Egy ember a gyárban
| Egy ember a gyárban szerző: Thury Zoltán |
A Granischek-féle gyertyagyárban nemrégiben sztrájk volt. Béremelést követeltek a munkások meg egy bizonyos Kulitz nevezetü felügyelő elbocsátását. De azonnal. Az a baj azonban a gyertyagyárral, hogy ott nem egymagában dolgozik a munkás, hanem a feleségével egyetemben. Olyiknak még a felesége és az anyja, vagy az anyósa is a gyárban van alkalmazásban. Az igazgatóság tehát azt mondta, hogy: hát jó, csak renitenskedjetek. Annak azonban, a ki sztrájkol, minden pereputtyát kidobjuk a gyárból. Erre a hirre éhes asszonyokkal, lányokkal telt meg az utcza a nagy, komor épület előtt. Sováron bámultak a kapura, a mi előtt aranyzsinórzatu portás állott. Várták, hogy már dobják ki a bennlévőket és ők belülkerüljenek. Az éhes ember nem szolidáris a jóllakottal. Benn pedig megijedtek és a sarkukra állottak az asszonyok. Akkor történt, hogy az egyik vezéralakot, bizonyos Dubics nevezetű gyertyaöntőt iszonyuan pofonvágott egy kicsi, vézna, de mérges asszony, az egyik igáskocsisnak a felesége. S leszerelték a mozgalmat. Minthogy azonban időközben mégis kimaradtak némelyek, néhány uj munkást fogadtak. Többek között egy Gulyár István nevezetü embert is.
Egy kicsit elhagyatott formájú fiu volt. Olyanforma, a kin az első pillantással észre lehet venni, hogy régóta faczér. Erős, dagadós izomzatu lábszárain rövid is, meg szük is volt a nadrág, egészen kilátszott alóla a czugos czipő, a mit a bőrére huzott fel a harisnya hijján. Azonkivül egy nagyon piszkos, nyitott elejü ing fölött kék zubbony volt rajta, a fején pedig olyan fekete selyemsipka, a milyet a gépmunkások hordanak. Hanem gyönyörü szál gyerek volt. Az asszonyok eltátották a szájukat, a mint a többi jelentkező között megakadt a pillantásuk rajta a csoportban s némelyik mindenféle munkát keresett magának, csakhogy ujra meg ujra átmenjen az udvaron. Egy kicsit csak ugy a nagyjából kifaragott volt a termete. Nem finom, hanem izmos, csupa erő. Az arcza azonban szép. Piros, egészséges, szemei nagy fekete golyóbisok dus eresz alatt s a szája kicsi és olyan pirosak voltak az ajkai, hogy mintha rögtön kiserkedne belőlük a vér. S fekete, egy kicsit rendetlen, tisztán csak a természetre bizott bajusza volt... Ember, a kit se nevetségessé, se szánalmassá nem tudott tenni a nyomoruság, amiben pedig nyakig gázolt. Ugy látszott.
A direkcziónál mindjárt eleintén nem igen tetszett a viselkedése. Rövid feleleteket adott a kérdésekre s a hogy a menyezetet, meg oldalt a falakat nézte, a mig mondott egy-egy igent vagy nemet, nyilvánvalóan kimutatta, hogy utálta az uraságokat. Épen csak kényszerüségből áll velük szóba, mert hát másképen még se lehet bejutni a munkába. Gőgös s az afféle magunkfajta, ugynevezett burzsoának ellenszenves mosolygás ült az arczára, amig a munkakönyvét vizsgálták s aztán rántott egyet a vállán.
- Hát egy hét nem sok, annyi idő alatt már látják az urak, hogy érek-e valamit, vagy nem. Mit vesztenek? Elcsapnak.
Az egyik ur vállat vont s végignézett a többin.
- Igaz. Csakugyan igaz.
- No hát.
Besorozták a többi közé s Gulyár István másnap már beállott a gépházba. Nagyon utolsó embernek. Gépészek voltak fölötte, meg régebbi fütők s küldözték ide meg oda. Ugy bántak vele eleintén, mintha utban lett volna, hanem aztán hirtelen, mintha meghódoltak volna neki. Összenéztek a háta mögött s bizonyos tisztelettel szólottak hozzá. Megérezték benne a férfit s mintha valami olyast is sejtettek volna, hogy üldözött emberrel van dolguk, nem valami romantikus alapon üldözöttel, hanem csak ugy közönségesen. Kell hogy valami oka legyen annak, hogy ez az ember igy bódorog s a kazán alá füt és vasakat tisztogat, ha épen bebocsátják valami gyárba... Egy ilyen ember... S a vele egy nagy fülledt csürben, rengeteg kemenczék előtt együtt izzadó emberek önkénytelenül egyesültek az izgató kiváncsiságban, hogy micsoda ember ez a szép figura, akinek a feje köré néha egy-egy kinyitott kemenczeajtóból fény ömlött.
Estig kellett várniok. Akkor aztán megtudták. A fütőházban fölváltották egymást az emberek. Ujak jöttek utczai ruhában s egy nagy szekrény előtt levetkőztek s épen csak egy kék nadrágot meg zubbonyt vettek magukra, a nappaliak pedig felöltöztek. Az uj ember azonban nem. Annak - ugy látszik - nem volt válogatni való ruhája. Csak ugy ment ki, ahogy végigdolgozta a napot... Talán előbb egynémely zálogházakból kellene, hogy összeszerezze a holmiját. Nem nézett azonban se jobbra, se balra, csak ment. Délczegen, de komolyan... Majdnem azt mondanám, hogy mint egy király, aki rongyokba öltözött. De hát annyi satnya király van, hogy ez a hasonlat már igazán nem sokat mond. - Mint egy férfi. Mondjuk igy.
A kapunál azonban várnia kellett. Megtorlódott az ember a szük kijáróban. Egyenkint eresztették ki őket. Elől sok asszony volt meg leány, aztán férfiak, legénykék, akik pajkosan lökdöstek egymást, aztán ujra pár asszony, olyanok, a kik megvárták az urukat, aztán megint néhány fiatal leány, akik tátott szájjal bámultak rá a legényre. Különösen az egyik, egy kicsi, valamicskét hibás vállu, rossz növésü szőke, a kinek azonban szelid kék szeme volt. Mosolyogva bámulta a fiút s kilépett az útból, a mikor a kis ajtóig jutottak, hogy az menjen előre. Egy kis anyáskodás is volt a viselkedésében. Okvetlenül kis testvérkéi lehettek otthon, különben nem tudott volna ilyen simogató pillantással nézni a fiúra. Meg aztán ugy elrémülni...
A kis ajtóban tudniillik mindenkit megtapogatott a portás. A mellét, a derekát, a czombját, hogy vajjon nem visz-e ki valamit a gyárból. Ezért jutottak ki csak olyan lassan. Persze nekiment a fiatal embernek is, hanem az messze eltolta magától s azt kérdezte tőle:
- Tudsz magyarul is?
A portás egy kicsit gondolkozott s aztán azt mondta:
- Iken.
A fiatal ember komolyan a szeme közé nézett s lassan, nyugodalmasan mondta neki.
- Hát engem nem szabad megmotozni. Mert én munkás vagyok és nem tolvaj. Értetted?
A portás vállat vont. Rábámult a fiatal emberre, elfordult s megint ránézett. Kiváncsian, mosolygó, felsőbbséges érdeklődéssel, mint a hogy az ember a gyerekek némely mondását lefigyeli.
- Hogy mondod?
- Ugy. Engem nem kutatsz ki. Ha lopni akarnék, nem szegődtem volna be hozzátok egy forint husz krajczárra és ha lopni akarok, hát nem lopok faggyut a zubbonyom alá. A mellett, hogy komisz emberek vagytok, hát ostobák is vagytok. Mert a ki munkás, az nyilvánvalóan nem a lopásból akar élni. Ha könnyü kenyér kell neki, hát mi a fenének álljon oda tizennégy óra hosszat a ti kazánotok alá füteni?... Hát minek? Nem mondanád meg? - Aztán elintette az utjából az embert. - Odább! - és lassan kisétált s megindult balra a város felé.
Előbb senki se ment utána, aztán szapora tipegést hallott, a mi megszünt egy-egy perczre, aztán ujra megindult, de még szaporábban, mintha be akarná érni. - Hát megállott és várt. A kis, egy kicsit leütött vállu lány jött mögötte s elment mellette és csak messze, tiz lépésre fordult vissza. A szegény kicsi vállába belehuzta a fejét és ugy várta be a fiatalembert. Aztán fölnézett rá s a pillantásával hirtelenében bocsánatot kérve azért, hogy beszél, beszélt.
- Minek csinál effélét? Lássa, hát ha az a szokás és hát olyan szokás, hogy hát a mióta van a gyár, azóta mindig csinálják... Hát akkor mit akar maga?
- Ki vagy te?
A lány zavarba jött s megint nagyon félszeg lett. A feje besüppedt a puha husba a vállán s onnan mosolygott föl.
- Hát hogy ki vagyok? Mit akar velem? Egy ilyen nyomorékkal?
- Egy? Mind nyomorékok vagytok.
- Miért? Hát lássa, mi türünk. Nem azért, mert nekik van igazuk, hanem hát, mert csakugyan történtek lopások.
- Loptál?
- Én? Nem. Mér' gondolja?
- Mert odaadod magad a tolvajok közé.
- Ők nem tudhassák...
A férfi lemosolygott a lányra.
- Hát eredj a pokolba haza.
A lány nézte a fiút és szomoruan próbálkozott meg azzal, hogy hátha meggyőzné olyasmikről, a miket ő nem akar megérteni.
- Hát, - mondta - hát mit akar maga? A portás végigtapogatott minket is. A csunyát nem igen nagyon, de a valamirevalót alaposan. A keblünket, meg a szoknyánk zsebébe is belenyúl és hát mit csináljak én, hát mit szóljak?...
- Ne szólj semmit te szegény...
- Hát akkor maga?...
A férfi fölvette a fejét s mosolyogva nézett le a gyerekre.
- Én? Én már csak a magam utján járok.
- Maga, magát holnap kicsapják a gyárból. Ki bizony.
- Hát akkor isten áldja meg... Hogy hivnak?
- Guszti.
- Juj de szép neved van. Hát áldjon meg az isten.
S elindult, neki a sötétségnek. A lány nézte. Mikor már messze járt, visszanézett és intett a kezével.
- Szervusz Guszti.