Ugrás a tartalomhoz

Egy hadi ember jó barátjának

A Wikiforrásból
Egy hadi ember jó barátjának
szerző: Barcsay Ábrahám

         Orczy Lőrincnek
 
Nem tudom, Mecénás! Kilenc Szűzek közül,
Kik táncokat járnak a Parnasszus körül,
Midőn fáradt testem munkában majd eldűl,
Melyik jelenik meg nékem onnan felül.

Nem tudom, én kinek köszönjem kedvemet,
Hogy a harcokról elfordítván elmémet,
És sugallásával élesztvén lelkemet,
Fűzött szókban küldöm hozzád levelemet.

Miolta Császárnak napszámosa lettem,
És fényes sisakját homlokomra tettem,
Attól, amit régen oly nagyon szerettem,
A vers-csinálástól kedvem elvesztettem.

Esméretlen nékem a szóknak mértéke,
Nincs itt a gyönyörű Múzsáknak rejteke,
Nem látszik e tájon Murány s Örs melléke:
Hanem a szomorú tábornak környéke.

Rettentő munkákra készítnek bennünket,
Most megkeményítik egészlen testünket,
Hogy könnyen hordozván vasas-tekenyőnket,
Majd messze vihessük hírünket-nevünket.

Róma katonái így nem gyakoroltak,
Mikor száz nemzetet erővel hódoltak.
Sem mikor bolondul kétfelé pártoltak,
S önnön-rabságokért dühösen harcoltak.

A szép hajnal alig rubintos ágyából
Kél fel mosolyogva szerelmes álmából,
S csak annyit részesül napnak súgárából,
Hogy szőke fürtöket fodorhat hajából:

Midőn már énnékem egy trombitaszóra
Mint erős bajnoknak kell ugranom lóra,
S egyaránt ügetvén ugarról tallóra
Csakhamar érkeznem Nyitráról Jatóra.

Mikor habos lovam ott megállapodik,
Elmém gondolkozni ugyan iparkodik,
De testemben lelkem hasztalan hánykódik,
Mert csak útitársa baján szomorkodik.

Nem jut itt ő szegény olyan magasságra,
Melytől tekinthetne bátran igazságra,
Mert őtet az Isten kemény szolgaságra
Ítélte e földön, míg jut szabadságra.

Szabadság! Szabadság! lelkem urasága
Nyilván nem lesz egyéb, hanem boldogsága,
Midőn elomladoz mulandó rabsága,
Melyből elfogadja mennyeknek országa.

A testi miben áll, hol van, s hol bujdosik,
Könyörgök, Barátom! írd meg, hol lakozik:
Én azt tartom, hogy csak pusztán mulatozik,
Árnyék, hidd el, ami másutt találkozik,

Kérdezd bár Korzika és Lengyelországtól,
Kik sírva búcsúznak még a szabadságtól,
Hogy ki menti majd meg kegyetlen rabságtól,
Ha megvakíttatnak fényes jobbágyságtól.

Úgy tetszik, az ember olyan mint a madár,
Ki csak azért fütyöl kalickában hogy vár
Egy társat magának, de általa mely kár
Lesz, midőn madarász sok ezeret bézár.

Így van éppen a mi dolgunk királyokkal,
Úgy bánnak ők velünk, mint a madarakkal,
Sőt kedv szerint tésznek szépekké tollakkal,
Vagy irtóztatókká körmekkel s orrokkal.

Talán azért vagyon annyi sas címerben:
 
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
 
Nemrégen kérdezte egy kínai pogány,
Hogy van, hogy nálatok annyi sas, oroszlány,
Párduc, tigris, sólyom, belénd, bika, sárkány
Vagyon címerekben és oly kevés bárány?