Egy estém Pesten
szerző: Krúdy Gyula
A gyorsparaszt, aki szekeréről a „Tigris” fogadónál letett, ostorpattogással elhaladt, nagy útja van még ma. A lámpásokat gyújtogatják a botos emberek, a téli liget fölött halkan emelkedik a hold, és bágyadt tekintete egy percre megáll a kálvinista torony csillagán. Vajon jegyzi-e valaki Pesten a hold állását, jövését, menését, hogy abból időjárási jóslatokat következtessen, mint a napokban elhunyt öreg ügyvéd úr, báró Purczell negyven esztendeig figyelte az ég esti vándorát? Egyáltalában nézik-e Pesten a holdat, mint faluhelyen, magányos tanyán a hold megjelenése csaknem felvonásnak számít az esti szórakozások között? A holdba nézek, és többé nem látom benne azt az embert, aki gyermekkoromban még állandóan hegedült. Hová lett a fáradhatatlan hegedűs a holdvilágból? Sóhajtok, és arra gondolok, hogy a színes, furcsa mesefelhők sem láthatók többé hajnalonkint, amelyek az ifjú vadászt a nedves réteken egykor kísérték. A hegedűs még ma is buzgón vonja nótáját a holdban, de csak a fiatal, üzekedő erdei vadak és bodros nyakkendőjű fiatalemberek hallják, akik kecsegeorrú cipőben várják az utcasarkon a varróleánykát. Vajon szokás manapság holdtöltekor ablakok alatt csavarogni? Nem gondolnám, mert a fiatalembereknek egyéb tennivalójuk van. Holott akkoriban volt jó dolguk a nőknek, mikor minduntalan ólmot röpített a szívébe a gavallér, vagy sírt, szenvedett, szeretett, költeményt olvasott, és a líceum nyurga ákácai alatt Des Grieux történetén gondolkozott... Azóta se divat a vadászfegyvert vízzel megtölteni, tönkremenni, az árvák pénzét elkártyázni, hajójegyet hordani a szív fölött az „Újvilág” nevű gőzhajóra: ─ nő miatt. A férfiak okosodtak meg, vagy a nők lettek jobbak? Senki sem mondja többé téli délután, hogy a pármai ibolya a kedvenc virága? A táncosnők nem viselnék többé a kékrókát? Az aranymívesek boltjai többé nem a legragyogóbbak Pesten, míg a suszterek operai fényben úsztatják ablakaikat, és többen állnak meg a hentesek kirakatai előtt, mint ott, hol a drága selyem hullámzik a Belvárosban. Hová lett Pestről a nábob, aki francia pezsgővel öntötte tele a színésznő fürdőkádját, hová lett a mulatóhelyek csillagaiért rajongó gavallér, aki később a nagybőgőt hordta a banda után, vagy lengő, deres bajusszal, rézpitykés istállómesteri kabátban pattogtatja ostorát a manézs közepén, mialatt az öreg szürke ló megszokott tempóban nyargal a hervatag lovarnő tüllszoknyácskája alatt? A férfiak előbb megkomolyodtak, alig fogadták már a keménykalapos fiákeres udvarias köszönését, a Herzmann-orfeum elmúlott és vele lovag Des Grieux, aki ingujjra vetkőzve, céltalanul tologatta a zöld posztón a golyókat, míg a különszobából hölgyének éneke hangzott... És most, midőn a vasúti kocsik sietve kattognak katonával megrakottan észak és dél felé, a lovagot is felöltöztették a szentek és a gyermekek csukaszürke színű, háborús ruhájába, hogy bűneiért megvezekelve, megtisztulva, hősi halált érve: Des Grieux is az égbe szálljon.
Tehát a régi „Tigris” fogadó előtt álldogáltam, amelyet még a forradalom előtt lebontottak. Néhány lépést tettem, míg elhagytam az árnyakat, szellemalakokat, amelyek a félmúlt Pestből körüllengettek.
A nagykörúton megyek, estve van, az úri prímásokat már beretválja valahol a borbély, a színházak hátulsó részein az ajtók sűrűn ki- és becsapódnak, a kis moziból reménytelenül hangzik az életunt zongoraszó, sétára indul a tévedt nő, mint a régi novellákban írták, és hajdani imádottam, a Coeur-Dame, a pesti delnő kiszáll illatos fürdőjéből, hogy napkeleti madarak ezüstjével ékesítse hajdíszét, mielőtt elfoglalná helyét a színházi páholyban... És ez talán nem is olyan szomorú, amint a férfiak szentté avatandó virága ott messzi a lövészárokban képzeli: Pest megszokta a háborút, megszokta a családapákat és bajusztalan ifjakat látni, amint fegyverbe állnak, a hősöket és a gyávákat, Höfer jelentései előtt többé nem tolong a nép az Erzsébet körúton, ideges rémhírterjesztők és háborúszakértők publikum nélkül maradtak térképeik előtt, már vígjátékot játszanak a Lipót körúton, a déli napfényben locsognak a nők az Andrássy úton, és látszólag minden rendben van a városban, senki sem halt még éhen, sem veréb, sem ember... hová menjünk tehát estére szórakozni?
A kerek hirdetőoszlop az utcasarkon barátságos útmutatója a pesti embernek.
Tehát nézzük a színlapot, mintha egy idegen, hideg szép városba érkeztünk volna estvére, és a fogadóban lemosván az útiport, mindenütt szívesen látott aranyakkal a mellény zsebben és arcunkon jámbor mosollyal útra kelnénk ─ miután fájdalmas dolog az időt mindig naplóírással tölteni, mint a régi regényhősök, akik szerelmi bánat elől futottak.
A Nemzeti Színház fehér színlapját hiába keressük. Nincs ma előadás, holott egy művelt útitársnő a vonaton azt beszélte, hogy A peleskei nótárius-t okvetlen nézzem meg. De itt van a Vígszínház és a színlap a Délibáb utca 7. című vígjátékot három felvonásban hirdeti. Személyek: Sz. Varsányi I., Gombaszögi E., Csortos, Fenyvesi, Szerémy... Ha nem volna olyan messzire a színház, talán nyomban megváltanám a bilétát, hogy régi jurátus módjára lelkesedjek a hátsó sorban. Az út hosszú és időm van gondolkozni. Az egyik hírlapban azt olvastam, hogy a színdarab a vígjátékíró vele született jogánál fogva enyhíti a gúny keménységét, míg egy másik lap némi szigorral írja, hogy korai dolog az ápolónők fölött tréfálkozni. Egyszóval pesti darab, modern kisasszonyokról és furcsa emberekről, ismeretlen és nem szimpatikus miliő ─ holott én falusi ember vagyok, a nőket sólyomvadászaton vagy a harisnyakötésnél szeretem, és haragszom, hogy valakit Ilónak hívnak. Ah, de itt a Népopera és Rip van Winkle neve, mint egy ábrándos ifjúkori emlék ─ lágy szerelem vagy tavaszi utazás a Rajnán ─ köszönt a színlapról, és a kék hegyek szellemét Szoyer Ilonka énekli. Itt vannak ők mind, Rip, a csodavadász, Hudson kapitány és Richardson; bizonyára ma este is játszi bájjal hangzik, hogy: Szikla utakon vezet el a ─ nyom... A hirdetőoszlop előtt egy egész elmerült, tengerfenékre süllyedt világ emelkedik föl képzeletemben. Vidéki, fából épített színházak olajlámpásainak szaga keveredik a millflőr-parfőm illatával, Lisbeth tarlatán-szoknyácskája leng a szürke fejű, gyomorbajos karnagy pálcája fölött: a Népszínház kiskapuja, a budai aréna hársfavirágos udvara, ahol néha, forró nyári estvén kissé megnyitják a vaksi ablakokat az öltözőn a színésznők, és jó dolga van a nyurga fiatalembernek ─ és minden-minden, egy félig álmodott, félig átélt ifjúság buborékai, egy régen félretett regénykönyv megfülezett lapjai, ifjú költő kis szobája, szentimentális színésznő rajongása: ez volt hajdanában Rip van Winkle. Azonkívül öreg urak, régi színházi zsöllyebérlők a háború első idejében emlegették őt, a vadászt, hogy álmát, ez időknek átaluvását jó volna megpróbálni, háború után fölébredni, de Lisbeth ne púderozza haját. Hagyjuk aludni a holtakat, idős embernek szüksége van az éjszakai nyugalomra: nézzük, mit ígér még a színház.
Itt Helén neve a színicédulán. Igen, szép volt a regény, a pétervár-nizzai expresszvonat még akkor közlekedett, a nihilizmus, mint egy rejtelmes, havas panorámakép tűnt előttünk az ablakocskán, Sándor cár trojkája vágtat, nagyszakállú kozákok nyomában, és repül a nihilista bombája, hogy véresre fesse a kiömlő vér a mély orosz havakat. A színlap vígjátékot hirdet, vajon hogyan lehetséges a zordon, félelmetes és rejtelemmel teli orosz nihilistákat lengő, almavivás hangulatban elképzelni? Bizonyára kedves színdarab lehet, hisz többen írták, de nem szeretek olyan helyre járni, ahol a szerzők egymás között perlekednek, leszállnak a színicéduláról, és az arénába ugranak.
Hová menjünk tehát?
A kabaré vagy az orfeum, a nagymozgó vagy a télikert legyen a hely, hol robogva megjelenni lehet és a gukkeren át élénken szemügyre venni a pesti szépeket? Hol cseng az a dal, amelyet egykor régen hallottam, hol harangozik a színésznő nevetése, mint az erdei kápolna csengettyűje, hol van az önfeledt, boldogító mámor, amely hajdan ─ a háború előtt még ─ rózsaszínben vagy az ópium barna füstjében lengett a nézőtér széksorai fölött, és valóban érdekelt, hogy a trikónadrágos díva feleségül veszi-e a segédszínésznőt? A színész lépéseit komolyan figyeltük, amint a kulisszák mögött eltűnt, és Fedák kisasszony új ruháját szemügyre vettük. Hegedűs Gyula ha énekelt, Rózsahegyi fütyült, harmatos tekintetű Paulay Erzsi érzelmesen szavalt, mintha aranypirosba kötött drága verseskönyv szólalna meg a húgom szalonasztalán, a francia darabban bál volt, és a szép színésznők keringőt táncoltak, a frakk esténkint frissen jött meg a szabótól, és szokás volt a virág kelyhébe parfőmöt hinteni ─ hol van e szép idő, mikor operett-léptekkel járt fölöttünk az óramutató, és a hosszú vacsora alatt a bundás kocsisok fázósan csapkodták karjukat az utcán?
Háború van. Elgondolkozva megyek tovább, a testvéreimre gondolok, akik hadban vannak. Mily kár, hogy a kedves öreg Purczell báró már nem jár a kávéházba, hogy megjósolná, milyen lesz e hónapban az időjárás a lövészárkok között!