyan dologra lehet valakit sikerrel szuggerálni, amelyre kissé (hogy mondjam népszerűen?…), kissé maga is hajlik, legalább titokban, noha tán nem is tud róla. Próbál megérteni? No mármost: egy ilyen asszonyt, mint őnagysága, ilyen hűséges hajlamú, ártatlan szívű nőt, az urába ennyire szerelmest – ekkora vad gyűlölettel a másik iránt –, nem; határozottan pszichikai képtelenség volna testi szerelemre kényszeríteni, a bűnre, szóval (ahogy ezt nevezni szokták). Önnek pedig ez a fontos, ugye? Kávézások, séták; külsőségek, ez mind meglehet, ilyesmi nyilván történt is, de semmi több! Hiszen olyan fokú szuggesztió különben is – csak teljesen öntudatlan állapotban képzelhető el, az emlékezet kikapcsolásával. De mit beszélünk? Hisz nem is emlékszik önagysága, dehogyis emlékezik, csak állítja erősen, de a részleteknél megijed, zavarba jön. Miért állítja hát mégis ezzel az ideges, kétségbeesett csökönyösséggel önmaga ellen? Mert erre a vallomásra csakugyan kényszerítve van, ez idegen akarat, idegen rábeszélés műve, annak az idegennek rossz szenvedélyű vágya és világos szándéka.
– Hát ezért?… Hát ez a nyitja?… Hihetek önnek, orvos úr?
– Ha hozzám fordult, végre is; köteles hinni, ugye?…
– Igen, kérem! – bólintott engedelmesen.
– Nem tűnt fel önnek, mennyit emlegeti szegény asszonyka azt az „utcára kidobás”-t? Ez, ez kellene annak a vén bűnösnek (a szerencsétlennek), hogy ott legyen az utcán, kidobva, védtelenül, kiszolgáltatva az ő kedvének. Úgy tán (azt reméli), elérheti azt, amihez eddig kevés volt minden akarata, ideges befolyása. Ugyan kérem! Ha egy ilyen ember eléri a célját egy csinos, férjes asszonynál – azt hiszi, siet azt bejelenteni a férjnek, leveleket firkálni a harctérre? Ördögöt! Hallgat magának szépen! Nincs igazam? De így – hisz látnivaló, hogy a dühös kielégítetlenség ragadja őrültségekre szegény, vén bolondját! Az „utcára dobatni”, hogy aztán nagy kegyesen magához kaparinthassa a védtelent. Ohó!
– Ohó, hogyisne!… De hogy mennyire világos mindez, igazán! Nem, lehetetlen máshogyan elképzelni! Ó, köszönöm, köszönöm!… Már magam is teljesen így látom.
– Hát persze hogy így látja! A szegény menyecske pedig nagyon megszenvedett az öreg mefisztó furcsa praktikái közepett, az idegei szörnyen megsínylették.
– Mit csináljak, orvos úr? Adjon tanácsot!
– Küldje valami jó szanatóriumba, ha a szabadsága lejárt. Vagy falura, rokonokhoz, mindenesetre jó messzire innét.
– Igen, kérem! De mégis – mit lehetne csinálni?
– A másikkal? Vagy úgy?… Ön tehát bosszúra gondol és hát – igen – hisz ez is az én szakmám! Aki bűnös, lakoljon, mi? Hm! (Szegény megkergült öreg, ez bizony belemászott!) Hát például – ezzel a levéllel el lehet menni akármelyik ösmertebb ügyvédhez, rágalmazási pör, a bizonyítást nem fogják megengedni, az asszonynak el se kell menni a törvényre (majd írok bizonyítványt, hogy rosszul hatna az idegeire) – különben is, én leszek a szakértő orvos. Négy hónapot csücsülni fog a kis öreg, mint a parancsolat. Azalatt kigyógyul a hóbortjából. Így rendben van?
– Teljesen! Nagyon, nagyon köszönöm! Visszaadta a boldogságom, a házi nyugalmam, orvos úr. Nem mondhatom el, micsoda hálával…
– Három látogatás díja, szakértői tanács satöbbi, összesen harminc korona. – És fogadja szerencsekívánataimat! Az öregúr ülni fog bizony, szegényke! Az se lehet jó – ilyen vén fővel így meghabarodni; ő is vergődhetett, hm! Ha hozzám jönne, tudnék neki is néhány jó tanácsot, okos mentséget a szájába, egy egész ilyen kis „csalhatatlan” logikai építményt. No, semmi! Ajánlom magam, főhadnagy úr!