Egy gyár története

A Wikiforrásból
Egy gyár története
szerző: Thury Zoltán

       Két ur beszélgetett egy tágas verandán, a miről majdnem egész Pestet látni lehetett, meg Kőbányát is. Messze a felső vezetékkel járó villamos kocsik rakétaszerü sistergését s nappal egy-egy finom kis füstpászmát Rákoson tul, a hol már beépítetlen, szabad területre szabadulnak ki a városi vonatok, meg Budát, a várat s a két város között a Dunát egymás sorjában a sok hiddal. A veranda alatt lankás diszkert sok rózsával, keskeny utakkal s apró bokrokkal, a mik közül az egyikbe éppen most ugrott be egy gyerek. Zsupsz, éppen a közepébe. Ebből se lesz többé soha ugynevezett diszcserje, a min piros a levél, zöld a virág. - Az asztalon egy üveg bor volt és két pohár s a férfiak szivaroztak s meghányták-vetették az élet egynémely apró kellemetlenségeit. A vendég ur tanár volt, a házigazda pedig mérnök a kinek a kert alatt, a mellék utczába nyiló kapuval kis egyemeletes gyára volt. Ha északi szél fujt, éppen a veranda fölött hordta el a hosszu kémény füstjét. A gyárban cséplőgépek készültek s egyéb gazdasági szerszám. Dolgozott benne nyolczvan-száz munkás s derekas munkát végezhetnek, mert mig a másik utczában a világraszóló nagy gyártelep munkásai felét elbocsátotta, a kis gyáracskában uj mühelyt építettek valami ócska fáskamarák helyére. - Lennről gyerekzsivaj hallszott s azzal a fiatal emberrel együtt, a ki az elébb a bokorba ugrott, még három gyerek nyargalt el a veranda alatt egy spárgába kapaszkodva. Részben kocsisok, részben lovak. Az apjuk mosolyogva nézett utánuk a verandáról s fekete szőrrel sürün benőtt arczán csendes mosolygás vonult el, hogy letelepedjék a szemeiben, a melyekből kiragyogott az öröm, hogy: ime, milyen szépek a gyerekek.

- Meg kellene házasodni neked is öreg - mondta.

Az csendesen felelt.

- Nem lehet.

- Miért?

- Kicsi a fizetésem. Nem merem a nyakamba venni a felelősséget, a mi a házasságal jár.

- Hát kezdj valamibe.

- Mibe?

- Amihez értesz. Csinálj egy iskolát, vagy akármit, a miről gondolod, hogy tudsz hozzá. Próbáld meg, hogy a magad ura légy. Hogy a magad képességeiből magad lásd a hasznod. Ne kapjál annyit a munkádért, a mennyit adni kegyeskednek, hanem a mennyit az becsületesen megér. Én igy csináltam. Egyszerre csak otthagytam becses kenyéradómat, a ki pedig jól megfizetett s elhatároztam, hogy a magam ura leszek. Többre becsültem a képességeimet annál, mintsem hogy a munkáimat még inaskodással is pótoljam akárkivel szemben. Hogy én, az okos ember, folytonos készenlétben tartsam a kalapomat arra, hogy lekapjam egy kevésbé okos ur előtt, a ki azonban nagyobb ur, mint én. Hát egyszerre csak elhatároztam... Azaz, hogy legyünk egészen őszinték. Nem én határoztam el, hanem rákényszerítettek a körülmények. Csináltam itt egy gépjavító-mühelyt, aztán magunk is készítettünk masinát s most már kevés emberrel cserélek ebben a nagy városban.

A tanár nagyott nézett a mérnökre.

- Hát nem te hagytad ott a vasutat?

- Nem. Azt csak ugy hazudtam akkor. Elcsaptak.

- Mi az ördög!

- Jól tették, hanem a dolognak elég érdekes a története. - A zsebéből kihuzott egy nagyon közönséges, szürke kis órát s odamutatta a tanárnak. - Ez az óra mindennek a megmondhatója. - A füléhez tartotta s mosolygott. - Most talán éppen arról ketyeg. Hát igy volt...

Csinos szobalány jött ki bennről ezüst tálczával. Feketekávét hozott s letette az asztal közepére. Aztán kiosztotta a két csészét, czukrot adott az uraknak, konyakot kinált - s elment.

- Hát ugy volt - kezdte a mérnök - hogy néhányunkat leküldték hidat építeni. Mérnökök, segédmérnökök, rajzolók lehettünk vagy huszan, munkás pedig öt-hatszáz. Ott már hegyek között halad a Duna s a medre olyan szeszélyes, mint valami hegyi pataké. Némely helyen az öles ruddal értük a fenekét, másfelé, pár lépésnyi távolságokban pedig harmincz-negyven ölnyire sülyedt le benne az ólom. Itt-ott szeszélyesen sziklák állottak ki belőle - alacsony vizállásnál. Ha nőtt a viz, recsegve szakadtak össze egy-egy ilyen víz alá bukott alattomos kövön a tutajok s éjszakánkint egy-egy csónak is, a min dohányt, pálinkát csempésztek át tulról. Hallottuk, hogy ordít egyet-kettőt a szerb: Segítség! - aztán csend. Az volt a föladatunk, hogy két hidláb számára keressünk helyet a mederben. Egy sziklát, a mire ráépíthetünk s egy mély talajt, a mibe biztos alapot verhetünk le. Fennről sürgettek, hogy mit körülményeskedünk annyit. Azt is megmondták némely hivatalos irásban a sorok között, hogy csak a napi-dijak miatt huzzuk-halasztjuk a munkát, pedig hát szivesen otthagytuk volna már magunk is azt az istenverte vidéket. Kocsin, jó lovakkal három órányira volt a legközelebbi város. Mi künn laktunk a parton, sátrakban s rettenetes ételeket ettünk, italokat ittunk és késő őszszel meg kora tavaszszal majd az ujjainkra fagyott a czeruza, ahogy a rajztáblák fölé hajolva, dideregve szerkesztettünk meg egy csomó roszabb és még roszabb tervet a hidlábakhoz. Éppen csak a tél legszigorubb pár hónapjára huzódtunk be a városba, hogy távolról próbáljuk meg megtalálni azt a megoldást, a mit a folyam partján hiába kerestünk.

Azaz, hogy dehogy a partján. Benne. Egész nap vizen voltak a kirendeltség kis vascsónakjai s mértük, jegyeztük, rajzoltuk a medret. Künn pedig egy körülményes öreg ur tötyögött naponként két-három óra hosszat. A mindnyájunk feje fölé kirendelt ur, a munka vezetője. Méltóságos ur volt s halvány fogalma se arról, hogy voltaképpen mit is csinálunk. Egy ember, a ki nagyképüségével tette magát tekintélyessé. Hümmögött, monoklit vágott a szemébe, ha a rajzokat eléje terjesztették s a fiatalabb fiuk állandóan azt cselekedték meg a tréfa kedvéért, hogy a legképtelenebb matematikai terveket jegyezték föl a rajzpapir szélére. Kaczagtak a háta mögött, de azért messze lekapták előtte a kalapot és hajlongva, az alázatosságban egymást tul liczitálva tudakolták a becses egészségét s minden mondatukban előfordult az, hogy: méltóságos ur, méltóságos ur... - Én azt mondtam neki, ha éppen találkoznom kellett vele: tanácsos ur, a mire ő nagyot bámult. S lassan megfordult és utánam nézett még akkor is, a mikor már rég elmentem s lehullott mögöttem a sátrunk ponyvaajtaja.

A mikor elkészültem a tervemmel, a mire határozottan rá volt rajzolva a hid vonala, két olyan kollégának mutattam meg előbb, a kiket sokra becsültem. Egy kicsit elgondolkodtak rajta s azután elismerték, hogy jobban nem lehet megoldani a dolgot. Költséges, de ha becsületesen megcsinálják a tervet, nem kell attól tartani, hogy az első tehervonat alatt leszakad a hid. Nem is a hid, hanem a hid lába. A mérnökök vitték el a tervet a méltóságos urhoz, a ki hosszasan bámult reá a monoklin keresztül s aztán kegyesen bólintott - s harmadnapra telegrammbeli utasításra megkezdtük a munkát. Az én terveim alapján és az én vezetésemmel.

A nem igen széles, de annál szilajabb folyó medrében szabaddá kellett tennünk egy vonalat. Nemcsak a hidlábak helyét, hanem az egész utat, mert gondoskodni kellett arról is, hogy a viz sodra csekélyebb legyen a mi vonalunkban. Ne mossa a köveinket, czementünket tulságosan gorombán. Tehát meglehetős mélyen kiismertük és leegyengettük a talajt. Ez a leegyengetés körülbelül azt jelentette, hogy az életem állandóan veszedelemben forgott. A csónakom mögött másik csónak úszott a dinamittal. Magamnak kellett vigyáznom arra a munkára, a hogy besülyesztették a viz mélyébe a robbantó anyagot, aztán a hogy elhelyezték benne a gyujtózsinórt s azonközben vigyázni arra is, hogy hozzá ne verjem magam valami sziklához, a mi a kiismerhetetlen, kavargó, iszapos vizben könnyen megeshetett. Másodperczekre volt kiszámítva minden, az ut vissza, aztán a dinamógép munkája s mondhatom, hogy nem vagyok ideges, hanem azért néha pokrócz-goromba voltam. - A kivitelben már osztozkodni akart velem a méltóságos ur is. Állandóan ott lábatlankodott s bekiabált nekem a folyó közepébe mindenféle bolond utasításokat, a min jót mosolyogtak a háta mögött a fiatalok s azt is megkisérlette néha, hogy keresztülhuzza a tenkintélyével valami intézkedésemet. Ilyenkor azt mondtam neki: - tanácsos ur ehhez nem ért. - Egyik vállába huzta be félig a fejét s onnan nézett ki rám, aztán hallottam, hogy panaszolt: - Geller goromba. - Azt is mondta, hogy az ő idejében is fejlett volt már a technika s a csirke rosszul teszi, ha oktatni akarja a tyukot... Csodálatosképpen azonban ugy vettem észre, hogy azért még se haragudott reám. Sőt mintha többre becsült volna, mint a többit. Néha rajtakaptam azon, hogy rajtam pihen a szeme. Mintha gyönyörködött volna bennem - s egyszer, a mikor a rettentő hideg elől a városba vonultunk s egyéb szórakozás hiján szinházat pártoltunk, a kocsiján vitt haza és világosan értésemre adta, hogy a munka, a mit csináltam, olyan szép, hogy a mint befejezzük, főmérnök leszek. Erre ő már mindent előkészített. - Régen vártam erre s jól esett, hogy nem hiába. El is határoztam, hogy ezután kiméletesebben kezelem az öreget. Nem a főmérnökségért, végre is az úgyse tőle függ, hanem mert tudok én kevésbbé rideg is lenni, ha akarok. S csakugyan, a mikor ujra kikerültünk a hidhoz, már azt mondtam neki, ha valami bolond utasítással veszélyeztette az egész munkát: - tanácsos ur, aggodalmas nekem ilyenformán a dolog. Talán jobb volna, ha igy meg ugy... Azt csináltam, a mit jónak láttam, hanem a környezet előtt nem kellett annyira pirulnia az öregnek, mint azelőtt.

S ezek után mégis egyszerre csak hirtelen elcsaptak. Tudniillik egy nagy gyöngéje volt még az öregnek azonkivül, hogy gyöngén állott tudomány dolgában. Az órája. A szerint kel föl a nap. A hogy ő mondani szokta annak idején, előbb fölkiált a hegy mögül: - Tanácsos ur, jöhetek? - A méltóságos ur arra előveszi a szarvasbőr tokból az órát, a zacskóval megtörülgeti kissé, alul, fölül, belül is, aztán rápillant és visszaszól: jöhet, vagy: még várjon három másodperczig. S arra aztán vagy kibuvik rögtön a láthatára tányérának széle fölé a nap, vagy vár még három másodperczig. Az én kollégáim alaposan kihasználták az öregnek ezt a késői szerelmét az órája iránt. Futkostak hozzá a maguk óráival s fontos sietséggel kérdezték: - hány óra, méltóságos ur? - Aztán hozzáigazították a magukét az övéhez s mentek tovább tüntetve avval a boldog öntudattal, hogy jó helyre fordultak fölvilágosításért. Az öregur pedig büszke megelégedéssel tapasztalta, hogy az órája az egész kirendeltség minden órája fölött uralkodik. Diktál a többinek, a mint ez illik is, mert hát ilyen óra, de micsoda óra...

Egyszer, a mikor éppen csoportban diskuráltunk, egy kis technikus szalad hozzánk. Kezében az órája s utat furva magának a sorokban s olyan lihegve kérdi, minta ettől függne nemcsak a hidunk, hanem az egész világnak a sora: - Méltóságos ur, hány óra? - Mosolyogtam, hogy hogy nem ég ki a szeme ennek a fiatalembernek, de önkénytelenül magam is az órám után nyultam és a mikor az öreg ur nagy körülményesen kihámozta az óráját a tokból s megadta a feleletet, hogy: hét óra ötven - csendesen rámondtam: - ötvenöt.

Szörnyü csend lett. A tanácsos rám bámult, aztán a monoklihoz emelte az órát, hogy jobban megnézze. A hogy nézte, puffadt arcza kipirult s gőgös határozottsággal tisztán csak a kis technikushoz beszélve, dunnyogva ismételte:

- Ötven.

Nem hagyhattam annyiba.

- Ötvenöt.

Azt hittem, hogy veszekedni fogunk egy kicsit, mint két olyan ember, a ki nagyot tart az órája pontosságára, hanem az öreg ur leejtette szeméről az üveget s mindkét kezét belesülyesztve a nagykabátja zsebébe, elsétált tőlünk. Vissza se nézett s harmadnapra egy ukázzal mást bizott meg a munka vezetésével. Én néha kisétáltam a partra, megnézni, hogy mit csinált az utódom. Ott ügyetlenkedett szegény. Nem is csoda. Én jártam azt az utat odáig, nem ő. Egy hétre rá bizalmasan fölszólítottak Pestről, hogy kérjem a nyugdijazásomat. A fegyelem és a fölebbvalóval szemben illendő tisztesség ellen vétettem. Megtettem nekik.