Egy elkésett lovag

Egy elkésett lovag szerző: Lovik Károly

(Regényes följegyzések)

(1915)

Bevezetés

A régi gavallér csak félig élt, félig a szerző költötte alakját. Alapot rá néhány levél adott, amelyet egy furcsa életű, immár elhalt barátom írt hozzám, hol a Fokföldről, hol az Antillákból, hol a nagy magyar Alföldről, hol a világ más részéből. Nagy nőbarát volt - és nőnek köszönhette a vesztét is. Kár érette, mert az élet iskolájában megtanult gondolkodni, látni és ítélni. Amit más a lét javainak megmunkálására fordít: a szem nyíltságát, az értelem erejét, az akarat öntudatát és a lélek színkeresési vágyát, azt mind a nőknek szentelte, bennök merült ki az élete célja; de ő sohase volt elégedetlen sorsával. Az íráshoz is volt hajlandósága, ám leveleinek csak egy kis töredékét tudtam felhasználni, mert, mint sok ember, aki beszéd közben kételkedő, józan, sőt gúnyos, amint tollat vett a kezébe, érzelgőssé és áradozóvá lett, úgyhogy sokan e visszaemlékezéseknek hibául rótták föl, hogy a gerincük puha. Mikor most kiegészítem a sorozatot, arra is gondom volt, hogy e fogyatékosságot kiköszörüljem, és az olvasó figyelmét előre fölhívom A vak ember felesége című elbeszélésre, amely elhunyt barátomat más oldalról - jobbról vagy rosszabbról? nem tudnám megítélni - fogja bemutatni. Ennek az elbeszélésnek a váza egy, csupán huszonöt soros, Németalföldről keltezett levél, mégis meg kell vallanom, egész írói pályámon ez a pár sor volt a legfélelmetesebb emberi bizonyíték, amely a kezembe került.

Így áll tehát a dolog a régi gavallérral, ennyi az ő része az alábbi munkában, a többi, a felelősséggel együtt, az enyém; és most térjünk a tárgyra. Az első mese címe: Theodóra!


Theodóra

- Jöjjön velem ábrándozni, Miklós - szólt Theodóra egy napsugaras téli délután. - Fogassunk be a szánkóba, vigyünk magunkkal egy jó verseskönyvet és egy csokor gyöngyvirágot, és menjünk ki a hómezőre. A verseskönyv legyen a Childe Harold, kint elolvassa a negyedik éneket, amelyet annyira szeretek!

Karcsú és fehér volt, mint egy nyírfa; nagy, halaványzöld szemű, amely mindig, még mosolygáskor is neheztelt, noha semmi oka nem volt rá. Nyugtalanul beszélt, néha szinte lázasan, mintha mindaz, amit mondott, csak az idegességének lett volna a palástolása, és a lelke mélyén más gondolatok lakoznának, mint az ajkán. Már magára is kapta prémes köpönyegét. Mit tehettem volna? Engedelmeskednem kellett neki.

- De vajon alkalmas vagyok-e az ábrándozásra? - kérdeztem a gyeplőt kezembe véve. - Mit tart tulajdonképpen rólam?

Szórakozottan mosolygott.

- Ön érdekes ember - szólt fölényesen, úgyhogy nem volt okom, hogy a bókra büszke legyek -, és sohasem beszélt nekem nőkről. Ez azt mutatja, hogy gyakran volt dolga velök, sőt talán ösmeri is őket. Bizonyára sokszor került bajba miattuk, azt hiszem, az élete is nemegyszer kockán forgott. Azután: ön igen járatos az irodalomban, minden verskötetet elolvasott, és emellett mégis férfias szellemű, azt hiszem, jól tartaná magát egy komoly párbajban. Nem? A megjelenése is jó, és olyan szerény, mint egy jól nevelt gyermek. Lehet, hogy mindez csak alakoskodás, ó, ösmertem egy férfit, aki éppen ilyen csöndes és figyelmes és szerény volt, és egy este úgy megcsókolt, hogy a vér kiserkedt a szájamból, de mindegy, önhöz jól illik mindez, és meg kell vallanom: ön az én álmaim hőse!

Nevetett; nem lehetett tudni, tréfál-e, van-e komolyabb háttere szavainak; rácsapott az elhízott, öreg lovacskákra, és tovább fecsegett.

- Őszinte legyek? Minden nőnek kell, hogy egy ilyen lovagja legyen, ez talán fontosabb, mint a mindennapi kenyér vagy az esteli imádság. Egy férfi, aki megjelenjen álmaiban, s akivel hajnalig elbeszélgessen, mialatt kint őszi eső kopog, egy férfi, akitől féljen, aki a végzetet jelentse a szemében, s aki képzeletben mégis gyöngéden hordozza őt karján! Igen, hogy is mondjam? Egy férfi, aki minden gazságra képes legyen érette, akiről tudjuk, hogy sohase lehet a miénk, hogy más asszonyok ablaka alatt járkál, mialatt mi álmatlan éjszakákon érte sírunk, és még az óra ketyegését is elállítjuk, mert minden nesz fáj a lelkünknek. Egy férfi, akihez hajnalban titokzatos leveleket írunk, amelyeket azonban sohase küldünk el, ej, szóval egy férfi, aki az álmaink hőse legyen!

Így ábrándoztunk el az éles téli napfényen, mialatt a két lovacska nehezen fújva húzta föl a bársonyszánkót a dombocskára. Mit tehettem volna, nevettem, és emelt hangon olvastam föl a Childe Haroldból a negyedik éneket, amely így kezdődik: "A sóhajok hídjára támaszkodva...", mialatt ő lustán sütkérezett, és olykor neheztelő szemmel járta végig az árnyék borította völgyet. Néha kivette a könyvet a kezemből, és megígértette velem, hogy meg fogok halni érette, máskor pedig rám nézett, és félénken, mint egy leckét mondó gyerek, így szólt:

- Micsoda gazságra lenne ön képes érettem, Miklós?

Meg kellett nyugtatnom, hogy sikkasztani, lopni nem nagy dolog, orvul gyilkolni is tudnék érette. Helybenhagyólag bólintott; gyorsan, mint egy hazasiető madár, fölnevetett, azután tovább tudakozódott, elkövettem-e már ilyesmit, vagy megígértem-e más nőnek is? Tiltakoztam, megesküdtem, hogy soha egy ujjal tiszta lányhoz, férjes asszonyhoz nem nyúltam, sikereimet mindössze másodrangú álarcosbálokon arattam, házmesterleányok és külvárosi énekesnők közt.

- Ah, hazudik - szólt haragosan, aztán kivette a kezemből a gyeplőt, és hazafelé fordította a lovakat.

Végig az úton nem szólt semmit, de másnap, harmadnap, két hétig megint sütött a nap, és újra meg újra ki kellett mennünk a dombocska tetején terpeszkedő síkságra. Elmondta, micsoda gyönyörűség féltékenynek lenni, hogy álmában minden éjjel lát, amint egy piros páholy hátterében egy báli ruhás hölgynek kezet csókolok, és mindig olyan szívdobogásra ébred, hogy orvosért akar küldeni. Azután újra meg újra megkérdezte, csakugyan meg tudnék-e halni érette, férfiasan, simán, mint Lermontov vagy Puskin?

- Ah nincs szebb egy halálra kész férfinál - szólt szemét lecsukva -, nincs szebb érzés, mint amikor éjjel megjelenik, akit szeretünk, viaszsárgán, holtan, homlokán piros rózsával, és a feje bocsánatkérően hajlik előre. Meghalni egy nőért, egy ostobaságért, egy mosolyért - ó, mily együgyű és mégis mily gyönyörű dolog! Ez a lovagiasság, a nagylelkűség koronája, és férfi ne szülessen e világra, ha nem nagylelkű. Nos, lássa - tette hozzá, és kinyitotta szemét -, mily jó, hogy mindez csak ábrándozás, hogy az életben mindez másképpen van. Az életben egy légynek se volna bátorságom véteni, de az álmaim borzalmasak, és mégis szépek, csudaszépek!

Alkonyodni kezdett, a téli nap bágyadtan, boldogan, mint egy gyermekágyas asszony mosolygott végig az előkelő síkságon, és a havon finom árnyékok képződtek, finom, alig látható ákombákomok, amilyeneket csak régi porcelánokon lehet látni. Theodóra a nap felé fordította fejét; lassan a köpönyege prémes gallérjára tettem a kezemet, és megcsókoltam a bal arcát.

- Ej - szólt, aztán megfogta a kezemet.

Közömbösen, kissé összehúzott szempillákkal pillantott maga elé; úgy rémlett, mintha a gondolatai távol tőlem járnának. Ez zavarba hozott; azt hittem, hogy föl fog kiáltani, vagy kinevet, vagy talán a nyakamba borul, ehelyett nyugodtan tartotta kezében a kezemet, és kissé fölemelte homlokát.

- Theodóra - szóltam végre, és elbocsátottam a kezét.

Nem felelt.

Bosszankodtam, újra ránéztem, az arca még mindig nyugodt volt, mintha mi se történt volna. Végre is vállat vontam, és az ajkamba haraptam. A faluban már lámpafény csillogott.

- Mily esztelenség! - szólt, mikor leszálltunk, és a nagy folyosón, a nagyképű szarvasagancsok közt végigkopogtattunk -, mily esztelenség! Mi értelme lenne? Nem, nem, önnek el kell innen utaznia, sohase szerettem önt, és sohase fogom szeretni! A házasság, a családi kör, a nyugalom, mindez oly idegen a lelkemnek, és ó, a kiábrándulás! Miklós! Én korán fogok elhervadni, érzem, és korán felejtenek el. Ön nem fog megérteni, én sem értem magamat, de mindez oly ostoba, oly csüggesztő; ó, higgye el, én nagyon szerencsétlen vagyok! - tette hozzá, és sírva fakadt.

Másnap nem mutatkozott, harmadnap sem; az anyja azt mondta, hogy láza van, de az arcán láttam, hogy nem mond igazat. Még egy napig vártam, azután dacosan, sértődötten búcsúztam el. Kacérkodott volna velem? - kérdeztem magamtól, és elvörösödtem, mert senki se szereti, ha a hiúságát kijátsszák. Azután megráztam a fejemet, kiegyenesedtem, mint ahogy a legtöbb ember szokta, ha valami kellemetlen dolog történik vele, és elutaztam, már magam se tudom, hogy hova.


Férjhez ment, tíz év múlva találkoztunk újra, váratlanul, egy határszéli vasúti állomáson, ahol - ő délre, én északnak - hosszabb ideig kellett a csatlakozásra várnunk. Mosolyogva, szelesen nyújtotta felém a kezét, majd elnézett a vállam fölött, és egy kicsit összeborzongott, mint amikor az ember valami kellemes álomból ébred föl.

- Áh, hogy van? - szólt nagyot lélegezve. - Mikor indul a vonatom?

Elmondta, hogy egy dán fürdőben próbált gyógyulást keresni, de a fürdőnek nem sok hasznát látta. Azután érdeklődött, hol lehet pénzt váltani, majd az anyjáról beszélt, aki tavaly meghalt, és végig igen istenfélő volt. Nyári este volt, füllesztő meleg, kisétáltunk az állomás mögé, ahol sovány libalegelőn szarkalábak és pipacsok álldogáltak. A sárgás fű közepén egy jegenye rázta a fejét, mintha nem értené, hogyan került ide. A távolban egy szélmalom forgott - akárcsak távoli, szép hazánkban lettünk volna.

- Nos, megöregedtem-e? - kérdezte félvállról, de be se várva feleletemet, tovább folytatta. - És ön? Hadd lássam! Ó, semmit se változott, de igen, valamivel szélesebb vállú és férfiasabb lett. A halántékán néhány ősz hajszál, ez mit se tesz, még most is bizonyára sok sikere van; igen, ez a fej az, amelyért a hervadó nők annyira rajonganak!

Nevettem, és vállat vontam. Több eszem volt, semhogy a múlt emlékeit felidézzem, vagy éppen a megsértettet játsszam.

- És a családja? Van-e gyermeke? - kérdeztem.

- Igen, egy kislányom van, már nyolcesztendős és szőke! Izabellának hívják, emlékszik, ez a név annyira tetszett magának. Nekem nem; hideg név, és az embernek Spanyolországot juttatja az eszébe, amelyet gyűlölök, magam sem tudom, miért? Tehát: Izabella! Ha tizenhat esztendős lesz, be fogom önt neki mutatni. Egy fiatal lány rajongjon egy férfiért, ez a lélek üdeségének, fogékonyságának a jele, és önért rajongani még ma is érdemes. Milyen furcsa szeme van, akárcsak egy öreg házikutyának; honnét örökölte ezt a két szemet? Tudja, bátorság kell hozzá, hogy valakinek kutyaszeme legyen. Úgy értem: kutyaszeme, amely mégis okosan és finoman tudjon az emberre nézni.

Gyorsan lélegezve fecsegett összevissza, tarkán fűzte egymáshoz a mondatokat, és néha, látszólag ok nélkül, fölnevetett. Mozdulatai azt a benyomást keltették, mintha nagyon sietne - hová, miért?

- A férjem jó ember és rendkívül lelkiismeretes - folytatta, és letépett egy pipacsot, amelyet azonban rögtön el is dobott. - Eleintén nem értett meg, de ma azt mondja, hogy rendkívüli asszony vagyok, vagyis belenyugodott a szeszélyeimbe. Tudja-e, hogy ön még most is sokszor jelenik meg álmaimban? És mindig olyan komoly, kifogástalan, mint egy öreg herceg, és néha a homlokomra teszi a kezét. Az életben mindez másképpen lenne! Azután látom, amint elesik értem, oktalan párbajban, egy kis ákácos szélén, még az erdőőrt is látom, amint segít önt a kocsira föltenni. És mily szépen hal meg, egy szó, egy panasz, magyarázat nélkül, magától értetődőn, csak egy kicsit duzzogva. A sírján pedig mindössze egy sárga rózsafácska áll, ennyi az egész! Néha kilép a sírból, elszí egy cigarettát, és megint visszamegy a sírba. Ah, Miklós, mily jó, hogy elváltunk egymástól, én a maga végzete lettem volna! De nem kell-e visszatérnünk? - tette hozzá nyugtalanul.

Az állomáshoz mentünk. A vonat már készen állott; Theodóra a kezét nyújtotta.

- Isten vele, lovagom - szólt mosolyogva -, és ne felejtse el: nyolc év múlva be fogom mutatni a lányomnak. Akkorra talán már őszülni fogok, és átadom Izabellának az ábrándjaimat, az álmaimat, a többi az életből úgysem ér semmit!

Beszállt a kocsiba, de az ablakon át még egyszer kinyújtotta a kezét.

- Vagy elhibáztam volna az életet? - kérdezte, és magasra húzta a vállát. - Ki tudja? Nos, Isten vele! Indulunk!

Soha többé nem találkoztam Theodórával. De őszi éjszakákon gyakran azt álmodom, hogy sírban fekszem, komolyan, öntudatosan, mint egy öreg herceg, és néha fölkelek, a szomszéd sírdombra ülök, és lassan, megfontoltan szívok el egy papirosszivart.


A vak ember felesége

Kedves olvasóm - érezted-e valaha a borzalom leheletét? Lebocsátkoztál-e a középkor költőivel a pokol tornácába, elkísérted-e Faustot a Walpurgis-éjszakába? És ha igen, nem támadt-e föl benned is a dőre vágy, ráülni egy felhőfoszlányra és végignyargalni a világ fölött, belekacagni a kéményekbe, táncot járni a gonosz szellemekkel? Ah, nem, kedves olvasó, nem merem ezt a lelkedről elgondolni, ha a lólábú ördög előbújna a kandallóból, bizonyára elűznéd, és ma már nem is járnak Antikrisztusok, Asmódik, egyéb rossz szellemek a földön. Éppen ezért a következő mese egyes részeiben talán homályos lesz szemedben; úgy lehet, évszázadokkal ezelőtt kellett volna megírnom. Ha mégis elmondom ezt a történetet, azért teszem, mert talán megkönnyebbülök, ha kitárom lelkemet; ez az emlék a kárhozat tüzével éget, és úgy látszik, sohasem tudok tőle megszabadulni.


A kis gőzhajón láttam először, az öltözete, mint egy varróleányé: egyszerű, kék szoknya, fehér blúz, regattacipő és fekete szalagos szalmakalap, de mindez igen finom anyagból, amely messziről elárulta, hogy az egyszerűségnek itt nem a szegénység a magyarázata. Mindjárt megtudtam az igazi okot; a szomszédos tábori széken szürkülő hajú, egyenes tartású férfi ült, és szemét türelmesen szegezte egy láthatatlan pontra. Vak volt; e kegyetlen testi fogyatkozása annál szomorúbb volt, mert maga a férfi csupa erő, egészség; messziről polgári ruhás katonatisztnek hitte volna az ember vagy aratásról felszökött földesúrnak, aki ösmeretséget kötött egy csinos varrókisasszonnyal, és most kirándulásra viszi magával.

- Messze vagyunk még, Olga? - kérdezte a férfi.

- Nem, már itt a part.

- Mondd, felhős az ég?

- Nem, gyönyörű időnk van, az égbolt kék.

A férfi óvatosan bólintott. Szemének feketesége e percben bizonyára sóvárogva gondolt a nagy, isteni kékségre, amely alatt mi, boldogok, akik látunk, közömbösen vagy sietve, vagy éppen bosszankodva megyünk el ezerszer és ezerszer, anélkül, hogy ez a szent gyönyörűség egy percre is megállítana.

Mindig féltem a megvakulástól, azért megszeppenve néztem a férfira, aki mozdulatlanul, a világtalan emberek elhatározott arcával ült a tábori széken. Mikor a hajó kikötött, Olga megfogta a kezét; lassan a híd felé mentek. Csak most vettem észre, hogy az asszony milyen karcsú, és milyen finom arcéle van, az öregedő Barabás szeretett ilyen óvatos vonású, a háttér semmiségén elmosódó női arcokat festeni.

Kiértek a partra, föl akartak szállani a lóvasútra.

A férfi megbotlott a hágcsón, segítettem neki, és bevezettem a kocsi belsejébe.

- Köszönöm - mondta Olga, de elfordította a fejét.

Ezután gyakrabban találkoztunk a hajón, amely a Nyilvános Kertbe vitte a kirándulókat. Szerettem ezt az árnyékos, mohos helyet, amelynek gesztenyefái alatt sok céltalan mesét szőttem. Ők is minden délelőttöt künt töltöttek el, Olga hangosan olvasott, a férfi figyelmesen szegezte rá mozdulatlan szemgolyóit. Csak néha torzult el egy kissé az arca, vonásai széjjelhúzódtak, mint egy sírni készülő gyermeké, de rögtön megnyugodott, és megcsókolta az asszony kezét, az egyetlen kincset, amelyet az élet meghagyott neki.

Végül is összeösmerkedtünk, és azután hármasban jártunk ki a kertbe. A férfi művelt, fölvilágosodott ember volt, aki még ebben a szomorú helyzetben is megőrizte a jó társaságbeli ember minden jellemző tulajdonságát. Szeretett művészeti dolgokról beszélni, így nem volt nehéz közös tárgyakat találni, mert hiszen annak idején én is festőnek készültem. De nemcsak a művészet, minden egyéb érdekelte, ami künt a színes, boldog világban történik, mindenről megvolt a maga nyugodt, finom, csaknem udvarias nézete, amelynek mélyén csöndesen rezgett a megértés és a megbocsátás arany sugára. Sohasem panaszkodott a testi nyomorúságáról!

És az asszony? Nagyon fiatal volt még, a csapás inkább megzavarta, semmint megtörte, az apácavonás nehezen helyezkedett el csinos, szürke szeme, gyors ívű szája között. Az életet bizonyára másképpen képzelte el a nevelőintézetben, de most, hogy sorsa így alakult, bele próbált nyugodni a megváltoztathatatlanba, és pontosan, elszántan, talán dacosan is teljesítette kötelességét. Ő is csak néha, pillanatra csüggedt el, ilyenkor szinte belécsúnyult, beléöregedett a fájdalomba, a vigasztalanságba, de aztán kiegyenesedett, és tovább olvasott, vagy megigazította az ura lábán a takarót.

A kis németalföldi fürdő, ahol mindez történt, igen szerény hely volt. Alig néhány házból állt, amelyek a tengerpartra fordították keskeny, rózsaszínű ábrázatukat. Este tíz órakor már csönd honolt mindenütt, csak messziről látszott egy világítótorony, amely mint egy nagy bagoly kémlelt végig a hullámokon. Én is korán feküdtem le, és korán keltem. Egy éjszaka, tizenkét óra felé, a házat gondozó kertész kopogása költött föl álmomból. Vihar volt készülőben, a fák sisteregve rázták lombjaikat.

- Egy hölgy akar önnel beszélni - szólt a kertész, aki már a tengerparti mentőcsapat viaszosvászon ruhájába bújt volt.

Felöltöztem, és a ház elé siettem. A kis padon, könnyű selyemkabátkában Olga ült; mikor meglátott, nyugtalanul ugrott föl, és tágra nyílt szemmel, amelyben inkább csodálkozás, mint ijedtség tükröződött, kezdett el beszélni.

- Az uram rosszul van! - szólt, és megrázta a fejét, mintha nem helyeselné, hogy ez így van. - Nagyon erős rohama volt, amely összefügg a betegségével. Orvosra lenne szükség, de az idevaló orvos kirándult valahova, és csak holnap reggel tér vissza. Nem tudom, mit csináljunk; nem ösmer valami orvost a fürdővendégek közt?

Eszembe jutott egy német orvos, aki pár száz lépésre a teleptől, egy elhagyott, félig összedőlt szélmalomban lakott, és esténként gitárt pengetett a parton; ábrándos ember lehetett, bizonyára Daudet-nak vagy Byronnak képzelte magát. Mindegy; valamit mégiscsak érteni fog a mesterségéhez, gondoltam magamban. Megkértem a kertészt, hogy fogjon be a talicskájába. Pár perc múlva elindultunk.

Alig mentünk néhány lépést, a vihar nagy erővel, színpadias erővel kezdett tombolni, tört gallyakat csapott az arcunkba, és eloltotta az útmenti szerény petróleumlámpákat. Egy-egy hullám a töltésig futott föl, és morogva tért vissza. Mire célhoz értünk, csuromvizesek voltunk, mindkettőnk kalapját elvitte a szél. Az orvos még ébren volt, bizonyos verseket írt a háborgó tengerhez, vagy talán első szerelmére gondolt.

- Ó, hogyne, természetesen! - szólt, miután meghallgatta kérésünket, és megsimogatta fekete szakállát. - Rendelkezésére állok! Ez magától értetődik. Csak melegebb ruhát húzok. Bocsánat!

Egyedül maradtunk a szobában, amelynek friss forgácsszaga volt, mint egy asztalosmester műhelyének. Egy üvegbúrás gyertya furcsa árnyékokat dobott a falra. Ránéztem Olgára; rövid, szöszke haja kibomlott, választékát az eső lesimította, feje kisleányéra hasonlított, aki az iskolába készül, és az anyja fésűjét várja. Egy kicsit megzavarodtam, és örültem, mikor a doktor, Dalland-nak öltözve, nagy tengerészcsizmában, bőrkalapban visszatért.

Az út haza éppen olyan kellemetlen volt, mint oda. A talicska jobbra-balra ingadozott, és egyszer kicsi híja, hogy föl nem borult.

- A pokolba! - szóltam többször; a doktor nagyot kacagott, de egyszer a kis alkotmány olyat zökkent, hogy Olga belekapaszkodott a karomba.

- Bocsánat! - mondta dacosan, és vissza akarta húzni a kezét.

Ebben a percben rátettem kezemet keskeny ujjaira, és nem engedtem őket visszasiklani. Ellenkezett; de én még erősebben fogtam át karcsú csuklóját. Még egyszer megkísérelte a menekülést, aztán finom izmai puhábbá és puhábbá váltak, és végre csöndesen adták meg magukat. A legtöbb csata férfi és nő között így dől el; ennyi az egész, amiből később annyi szomorúság és könnycsepp származik. Megpróbáltam, hogy az arcába láthatnék-e, de a sötétség mint egy fekete lap ékelődött közénk. Most egy villám futott át a háttéren, egy percre megpillanthattam vonásait. Alázatosan nézett maga elé, e percben nem látszott idősebbnek tizenhárom évesnél - és mégis vékonyka arcán egy letűnt élet reménytelensége ült.

A lakásáig kísértem, aztán elbúcsúztam. Mikor magamra maradtam, egy ideig tétován álltam a zivataros sötétségben, és a tengerre bámultam. Mi történt? Mi célja volt mindennek? Összeborzongtam; de ugyanakkor ijedten éreztem, hogy ez a borzalom jólesik, hogy egy titokzatos hatalom kezébe kerültem: a gonoszságéba, és nem tudok, talán nem is akarok védekezni ellene. A fejem zúgott. Kiültem a tengerpartra, egy hideg hullám tetőtől talpig mosott, és kissé lehűtött. Hazamentem, lefeküdtem, és mélyen elaludtam, de hajnalban hirtelen fölébredtem, gyors mozdulattal ültem föl ágyamban, és tépelődni kezdtem. Lehetséges-e, hogy én, aki mindig tisztességesen gondolkodtam, és kényes voltam a becsületérzésemre, cél és ok nélkül meg akarom rabolni ezt a vak embert, akit az élet a legszomorúbb védtelenséggel sújtott? Lehetséges, hogy keresztülgázolok mindazon, amit a jóérzés, az emberszeretet köröttem felépített? Szeretem ezt a nőt? El akartam magammal hitetni, hogy igen, de egy hang, amely a tenger harsogásánál is erősebb volt, a fülembe zúgta: "Nem! Nem! Sohasem szeretted!" És Olga alakja hidegen állott előttem, nem voltam kíváncsi a lelkére, a gondolatára, a múltjára és a jövőjére, csak ajkának furcsa vonása és napbarnított nyaka érdekelt, vonzott egy távoli ország felé. Fölkeltem, felöltöztem, lementem a partra, azután hirtelen megint visszatértem, és csomagolni kezdtem, gyorsan, szinte félve, nehogy megmásítsam akaratomat.

Korán reggel becsöngettem a kertészt, hogy szállítsa poggyászomat a vasútra, és egy utolsó pillantást vetettem a tengerre. A nap óvatosan bújt ki a felhők közül, a víz az éjszaka eseményeitől fölizgatva kavargott. A tajtékos parton egy emberpár sétált; ők voltak, a férfi a tenger felé fordította fejét, mintha látná a hullámok tarka színeit; az asszony fázósan húzta össze mellén a selyemkabátkát, és néha megrázta fejét, mint az éjjel, amikor nem helyeselte, hogy az urának rohama volt. Megint összeborzongtam, és gonosz, gőgös indulattal, amelyhez hasonló sohase járta át a belsőmet, azt éreztem, hogy ennek a két embernek a sorsa a kezemben van, hogy a poklok fenekére vihetném őket le magammal, hogy darabokra zúzhatom őket, ők az enyémek: két emberlélek az enyém, a poklok legdrágább zsákmánya! A borzalom varázsa fogott el, mint egy nagy, gonosz ragadozó madár néztem le ablakomból rájuk, azután dölyfösen vontam meg a vállamat, és mialatt megdöbbentem az elhatározásomtól és hangomtól, így szóltam a kertészhez:

- Meggondoltam a dolgot, még néhány napig itt maradok. Igenis, még maradok!

Ránéztem, és csodálkoztam, hogy nem vet keresztet; de a kertész helybenhagyólag bólintott, és mosolyogva emelte meg sipkáját.

Még két hétig időztem a telepen, jóllehet minden éjjel megesküdtem, hogy másnap reggel elutazom. Úgy éltünk, mint azelőtt; mindennap átmentünk a kis gőzössel a Nyilvános Kertbe, és leültünk a kettős gesztenyefa alá. Az asszony olvasott, és én a pad karfáján, az ura háta mögött néha csöndesen megérintettem a karját. Elsápadt, de nem ellenkezett, olykor egy ijedt, hálás tekintetet vetett reám, és gyorsan visszaszorította a kezemet. Mily rettenetes volt mindez! A férfi mit sem sejtett, nyugodtan, katonás tartással ült mellettünk; nem tudta, hogy egyetlen kincsét, amelyet az élet még a tarsolyában hagyott, elvesztette, hogy a hűvös árnyékban egy förtelmes bűn árnyékai táncolnak körülötte, hogy élete immáron nyomorúságosabb az utolsó féregénél.

Egy éjjel régen meghalt leánytestvéremmel álmodtam, aki nyolcadik születése napján, fehér ünneplő ruhában a tóba fúlt, s aki azóta, fabábuval karján, gondosan fésülve, gyakran jelent meg éjszakáimban. Ez az álomkép, most, nem tudom, miért, annyira hatott rám, hogy fölugrottam az ágyból, fölkeltettem a kertészt, összecsomagoltattam vele a holmimat, és azonnal a vasúti állomáshoz hajtattam. Négy óra hosszat kellett a vonatra várnom, folyton attól tartottam, hogy visszafordulok, de az akaratom ezúttal nem hagyott cserben, és végre is kábultan, minden idegemben reszketve utaztam el a határ felé. Amint magamra maradtam a kocsiban, fülemre húztam sapkámat, zsebkendőmmel bekötöttem a szememet, hogy ne lássak, és ne halljak, és úgy feküdtem órák hosszat, míg csak hegyek és fenyvesek közé, egy más ország határaiba nem kerültem.

Még nincsen vége a történetemnek, kedves olvasó! De most már rövidre fogom szabni mondanivalómat; azt hittem, ha kitárom bensőmet, egy időre meg fogok nyugodni, újra átérzem és átkínlódom ez áldatlan emlék minden keserűségét; úgy látszik, mégsem kellett volna tollat venni a kezembe!

Egy kis német városkánál, magam sem tudom, hol, kiszálltam. A piros tetők közt vékony, fekete tornyot pillantottam meg; gépiesen arrafelé mentem, és egy klastrom templomához értem. Bementem az Isten házába, kimerült idegekkel ültem le egy padra, össze voltam zúzva, mintha nehéz betegségből lábadoztam volna föl, minden tagom sajgott; le kellett a fejemet hajtanom, mert úgy éreztem, hogy mázsás súlyú, és rögtön legurul a nyakamról. Arra eszméltem föl, hogy egy tekintélyes külsejű, jól táplált barát áll előttem, és vállamra teszi kezét.

- Uram! - szólt, és szemén látszott, hogy már máskor is talált ilyen hajótörötteket az ócska padban. - Ha netalán békességet és megnyugvást keres, a mi körünkben megtalálhatja. Hm, uram, ön bizony szenved.

Bólintottam, és követtem a szerzetest, bár tisztán éreztem a jelenet színpadszerűségét.

Szegényes kolostor volt, amelyet még a harcias német lovagrend alapított. Szívesen beleegyeztek, hogy nem fogadom el szívességüket, hanem ellenszolgálatképpen ki fogom javítani a templom kopott festményeit. Így is történt. Hetekig éltem itt a munkának, az egyszerűségnek, de megnyugvást nem találtam. Próbáltam imádkozni, de nem enyhültem meg, vallásos olvasmányokba merültem, ám a kapcsos könyvekből mindig elém bukkant Olga varróleányos öltözete, karcsú alakja, és csodálkozó szemmel nézett reám. Az arca félénk és alázatos volt - ó, mit nem adtam volna érte, ha gyűlölködő szemmel nézett volna rám! Igen, eltaláltam, ez volt az, amire szükségem volt: gyűlöletre, amely eltorzítja vonásait, megfehéríti ajkait; mert nincs csúnyább a magáról megfeledkezett asszonynál, aki megátkoz bennünket, aki összegörbíti az ujjait, és a lelke fenekéről sötéten kavargó indulatokat és varangyos szavakat lök felénk. Az ilyen nő régi, finom alakja egyszerre eltűnik előlünk, elfelejtjük a szép órákat, a megértés perceit, amelyeket vele együtt töltöttünk el, és csak a némbert látjuk, amint tajtékzó ajakkal, kétségbeesett szitkokkal támad ránk, és összetöri a tulajdon emlékét. Ó, az ilyen nők fölött oly könnyű napirendre térni, rajzuk elmosódik a lelkünkben, tekintetük elhomályosul: de akik soha meg nem átkoztak bennünket, akik tétován néztek utánunk, amikor elhagytuk őket, akik csöndesen hajtják le a fejüket, ezeket a nőket nem tudjuk kiirtani az életünkből, még a sírunk éjjeléből sem!

Levelet írtam Olgának, de nem bocsánatkérőt, megalázkodót, hanem hideg, dölyfös sorokat, amelyekben röviden, néhány üres közhellyel magyaráztam meg neki, hogy szakítanunk kell. Ej, hány ilyen levelet írtam, amelyben a józan ész nevében osztottam véres sebet! A sorok közül kiütközik az iparkodás, hogy kalandnak tüntessük föl a dolgot: - Melyik nő bocsátja meg ezt a szót? Azt vártam, hogy ő is sziszegve, a faképnél hagyott nők gyűlölködésével fog felelni, mint Donna Anna a megszökni készülő Don Juannak, ej, mily jólestek volna káromlásai, mily jólesett volna, ha kivetkőzik abból a gyöngéd, nemes formából, amelyben lelkemben élt.

Egy hétig nem jött válasz, aztán egy hosszabb levél érkezett tőle. Nyugtalanul bontottam föl. Mintha meg sem kapta volna soraimat, részletesen elmondta, hogy élnek, hogy még mindig kijárnak a kertbe, sokszor beszélnek rólam, a német orvos nagyon szíves hozzájuk, és nemsokára már ők is a városba mennek, mert az ősz közeledik. Az ura állapota javul, de pár nap óta fogfájás kínozza. "Ne gondoljon rosszat rólam, Miklós! - így fejeződött be levele - És ne veszítse el bizalmát az emberekben!"

Kezemből kihullt a papírlap, leültem egy fa alá, a torkom összeszorult. Visszagondoltam a nyár történetére, újra magam előtt láttam a percet, amikor először találkoztunk a gőzhajón, amint elfordította finom fejét, ahogy a szél meglebbentette kalapján a fekete csokrot, aztán a német doktor szobájának furcsa forgácsillatát éreztem, és tisztán hallottam a viharban botorkáló lovak horkanását, majd újra magam előtt láttam Olgát, kibontott, szöszke hajjal, mint egy iskolába induló kisleányt. És a többi apró emlék: a magas csizmás kertész, a citromsárga gőzhajó, a Nyilvános Kert színes üveggömbjei, a lassan mozgó pálmaágak, e lényegtelen tárgyak most mind elém tolultak, és rám néztek. Tehetetlenül téptem darabokra a levelet. Fönt a templomban, az orgonán valaki elkezdett játszani, úgy rémlett, ezt, hogy: "Quid sum miser tunc dicturus!", és akármennyire kerültem életemben az érzelgősséget, bármennyire óvakodtam mindig a hang, a zene hatásától, azt éreztem, hogy a szemem meg akar telni könnyekkel.

- Beszélnem kell vele! - kiáltottam föl, és ahogy voltam, egy kis kézitáskával a hónom alatt, még az este elutaztam a németalföldi tengerpartra.

Esőre hajló, finom őszi reggel volt, mikor a fürdőtelepre érkeztem. A legtöbb nyaraló már be volt deszkázva, a vendéglőben csak a gazda és családtagjai szolgálták ki a reggelit. A főutca tele volt sárga levelekkel, köztük egy ázott japán lampiont kergetett a szél. Hűvös volt; a füst lecsapódott a nyirkos kövezetre.

A Nyilvános Kertben találkoztam velük. Ernyő alatt ültek, a férfi egyenes tartással, napbarnított arccal, mellette Olga, úgy öltözve, ahogy a hajón, első találkozásunkkor láttam: egyszerű kék szoknyában, fekete csokros szalmakalapban, regattacipőben. Olvasott; egyszerre letette a könyvet, és észrevett.

- Miklós! - kiáltott föl, és fölugrott, és elém szaladt, mint egy gyerek, ha váratlanul rég nem látott rokon érkezik a házhoz. - Miklós! Tehát nem felejtett el bennünket!

Csak délután találtam rá módot, hogy négyszemközt beszélhessek vele. Mit mondtam neki? Nem tudom megismételni. Elmondtam neki, hogy méltatlan vagyok érzéseire, hogy kijátszottam, megcsaltam, és könyörögtem, hogy gyűlöljön, átkozzon meg; hogy ez a halálos gyűlölet az egyetlen, ami jóváteheti bűnömet, amelynél nincsen gonoszabb és oktalanabb a földön. Csodálkozva nézett rám, aztán így szólt:

- Miért tegyem ezt? Ön mindig jó volt hozzám, Miklós. És hogy el kell szakadnunk? Istenem, hiszen ez jobban van így, el kell felejtenünk, ami történt. Ez bizonyára jól van így.

- De nekem meg kell vezekelnem - feleltem, és görcsösen kerestem, de nem találtam a helyes szavakat.

- Értse meg, nekem bűnhődnöm kell, gonoszat cselekedtem, raboltam, gyilkoltam, nekem bűnhődnöm kell! Ó, hadd vezekelhessek!

Megsimogatta a kezemet, és mosolygott.

- Csak én tehetek magamnak szemrehányást - szólt fölemelve fehér homlokát. - Bűnös voltam, de, istenem, annyira szerettem önt, az Úr talán megbocsátja, hogy annyira szerettem.

- De értse meg - szóltam kétségbeesve -, értse meg, hogy megkönnyebbülök, ha tudom, hogy gyűlöl, értse meg, hogy csak játék volt, szeszély, gazság, kalandvágy, hogy méltatlan vagyok egy jó szóra. Ha valaki leütne, kezet kellene neki csókolnom; és ön rám mosolyog, Olga!

- Én mindig boldogan fogok önre visszaemlékezni, Miklós! - felelte, és csöndesen rázta meg fejét.

Elhallgattam; lehorgasztottam a fejemet; láttam, hogy minden hiába van, hogy örökké a vállamon kell hordanom ennek az emléknek a szomorú súlyát.

- Vissza kell mennem az uramhoz - szólt, és karomra tette könnyű kezét. - Isten vele! Talán még láthatom egy pillanatra. Köszönöm önnek... - tette hozzá, de nem fejezte be szavait, hanem ezt mondotta: - Ne veszítse el bizalmát az emberekben, az emberek nem olyan rosszak, ahogy hisszük, az emberek talán csak szerencsétlenek, Miklós!

Megvonta a vállát, aztán csókra tartotta a kezét, majd megint rám nézett, és odanyújtotta a homlokát is. Megcsókoltam, és csak akkor tértem magamhoz, amikor már egyedül álltam egy kis fácska alatt, amely jókedvűen dobta rám arany leveleit.

Mikor elutaztam, kijött a vasútra, frissítőket hozott, narancsokat, süteményeket, egy üveg tejet, és sokáig lengette utánam a zsebkendőjét. A szeme mosolygott - ezt a mosolyt sohasem fogom elfelejteni, irtózatosabb az minden bűnömnél, és évekig azt hittem, hogy bele kell őrülnöm ebbe a mosolyba, ebbe a jóságba, amely elől nincs kitérés, amely örökre ott fog lebegni álmatlan éjszakáim fölött.


Az államtanácsos

A nyár végét néhány éven át egy Trubez nevű kis tengeri fürdőben töltöttem el. Itt ösmerkedtem meg mai elbeszélésem hősével, egy Constant nevű úrral, aki tekintélyes külsejével, fehér pofaszakállával, aranycsiptetőjével a tizennyolcadik századbeli államtanácsosokra hasonlított; még az elefántcsontgomb és a berakott dohányszelence se hiányzott külső rajzából, csak éppen hogy parókát és csipkés ingmellet nem viselt.

Trubez, amelynek az államtanácsos csaknem húsz év óta volt a törzsvendége, közel fekszik úgy a spanyol, mint a francia határhoz. Van egy csodakútja, kitűnő visszhangja, három kis kápolnája, színháza és kaszinója, ahol régebben fáraót, most pedig divatosabb szerencsejátékot játszanak. Az utóbbi okból sok hölgy tartózkodik Trubezben, és a narancssárga parton ékszerészek, csipkekereskedők, prémesüzletek kirakatai sorakoznak egymás mellé.

Az államtanácsos minden évben július közepén érkezett meg, és szeptember elsején tért vissza hazájába, ahol három nagy selyemgyára volt. Mert elbeszélésem hőse csak külső megjelenésében volt államtanácsos, valójában nagyiparos, akinek cégét szülőfölde határain túl is jól ösmerték. A fürdőhelyen övé volt a legjobb két szoba, az étteremben a sarokasztal, a színházban a proszcéniumpáholy. Gavallér volt; angol divatnak hódolva mindig arannyal fizetett, egy komoly ország nagy bajuszú aranyaival. A fizetőpincérek, portások, ékszerkereskedők, balettpatkányok mélyen meghajoltak e nagy bajuszú aranyak előtt, én azonban az akkori időkben nem becsültem sokra a pénzt, és így keresztül tudtam látni az államtanácsos hófehér mellényén, és amit láttam, alább írom le.

Constant nem volt mindig selyemgyáros, sőt igen alacsonyan, mint hajósinas kezdte pályáját. Fiatalsága tele volt küzdelemmel, nyomorúsággal, gyakran koplalt, és a templomok lépcsőin hált. Negyvenesztendős korában kezdett csillaga emelkedni, és ötvenéves korában tetőpontján állott. Ekkor Constant hajói már keresztül-kasul szántották az óceánokat, a saját palotájában lakott, és svájci komornyikot tartott. Ami becsest és szépet az élet termelni tud, lassan mind megszerezte, kitűnő társaságban forgott, szenátorrá lett, kitüntetéseket kapott. Vasárnaponként két birtoka egyikére utazott, ahol elsőrangú vadászterülete volt. Éremgyűjteménye párját ritkította, két kórházat építtetett és tartott fönn tüdőbetegek részére, gyönyörű kosokat nevelt, a szép cserepeket igen kedvelte, egy történelmi értékű gobelinja is volt, mindezzel pedig a műveltsége is lépést iparkodott tartani. Constant szürke fejjel sokat olvasott, tanult, anélkül azonban, hogy bizonyos parlagi vonásokat ki tudott volna irtani magából. Gyermek módra büszkélkedett a gazdagságával, műtárgyaival, kórházaival, lovaival, képeivel, maga szerzette címerével, szóval minden jóból, amit az élet termelni és adni tud, okosan, sőt ravaszul kivette a részét. Ám meg kell hagyni, emellett igen szorgalmas kereskedő is volt, aki mindig hatkor kelt, este hétig dolgozott, és nyáron is csak hatheti pihenőt adott magának. Ezt a hat hetet töltötte el Trubezben, de ennek a hat hétnek is volt bizonyos gyakorlati célja, mégpedig nem érdektelen.

Constant-nak ugyanis, hogy úgy mondjam, nem volt ifjúsága, ahogy Slemilnek nem volt árnyéka, Spikher Erazmusnak pedig nem volt tükörképe; az ő fiatal évei beléfúltak egy teherhajó kazánjának, majd egy nagy gyár mocskos műhelyének párás levegőjébe. Amikor más még örülni tud egy vasárnapi kirándulásnak, egy kacér varróleány mosolyának, ő makacsul, szinte kétségbeesetten dolgozott, és ha volt egy szabad pillanata, leült valamelyik sarokba, és a jövő nagy terveit kovácsolgatta forró agyában. Mikor végre az óra ütött, és a szerencse feléje fordult, Constant, mint mondom, kipótolta mindazt, amivel az élet addig adósa maradt, megvásárolta a jólét minden termékét. Volt hát immáron palotája, hintója, komornyikja, páholya, címe, rangja, társasága, de Constant többet akart, és megvásárolta a fiatalságot is - nem: csak annak a látszatát, mert az eltűnt ifjúságot nincs pénz, amelyik visszaszerezhesse. De ha már huszonnégy esztendő lelkét nem is tudjuk a piacon megkapni, annak a másolata is ér valamit, és ezt a tükörképet az államtanácsos be is szerezte.

De nem beszélek rejtvényekben. Trubezben Constant azzal szórakozott, hogy huszonnégy éves ifjúnak, mégpedig szerelmes ifjúnak képzelte magát, bokrétákat, szerelmes leveleket küldözött, éjjelenként erkélyek alatt sóhajtozott, nappal lóháton jelent meg egy-egy szép hölgy kedvéért a tengerparton, sokat dohányzott és kártyázott, ahogy a szerelmes emberek szoktak; összeveszett a vetélytársaival, egyikkel meg is verekedett; verseket írt, otkolonnal mosakodott, és lelkesen beszélt abbé Prévost-ról. A párizsi hölgyek elfogadták az államtanácsos ajándékait, a háta mögött pedig kinevették. Ám Constant nem ütközött meg a csalfaságukon, sőt ellenkezőleg, finom mosollyal könyvelte el őket, mert hiszen kit ne nevettek volna ki huszonnégy esztendős korában, kit ne értek volna ebben az időszakban a legnagyobb csalódások? Engem is akkor hagyott el a legtöbb szép nő, amikor még fekete volt a hajam, és egészséges a szívem. A megpróbáltatások, szenvedések, Ámor furcsa játékai hozzátartoznak az ifjúsághoz, azok adnak neki varázst, színt, azokból fakadnak a legnemesebb emlékek.

Mindezt Constant éppen olyan jól tudta, mint én. Tudta, mi az, órákig várni valakire egy utcasarkon, aki sohase fog eljönni; tudta, mi az, téli éjeken leveleket írni, amelyeket reggel kimerülten és rosszkedvűen tépünk szét, tudta, mi az, ha az ember beburkolózik a köpönyegébe, és kora hajnalban magába mélyedve sétál a viharos tengerparton. Nem utolsó érzések ezek, kedves olvasó, és én is nemegyszer kivettem a részemet fanyar ízükből, fekete csillogásukból.

Amint a hat hét letelt, az államtanácsos csomagoltatott, kifizette a számláit, és hazautazott. Egy évre levetette a hódító lovaglócsizmákat, tűzbe dobta a Musset-nyakkendőket, a finom bókokat, és visszatért polgári foglalkozásához, a selyemgyárhoz, amelyben minden alkalmazottja félt a szigorúságától és a pontosságától. Tíz és fél hónapig kerülte a kalandokat, levelezéshez csak üzleti papírt használt, a színházba csupán a férfiszereplőknek tapsolt, és csak néha, ködös estéken, mikor vacsora után letelepedett esti lapjával a kandalló mellé, csak akkor tűnt föl előtte egy-egy karcsú női alak, és ekkor Constant így szólt magához:

- Volt, nincs; milyen szép őzszeme volt; és a bőrének oly finom illata, mint egy női csipkekendőnek.

Egy nyáron egy Marianne nevű fiatal hölgy bukkant föl Trubezben. Parfümkereskedést nyitott a "Francia Kosár"-hoz, mindig fehérbe öltözve járt, és mindig egy csokor ibolya volt az övébe tűzve. Csinos volt, gyors mozdulatú, élénk; ha beszélt, a csípőjére tette a kezét, a nép leányának ez a mozdulata jól állt előkelő tartásához. Este tarka báli ruhát öltött, akár egy kreol hercegnő, és álmatag mosollyal ajkán jelent meg a kaszinóban; néha az üzletét csak délben nyitotta ki. Az államtanácsos gyorsan megösmerkedett vele, és aztán mindig nála vásárolt illatszereket, este pedig rajongó arckifejezéssel jelent meg a páholyában. Magam is nem egyszer fordultam meg a "Francia Kosár"-nál, és mindig szükségét éreztem, hogy valami figyelmességet mondjak tulajdonosának.

Egyszer késő éjjel kedvem támadt végigsétálni a tengerparton. Alig mentem pár lépést, egy pálmaligetben, amely délszaki ünnepélyességével főúri ravatalra hasonlított, egy fehér selyemkabátos, síró hölgyre akadtam, összegörbülve ült a padon, mellette tollas kalapja és napernyője.

- Marianne - szóltam, mert a síró hölgy a "Francia Kosár" tulajdonosa volt -, mi baja? Elvesztette a pénzét?

- Menjen - felelte haragosan, és fölkelt a padról.

Szeretem a síró nőket; szomorúságukat inkább érdekesnek, mint kétségbeejtőnek tartom, a hangjuk megnemesedik, mélyebb, öntudatosabb, finomabb lesz, azért tehát nem távoztam el, hanem gyöngéden karon fogtam a "Francia Kosár" tulajdonosát, és megkértem, jöjjön velem egyet járni, az talán megnyugtatja az idegeit. Mérgesen nézett rám, de aztán egyszerre, hogy, hogy nem, mégis bizalma támadt hozzám, és kezét a csípőjére téve, mint egy elbocsátott cseléd, aki legalább utoljára még meg akarja mondani a nagyságának az igazat, így szólt:

- Hallott ilyet? Most már bizonyos, hogy faképnél fog hagyni - de mi mást is várhattam tőle! Most is egy hölggyel vacsorázik az Aranyházban, és nekem azt mondta, hogy Párizsba kell utaznia!

Szelíden tettem kezemet finom vállára.

- Constant?

- Igen - felelte a lábával toppantva.

- De Marianne, egy öregember! És hozzá önző és hiú - szóltam fölényesen. - Ez csak előrelátható volt?

- Az mindegy - szólt, és olyan tekintettel mért végig, mintha én lennék Constant hűtlenségének az oka. - Önnek ehhez különben semmi köze, miért is állok önnel szóba? És hogy öreg? Én is öreg vagyok, nem a testemmel, de a lelkemmel, az életemmel, az idegeimmel; én többön mentem át, mint más asszony hatvanéves korában. De minek beszélek? Elég baj, hogy ez a szerencsétlenség ért, most még meg is magyarázzam önnek?

Meghajlottam.

- Bocsánat - szóltam -, bevallom, hogy udvariatlan voltam. Engedje meg reménylenem, hogy Constant úr mihamarabb jóváteszi hibáját.

- Ezt én is reménylem - tette hozzá haragosan Marianne, és nagyon csinos volt táguló orrlyukaival, összehúzott szemöldökével -, mert különben Constant úr olyan emléket kap tőlem, amely aligha lesz az ínyére!

- De Marianne! Ne beszéljen bolondságot! Jöjjön, bérlünk egy motorcsónakot, és kimegyünk az öbölbe. Éjfélkor tűzijáték lesz!

- Köszönöm - felelte kurtán, aztán félig csodálkozva, félig bosszankodva nézett rám, mintha most ébredne tudatára, hogy semmi értelme sincs, hogy az érzelmeit velem közli; kikapta karját a kezemből, és faképnél hagyott.

Furcsa egy leány - dörmögtem magamban, és jobb mulatság híján, egyedül szálltam be a csónakba.

Másnap örömmel láttam ablakomból, hogy a "Francia Kosár" tulajdonosa és az államtanácsos kibékültek. Kirándulásra indultak, hangosan nevettek, háromszor is visszatértek a portáshoz, mert mindig elfelejtettek valamit, végre is karöltve, mint egy vidéki, újdonsült házaspár foglaltak helyet a kocsiban. Ám következő éjjel Marianne már megint egyedül sétált a parton, és mérgesen dobálta cigarettáit a vízbe.

- Marianne, megint baj van? - szólítottam meg.

Gúnyosan nézett rám, kurtán fölkacagott, aztán megfogta a kabátom gombját, és így szólt:

- De tőlem ez az úr megkapja a magáét! Hohó, én a csarnokban születtem! Mindent tudok; minden nyáron telefecsegi a lányoknak a fülét, szeptember elsején pedig odébbáll, és azt hiszi, mindenkit lekenyerezhet egy fülbevalóval vagy egy kék vasúti részvénnyel. Én fütyülök az ő kék vasúti részvényeire.

- Tehát botrányt akar?

- Bízza reám! - nézett rám dacosan.

Augusztus utolsó napján az úgynevezett hercegi parkban sétáltam, amelyet Trubez gyöngyének is hívnak, mikor éles női veszekedést hallok egy bokor mögül, majd egy furcsa csattanást, mintha egy ázott rakéta puffant volna szét. Rögtön rá, ijedt arccal, egy fehér pofaszakállas úr rohan el mellettem, aki a nyakára tartja a zsebkendőjét, és elhatározottan ezt kiáltja:

- Csendőrség, csendőrség!

Az államtanácsos volt; meg akartam állítani, de rá sem hederített, gyorsan továbbszaladt, miközben bal kezét magasra emelte, mintha kard volna benne, és erélyes hangon egyre ezt kiáltotta:

- Csendőrség, csendőrség!

A nyakáról csurgott a vér.

No, ez csakugyan megkapta, amit megérdemelt - szóltam magamban, de alig fejeztem be a mondatot, mikor a finom gyöpön, lobogó selyemkabátban, félrecsúszott kalapban Marianne futott el mellettem, könnyű lépésekkel, mint egy menekülő őz. A partnak tartott. Kezében kis revolver volt, amelyet azonban hirtelen messzire dobott el magától.

- Mindenre, ami szent, mindenre, ami szent! - sikoltotta folyton.

A part széléhez ért, beleütközött egy villanylámpa oszlopába, egy kicsit tántorgott, aztán befogta a két fülét, és ügyetlen fejest ugrott a tengerbe.

Egy pillanatra felbukkant még a vízen, kibomlott hajjal, ijedt arccal, azután a szalmakalapja elvált tőle, és lassan jobbra úszott. A következő percben Marianne megint eltűnt a hullámokban. A matrózok utánaeveztek, de a "Francia Kosár" tulajdonosát többé nem vetette föl a víz.

És most, hogy hónapok múlva, egy álmatlan éjszakán, ezt a furcsa történetet, magam se tudom, miért, följegyzem, önkéntelenül újra magam előtt látom az államtanácsost aranycsiptetőjével, fehér pofaszakállával, tekintélyes külsejével, amint a kandallója előtt ül, és lusta szivarját szívja. Vacsora utáni hangulat; a levegőben feketekávé fűszeres szaga; a szivarfüst karikát von egy perzsa szobormaradvány fölé. Körül a falakon képek, műtárgyak hirdetik az államtanácsos gazdagságát. Itt lóg a címere, nagy selyemzászlóra hímezve; egy szép, spanyol modorú kép a gyárait ábrázolja, egy másik a birtokot, ahol a híres kosokat nevelik. A szivarozóasztalka fölött gobelin, amely egykor a Hradzsin falait ékesítette. Odébb, üveg alatt Lahore utolsó nagy császárjának a koronája, fölötte egy kőszáli kecske koponyája. Egy Donatello-szobor közömbösen néz le a gazdagságra, amelyet az egykori hajóinas összeharácsolt, míg maga a hajóinas megelégedetten legelteti szemét a kincseken, azután a tükörhöz lép, és büszkén nézegeti a nyakán levő hosszú, piros forradást.

- Igen - szól talán magában -, most már mindenem megvan, amit az élet nagyot adhat, nemcsak a jómód, a rang, a becsület, de a szerelem kincsesházából is, és elmondhatom, hogy nem éltem hiába!

És igaza van: mert nincs a világnak az a gyémántja, műremeke, földbirtoka, amely fölérjen egy nővel, aki holdvilágos éjszakákon a tenger fenekén fekszik, és sápadtan, szerteomló hajjal ábrándozik rólunk, az életünkről, a lépteink zajáról, a szívünk hideg dobogásáról.


A kék napernyős kisasszony

- Ah! Miklós! Miklós! Álljon meg! Várjon meg!

Esti sétámra indultam egy barátságos, falusi úriházból, amelynek vendégszeretetével minden nyáron visszaéltem; egész délután finom eső szitált, és a réteknek üde illatuk volt, mint az alkonyatkor meglocsolt kerteknek. Pár perc múlva előttem állott a ház fiatal kisasszonya, frissen, hamvasan, karcsún, úgynevezett Üdvöske-arccal; a nyakában aranykereszt, az övében öt szál búzavirág. Világoskék napernyőjén vígan táncolt az alkonyatkor kibukkanó nap.

- Ohó, mi történt magával, Dóra? Hol a szalag a kontyából, és hol a rövid szoknyája?

A kék napernyős kisasszony büszkén mosolygott.

- Ej, ön nem tudja? Tehát: holnap leszek tizenhat esztendős, most már nagylány vagyok, és nem kell többé matrózruhában járnom. Ha tudná, hogy gyűlölöm a szalagos kontyot és a matrózruhát meg a zongoraórákat, hiszen semmi tehetségem a zongorázáshoz! A neveltetésem tehát befejeződött, miss Spenzer ezentúl csak a húgomat oktatja, és nekem nem kell többé Marokkó térképét lerajzolnom!

- Nos, ez nagy dolog! Tehát egy kész kisasszony! Engedje meg, hogy szerencsét kívánjak. Elkísér?

- Igen, elkísérem.

A rétek felé indultunk, ahogy illik, karonfogva, mert jó barátok voltunk; én tartottam Dórát keresztvíz alá, és tőlem kapta az első bábuját.

- Most tehát szabad az út az életbe - szóltam -, reménylem, hogy bölcsen fogja kihasználni. Ha nekem szót fogad, egypár évig minden férfinak elcsavarja a fejét. A kacérság nem utolsó dolog a földön: az élet, a sors, a szerencse, még az időjárás is folyton kacérkodik velünk, és ezek komoly tényezők, amelyek bizonyára tudják, mit cselekszenek.

Rám nézett, féloldalról, de nem mint azelőtt, nyugodtan, bizalmasan, hanem élesen, biztosan, mint egy jókedvű kalandra induló sólyom.

- Tudja - szólt fölényesen, mintha ezt a tulajdonságát is együtt kapta volna a hosszú szoknyával -, tudja, nekem más fogalmam van az életről és a szerelemről! Nekem csak a szomorú szerelem tetszik, az a szerelem, amely tele van finom árnyakkal, bánattal, lemondással, érzelmességekkel; ah, az ilyen szerelem mégis a legszebb. Van egy gyönyörű nagynéném, aki egész életét a tengerparton tölti, mindig fekete selyemruhában jár, a kezében fekete csipkelegyező, és kenyérmorzsát dob a sirályok felé, és senki se tudja, miért oly szomorú! Vagy Tatjána! Milyen nemes alak Larin Tatjánája, akiről környezete sem sejti, hogy kiért ég a szíve, kiért tört darabokra a lelke! Mily szép lehet így szeretni, összebarátkozva a lemondással, a büszke magányossággal, titkos könnyekben fölolvadva!

- Ej - vetettem ellent -, a szomorú szerelem bizonyára nagy dolog, de nem áll csupán néhány szép verskötetből, fekete selyemruhákból és bánatos liliomokból; az ilyen szerelemnek a mélyén sötét szenvedések és szenvedélyek is lakhatnak - és hozzá az álmatlan éjszakák!

- Ó, nincs szebb egy álmatlan éjszakánál! - csillant föl Dóra macskaszeme. - Belémerülni a sötétség, az ábrándozás árnyékképeibe, és végül is lámpát gyújtani, és egész éjjel Boleyn Anna jeleneteit olvasni a VIII. Henrik-ből: nem gyönyörű ez?

A szeme büszkén tekintett körül; íme, most már ő is kiveheti ebből a titkos gyönyörűségből a részét, és éjjelenként elborongva pillanthat a távoli, holdvilágos nádakra.

- Furcsa leány maga, Dóra - szóltam, és megint ránéztem.

A hosszú ruha nagyobbá, törékenyebbé tette karcsú alakját, asszonyos hajviselete kiemelte finom orrát és pár vonással megrajzolt, élénk arcélét. Nyugodtan, egy kissé gúnyosan viszonozta tekintetemet, és álmatag mozdulattal (amely különösen szőke hölgyekhez illik jól) simított végig homlokán.

- Igen - szólt elgondolkozva -, furcsa vagyok; nem tetszem így önnek?

Hirtelenében nem jutott okosabb válasz az eszembe, és ezt mondtam:

- Hogy múlik az idő, Dóra! Mintha tegnap tartottuk volna a keresztvíz alá, emlékszem, nagyon sírt és rugdalózott; az ördög nem egykönnyen bújt ki belőle! És most, tessék, egy nagy kisasszony áll előttem, és én megöregedtem.

- Csinos vagyok?

- Nagyon csinos!

- Köszönöm, és, hogy viszonozzam a bókot, tehát ön éppenséggel nem öregedett meg, ön még ma is a régi, tökéletes lovag, bárha az önéhez hasonló fejeket inkább a hervadó hölgyek szeretik. Nem tudom, miért, ilyennek, mint maga, ilyennek képzeltem mindig Percyt. Ön és Percy - nem furcsa ez?

Megszorítottam a kezét; finom, hosszúkás keze volt, és félénken hűvös, mint egy ákác lombja kora ősszel. Nem viszonozta a szorítást, de elhallgatott, és komoly lépésekkel ment mellettem. A lőportoronyhoz, sétám rendes céljához értünk; visszafordultunk. Alkonyodott.

- Tudja-e - szóltam -, hogy éppen ilyen volt az édesanyja húsz év előtt? Egy regattabálon ösmerkedtem meg vele.

- Nos, és tetszett önnek?

- Nagyon!

- Lássa, én is így gondoltam. Sőt... őszinte leszek; titokban mindig azt hittem, hogy önök közt történt valami, egyszer ki is kutattam az anyám fiókját, nem találok-e benne valami levelet vagy emléket öntől; de semmit se találtam. Különben, néha ez is gyanús. És tudja, mit gondoltam még?

- Nos?

- Azt, de ne nevessen ki! Azt, hogyha egyszer nagy leszek, elhódítom magát az édesanyámtól. Nem mulatságos?

- Nem; mert köztünk sohasem történt semmi.

Rám nézett, egy kicsit összehúzta a szemét, mintha nagyítón át vizsgálgatna: éppen úgy, ahogy az édesanyja szokta, ha reggelinél kezet csókoltam neki.

- Kár; olyan regényes lett volna! Nekem pedig, első hódításnak, igen szép eredmény!

A vállára tettem a kezemet, ahogy az ember a gyerekekére szokta tenni beszélgetés közben, de rögtön visszahúztam, mert ez a váll is mintha megváltozott volna egy éjszakán át; tegnap még szögletes és kemény volt, ma pedig gömbölyű és meleg.

- Hm - szóltam szórakozottan -, maga talán kacérkodik velem?

- Én? Miért ne? - felelte.

Megállt, megvonta a vállát, aztán egy csodálkozó pillantást vetett rám, és továbbsietett. Nagyon csinos volt, amint így féloldalról, fürkésző, követelődző tekintetével, neheztelő mosolyával, arcába hulló hajával, a fiatalságával, még a keze negédes tartásával és a kék napernyőjével is, félig tudatosan, félig akaratlanul kacérkodott velem.

A kertajtóhoz értünk, amely a rétek felől vezetett vissza a házhoz; a tornácon már a gyertyatartók üvegburái csillogtak. A kavics élesen csikorgott lábunk alatt. Egy helyen az út két magas vadrózsabokor között vezetett el, amelyek egészen közel értek egymáshoz. Egy erősen illatozó ág végigsimította homlokomat, és a következő percben, lassan, biztosan átkaroltam Dórát, mint egy gyermeket, akit az ember magához akar fölemelni, és megcsókoltam rozsdaszőke haját.

- A kalapom - szólt, és megigazította félrecsúszott vászonkalapját, aztán hozzám simult, és megcsókolt. - Miklós! - tette hozzá alázatos hangon -, én nagyon szerencsétlen vagyok, Miklós, én nagyon szerencsétlen vagyok!

A hangja egy kicsit megcsuklott, majd minden szégyenkezés nélkül csókolta meg az ajkamat, forrón, odaadóan; egy könnycseppje a bajuszom fölé hullott, és erősen csiklandozta az arcomat, úgyhogy csaknem tüsszentenem kellett. Azután hirtelen leszárította könnyeit, kibontakozott a karomból, és fölfutott a házba. Mire a tornácon utolértem, már mosolyogva rakta az asztalra a gyümölcsöt meg a süteményeket; senki se hitte volna, hogy egy perc előtt még sírt, és kétségbeesve csókolta meg az arcomat.

Éjjel hirtelen fölébredtem, és szemrehányásokat tettem magamnak. Nem tudom, más is úgy van-e vele, de én minden éjjel, közvetlen hajnalhasadás előtt, fölébredek, és ilyenkor rendbe szedem a gondolataimat; átfutom az elmúlt nap eseményeit, megítélem tartalmukat, és készülök a következő reggelre. Ilyenkor mindent világosabban látok, és gondosabban megrostálok, mint nappal, persze csak amióta a halántékomnál egyre több és több jégvirág képződik; azelőtt ez is másképpen volt.

Tehát lássuk, hogyan állunk? Negyvenhat esztendős voltam, és ha koromnál nem is tarthattak idősebbnek, úgy bizonyára fiatalabbnak nem látszottam. A házasélethez, bevallom, sohase volt kedvem; nem tudtam elképzelni magamat, amint a gyermekeimet az iskolába kísérem, vagy amint karonfogva sétálok a feleségemmel a városban, és cipőt, harisnyát, háztartási cikkeket vásárolok. Elgondolni, hogy éveken át egy és ugyanazon kályha mellett kell ülnöm, a napi élet apró gondjaival veszkődnöm, hogy a holnaptól nem szabad új és meglepő dolgokat reménylenem: sohasem tudott beleilleszkedni gondolatvilágomba. A magamfajta emberek legokosabban teszik, ha a magányosságuknak, vagy nevezzük így, az önzésüknek élnek, mert ha kiszakítják magukat világukból, csak másokat fognak szerencsétlenekké tenni.

És ez a kisleány? Előttem állt karcsú alakja, amint kicsi korában, hófehér ruhában először kívánt franciául szerencsét a születésnapomhoz; amint vadászat után büszkén, mintha ez valami nagy dolog volna, lehúzta a csizmámat; amint egy este rám bízta első titkát, hogy ő volt az, aki zöld színűre festette be a kutyát; amint be-besurrant a szobámba, és arra kért, csináljam meg a német leckéjét. És most egyszerre a nyakamba borul, és azt hiszi, hogy én vagyok az ő életének a kulcsa, pedig a magyarázat talán az, hogy én vagyok az első férfi, akivel az életben találkozott, az első ember, aki egy kicsit hasonlított a regényhősökre, mert jó szabónál dolgoztat, ráspolyozza és fényesíti a körmeit, tud lovagolni, négyes fogatot hajtani, vaddisznót lőni és minden szép hölgynek figyelmességet mondani. De belől? Mi lakik bent? Önzés, sivárság, unalom, egy csomó elhervadt kaland, egy csomó bántó emlék, egy csomó lélek nélküli, elsárgult szó, amelyet a szél néha fölkavar, de amelyek rögtön rá maguktól hullanak alá az avarra.

Nem - szóltam magamban nagyot ásítva, és a fal felé fordultam -, ennek nem szabad megtörténnie!

Másnap, harmadnap azon voltam, hogy lehetőleg keveset legyek vele egyedül, ami részben sikerült is, utána való két nap vadászatra mentem, és csak igen késő este tértem haza, rákövetkező nap pedig a szomszéd városba utaztam, ahol egy régi barátomat látogattam meg, és megint csak este vetődtem vissza. Így csak vacsoránál láttam. Éreztem, hogy folyton rám függeszti a szemét, de tartózkodva vagy egyáltalán nem viszonoztam a tekintetét, és ha búcsúzásnál kezet fogtunk, gyorsan és határozottan szorítottam meg vékony ujjait, nehogy érezzem remegésüket. De hetedik nap nem tudtam előle kitérni. Éppen vacsorához csöngettek; átöltöztem volt, és átsiettem a sötét biliárdszobán, mikor valaki hirtelen megfogta a kezemet.

- Miklós! - szólt dacosan, de rögtön sírni is kezdett, ahogy a gyerekek szoktak, akik a nyakasságot összekapcsolják a kétségbeeséssel -, énnekem így el kell pusztulnom! Miért gyűlöl engem, Miklós? Mit vétettem önnek?

Az ajkamba haraptam, de azután fölemeltem a fejemet, és elhatároztam, hogy - hiszen ennek úgyis meg kellett egyszer történnie - nyíltan beszélek vele. Meggyújtottam tehát egy lámpát, és elmondtam neki mindazt, amit a minap, hajnalhasadás előtt elgondoltam. Hogy negyvenhat esztendős vagyok, semmi hajlandóságom a családi élethez, hogy a lelkem üres, és önzésben öregedett meg. Sok meggondolatlanságot követtem el az életben, könnyelmű és fölületes vagyok, mélyebb érzés híján; kértem, hogy bocsásson meg, amiért visszaéltem a fiatalságával, az ábrándjaival, ahogy mások is megbocsátottak, akiket éppen így megcsaltam, de akik azért később mind igen boldog feleségek és jó családanyák lettek: ma már legföljebb rossz álmaikban, viharos éjszakákon bukkanok föl olykor.

Ránéztem. Finoman remegve, mint a levelét hullató nyárfa, állt előttem, inkább megszeppenve, mint kétségbeesve; éppen ilyen volt az arca gyerekkorában, amikor elárulta nekem, hogy ő volt az, aki a kutyát zöldre festette. Nagy macskaszeme szinte elhagyta törékeny testét, és föl és alá járt a szobában, a zöld posztó, a fej nélküli dákók, az állóóra között. Megértette, hogy kijátszották, megcsalták, félredobták, hogy immár nem a gyermekkor ártalmatlan rémei, hanem az élet, a vaskezű sors szomorúsága áll vele szemben. Nem lázadott föl, csöndesen, rekedten köhintett egyet, mintha meghűlt volna, összébb húzta a kendőt a vállán, aztán így szólt:

- Igaza van, és én bele akarok nyugodni sorsomba; mi mást is tehetnék? Igen, hiszen én is jól tudtam, hogy mindez lehetetlenség, dőreség, de nem védekezhettem ellene, az élet gonosz, és annyira szeretem magát! Nem teszek önnek szemrehányást, Miklós, ön becsületesen cselekedett, mikor megmondta az igazságot, és én is így tettem volna az ön helyében.

Gondolkozni látszott, aztán szórakozottan vett föl egy piros labdát a tekeasztalról, és alázatos mosollyal ajkán folytatta:

- Lássa, milyen balga voltam, mikor ábrándjaimban mohón kerestem a szomorúságot, a reménytelen szerelmet; ej, most itt van, szembeállok vele, és íme, egy pillanat alatt irgalmatlanul összetört. Ah! Annyi erőm nincs, hogy ezt a labdát végiggurítsam az asztalon. Mily bohó az ember! És Miklós, az álmatlan éjszakák! Igaza van, más is lakik alattuk, mint fekete selyemszövetek és gyászos liliomok! Ha tudná, mit szenvedtem az utolsó három éjszakán! Nem, nem; az élet más, mint amilyennek képzeltem, egészen más, az élet ijesztő, dermesztő, kegyetlen, és én még gyönge vagyok rá, hiszen én még csak gyermek vagyok!

Megsimogattam a haját, és azt mondtam, amit ilyenkor mondani szokás, hogy ne lássa ennyire sötéten a dolgokat, a gyermekszerelmen át kell esni, mint a bárányhimlőn, később mindenki nevet rajta. Iparkodjon szórakozni, kérje meg a szüleit, hogy utazzanak pár hétre a fővárosba, járjanak színházakba, mulatságokba, ott majd megvigasztalódik. Mindenki így kezdi az életet!

- Nem, nem - szólt egy kicsit megborzongva -, én még gyermek vagyok, félek az élettől, én még nem tudok megbirkózni vele. Ej, az élet kegyetlen!

Rekedten nevetett, aztán karon fogott; az ebédlőbe mentünk, ahol már türelmetlenül vártak ránk.

Másnap összecsomagoltam, még egyszer végigjártam a nagy bükkfaerdőt, amelyet annyira szerettem, és harmadnap reggel útnak indultam. Mikor beléptem Dórához, hogy elbúcsúzzam tőle, éppen az íróasztalnál ült és dolgozott. Gyorsan fölkelt, és két kezével az asztalra támaszkodott, ahogy serdülő, fiatal lányok szokták. Első pillanatban idegennek, furcsának rémlett az alakja, mintha kisebbé és teltebbé vált volna, aztán megtaláltam a magyarázatot. A haja újra leányos kontyba volt fonva, benne skót szalag; és ismét a rövid matrózruha volt rajta.

- Igen - szólt megvonva a vállát -, újra iskolás leány lettem, visszamentem a tankönyveim és térképeim közé. Így jobb, ah! Fázom az élettől, a rendhagyó igék és a francia leckék mégis szelídebbek és jobbak hozzám! Nos, gondoljon reám néha!

Kezet fogtunk és elváltunk, mosolyogva és mégis nehéz szívvel, ahogy régi barátokhoz illik.

Mikor az ablaka előtt elmentem, nem állhattam meg, hogy ne nézzek be még egyszer a szobájába. Ott ült a fehér íróasztal mellett, sápadtan, összevont szemöldökkel, előtte a földgömb; finom ujjai Marokkó térképét rajzolták, és szép macskaszeméből könnycseppek hulltak alá a rajzpapirosra.


A vörös Ágnes

Késő ősszel volt, hirtelen alkonyodott, és bár egész nap derült égbolt alatt vadásztunk, estére sűrű eső kezdett esni. Messze voltam hazulról, a kocsinak nem volt födele, bőrig áztam. Eszembe jutott a vörös Ágnes, és meghagytam a kocsisnak, hogy forduljon be a Kurucz-majorba.

Ez a vörös Ágnes nevezetes nő volt. Itt született a Kurucz-majorban mint a béresgazda leánya, libát őrzött, majd tizenhét éves korában a fővárosba került, és egy kis színházban kardalosnőnek csapott föl. Szerteomló, buja, piros haja volt, ezért hívták a vörös Ágnesnek, a szeme pedig sötétkék és nagy, mint egy csokor ibolya. A tehetsége semmi, de amint a színpadra lépett hófehér arcával, lángoló sörényével, finom kezével, amelynek ujjait össze szerette görbíteni, mint egy ragadozó állat a körmeit, az ember önkénytelenül összeborzongott, és úgy érezte, nem volna jó a vörös Ágnes körmei közé kerülni.

Öt évig mozgott a deszkákon, ahol tizedrangú szerepeket játszott, aztán eltűnt, senki se tudta, hová. Némelyek szerint egy skót herceg vitte volna el magával, mások szerint férjhez ment egy asztalosmesterhez; az igazság az volt, hogy visszavonult a csatatérről, és megvásárolta a Kurucz-majort. Mindig szerette a földet, a rögöt; a színházi társalgóban, szünetek alatt tollat fosztott, és régi falusi nótákat dúdolgatott, gyakran emlegette, hogy az egyetlen kívánsága visszatérni a szülőföldjére, csizmát húzni, gereblyét tenni a vállára, és élte fogytáig gazdálkodni a szikes földeken. Vágyát már öt év múlva teljesítette a sors. Ha beutaztam a szomszéd mezővárosba lőport, szivart venni, gyakran találkoztam vele, amint kurta bekecsben, prémes sapkával a fején alkudozott az ökörvásáron, vagy amint a csapszék előtt áldomást ivott a disznókereskedőkkel.

- Nézzen be egyszer hozzám, rendben tartom-e a szénámat? - szólt hozzám többször, de én mindeddig óvakodtam tőle, hogy a közelébe kerüljek, mert még jól emlékeztem rá, amint karcsún, biztos mozdulattal állott az élesen megvilágított színpadon, és szemét mint egy finom karvaly szögezte a fekete nézőtérre.

A kocsis nagy örömmel engedelmeskedett a parancsnak; rácsapott az ázott lovacskákra; negyed óra múlva a Kurucz-majorban voltunk.

- Hol a tekintetes asszony? - kérdeztem egy fürge kisinastól, aki a kocsikelepelésre elém futott a tornácról.

- Az irodában!

Bekopogtattam. Ott ült a hosszú fenyőfa asztalnál, előtte egy csomó számadás, amelyeket csomóba kötött. Mikor megpillantott, összecsapta a kezét, és kétszer erősen megcsókolta az arcomat, ahogy a férfirokonok szokták, ha régen nem látták egymást.

- Sokáig váratott magára, de mégis megtartotta a szavát - szólt egy kicsit gúnyosan, azzal gondosan elzárta az írásait, leoltotta a lámpákat, és átvezetett az úriházba. - Most pedig itt marad vacsorára, és ha az eső el nem áll, úgy itt hál. Az utaink gyalázatosak, fél órája jelentette a vadászunk, hogy a Morgó hídját a víz még az éjjel elviszi.

Ellenkeztem, de nem hallgatott rám, tapsolt a cselédnek; meghagyta, hogy fűtsék be a vendégszobát. Azután meggyújtotta a facsillárt, és maga rakta meg az öreg cserépkályhát, hogy csak úgy durrogott. Fél óra múlva a kisinas, fényes csizmában, hófehér vászonkabátban jelentette, hogy a vacsorát föltálalták. Leültünk, fáradt és éhes voltam; nem volt szükség kínálásra.

- És most meséljen - szólt a vörös Ágnes, mikor a kapros tésztához értünk, és katonásan hörpintett föl egy pohár vörös bort -, mi újság odakint? Tudja-e, hogy azóta se jártam Budapesten? Akkor még a Niniche-t adták; játsszák még ezt a darabot és a Madame Favar-t?

- Nem, már senki se emlékszik rájuk.

- És Tamásy?

- Régen meghalt.

- De Eőry csak él?

- Az is meghalt.

Csodálkozva húzta föl szemöldökét.

- Az idő múlik - szólt szivarka után nyúlva. - Nemsokára tizenöt esztendeje, hogy falun élek. Meglátszik rajtam?

- Nem - feleltem, és udvariasan mosolyogtam.

Kacagott. A fogai hófehérek és nagyok voltak, egy ragadozó állat gyönyörű fogsora.

- Ön félreért - szólt, és fölemelte keskeny kezét, amelynek árnyéka titokzatosan táncolt végig a falon -, én nem akarok bókokat. Elég volt a bókokból, sőt! Boldog vagyok, hogy nem kell többé udvarlásokat, esküket hallanom, szerelmes leveleket olvasnom; oly egyformák mind! Én parasztnak születtem, aki a goromba szót, a verést inkább megérti, mint a cifra szavakat. Ha Pesten hintón jártam, akkor is mindig az járt az eszemben: de jó lenne, ha négy címeres ökör húzná ezt a szép kocsit. És amikor a varga zöld posztóba takarva hozta a selyem- meg bársonycipőket, arra a rézpatkós csizmára gondoltam, amelyet gyermekkoromban a fehérvári vásáron láttam, s amelyhez hasonló azóta se került a szemem elé.

Nevettünk, koccintottunk.

- Nos, és maga - folytatta hetykén -, talán nem érzi néha, hogy elég volt ebből a gavalléréletből, a lovagi dolgokból, a szerelmes postákból, az esküdözésből? Bohó dolog ez, higgye el nekem, aki az orránál vezettem a fél főváros gavallérait, és aki, mikor magamban voltam, mind kikacagtam őket. Többet ér augusztus derekán egy szénaboglyán hálni vagy tavasszal a zöld rozsban megázni! Nos, nem igaz?

Bólintottam, és érezni kezdtem az erős bort.

- Hát? Mit mondjak, Ágnes? Persze; bennem is lakik egy kis falusi vér, én is szeretem az erdőt májusi reggelen, amikor hűvösen szép, mint egy fiatal hercegkisasszony, és én is szeretek télen szánkóba ülni és céltalanul bolyongani a fehér tornyok között, miközben dőre emlékekre gondolok. Hiszen egy kicsit művész is vagyok, aki a hangulatokat túlbecsüli. Szép a falusi élet az ő regényességével, és nem utolsó dolog, amikor karácsony éjszakáján a vidék tele van apró lámpákkal, mindenünnen a templom felé iparkodnak az emberek, a kis orgona nagyokat fúj, és az ablakhoz hozzáverődnek a hópelyhek. Vagy egy görög húsvét! A bora kitűnő - fejeztem be a beszédet -, de az embernek a lábába száll.

Kényelmesen hátradőltem a karosszékben, amely akkora volt, mint egy ágy, és puhán fogta körül testemet.

- Miért volna ostobaság? - szólt Ágnes, és fehér könyökével az asztalra támaszkodott. - Mondok magának valamit, ha nem is hiszi el: én már nagyon szeretnék öreg lenni, és titokban mindennap a tükörbe nézek, nem fehéredik-e már a hajam; de eddig csak szerencseszálakat találtam. Még mindig szép vagyok, jól tudom, és ha nem tudnám, mások megmondanák, mert emberek mégiscsak járnak errefelé. És a férfiak, mondhatom, még mindig olyan bolondok, mint amikor a Madame Favar-t meg a Párizsi nő-t játszottuk; de mi haszna, ha az ember egy szegény falusi jegyzőt vagy egy korhely szolgabírót elbolondít?! Pedig lássa, elbolondítom őket, akaratom ellenére; ránéznek a piros hajamra, és végük van; nem csoda, hiszen ez a piros haj a walesi hercegnek is tetszett egy kicsit. Tele a fiókom furcsa levelekkel, egyszer elolvasom magának, ki mindenki ír itt nekem; el fog rémülni, vagy nagyot fog kacagni. Ej, jó volna öregnek lenni, hogy az ember ne törődjék mással, mint a lelki üdvösségével, az egészségével és a magtárával.

Érezni kezdtem a nap fáradtságát; a szemem pislogott, csaknem elaludtam a tűz mellett.

- Ej, lássa - kacagott -, maga máris öregszik! Nem? Itt ülünk kettesben, kint esik az eső, éjszaka van, és maga békén elalszik, mint egy gyerek karácsony éjszakáján, pedig magától is van egy levél a fiókomban, az igaz, hogy már egy kicsit sárgulni kezd.

Tapsolt; a kisinas figyelmes arccal ugrott be, és meggyújtotta a feketekávés gépet.

- Tudja, mit gondoltam? - szólt Ágnes, nem törődve a fiúval. - Különös gondolat, de magának való, aki mindig szerette a furcsaságokat. Tehát, arra gondoltam, hogy ha mindketten megöregszünk, akkor ön minden héten legalább kétszer át fog járni hozzám, és el fogunk tűnődni rajta: milyen jó, hogy bealkonyodott, és a szerelmes levelek, az esküdözések, az ábrándozások, a sikerek és csalódások már nem érnek el hozzánk. Karácsonykor föl fogunk öltöztetni huszonnégy béresgyereket, és a régi malomból közös költségen kórházat építtetünk. A hosszú téli estéken megcsináljuk a végrendeletünket, okosan, szépen, hogy az eklézsiának, a vakoknak, az iskolának, a kórházaknak és a megye szegényeinek egyformán jusson. És még egyet fogok kikötni: azt, hogy a hajamat a temetésem napján el kell égetni, ennek okvetlenül meg kell történnie! De mikor lesz ez? Nos, mit szól hozzá?

- Hogy mit, Ágnes? - szóltam, és úgy éreztem, mintha a szomorú őszi eső a terített asztalon dobolna. - Csak az öregség szép e földön. Ugyan mit ért az eddigi életem? Egy csomó nőt én csaltam meg, egy csomó engemet: ennyi a számadásom. Mind eltűntek, a legtöbb a föld alól néz reám, és akik élnek, azoknak csak a rossz álmaikban jelenek meg. És mégis, mindig újra és újra elkezdem a táncot, és keresek valamit és valakit, aki pedig már régen egy kereszt alatt pihen, és mosolyogva vonja meg a vállát. Miért kellett tőle is elszakadnom? Mire várok még? De - tettem hozzá friss szivarra gyújtva - ezek érzékeny dolgok, holnap jót fogunk nevetni rajtuk. Ez a bolond őszi eső az oka, hogy ilyesmi az eszembe jut, nos, és a maga óbora.

Elhallgattunk. Csönd volt, künt néha egy fa álmosan rázta meg magát, mintha a másik oldalára akarna fordulni. A kályha mérgesen fújt egyet-egyet. Újra és erősebben éreztem, hogy a szemem leragadni készül; mosolyogtam, de már csak nehezen tudtam az elalvás ellen védekezni.

- Miklós - szólt a vörös Ágnes -, magának meg kell ígérnie, hogy megmondja nekem, amikor már öreg leszek, talán egy év múlva, talán tíz év múlva, de lovagi szóra! Csak annyit kell mondania: "Ágnes! Itt az ideje, hogy a betegekre és szegényekre gondoljunk", és én boldog leszek, hogy végre megválok a piros hajamtól, a kék szememtől, amely annyi hiábavaló romlást okozott. Okozott? Ej, még most is okoz. Ha kinéznénk az ablakon az országút felé, talán egy öregurat látnánk föl és alá járni, öt gyermeke van, derék felesége, a legjobb gazdasszony a megyében. Körorvos, és itt jár, töltött fegyverrel a vállán, az országúton, és szerelmes leveleket küld be hozzám a drótos tótokkal meg a vándorlegényekkel. Bolond egy dolog! De lehet, hogy egy másik vagy egy harmadik férfit is látnánk... és ennek mind ez az átkozott vörös hajam az oka, amely nem tud, nem akar megfehéredni, nem hagy békén megöregedni. Megígéri?

Álmosan bólintottam, és azt éreztem, hogy lassan egy meleg forrásba süppedek, és az arcomat puha gallyak simogatják.

Mindjárt el fogok aludni - gondoltam magamban, és nem volt kedvem ellenkezni.

- Minden szerdán meg szombaton nálam fog vacsorázni - folytatta Ágnes -, és vacsora után kirakom magának, hogy nagy hó lesz-e télen avagy fekete karácsony. Olykor eljön a pap, és hármasban kártyázunk, vagy valaki elolvassa a szevasztopoli ütközetet egy régi naptárból. Én magam fogok befűteni a kályhába, ez külön tudomány; és igaz, nem szabad elfelejteni, hogy a papnak zsámolyt kell tenni a lába alá, mert köszvénye van. És addigra talán magának is köszvénye lesz, Miklós, és magának is zsámoly kell a lába alá. Vasárnap pedig kimegyünk a dombra, és elültetünk négy ákácfát, azok közt akarok feküdni egykor, mindig ez volt a kedvenc tervem.

Még hallottam egypár szót, aztán elaludtam, békén, mélyen, mint az öregurak, akik már csak karosszékben tudnak igazán aludni. Álmaimban lassan eveztek el előttem Tamásy, Eőry, aztán a kis kalapos Niniche, a lovaglóruhás Madame Favart, egy páholynyitogató nő a régi Népszínházból, egy csomó hófehér liba, huszonnégy gyermek új ködmönben és patkós csizmában meg egy hosszú sor paraszt, amint lámpával kezükben haladnak a templom felé.

- Mindörökké - szóltam hozzájuk, és fölébredtem.

Fakó reggel nézett be az ablakon; a facsillárban még égtek a gyertyák, ám a kályha kihűlt.

- Jó reggelt - szólt Ágnes -, és tapsolt az inasnak, aki álmos arccal, de fürgén jelent meg a küszöbön a papramorgóval.

- Bocsássa meg - mondtam zavarodottan -, de a vadászat és az erős bor; és bizony, öregszünk. Szólj hát a kocsisnak - fordultam a fiúhoz. - Hadd fogjon be!

Az eső elállt, hideg szél fújt, a hegyek szaporán füstölögtek.

- Ne felejtse el, amit ígért - kiáltott utánam a vörös Ágnes, amikor kocsim nekivágott a szürke, sáros mindenségnek.

A lovak lassan ügettek végig a mezei úton; mihamar kiértünk az országútra, amely az esővíztől csillogva, nyílegyenesen húzódott föl a dombra. Mikor a feszülethez értünk, egy őszes, körszakállas férfival találkoztunk, aki puskával a vállán várt valamire. Mikor meglátott, erősen a szemembe nézett, majd ügyesen lelőtt egy varjút a fáról.

- Furcsa egy lány volt mindig ez a vörös Ágnes - dörmögtem magamban, és arra gondoltam, amint zsámollyal a lábam alatt, fehér szakállal ülök a kályhája mellett, és a vörös Ágnes megfontolva diktálja a nagy ókulárés papnak:

- Ezer forintot a vakoknak, ezer forintot az ispotálynak, ezer forintot az eklézsiának, ezer forintot a mindenkori útmesternek, aki a négy ákácfát a sírom fölött ápolni fogja, és ezer forintot annak a felebarátomnak az Úrban, aki a vörös hajamat a temetésem napján el fogja égetni! Így legyen!


Netti

- Ah! Megint itt vagy, Miklós? Ilyen gyorsan? Nos, mi baj? Bátran ki vele!

Aki ezt a pár szót szelesen, tágra nyílt szemmel mondta, Netti volt, egy hamvasszőke, eleven, úgynevezett tiroli szépség, nagy, kék porcelán szemmel, a parasztlányok egészséges fogsorával és nyugtalan, finom szájjal, amely mint egy vidám vadrózsa virított az arca közepén. A foglalkozása? Énekesnő volt, a grazi vagy brünni vagy talán éppen az olmützi operettszínház tagja. Másodrendű szerepeket játszott, maga sem hitt művészetében, és gyakran mondogatta, hogy csak addig énekel és táncol, míg egy becsületes iparosmester vagy földvállalkozó nőül nem veszi. Akkor ő fogja a legjobb uborkát befőzni egész Olmützben.

Ez volt a legvígabb és legbolondosabb lány, akivel valaha találkoztam. Soha senki rosszkedvűnek nem látta, ha éhezett, ha jól ment a sora, mindig könnyelműen, fölényesen vonta meg a vállát, kacagva rázta meg a fejét; soha senkire nem neheztelt, az utolsó falat kenyeret megosztotta a pályatársnőivel, és nem volt ember, akinek a tekintélyében hitt volna. Még a világ, a sors szürke keze sem tudta soha igazán megijeszteni, semmitől se félt, az éhségtől, a betegségtől éppoly kevéssé, mint az irigységtől vagy a rosszakarattól, és minden szépnek, kellemesnek, csillogónak gyermek módra örült, lett légyen az egy barátságos szeptemberi délután az erdőszélen, egy prémes bunda vagy egy doboz déli gyümölcs. Sohase volt egy krajcárja, a városban minden uzsorást ismert; ízléstelenül szeretett öltözködni, de furcsa kalapjain, tarka selyemruháin átmosolygott a fiatalság üdesége.

Valahányszor az életben szerelmi hajótörés ért, és ez többször fordult elő, mindig a Netti jókedvéhez és fiatalságához menekültem. Ahogy az ember a könyvtára mélyében titokzatos, szent és jó könyveket rejteget a magányosság, a kétségbeesés, az öregség órái számára, jól teszi, ha olyan embereket is tartogat a lelki fiókjaiban, akikhez a ború óráiban elmenekülhet, akiknek verőfényénél megnyugvást talál, akik a mosolyukkal, a könnyelműségükkel mint egy nagy, virágból font legyezővel elűzik a sors árnyékait. Sajnos, ilyen ember oly kevés akad a világban! De Netti ilyen volt, és mindig hálával gondolok vissza reája, nagy porcelán szemére, egészséges paraszt fogsorára, félrecsapott bársonykalapjára, amelynek közepébe hosszú sólyomtoll volt tűzve.

- Istenem! Mi baj van hát megint? - szólt, valahányszor az esti vonattal berobogtam a ködös grazi vagy brünni határba. - Megint eladtak?

- Igen, Netti - feleltem a fejemet lehorgasztva -, és most már talán te se tudsz rajtam segíteni!

Nevetett; jobbról, balról megcsókolta az arcomat, hűvösen, ártatlanul, ahogy csak igen kis gyerekek vagy igen tapasztalt nők tudnak.

- Ne mondj ilyet, Miklós! Nem tudod te, mi az, szenvedni! Te rajongó férfi vagy, a perc lovagja, ha jó, ha rossz ez a perc, azt hiszed, az egész életed benne lakik! Ah! Én túl vagyok ezen, engem tíz évig minden este megvert az anyám, és azért mégse voltam sohasem szomorú, ej, jó is volna, ha ilyen olcsón tudnánk kiegyezkedni a sorssal!

Nem engedett felelni, máris magára kapta hamisított hermelinköpenyegét, piros bársonycipőit, magával hurcolt a girbegörbe grazi utcákon, a hosszú, visszhangos olmützi tereken, lakást bérelt számomra a rózsaszínű házban, ahol annak idején Metternich lakott, és nevetve a szárnyai alá vett. Egész nap velem volt, ő vezette a háztartásomat, beszerzett egy gramofont, rengeteg cserép virágot és egy kutyát, mert a kutya mégiscsak az ember leghűségesebb társa. Átvette a pénzemet, és mondhatom, kegyetlenül bánt vele, nem ismerte a garas értékét, a lakásom tele volt mindenféle haszontalanságokkal, japán tárgyakkal, részletre vett díszkiadásokkal, hamisított szőnyegekkel, félelmetes csatafestményekkel, amelyek az embernek egy panoráma bejáratát juttatták az eszébe, alkalmi perzsa függönyökkel és alpakkából készült dísztárgyakkal, amelyek olyanok voltak, mintha karikadobásnál nyertem volna őket. Megismertetett a társaival és a társnőivel, minden éjjel hajnalig kellett a sörházban ülnöm, és régi színészadomákat hallgatnom a csodálatos Devrient-ról és a nagy Anschützről. Mindenáron azon volt, hogy beleszeressek a primadonnába, egy kövérkés, jóképű hölgybe, abba a bizonyos gömbölyű fajtába, amelyet már csak az öregebb urak neveznek szépségnek.

- Csinálj sok adósságot - szólt gyakran, és ok nélkül fölnevetett, mint az éjjeli szállásra repülő rigó -, ez a legjobb szer, hogy az ember minden mást elfeledjen az életben! A fülemig vagyok tele adóssággal, úgyszólván ki sem merek már menni az utcára, talán ez az oka, hogy sohasem vagyok szomorú.

Boldog volt, hogy ha aranyoszlopocskákba kártyáztam (az összes titkos játékbarlangokat ismerte), és a szeme fölragyogott, ha egy művésznő, aki elvesztette a pénzét, igénybe vette tárcámat. Előkelő személyzetet kellett tartanom, francia inast és svájci szobalányt, kocsist, lovászt, egy részeges olasz szakácsot is szerződtetett; a pincém tele volt a legfinomabb borokkal.

Úgy éltem, mint Des Grieux diák; reggelenként a szobám tele volt hitelezőkkel és kéregetőkkel, és Netti mosolyogva ült köztük, és arról hazudott nekik, hogy egy porosz főhercegnek vagyok a természetes fia, és valamennyiüknek megszerzem a portugál nemességet, a hitelezőknek, a kéregetőknek, sőt még őneki is.

Ilyen volt Netti! Csodálatos ajándéka az Úristennek az olyan ember, aki könnyű hajón evez át az élet nehézkes vizein, aki sem a tér, sem az idő nagyképű fogalmait nem ismeri, aki előtt nagy és kicsi, jó és rossz, okos és bolond tarka ördögszekérként vágtat el a sors országútján. Ha mindnyájan ilyenek volnánk, a világ talán jobb, szebb, barátságosabb lenne! Igen, valamivel könnyebbeknek, következetlenebbeknek kellene látnunk a dolgokat, és sokat, sokat kellene nevetnünk, lehetőleg ok nélkül és könnyező szemmel, ahogy Netti szokta, ezért hát csöndesen tűrtem zsarnokságát, belenyugodtam, hogy mindig francia borok álljanak az asztalon, hogy ügetőlovaim és agaraim legyenek, hogy a pénznek megszűnjön az értéke, a percnek a súlya, és hogy esténként a virágkereskedő óriási bokrétákat szállítson a primadonnának a színpadra.

- Látod - szólt ilyenkor Netti, mialatt a művésznő hálásan szorította kebléhez a piros rózsákat -, ez a lány volna való neked: becsületes, szerény, és még sohase csalt meg senkit! Három udvarlója volt, mind a három megnősült, és tisztességes, bár nem nagy összegű végkielégítést adott neki. Ha premier van, mind a három egykori udvarlója elhozza a feleségét a színházba, és az asszonyok is tapsolnak neki, és posztót meg karperecet küldenek a jutalomjátékára!

Ám: nekem a kövérkés, érett szépségek sohasem tetszettek, és így a dologból nem lett semmi. Így hát Netti más szórakozást keresett, álarcosbálokba hurcolt, Teplicből cigányokat hozatott a névnapomra, tavasszal majálisokra, tél végén titokzatos szánkirándulásokra vitt magával a hegyek közé, ahol fajdkakasokra lövöldöztünk, avagy művészünnepélyeket rendezett a lakásomon, és utána még egy hétig Pierrot-k aludtak a pamlagaimon; a legrosszabb esetben fáraóbankot adott azzal a kikötéssel, hogy csak aranyban szabad játszani.

Mindig volt valami új eszméje - az élet fukarságán múlik, hogy nőn, kártyán, lovon, vadászaton kívül nemigen van szórakozás -, és amellett csinos volt, ennivalóan csinos, és ha megesett, hogy borús estéken mégis lehorgasztottam a fejemet, odaült mellém az üres kályhához, és megcsókolta a homlokomat, de amikor lassan át akartam karolni karcsú derekát, fölugrott, a sarokba szaladt, és a szemembe nevetett.

- Ah, ennyit ér hát a bánatod? - szólt, és magasra húzta a vállát. - Így vagyunk?

Hányszor utaztam csüggedten, fáradtan, öregen Nettihez, és hányszor tértem vissza tőle második Faustként, megifjodva, fölüdülve a mosolygásától, napsugaras könnyelműségétől. Hányszor gondoltam furcsa és gonosz hajótörések után, hogy az élet már csak árnyékot tartogat számomra, és hányszor csalódtam! A kacagása át- és átjárt, mint az első tavaszi napsugarak a tavalyi levelekbe burkolózó tölgyet, és leheletében az első erdei ibolyák illatát éreztem.

Egyszer késő télen, erős olvadáskor utaztam el a távoli Olmützbe. A régi pályaudvaron csurogtak a jégcsapok, a templom kétakkorára nőtt meg a ködben. A kocsis ünnepélyesen vitt el a kis külvárosi házhoz, ahol Netti lakott, de amikor becsöngettem a kapun, a házmester megrázta a fejét, mosolygott, és így szólott:

- Netti kisasszony már nem lakik itt! Netti kisasszony férjhez ment!

- És kihez? - kérdeztem, és fölhajtottam a kabátom gallérját.

Megmondta a címét; a férje a szomszéd városka egyik vasúti hivatalnoka volt, és az esküvő három napig tartott, egész Olmütz megjelent, sőt Netti engemet is várt, a házmester, egy jobb időt látott puskaműves, már ki is bérelte a régi szállásomat a Metternich-házban, de a levél, úgy látszik, elkallódott valamerre.

- Uram - fejezte be a házmester megfontoltan -, ő volt a legszebb menyasszony, akit valaha Olmützben láttam, és nekem ajándékozta a zöld kakaduját meg a hermelines kabátját!

Tanácstalanul állottam.

- A vasúthoz - szóltam végre is a kocsishoz, de aztán még egyszer megállíttattam a lovacskákat.

- Nos, adja hát el nekem legalább a hermelin-köpenyeget! - fordultam az öreg puskaműveshez. - ön úgyse veszi hasznát!

Egy kicsit gondolkozott, ellenkezett, de aztán fölment a hamisított hermelinkabátért, becsomagolta egy nagy újságpapírba, és a poggyászom tetejére rakta.

- Ő volt a legjobb lélek egész Olmützben - szólt, és óvatosan tette zsebre a pénzt.

Átutaztam a furcsa nevű morva városkába, megkerestem a hegyes-völgyes utcát, amelyet két oldalról gesztenyefák őriztek, és becsöngettem egy kis, nepomukos házba, amely mint egy furcsa álom csüggött a hegyoldalon.

- Ah! Miklós! - kiáltott föl Netti, és összecsapta a kezét. - Szent Isten! Hogy megfogytál, és milyen sárga a szemed! Rossz bőrben vagy, én szegény barátom!

Nem tudtam felelni, egy ideig ő se szólt semmit, aztán karon fogott, és bevezetett a lakásba, ahol a kályhában friss tűz égett, és erős almaszag áradt. Az olcsó bársonypamlag fölött egy pecsétgyűrűs, szakállas, Ferenc József-kabátos úr krétarajza nézett a világba: a férje volt, a helyettes állomásfőnök.

- De most már nem segíthetek rajtad - szólt Netti habozva -, az uram nagyon derék ember, de az ilyesmibe mégse megy bele. És én lassan meg is öregszem, ideje volt, hogy okosabb életre adtam magamat! Jól élünk, de most nagyon csínján kell bánnom a pénzzel, és tudod, hogy ez nem könnyű dolog, legalább nekem nem az. De mit csináljak hát veled?

Egymásra néztünk, mosolygott, megsimogatta a fejemet, aztán így szólt:

- Azt gondoltam, hogy van egy rokonom, Borbálának hívják, csinos lány, ó! jó madár; nemrég lett színésznő, azt mondják, éppen olyan, mint én. Hogy lenne, ha összeismerkednétek? Ő se tud bánni a pénzzel, és egész nap nevet, sohase tudja, hogy min, akárcsak én. Ah, emlékszel, Miklós, mikor az előszobában ültem a hitelezőiddel és a kéregetőkkel, és azt mondtam nekik, hogy egy porosz főherceg természetes fia vagy? Furcsa idők voltak; nem?

Megösmertetett az urával, aki diákpipával a szájában most tért haza a szolgálatból; náluk kellett hálnom, és másnap áthozatta az unokanővérét, Borbálát, és libapecsenyét ebédeltünk, de hiába, Borbála nem volt az, ami Netti. A mosolygásából hiányzott az ő nagy, céltalan bizalma az életben, az ő fölényes nembánomsága, és a hangja is mélyebb és szomorúbb volt.

- Nos, nos? - tudakolta tőlem kíváncsian ebéd után, mikor egy percre magunkra maradtunk.

- Nem, Netti - feleltem, és a szívem mintha összeszorult volna egy kissé -, ez nem te vagy!

Megszeppenve nézett reám.

- Nem én vagyok? - kérdezte csüggedten. - Ó, miért nem? De hát mi különös van rajtam?

- Nem tudom!

Az ura bejött, és megkínált egy óriási cseréppipával, amelyre Mac Mahon tábornok arcképe volt föstve. Nekem azonban fájt a fejem, nem gyújtottam rá, hanem elbúcsúztam a vendégszerető háztól.

- Istenem - szólt Netti -, ilyen rossz kedvvel akarsz elutazni? Maradj hát legalább még egy napig, majd gondolkodni fogok, és kieszelünk valamit. Bizonyosan kieszelünk valamit, maradj még egy napig! Így nem engedlek elmenni!

Ám nekem nem volt maradásom, kezet csókoltam Nettinek, kezet szorítottam az urával, aki mosolyogva fújta rám a kapadohány füstjét, és megsimogattam a Borbála csinos parasztarcocskáját. Már a kocsiban ültem, mikor Netti visszaszaladt a konyhába, és egy nagy üveg uborkát hozott ki.

- Én csináltam - szólt büszkén -, ezt haza kell vinned, és elhiheted, egész Morvaországban nincs ennél különb uborka!

Fölraktuk tehát az uborkát a poggyász tetejére, a hermelines kabát mellé, haza is hoztam mind a két olmützi emléket, a nagy, zöld üveget, a hamisított prémet, amely messziről egy rosszul festett, havas tájra hasonlított. Ha néha nagyon egyedül vagyok, és érezni kezdem, hogy már megettem a kenyerem javát, kiveszem a szekrényből a borzas hermelinkabátot, rája nézek, és magam elé idézem Netti alakját. Jól látom ma is puha tokáját, egészséges parasztfogait, vadrózsaszáját, félrecsapott bársonykalapját, amelybe egy hosszú, furcsa sólyomtoll van tűzve, és akkor úgy rémlik, hogy az életből mégsem vész el minden, és ujjammal ezt a szót írom a levegőbe: Netti.


A zöld oroszkás hölgy

Huszonnyolc esztendős voltam, amikor sorsom a zöld oroszkás hölggyel hozott össze, huszonnyolc esztendős, tele életkedvvel, reményekkel, fogékony, friss, mint egy fiatal sólyom, aki az életről addig csak annyit tudott, hogy repülni és rabolni lehet benne.

Karácsonytájt volt; Argentínából tértem vissza a Mirrorral; a hajón ösmerkedtünk meg; körülbelül egykorú lehetett velem; prémes, zöld oroszka volt rajta. A távoli partokon talán havazott, a szülőföldi fákról jégcsapok csüngtek alá, de kint, a végtelen vizeken világos, mély szürkeség honolt, és a hullámok éppen olyan mozgékonyak, kövérek és egészségesek voltak, mint nyáron. A szárazföld a maga temérdek színes szervével, bokraival, domboldalaival, csillogó patakjaival, e csodálatos bűvésztükrökkel minden hangulatot kétszeresen megérez, és kétszeres erővel ad tovább, a tengeren azonban minden biztos és megfontolt, a víz nem fecseg, nem szomorkodik, nem dob érzelgős vagy regényes képeket elénk, a levegő illata se változik, csak az esti olvasmányainkból, a frakkos zenekar furcsa hangulataiból tudjuk meg, hogy valahol messze tél van, a háztetőkön, gémeskutakon, szélmalmokon fehér bundácskák fekszenek, és a szánkó kocsisa gyorsabb járásra ösztökéli fáradó lovait.

Az első percben megszerettem a zöld oroszkás hölgyet, és azután évekig minden éjszaka róla álmodtam. Vannak női alakok, amelyek éjjelente könnyű ködbe burkolva, bocsánatkérő mozdulattal jelennek meg szempilláink alatt, mások mintha egy titokzatos szél szárnyán táncolnának végig emlékezésünk hajnali óráin, ismét mások csodálkozva, fáradtan néznek reánk, mintha nem értenék, hogyan vetődtek ide, és vannak olyanok, akiknek álomképe tisztább, erősebb, mint az igazi alakjuk, akiket az álomvilágban ösmerünk meg igazán, akik e csalóka fénykörben az élet öntudatával és biztonságával mozognak. Ilyen volt a zöld oroszkás hölgy; üdén, övén az arany csecsebecsékkel, nyakában a bársonyszalagos gyémántkereszttel, kezében félig összecsukott legyezőjével jelent meg; láttam, amint körmein a fény csillog; minden éjjel szívdobogva nyitottam ki az ablakot, mert biztosan hallottam, hogy egy kéz megzörgette az üvegtáblát, és amikor kinéztem a sötétbe, mintha a távolban valaki így szólt volna: "Miért?" és apró lépésekkel sietett volna tova a havon.

Karcsú volt, szőke, gyors mozdulatokkal, amelyeket annyira szeretek fiatal nőknél; mosolya keveréke a kíváncsiságnak és a negédességnek. Bizonyos szórakozottság ült az arcán; az álla kissé előreugrott; régi írók dacosnak nevezik az ilyen állat, pedig a dacnak semmi köze se volt a zöld oroszkás hölgyhöz.

Mikor a hajón először vallottam meg neki, hogy szeretem, mosolygott, és a kezemre téve keskeny kezét, így szólt:

- Ó, szegény Miklós! Milyen kár, hogy ez így van! Mit feleljek? Minden megvan önben, ami egy férfit a szívünk közelébe hoz: nyílt, regényes, okos, művelt, a pénz értékét nem ösmeri, borongó, könnyelmű, és én mégsem tudom szeretni, higgye el, sohasem tudnám szeretni! Miért? Nem tudom; ej, ha a szerelmet az értelmünkkel kormányozhatnók! Nem bosszantó ez? - fejezte be, és tágra nyílt szemmel nézett rám, aztán szórakozottan játszott aranylornyonjával.

Hónapokig nem láttam; ám minden éjjel pontosan jelent meg álmaimban, háromnegyed háromkor jött el, és egynegyed ötkor távozott, jól hallottam, amint óvatosan tette be maga mögött az ablakot. Minden éjjel kiugrottam az ágyból, és utána néztem; a ház előtti eperfa rosszkedvűen susogott; egyszer félálomban ki is kiáltottam, de csak a visszhang felelt.

Egy év múlva Rómában találkoztunk újra.

- Ó, Miklós! - szólt, és könnyedén megölelt -, mennyire örülök, hogy viszontláthatom! Ej, egy kicsit mintha megnyúlt volna, de a szeme még a régi! Nos, megvigasztalódott?

- Nem - feleltem -, hogy is vigasztalódhatnék meg, Flóra?

Nevetett.

- Még mindig szeret?

- Még mindig!

- Bolondság; és én? Hallgasson meg! Nos, tizenkét hónapon át minden este egy furcsa kérdést vetettem föl a lelkemnek, a kérdés ez volt: tulajdonképp miért is nem tudom önt szeretni? Minden éjjel ezzel a különös kérdéssel aludtam el, és minden reggel ezt mondottam: "És mégsem tudom szeretni, hiába próbálok akármit is, nem tudom szeretni!" Nem bohó dolog ez?

Nem feleltem.

- De még egy érzés fűződött össze az ön alakjával - folytatta. - Higgye el, engemet nem érdemes szeretni! Miért? Mert szívtelen vagyok, szívtelen, ahogy más jó vagy tehetséges, a születésénél fogva, talán akarata ellenére; igen, ez lesz a magyarázata, hogy nem tudom önt szeretni. Hallgasson meg! Első emlékem az életből az, hogy egy szép, nagy kertben ülök, mellettem a dajkám újságot olvas, én pedig egy furcsa bogárnak tépem ki a hat lábát, aztán a fejét, aztán a szárnyait és végül a törzsét. Emlékszem, az ég kék volt, csak gyermekkorunkban ilyen kék az ég! És a nap sütött, és én tapsoltam a gyerekszékben, mert a bogárból végül is csak két barna pont maradt meg. És később? Nincs a fiatalságomban egy világító folt, korán elvesztettem a szüleimet, és a zárdában, a békés, csöndes, szürke nővérek közt, csupa titkos ellenséget kerestem, akiknek a gyűlölségemmel fizettem meg. Volt egy francia tanítónőnk...

- Ah, Flóra - szakítottam félbe, és titokzatos szíve közepébe láttam -, ön meg akar vigasztalni, ön ki akar játszani, de én túljárok az eszén! Ön azt akarja velem elhitetni, hogy gonosz és szívtelen? Ej! Hiába torzítja el az alakját, én szeretem Flórát, és mindig is szeretni fogom!

Meghökkent, rám nézett, aztán rosszkedvűen így szólt:

- De hát miért nem tudom én is önt szeretni? Mért okozok önnek szenvedést? Ön fiatal, független, gazdag, nyitva előtte az élet, boldog lehetne, és egy dőre álomkép után szalad. Nem szomorú ez?

Esztendők teltek el, újra külföldön találkoztunk össze; a szálloda lépcsőházában ültem, esett az eső; a villamosújság gyorsan pergő szalagját olvastam.

- Ah! Miklós - szólt valaki a lépcsőről, és övén megzörrentek az arany csecsebecsék -, ez aztán az öröm! Honnét jött? Istenem! Még soványabb lett! Kezd csúnyulni! Nos, még mindig szeret?

- Még mindig - feleltem, mert csakugyan, a zöld oroszkás hölgy még mindig, minden éjjel megjelent álmaimban, és gyöngéd mozdulattal tolta félre a többi szőke, barna és vörös női fejet - még mindig!

Megvonta a vállát.

- Milyen balgaság! - szólt rosszallólag, de rögtön rá mosolyogni kezdett, negédesen, furcsán, mint egy XIV. Lajos korabeli arckép. - Tehát figyeljen rám: bizonyos, hogy most meg fog vigasztalódni. Tudja-e, mért vagyok itt? Egy híres tanárhoz járok, tavasz óta beteg vagyok, és senki se tudja, miért. Mi a bajom? Ha el tudnám mondani! Minden héten más és más, egyszer nem tudom a bal karomat mozgatni, és a másik héten a jobb lábom bénul meg minden különös ok nélkül, azután gyakran rettenetes, céltalan szomorúság fog el, és nem merek egy téren, egy utcán az egyik oldalról a másikra átmenni. Azt hiszem, az idegzetem teljesen fölmondta a szolgálatot. A hajam ijesztően hull; higgye el, rom vagyok, egy ápolónő a komornám, és egész nap kínozom a szeszélyeimmel.

Zavarodottan, mégis furcsa büszkeséggel nézett rám, és megmutatta a haját; az egykori gyönyörű korona megfogyott, már csak kevés fürt maradt meg, amelyeket rövidre nyíratott, mint egy időben az írónők szokták volt. Az arca igen sápadt, hol itt, hol ott egy piros pont gyúlt ki rajta, amely lassan tűnt el, mint a virradásban a lámpafény.

- Nos, érdemes-e engem szeretni? - kérdezte rosszkedvűen, és a tekintete kíváncsian futott végig az arcomon. Éreztem, hogy boldog lenne, ha azt mondanám, hogy íme, megszabadultam a varázsa hatalmától.

Megcsókoltam a kezét, amely mintha kisebb lett volna, mint azelőtt. Arcát a betegség megfinomította, a szeme most volt igazán szép, a görög oszlop is akkor a legszínesebb, a legnemesebb, ha romok közt borong, elhagyott, holdvilágos éjszakákon. A szomorúság mint egy könnyű, előkelő fátyol illeszkedett karcsú alakjára.

- Flóra - mondtam csüggedten -, én még mindig nagyon szeretem.

- Ah, de miért nem szeretem önt viszont? - kiáltott föl türelmetlenül. - Hiszen senkim sincs, egyedül állok, és beteg vagyok, és mégsem tudom szeretni!

Ismét hosszabb ideig nem találkoztunk, több mint két esztendeig nem láttam. Ez idő alatt sok női lélekkel, jókkal és rosszakkal, gőgösökkel és megalázkodókkal hozott össze a sors; föltűntek és eltűntek, mint egy csodálatos színpad furcsa látomásai, de amikor éjjelenként magamra maradtam, még mindig megjelent előttem a zöld oroszkás hölgy, sajátságos, apró lépéseivel ment végig a szobámon, a körmei csillogtak, övén az arany csecsebecsék halkan megzörrentek. Megvonta a vállát, az asztalomhoz ült, és írni kezdett; világosan hallottam a tolla percegését és visszafojtott, gyors lélegzetét.

Most pedig újra itt állt előttem az utcán, megint megölelt, könnyen, felületesen, aztán a karomba kapaszkodott, és megkért, hogy vigyem magammal sétálni.

- Ah! De most már csak elfelejtett? - szólt élénken. - Egyszer láttam Bécsben, egy páholyban ült, a tükör alatt, egy szőke hölggyel, és nem figyelt az előadásra, ahogy szerelmes emberek szoktak, lecsukta a szemét, és mosolygott.

- Nem, nem - feleltem reménytelenül -, még mindig, minden éjjel ön jelenik meg álmaimban, és reggel csüggedten kérdezem magamtól: miért is élek? Miért? Bosszankodom e dőreségen, elégettem mindent, ami önre emlékeztet, a fényképeit, a legyezőjét, a csipkekendőjét, hiába! Nappal mosolygok ez érzelgős ábrándon, de éjjel, éjjel nem vagyok ura az idegeimnek, Flóra, éjjel ijedten, kétségbeesetten érzem, hogy az ember csak egyszer szeret igazán az életében, és ezt soha, semmivel se tudja pótolni, ezt az érzést, akármilyen céltalan és érzelgős legyen az, nem tudja többé magából kiirtani.

Elkomolyodott, lassan kihúzta a kezét a karomból.

- Ej - szólt végre -, milyen dőre az emberi lélek! Ki hitte volna ezt önről, amikor megösmerkedtünk a Mirroron, és ön Wallensteinről és Piccolomini Miksáról beszélt nekem? Akkor azt gondoltam, hogy talán vadászni volt a messze Délen, avagy elvált a feleségétől, és szórakozni utazott a kedvesével, és íme, ez következett be. De hagyjuk hát! Újságot mondjak? Nos, tehát: férjhez megyek! Igen, kívánjon szerencsét! A jövő hónapban lesz az esküvőm. És ki vesz el? A gazdatisztünk, egy jelentéktelen ember, akiről tudom, hogy csak a pénzemre pályázik, és akit mégis - nem tehetek róla - szeretek! Igen, szeretek! Miklós, a titokzatos Flórából, íme ez lett! Beatrix, Laura, Lady Gray, Etelke így olvadnak szét békés, együgyű, értéktelen polgárasszonyokká, akik a konyhában és a gazdaságukban megszürkülve emlékeznek vissza a régi, szép időkre. Ím, ez a maga regénytárgya! Ezért kellett annyit tépelődnie! Mindig mondtam, hogy nem érek sokat, hogy túlbecsült lélek vagyok; talán minden női lélek az, csak önök, férfiak, képzelik belénk a rejtelmeket!

Megmutatta a vőlegénye arcképét; vadászruhás, nagy bajuszú férfi volt, kicsiny szemű, egészséges, érdekes, finom vágású szájjal, amely e közönséges arcon úgy föstött, mint a szatócsboltba tévedt kócsagtoll. Az ember könnyen el tudta képzelni alakját választáson, agarászaton vagy a megyei közgyűlésen, bizonyosan keménynyakú negyvennyolcas volt, és az ökör súlyát a szemével tudta megmérni.

- Nos, mit szól hozzá?

- Mit szóljak? - feleltem, és mint a legtöbb csapásnál, amelyet az élet ránk mér, csak közhely jutott az eszembe. - Becsületes magyar embernek látszik, és mért ne érteném önt meg? Vagy érthető az én szerelmem? Érthető ez a reménytelen és üres ábrándozás? És én mégis, még mindig szeretem, Flóra!

Pár év múlva vetődtünk össze megint. Honn jártam, a Duna-parton sétáltam, és azon gondolkodtam, mért csavarogjuk be a nagyvilágot, mikor ez a legszebb helye a földgömbnek: a fehér gőzhajók kacéran táncolnak a hullámokon, a Gellérthegy mint egy nagy nyári felhő közeledik felénk, és a budai ligetekből furcsa virágillat száll felénk, mint egy céltalan és mégis szent figyelmesség - amikor egyszerre valaki a vállamra teszi a kezét. Oldalt fordulok, ő áll előttem, Flóra, a zöld oroszkás hölgy, és gyorsan lélegzik.

Ah! De mennyire megváltozott! Az arca egészséges piros, ám a szeme kisebb lett, régi fénye eltűnt; a halántéka alatt két éles csillag, és a dacos áll megenyhült. Ej, minek is tagadjam: a zöld oroszkás hölgy megöregedett és megcsúnyult. A régi szépségből már csak ajkának furcsa vonása és halkan domborodó, negédes homloka maradt meg, amely félénken nézett reám, mint egy elkésett vadrózsa, amely ok nélkül álldogál a téli mezbe boruló kertben.

- Flóra! - szóltam tétován, és nem tudtam tovább folytatni.

Egy ideig hallgattunk, az arcomon éreztem fürkésző tekintetét. Mikor végre ránéztem, az ajkán fölényes mosoly ült.

- Ah! Miklós! - szólt, és mint régi baráthoz illik, a karomba kapaszkodott. - Most tehát vége! Igen, ne tagadja: ebben az órában a zöld oroszkás hölgynek vége! Megöregedtem, megcsúnyultam, és nem jelenek meg többet az ön álmaiban, Miklós! Vége van, és jó, hogy így van!

Felelni akartam, tiltakozni, de nem engedett, mosolygott, és tovább folytatta:

- Miklós! Egy utolsó baráti szót! Egy őszintét! Ugyebár, megöregedtem? Egy utolsó baráti szót!

Válaszolni akartam, de nem tudtam, és lehorgasztottam a fejemet. Egy percig meghökkenve nézett rám, majd megvonta a vállát, és elgondolkodva mosolygott a budai hegyek felé.

- Nos - szólt gyors mozdulattal -, a válasza az arcára van írva. Istenem! Az évek folyamán mennyit gondoltam önre, hányszor nyilallt a szívembe, mért is nem tudom Önt szeretni, mért okoztam önnek, akaratom ellenére, fájdalmat, mért kellett találkoznunk a Mirroron? De most, most látom, érzem, hogy mindennek vége van, és boldog vagyok, hogy ön, a legjobb, a leghűbb ember, akit a világon megösmerhettem, akinek mindig minden jót kívántam, megszabadult egy céltalan szenvedéstől, és nos, igen: talán ezért is érdemes volt megöregednem! Mindig azt éreztem, hogy valami jóvátenni valóm van az életben, most végre megnyugodhatok.

- Flóra! - szóltam, és lehajoltam, és kezet csókoltam neki.

Többé nem láttuk egymást; a zöld oroszkás hölgy alakja lassan eltűnt életemből. Egy ideig még föl-fölbukkant álmaimban, de már nem a régi alakban, hanem fáradtan, idegenül, aztán mások kerültek a helyébe, és többé nem engedték zöld oroszkáját a szempilláim alá. Most, hogy évek múlva papírra próbálom vetni ezt a furcsa női fejet, már csak egy-két vonást látok belőle, a régi álomképből szürke árnyék lett, amely fázva bolyong az íróasztalom párkányán, és az egykori szépséget csak egy fáradt, gyöngéd tekintet hirdeti, amely komolyan, barátságosan néz rám, ahogy leégett házak belső falairól az épen maradt szentképek szoktak.


A rajongó Adél

Athénben voltunk, egy rossz szállodában, amely előtt Ottó király fára föstött arcképét lengette a szél; esett az eső, hideg volt; csak a déli országokban tud az ősz ilyen barátságtalan lenni. A kávéház előtt ültem, és egy elszakadt francia újságot olvastam, rossz kedvem volt, a pokolba kívántam ezt a szomorú országot, törött műemlékeivel, zsaroló kalauzaival, töpörödött citromfáival, bemohosodott oszlopaival.

Három hete nem láttam rendes fürdőszobát, az ágyak rosszak voltak, a fogadók piszkosak, az ételnek, italnak fenyőszaga: az ember csak húszéves korában vágyjon Görögországba! Mit nem adtam volna érte, ha most a hálókocsi pamlagán ülhetnék, és magyar ákácok csapódnának a vonat ablakához!

Ilyennek láttam ezen a hideg októberi estén Görögországot. Hogy kerültem ide? Nos, ideszöktünk, kedves olvasó, a régi iskola minden kellékével fölcifrázva szöktünk ide: álnév alatt, váltott lovakkal, pisztolyokkal fölfegyverkezve, ahogy az ember régi színdarabokban látja. Éjszaka indultunk el hazulról; a kocsi, ahogy illik, vágtatva vitt a kis vidéki városka vasúti állomásához, dobálóztunk a körmöci aranyakkal, a határon hamis útlevéllel jutottunk át, ha vasúttal mentünk, tízszer is átszálltunk, hogy üldözőinket félrevezessük - és nekem a hajam már szürkülni kezdett!

Így történt a szökés, így vetődtünk el a kopott Athénbe, az Ottó királyhoz címzett szállodába.

Fejem fölött kinyílt egy nyikorgó ablak.

- Miklós, esik még? - kérdezte Adél.

- Még esik - feleltem, és letettem a francia folyóiratot.

- Akkor hát ne menjünk sétálni, jer föl, teát főztem, és a pincér egy gyönyörű tengeri halat hozott. Siess hát!

Egy gyönyörű halat! Istenem, Adélnak minden gyönyörű volt Görögországban. Huszonnégy éves volt, és megszökött az urától; boldogan, mámorosan élvezte ki a helyzet regényességét, nem törődött a fenyőízű ételekkel, a kétes tisztaságú tapétákkal, a neveletlen pincérekkel, a koromszagú szállodákkal, egész lelkével benne élt egy Abbé Prévost-regényben, még a legöregebb halat is gyönyörűnek látta.

Ő volt a legrajongóbb nő, akivel valaha életemben találkoztam. Nem ösmertem mást, aki így föl tudott volna olvadni a szerelemben, a szerelem regényességében, aki ennyire a szerelemért élt volna. Minden egyéb, ami a földön még élt: kötelességek, hivatások, emberi kötelékek, elmosódott a szemében, nem törődött semmivel, senkivel, csak velem meg az aranymetszésű verseskönyvekkel, az illatos virágokkal, a világos éjszakákkal; boldogan szorította meg minden percben a kezemet, és ijedten nézett rám, ha nem engedtem, hogy az ölembe üljön. És én nem mertem számot vetni magammal, csakugyan szeretem-e ezt a rajongó nőt, vagy csak a hiúságomnak áldoztam fel őt is?

Adél türelmetlenül tapsolt a fejem fölött.

- Nos, jer már - szólt duzzogva -, kész a tea!

Zsebre tettem a szivartárcámat, és fölmentem az ócska, alacsony padmalyú szobába, amely éppen olyan volt, mint az egykori párizsi diákszállásom. Egyszer leírtam volt ezt a tanyát Adélnak; nem nyugodott addig, míg a szállodai vackot is éppen így nem rendezte be.

A sarokban teaforraló, a falakon Makart-csokrok, az íróasztalon zöld ernyős petróleumlámpa, a kályhában cserfahasábok, amelyeket mindig annyira szerettem, s amelyeket ma sem cserélnék föl a kőszénnel. Valahonnan egy vívófölszerelést is kerített, egy kis pohárban két elkésett rózsa hervadozott; a horgolt asztaltakarón egy triciklit ábrázoló dohánykészlet szomorkodott. A quartier mindenütt a világon egyforma.

Itt éltünk hetek óta, és innét jártuk be a regényes Görögországot, ahogy illik, bársonynyerges öszvéreken, rengeteg poggyásszal, és egy gazfickó kalauz társaságában. Ó, micsoda utazások voltak! Hol föl, hol lementünk a keskeny, síkos hegyi utakon, amelyek szürkén, mint egy rossz olvasmány emléke kúsztak keresztül-kasul a kopár hegyeken; magunk főztük az ebédünket, mindennap megáztunk, és átfázva, betegen érkeztünk haza. Láttuk a thermopülai szoros maradványait, az unalmas marathóni síkot, vékonypénzű olajfáival, elvadult szőlőivel, végigbotorkáztunk Tanarga siralmas romjain, vizet merítettünk a legendás forrásokból, és megkerestük Pindarosz házát Thébai avatag maradványai között. És Delphosz! És Spárta! Micsoda csalódások; mármint nekem, mert Adélnak könnybe lábadt a szeme, mikor a kalauz megmutatta neki Leonidasz sírját vagy a thermopülai meleg forrást, és babonásan borult térdre Püthia egykori szent helye előtt.

- Ó, mily gyönyörű mindez - szólt hozzám franciául -, és mily boldogság szeretni! Mennyire szeretlek, én üdvösségem!

Mindent elragadtatással nézett: az elszáradt kerteket, a kopott oleándereket, az érni kezdő gránátalmákat, a gyermeküket szoptató, fonnyadt nőket. Ha a tüskés bokrok közt megpillantott egy teknősbékát, összecsapta a kezét, és ijedten húzódott a mellemre; minden pénzét odaadta a kalauznak, hogy vágjon neki egy sétabotot a Parnasszoszról, véssen le neki egy faragványt Szophoklész házáról; két zsákot töltött meg ezekkel a furcsa emlékekkel. Mialatt én esténként a tűz mellé ültem és elszundítottam, kirakta őket a szőnyegre, és eljátszott velök, mint a gyerek a bábuival.

Ilyen volt a rajongó Adél! Egy nagy gyermek, aki mindenben a szerelmet látta, mindent átmelegített a bohó szívével, és boldog volt, hogy otthagyhatta értem a házát, a tűzhelyét, az urát, a becsületét, és fekete kecskék, piszkos görögök közt vándorolhatott velem. Mintha a sors arra teremtette volna, hogy a szív világában olvadjon föl; ahogy vannak emberek, akiket a végzet arra rendelt, hogy a hit, a meggyőződés bajnokai legyenek, ő az érzelgős regényesség eszméjében merült ki.

Gyakran elmondotta, hogy már gyerekkorában folyton csak a szerelmen járt az esze, hogy minden jegyespárt ösmert a városban, és titokban virágokat dobott a szobájukba; minden este színházba kívánkozott, hosszú éjszakákon ábrándozott el Jessicával, Júliával, Lujzával; a maga erejéből tanult meg franciául és angolul, csakhogy Musset-t és Byront eredetiben olvashassa. Ami regényes házasság a megyében történt, mind följegyezte a naplójába, és a barátnőit arra kérte, hogy chevau-léger-khez menjenek férjhez, pedig akkor már rég megszűntek a chevau-léger-k, és a megyében a katonaságot csak egy zászlóalj honvéd képviselte.

Furcsa, szinte félelmetes volt ez a szerelmi elragadtatása, ez az örök rajongása, amely nem ösmert pihenőt, és mindent, ami körülötte volt, sajátságos, finom fényével vont be. Így ment férjhez is. Az ura, egy jóravaló, szorgalmas férfi, akit a városban a galambnak neveztek, és aki adóhivatalnok volt (úgy, mint Burns, tette hozzá Adél), hat évig járt körülötte, félszegen és félénken, és ez a nagy ragaszkodás, ez az alázatos türelem végre is annyira meghatotta Adélt, hogy egy nap sírva nyújtotta neki a kezét. Jómódban éltek, a galamb, akinek a hivatalán kívül két erdője volt, korán kelt, sokat lótott-futott, küszködött, és este mindig fontoskodó arccal tért haza.

- Ah, mennyi munka, mennyi kellemetlenség - szólt, mialatt egy doboz cukrozott gyümölcsöt vagy egy színházjegyet nyújtott át a feleségének. - Hogy vannak a gyerekek?

Nem várta be a választ, átöltözött, megvacsorázott, és elaludt a karosszékben, Adél pedig hárfázott vagy rajzolt, vagy kölcsönkönyvtári regényt olvasott, és mikor a regény végére ért, mindig ezt mondta:

- Ó, be pompás! Milyen szép volt! Ah, még egyszer el fogom olvasni!

Mert nagyon könnyű volt kielégíteni az ízlését, ha egy regényben lovagvárak vagy titkos esküvők vagy éppen álruhák, Lajos-aranyak, szerelmi öngyilkosságok akadtak, ez már elég volt, hogy a tetszését megnyerje. És melyik jó regényben ne fordulna elő ilyesmi? Ilyenkor letette a könyvet, és mialatt a csöndes szundikáló galambot nézte, elgondolkozott, milyen szép lenne, ha ő maga is részt vehetett volna egy ilyen titkos esküvőn, vagy ha a vágtató postakocsi Lyonba vinné. Milyen kár, hogy ezek a regényes idők örökre eltűntek!

Azután, ötévi házassági élet után, én jelentem meg a színtéren, deresedő fejjel, az akkori divat szerint kételkedve és tépelődve, mint egy tucatba készült Lord Byron, vagy talán inkább, mint a Kaukázusba száműzött Lermontov. Rögtön láttam, hogy tetszem neki; egy este vacsora után ő vallotta meg, hogy szeret, és utána oly nyíltan nézett a szemembe, mintha a világon ez volna a legtermészetesebb dolog. Nem várta be a válaszomat, nyugodtan csókolta meg a szememet, a hajamat, és féltékenyen simogatta meg a bal karomat, amelyben évek óta egy eltévedt golyót hordozok.

- Így még nem szerettek téged soha - szólt öntudatosan -, és amikor el akarsz hagyni, elhagyhatsz, nem fogok sírni!

Már másnap el kellett mennem vele a templomba, és amikor a szentséget fölmutatták, komoly arccal vetett keresztet, és így szólt hozzám:

- Én most a te hitvesed vagyok, és te az én uram! Mindörökké! Mondd utánam, hogy az uram vagy!

Teljesítenem kellett a furcsa kívánságot, és megszorítottam a kezét.

- Istenem, mily gyönyörű mindez! - szólt büszkén, és körülnézett a templomban.

Később kimentem vele az őszbe csavarodó Tiszti Kertbe. Folyton arról beszélt, hogyha baj ér, megmérgezzük magunkat, de nem Magyarországon, hanem Veronában vagy Firenzében, mert a magyar föld hideg, nem tudna alatta nyugodtan aludni. A halál Magyarországon rideg, félelmetes, olasz földön szerinte még az elmúlás is szép volt.

- Mondd - szólt egyszerre -, igaz ez: hogyha egy halottnak hosszabb az egyik lába, mint a másik, az azt jelenti, hogy a halott valakit még magával visz a családból?

- Igen - feleltem kissé fáradtan -, a babona így tartja, de ki hisz a babonában?

- És ha így lenne - folytatta megszeppenve -, akkor az talán azt jelentené, hogy valamelyik a kislányaim közül követni fog?

Nem tudtam felelni, szórakozottan mosolyogtam, és megcsókoltam a haját.

Egy este, amikor éppen hazamentem a színházból, ijedten fogott el az utcán. Sűrű fátyol volt rajta és utazókabát, a vállán kis bőrtok, ahogy vidéki színházakban az utazókat ábrázolják.

- Az uram mindent tud - szólt gyorsan, összefüggés nélkül -, és rettenetesen föl van indulva. Elvesztünk, soha többé nem láthatjuk egymást! Egyetlen szerelmem, meg kell szöknünk innét!

Meg akartam nyugtatni, de nem lehetett; összetette a kezét, alázatosan nézett reám, le akart térdelni az utca sarába, és így szólt:

- Miklós! Én nem tudok nélküled élni, ne hagyj elpusztulni! Miklós, én mindenről lemondok, a rabszolgád, a kutyád leszek, de menjünk el innét! Ha megelégeltél, lökj ki, még akkor is megcsókolom a cipőd nyomát, de vigyél el innen, vigyél el, ha irgalmat ösmersz!

Mit tehettem volna? Egy darabig vonakodtam, mert hiszen az idők folyamán kényelmes lettem, az ilyen kalandok különben se voltak soha kedvemre, de oly rémülten nézett reám, hogy végre is megcsókoltam a kezét, és igent mondottam... Nos, így szöktünk meg, így jutottunk Görögországba, és ezért barangoltuk be a kietlen hegyeket, a fakó marathóni síkot, az összedőlt falvakat és a bozótos, végtelen völgyeket. Így lettem, deresedő fejjel, még egyszer regényhőssé, és ennek köszönhettem, hogy most egy rossz athéni szállóban a világ legrosszabb tengeri halát kellett megennem, mialatt Adél boldog fontoskodással járt körülöttem, mosolygott, énekelt, és a lábamra húzta a hímzett papucsot. És én tétován néztem reá vissza, és még mindig nem mertem számot vetni a lelkemmel, csakugyan szeretem-e ezt a szép játékszert, vagy csak a hiúságomnak áldoztam föl?


Így telt az idő, hat hete időztünk már Görögországban, folyton utazva, visszatérve, ismét nekiindulva, mikor egy este az ajtó hirtelen kinyílt, és a fakó lámpafényben a galamb állt előttünk. Első percben alig ösmertünk rá, a szakálla szürke volt, mintha nagy porban utazott volna, és a csiptetője, amint sebtiben belépett, leesett, úgyhogy a szemét erősen össze kellett húznia.

- Itt vagy hát? - kiáltotta ügyetlenül elénk állva. - Itt vagy hát? - és a következő percben fölkapta az íróasztalról az otromba papírvágót, és markolatig Adél mellébe szúrta. - Ennek meg kellett történnie - tette hozzá ijedten, és körülnézett, mintha bocsánatot akarna kérni valakitől -, ennek meg kellett történnie! Két gyermekünk van, uram!

Rárohantam, birkóztunk, elestünk, végre is a személyzet beszaladt és elválasztott. A galamb kimerülten, verejtékes arccal támaszkodott az asztalra, amely gyorsan táncolt izgatott keze alatt, aztán elhagyta az ereje, le kellett ülnie, de rögtön rá izgatottan csapta össze a kezét, és fölkiáltott:

- Mit tettem? Mit tettem? Lehetetlen, hogy én tettem volna ezt! Mi lesz most velünk, uram! Mi lesz most velünk!? Ezt nem én tettem!

A szobalány levetkőztette Adélt, és az aranyozott ágyra fektette. Az arca alig volt sápadtabb a rendesnél, a szeme is tiszta; beszélni akart, de nem tudott, megrázta a fejét, mintha haragudna érte, hogy nem tud szólni, ám hang mégsem jött az ajkára. Mellén egy vöröses fekete folt látszott, amely lassan továbbterjedt. A lélegzete mélyebb lett, bal kezével néha gyorsan simogatta végig a takarót.

Elküldtünk az orvosért, jeget, gyertyákat, ecetet hozattunk, kinyitottuk az ablakot; a csillagos égbolt, homlokán a Jupiterrel, nyugodtan nézett be a szobába, mintha mindazt, amit látott, rendjén lenne, és hozzátartozna a tavaszi éjszaka rejtelméhez.

Éjfélkor intett, hogy jöjjünk közelebb.

- Ne sajnáljatok - szólt erőltetett mosollyal -, én nem szenvedek, ennek meg kellett történnie! Boldog voltam, és meg tudok fizetni a boldogságomért. Így még nem szerettek tégedet, Miklós. De - fordult az urához - te is férfiasan viselted magadat, és én megbocsátok neked.

Egy kicsit elhallgatott, aztán rajongó szemét megint felém fordította.

- Oly szép volt - szólt megfontolva -, oly gyönyörű, köszönöm neked ezt a boldogságot. Hidd el, öröm ez, meghalni azért, akit szeretünk, Miklós! A befejezés is szép és méltó ehhez a nagy szerelemhez, ehhez a mi szomorú, szép regényünkhöz!

Büszkén mosolygott, mintha azt akarta volna mondani, hogy íme, most már ő is méltó Júliához, Tatjánához, Antóniához, Mary hercegnőhöz, hogy az ő regénye is érdekes volt, hogy kivette a szerelem szent szépségéből a részét: az életéből úgy, mint az elmúláséból.

- Ne sajnáljatok - szólt még egyszer, aztán megvonta a vállát, és a fal felé fordult.

Így élt, és így halt meg a rajongó Adél, furcsán, érzelmesen, mint egy ábrándos, olcsó regény hősnője, és a magányosság óráiban gyakran gondolom el, hogy talán ő volt a legigazabb asszonyi lélek, akivel hosszú földi vándorlásaim alatt összeakadtam, és, hogy hozzá hasonlót a sors többé nem fog az utamba terelni.


Egy éj Velencében

Éjjel tizenegy órakor érkeztem Velencébe, ködben, nyirkos hidegben, világgyűlölő hangulatban. Egy gonosz és furcsa emlék nehezedett a lelkemre: életemben először csaltak meg és adtak el, olcsón, ostobán, könyörtelenül, mint a Moličre-darabokban, ahol a legnemesebben és a legcsúfosabban bánnak el a szerelmes emberekkel.

- Uram, ma álarcosbál van! - szólt megfontoltan a szállodás, aki középkori alabárdosnak volt öltözve. - És mondhatom, előkelő álarcosbál! Csak meghívóval lehet bejutni, engedje meg, hogy eggyel szolgáljak!

Megráztam a fejemet, fölmentem a szállásomba, amelynek ablakai a fázós, fekete vizekre néztek.

Van-e ridegebb dolog e földön, mint egy szállodai szoba, ha az ember szíve szomorú? A nyitva felejtett ablakon hűvös szellő fújdogált be, és meglengette a törülközőt, amelyre ez volt hímezve: "Jó reggelt!", a szekrényből pézsmaszag áradt, és a hálószekrényen egy kis, barna orvosságosüveg állott, amelyet a szoba előbbi lakója felejtett ott. Föl- és alá jártam, befűttettem, de a kályha füstölgött; hirtelen gondoltam egyet, kikerestem a poggyászomból a frakkomat, és elmentem az álarcosbálba.


Valóban előkelő álarcosbál volt, huszonöt líra belépődíjat kellett fizetnem, és a lépcsőházban két sor rövid nadrágos, piros kabátos inas tartotta a kandelábereket. Föntről túlzott zene hallatszott, a márványos lépcsőcsarnok tele volt csillogó jelmezekkel, spanyol nemesekkel, inkvizítorokkal, selyemharisnyás lovagokkal, püspökökkel, Colombinákkal, Stuart Máriákkal és chevau-léger-kkel. Bementem a díszterembe, amelynek nagy csillára ünnepélyesen forgott; a padmalyról selyemzászlók és óriási farsangi jelvények csüngtek alá. A középen nagy és színes szökőkút; oldalt hosszú lugasok és folyosók babér- és narancsfákból, amelyek félénken remegtek a léghuzamban. Néhány dominó táncolt, de a nagy többség föl- és alá járt, és élénk mozdulatokkal társalgott. Velencében az álarcosbálokon, legalább az akkori időkben, még több hitelök volt, mint nálunk, és a hangulat vidám volt; itt is, ott is asszonyi nevetés hallatszott (mintha egy titokzatos kéz csiklandozgatta volna őket), gyors, éles szavak, a virágcsaták rózsáihoz hasonlóan röpködtek ide és oda; a zene néha mindent túlharsogott; a levegőt illatszerek, gázlángok és női csipkekendők szaga töltötte be.

Rosszkedvűen sétáltam föl és alá a tarka tömegben, és arra gondoltam, hogy közben talán a kályha kifüstölögte magát, és haza lehetne térnem, mikor egy könnyű csipkelegyező érintette meg a vállamat.

- Ah, uram! - szólt egy mályvaszínű dominó. - Kitaláltam a gondolatát?

És be sem várva feleletemet, franciás kiejtéssel így folytatta:

- Ön csalódott szerelmes, messziről jön, és messzire megy! Nincs senkije, és a nemzetisége: orosz.

Ó, ez bizonyára egy Oroszországot megjárt táncosnő! - gondoltam magamban, de azért udvariasan meghajlottam, és így feleltem: - Valóban az vagyok, asszonyom, és ön lekötelez, mikor figyelmére méltat!

- Nos, ha csakugyan csalódott szerelmes - vette át a dominó a szót, és kissé előrelépett, mint a színészek, amikor a szerepök kezdődik -, akkor engedje meg, hogy néhány percig elszórakoztassam: ez emberbaráti kötelesség. Egyébként meglehet, hogy ön nem is orosz, de Olaszországban minden szőke bajuszú idegent angolnak, minden feketebajuszút orosznak szokás tartani, és én tisztelem a hagyományokat. Nos, ami engem illet, ön, ugyebár, azt hiszi rólam, hogy éhes házmesterkisasszony vagy megöregedett műlovarnő vagyok, aki már csak az idegenforgalomból él, és nem is valami jól. Nemde?

- Az igazat megvallva, egy Oroszországot megjárt táncosnőre gondoltam.

Nevetett, de nem úgy, mint a többiek, akiket egy titokzatos kéz csiklandozott, hanem félig énekhez, félig beszédhez hasonló, furcsa nevetéssel, amely a ritkább és értékesebb női tulajdonságok közé tartozik.

- Ért ön az asszonyi kezekhez? - vette föl könnyen a szót, mintha egy virág volna. - Ért ehhez a nehéz mesterséghez?

- Nos, ahogy vesszük.

- Istenem - folytatta nem törődve válaszommal -, vannak női kezek, amelyek mindig, a világra jöttük óta finomak, előkelőek, puhák és fehérek: ezek a született kezek, ahogy vannak született Montmorencyk vagy született Hamiltonok. Azután vannak parvenü-kezek, amelyek egy sötét zugban pillantották meg a napvilágot, csíkos párnák közt vagy egy külvárosi szállodában, de hosszú ápolás, gondozás, csiszolás, odaadás után ők is elnyerik a nemesi oklevelet, ők is fehérek, keskenyek, csillogóak, de azért - Montmorencyk sohase lesznek! Nos - fejezte be levetve egyik kezéről a hosszú szárú kesztyűt -, nézze meg a kezemet!

Valóban - született női kéz volt, hosszú vonalú, keskeny, könnyű ívű, mint egy álombéli ezüsthidacska, amely mindjárt pillangóvá vagy tulipánná fog átalakulni. Színe a régi porcelánok fanyar fehérségére emlékeztetett, a kisujján régi mívű gyűrű, amelynek rubinja félénken nézett velem farkasszemet. Meghajlottam, és megcsókoltam a született kezet.

- Nos, úgy látom, ön meg van elégedve... - folytatta a dominó, és vállának egy könnyű, biztos mozdulatával vette tudomásul elösmerésemet. - És azt is tudja, hogy a kéz a nő legfőbb ékessége, a lelke, az egyénisége! Mindig biztosra veheti, hogy ahol a kéz szép, ott az arcban sem fog csalódni. Egyébként, ha talán mégis kétségei lennének...

Megállt egy díszes babérlugasban, amely első osztályú ravatalra emlékeztetett, pillanatra fölemelte fél álarcát, megmutatta nyugtalan Marie-Antoinette-arcát, és a következő pillanatban ügyes mozdulattal tűnt el a tömegben. Egy ideig még éreztem az ibolyaillatot, azután egy táncos savoyard pár majdnem elgázolt.

Milyen furcsa és milyen kedves volt! - gondoltam el, és azon kaptam rajta magamat, hogy a rossz kedvem elszáll, és a tükörbe nézek, hogy megigazítsam a nyakkendőmet. - Vajon ki lehet?

Elkezdtem keresni az álarcosok között, benéztem az étterembe, a cukrászdába, amelyben olyan lárma volt, mint az uszodákban, azután szemügyre vettem a páholyokat, amelyekre félelmetes címerek voltak faragva. A táncosok meg-meglöktek, egyszer a szállodás, aki erősen izzadt a sok keringőzéstől, megszorította a kezemet, és egy pohár borra hívott meg, de rögtön azt mondta: "Bocsánat!", és egy debardőrrel kezdett lejteni. Végre is a dohányzóba mentem, és bosszúsan rágyújtottam.

- Ah, lássa! - szólalt meg mellettem egyszerre valaki, és könnyű mozdulattal (akár a királynők az ezüstrózsát) a vállamra tette a legyezőjét -, ön talán mégse olyan nagyon szomorú és elhagyott, ha ennyire keres egy dominót, akiről azt se tudja, hercegnőt vagy komornát takar-e? Nos: itt vagyok újra, és most egy félórát adok önnek, legyen ügyes, és használja ki jól! Ej, mit szólna hozzá, ha meginnánk egy üveg pezsgőt? De egy föltétellel: én fizetem, nehogy félreértsen!

- Ó, persze. És a pincérek? Mit gondolnának rólam?

- Jó! - mosolygott. - Úgy hát húzzunk sorsot!

Gyufát húztunk, ő vesztett; nevetett, és egy aranyat csúsztatott a kezembe. Leültünk a sarokba, és vaddisznófejet meg pezsgőt rendeltünk, ahogy a diákok és varrólányok szokták, akik pezsgő és vaddisznófej nélkül nem tudnak igazi álarcosbált elképzelni. A pincér ünnepélyes arccal hozta a vörös vödröt, és figyelmesen mosolygott a fejünk fölött.

- És most mondja el, honnét jött, hová megy, és csakugyan szerelmes-e? De az igazat! Ígérje meg, hogy csak igazat fog beszélni!

- Igenis - feleltem közelebb húzva a székemet. - Az igazat! Magyar vagyok és kóbor lovag, és csakugyan csalódott szerelmes.

- Kijátszották? Eladták?

- Igen! Kijátszottak és eladtak.

Nevetett, megvonta a vállát.

- És most az utazásban keres vigaszt? Istenem; van-e szomorúbb dolog, mint egyedül kóborolni be a világot, pincérekkel, portásokkal cserélni ki a gondolatainkat, múzeumokat nézni, öszvéreken lovagolni, és azt hinni, hogy ez a gyógyulás, ez a feledés? Nos, csókolja meg a kezemet! - tette hozzá szórakozottan.

Megcsókoltam a kezét, aztán koccintottunk, ünnepélyesen, magasra emelt pohárral, ahogy a színpadon szokás.

- És ki ön? - kérdeztem. - Most önön az őszinteség sora. Nem szabad megtudnom! És miért nem?

- Én? - mosolygott szórakozottan. - Ez mellékes vagy legalábbis korai; érezze magát jól, felejtse el az emlékeit, és ne utazzon tovább, nincs förtelmesebb, mint Olaszország télen; télen csak egy szép dolog van az egész világon: a fűtött kandalló. Hogy hívták azt a nőt, akit szeretett?

- Aglája.

- Valóban, pompás név! Bizonyára aranyszőke volt, és szerette a hermelint, nem? Nekem legalább az Aglája név mindig gyönyörű aranyszőke hajat és egy nagy hermelinprémet juttat az eszembe: vajon miért? Nem furcsa? Nos; de hát mért hagyta önt el? Gazdag ön?

- Mondjuk, hogy jómódú.

Elösmerően nézett rám.

- És jó a megjelenése is; a szemében van valami kalandorszerű, de az nem bántó, mert az ajka olyan puha, mint egy kisgyereké, ön nem lehet rossz ember. De hát akkor mért hagyta önt el Aglája? Talán hűtlenségen kapta rajta? Különben - vonta meg hirtelen a vállát - beszéljünk másról, azt akarom, hogy ma jól érezze magát, ki tudja, mit hoz a holnap? És már csak egy negyedóránk van.

- És máskor nem láthatom?

- Mi célja lenne? Hallott már álarcosbáli ismeretségről, amely jól végződött volna? Én nem! Koccintsunk, és nevessen; azt akarom, hogy nevessen! Ah! Talán nem is tud nevetni; akkor hát értem, miért hagyják el az asszonyok.

Nevettem, és megcsókoltam a kezét; letette az álarcát, és végighúzta legyezőjét az arcomon. Nagyon csinos volt, bárha már túl az első fiatalság dőre álmain, de a nyaka, a válla üde, mint egy intézeti leányé, aki a hajnali órákban hideg vízzel mosakszik, a legjobb szépítőszerrel. Csak a szeme körül volt egy alig látható vonás, egy finom ránc, amely azt mondta, hogy a mályvaszínű dominó nem mindig kacagott és koccintott az életben. De most fölényesen, frissen nézett rám, és így szólt:

- Tetszem önnek? Csinos vagyok?

- Nagyon!

- És jól érezte magát? Nem voltam nagyon zajos?

- Hálás vagyok önnek, kimondhatatlanul hálás. Gyűlöletes hangulatban érkeztem Velencébe, és mindehhez: a szálloda, a pézsmaszagú szekrény, a hímzett törülköző, az orvosságosüveg! De most minden megváltozott, diáknak érzem magamat, és boldog lennék, ha valami ostobaságot követhetnék el. Ön megfiatalított, ha nem is évekkel - ez bók volna -, de egy éjszakával, egy szomorú, borús éjszakával, és ez is nagy és szent szolgálat.

- Ezt őszintén mondja?

- Őszintén! - szóltam, és éreztem, hogy ez a furcsa nő mintha halkan fölébe emelkednék az álarcosbáli zajnak, és messziről nézne le reám, tétovázva, megrezzenve, mint egy kedves emlék.

- Köszönöm! - szólt, aztán mohón hajtotta föl a poharát. - Nos, hogy viszonozzam figyelmességét, tehát még egy negyedóráig maradok. Igen, még egy üveggel - mosolygott rám diákosan -, de ezt már önnek kell fizetnie, nincs több pénzem, cserébe érte önnek adom a legyezőmet.

Régi csipkelegyező volt, elefántcsontból; a szélén ünnepélyes olasz címer, amelybe furcsa ragadozó madarak és lengő strucctollak voltak vésve.

- És csakugyan nem szabad megtudnom, kié ez a legyező?

- Ah, azé, akit akar! Talán nem is vagyok velencei, talán Atalanta hercegnő vagyok, vagy a Campagna grófnője, vagy egy érzelgős műlovarnő, ez végre is mindegy! Mondjuk, hogy egy szerencsétlen asszony, aki sohase fog megvigasztalódni tudni.

Összehúzta finom szemöldökét, és figyelmesen mosolygott.

- A kedvese volt? - kérdeztem a szemébe nézve.

Visszanézett, aztán hirtelen megvonta a vállát.

- Nos, igen, a kedvesem! Féltékeny voltam, szakítottam vele, másnap nem fogadtam, és estére agyonlőtte magát, bolondul, céltalanul, ahogy a férfiak a kártyabarlangok előtt szokták magukat agyonlőni. Íme, most hát mindent tud! Ennyi az egész; azóta nem élek, és aki itt, önnel szemben ül, csak egy kóbor árnyék, egy marék sárga levél, amelyet a szél hol ide, hol oda kerget. Nem mindegy-e, hogy hívják ezeket a leveleket? Oly sok akad belőlük ősszel, és tavaszra mégis mind eltűnik!

Elhallgattunk. Az étterem egészen kiürült; messziről vékonyan, mintha csak egy szál hegedű játszana, szűrődött át a zene. Egyszerre a hold benézett a magas ívű ablakon, és halavány árnyékot húzott az asztalra.

- De most már csakugyan távoznom kell! - szólt a haját hátrasimítva. - Ne gondoljon rólam rosszat, nyugodjon bele, hogy vannak furcsa nők, anélkül hogy talán gonoszak vagy kacérak volnának. És még egyet: miért szólítottam önt meg? Istenem, oly egyszerű a magyarázata! Láttam, hogy elhagyatott, hogy szomorú, hogy talán valami ostobaságon töri a fejét, hogy talán a kedvese oktalan féltékenységből önt is elhagyta, és azt éreztem, hogy le kell simítanom a homlokáról a szomorúságot. Ennyi az egész; néha egy női mosoly, egy női szó többet ér a vallás minden vigaszánál, sok hajótörött férfin segítettem egy mosollyal, mert nincs az Istennek ennél csodálatosabb ajándéka. Van-e szebb hivatás, mint valakinek a homlokáról letörülni a szomorúságot, a magányosságot, és ha mindjárt csak egy félórára is? Most tehát mindent megmagyaráztam, feledje el a mai éjszakát, aludja ki magát, örüljön a fiatalságának, az életnek, és bocsásson meg annak, aki ön ellen vétkezett, mert egyszer ő is érezni fogja, hogy az élet szomorú, nagyon szomorú.

Fölkelt, mosolygott, és megsimogatta a fejemet.

- Gondoljon jó lélekkel reám - szólt vállat vonva, és a karomba kapaszkodott -, és ne kutassa, hogy ki vagyok. Képzelje holnap azt, hogy mindezt álmodta.

Meghajtottam a fejemet, fizettünk és eltávoztunk a pincérek ünnepélyes sorfala közt. Mikor a folyosóra értünk, még egyszer megállt, rám nézett, és megsimogatta a fejemet, aztán kezet nyújtott, és a lépcső felé indult.

Megtartottam a szavamat, nem fürkésztem ki, hogy ki volt: Atalanta hercegnő-e, vagy Campagna grófnője, avagy csak egy érzelgős műlovarnő? Másnap hazautaztam; nyirkos hó esett; egész úton a kezemben tartottam a címeres legyezőt. A furcsa ragadozó madarak türelmesen néztek rám, és a strucctollak lassan nőni kezdtek, szárnyat kaptak, kikívánkoztak a vasúti kocsiból, és fölrepültek a mennyboltig.


Angyalka

A Dél csillaga alól tértem haza, vadászzsákmány helyett maláriával, amely a tüdőmre, az idegeimre, a lelkemre feküdt. Sokat szenvedtem, félrevonultam az emberek tekintete elől, sivár hotelszobákban tengettem az életemet, éjjelente az ágyam szélén megjelent Szenegambia királya, égő turbánban, szem helyett két békafejjel a kezében, tüzet fújt rám, és megsimogatta beretválatlan államat. Afrikából Nápolyba, onnét Rómába, majd Velencébe menekültem, és egy hideg, esős estén átkeltem a magyar határon, nyomorultan, betegen, mint egy bélpoklos, aki már minden kórházból kikopott.

Benyitottam a lakásomba, amelyet elfelejtettek befűteni. A tükörbe néztem. Az aranyozott keretből egy tatár kán kiszítt, borostás ábrázata nézett reám, és lassan, mint egy eltűnni készülő látomás, bólintott. Megöregedtem, és megcsúnyultam a förtelmes betegségtől, a bőrömön furcsa, reszketeg keresztek, mély gondolat- és fölkiáltójelek képződtek, az orrom megnyúlt, a szemem pedig egy sárga pocsolya mélységéből iparkodott ki a napvilágra.

Leültem az íróasztalomhoz, átlapoztam a honn rekedt postát. Néhány megkésett meghívó, üzleti értesítések, árjegyzékek, sorsjegyek, idejüket múlt újságok, azután egy kis, pezsgőszínű, kék szegésű levél, amilyent szerelmes vidéki asszonyok szoktak írni, éjjel, lopva, az ágyukban, a biblia hátán. Ez Angyalka volt! Tizenhat esztendő óta minden évben egyszer levelet írt, késő ősszel, a születésem napjára, pezsgőszínű, kék szegésű papiroson, tele rajongással, lemondással, gyermekesen, mintha most került volna ki az intézetből, mintha minden érzését egy vidéki levélbe akarná önteni. Tizenhat év óta nem láttuk egymást, én már régen meg is feledkeztem volna róla, ha minden évben egyszer nem ír; néha a fényképét is elküldötte, és egy hegyi virágot préselt rá. Némelyik arcképe a lányával együtt ábrázolta, a kislány egyre jobban nőtt, és éppen olyan volt, mint az anyja; őt is Angyalkának hítták, őneki is összeért a szemöldöke, és ő is oldalt választotta el a haját.

    "Emlékszik-e még reám, Miklós? - így kezdődött a levél -, és tudja-e, hogy még mindig, minden éjjel megjelenik az álmomban? Az idő mintha semmit se haladt volna azóta, hogy utoljára találkoztunk, még mindig úgy szeretek színházba járni, virágokat ápolni, verseket olvasni, és nem tudom a háztartást ellátni meg a pénzemet beosztani! Tizenhat esztendő alatt semmit sem változtam, és néha úgy rám jön a sírás, hogy ki kell mennem a folyócska partjához, és egész nap ott ülök a vadászlaknál, és magára gondolok, az egyetlen emberre az életben, akit szerettem! Meddig lesz ez így? Mikor fogom végre megbecsülni tudni az uramat, ezt a szegény, derék embert, aki tudja, hogy a lelkem sohase volt az övé, és aki azért mégis törhetetlenül bízik bennem, és mindig azt mondja: Minden jóra fog még fordulni, Angyalka! - Mikor találom meg a nyugalmamat? Mikor öregszem meg békésen, csöndesen, vagy talán úgy van megírva, hogy nekem mindig szenvednem kell, Miklós? Hiába megyek a templomba, az oltár fölött most is ott lóg az a kép, amelyet a maga keze föstött, egy ifjú spanyol lovag, amint áhítatos arccal nyújt föl egy darab kenyeret a feszületen csüngő Krisztusnak, és ez az ifjú spanyol lovag ön, a homloka világít, az ajka alázatosan mosolyog, és a haja a vállát éri. Ah! Miklós! Olyan szomorú az életem, olyan nagyon szomorú!"

Összetéptem a furcsa levelet, és a frissen gyújtott tűzbe dobtam. Angyalka! Időbe telt, míg a névhez a hangulatot, a gömbölyű betűcskékhez a régi emlékeket megtaláltam; a furcsa, vadszőlős, kőkerítéses ház a Tapoly törpe fűzfái mellett már csak haloványan húzódott meg a lelkem egy járatlan zugában, és Angyalka maga is csak ritkán tudott régi alakjában megelevenedni előttem. Hol csak a szemére, hol a haja színére, hol a nyakán lógó aranyláncra tudtam visszaemlékezni - az egész alakot többé nem tudtam összeilleszteni! És íme, ő még mindig rám gondol, hallja a hangomat, furcsa kiejtésemet, látja a sebforradást a homlokomon, a kis gyöngytűt a nyakkendőmben, és messziről megismeri a lépéseimet. Neki még mindig huszonhat esztendős, rajongó spanyol ifjú vagyok, aki áhítatosan imádkozik a feszület előtt, és Angyalka minden éjjel az imájába fűzi a nevemet, míg az ura a homlokát az ablaktáblához szorítva így szól:

- Várjunk, Angyalka, még minden jóra fog fordulni, az élet nem igazságtalan!

A tűz lassan kialudt, a pezsgőszínű levél fölszállott a gyárkémények és háztetők fölé, és összevegyült a nagyváros száz más füstté vált reményével, örömével, szomorúságával. Föl és alá jártam a szobában, és megint megálltam a tükör előtt, amelyből a kopott tatár kán gyors mozdulattal lépett előre.

- Íme, ez lett a fiatal spanyol lovagból, és emiatt szenved Angyalka - szóltam magamhoz mosolyogva -, ily dőrék az asszonyok! Körülöttük a meleg kandalló, a barátságos otthon, a serdülő gyermek, az élet csöndje, a falu tiszta nyugalma, és ők visszakívánkoznak a múltba, a nyomorúságba, a könnyekbe, a hóviharba, és maguk se tudják, miért. Vajon mit szólna, ha most, így látna?

Ha most látna? Egyszerre, mintegy bűvös érintésre, előttem állt alakja, úgy, mint az utolsó estén, amikor rosszkedvűen búcsúztam el tőle a pályaudvaron; az ura idegesen bólingatott, és gyorsan szítta szivarját. Világosan láttam könnyű metszésű fejét, vékony, arany nyakláncát a négylevelű lóherével, magas homlokát, tartózkodó mosolyát és gyermekes állát, amely félig besüppedt a nyakát övező fehér rókaprémbe. A kezében voltak a korcsolyái, és néha megcsörrentek, és a lábai fázósan topogtak a téglapadozaton; a bánya felől vonatérkezést jeleztek. Nem mert sírni, a téli életükről beszélt, de néha sápadtan, kételkedve nézett rám, és az árnyéka megingott a falon, én pedig arra gondoltam, miért is zavartam ki a nyugalmából és arra, hogy valószínűleg csak nehezen fog megvigasztalódni tudni. Ej, ha most látna, öregen, szürkén, betegen!

Hirtelen az íróasztalhoz mentem, fölgyújtottam a lámpát, bemártottam a tollamat. Furcsa, ábrándos mezben és mégis biztos alakban állt elém a kívánság, hogy visszaadjam Angyalkának a nyugalmát, serdülő gyermekét, szorgalmas és bólingató férjét, és elcsodálkoztam rajta, mért nem jutott ez már régen az eszembe. Megráztam fejemet, aztán újra bemártottam a tollat, megírtam a levelet, és megkértem, hogy jöjjön föl a városba, hozza magával a kislányát, mert nem szabad így elválnunk, vissza kell adnom az életét. Mialatt írtam, a szívemben egy kis melegség támadt, amely a testem lázával vetekedett, egy érzés, amellyel már rég nem találkoztam, tavaszi fecskeként szállt a papírosom fölött: jót akartam tenni, mohón, gyorsan, ahogy csak beteg emberek szokták, akik tudják, hogy az élet legnagyobb java: megsimogatni valakinek a homlokát, és sietnek vele, nehogy utóbb meggondolják a dolgot. Mialatt a betűk óvatosan sorakoztak egymás mellé a papiroson, ezt gondoltam magamban: "Térj vissza az uradhoz és a lányodhoz, Angyalka, az, akit szeretsz, immár nem rajongó spanyol ifjú, aki az élet aranyparipáján ül, hanem megöregedett, kiszáradt, kóbor lovag aki sohase szeretett senkit, akinek jeltelen marad a sírja, mert sohase látott bele egy könnycsepp félelmetes világába. De most betelt a sorsa, szomorú roncs lett belőle, az élet a körmére ütött, hóval szórta be a halántékát, és az emlékei óvatosan szöknek meg előle, Angyalka!"

Pár nap múlva válasz jött tőle, nyolc sűrűn teleírt oldalon, pezsgőszínű papiroson, ferdén ragasztott bélyeggel; és egy hét múlva sürgöny, hogy a déli vonattal megérkezik, de a kislányát nem hozhatja magával, mert beteg volt, most lábadozik, és az ura félti a hosszú úttól. És másnap csakugyan megérkezett, két kis kézitáska volt az egész poggyásza, leadta az első szállodában, amely az utunkba akadt, aztán újra beültünk a vasúti fiákerbe, és kihajtattunk a temetőbe, mert annak idején is mindig a temetőben találkoztunk, a hétszemélynök furcsa kriptájánál, amelyet rosszkedvű kőkutya őriz. Addig csak futva pillantott rám, félénken, megalázkodottan, de mikor már messze bent jártunk a régi temetőben, ahol a szürke kövek álmos utasokként billennek féloldalt, és torzonborz papsajtbokrok őrzik a holtakat, megállította a kocsit, kiszálltunk, és akkor hosszan a szemembe nézett, és ijedten fogta meg a kezemet.

- Ah! Miklós! - szólt lágyan, mély hangján, amely semmit se változott tizenhat esztendő alatt. - Ah, Miklós! Az idő mégis eljárt!

Nem feleltem, továbbmentünk, egy özvegyasszony, aki föltűrve kabátja ujját, a kései virágokat nyeste egy horpadt síron, gyűlölködve nézett reánk, aztán megint Angyalka vette föl a szót.

- És én is megváltoztam, nemde? - kérdezte félénken, és látszott, hogy várja az ellentmondásomat. - Bizonyára én is megöregedtem, elhervadtam?

Megráztam a fejemet.

- Nem, Angyalka; ma is olyan, mint tizenhat év előtt!

Megelégedetten mosolygott, és a karomba kapaszkodott.

- És... és, ön beteg volt? Olyan különös az arca, ugye, beteg volt? Nagybeteg?

- Nem - feleltem rosszkedvűen. - Miért lettem volna az? Csak megöregedtem, Angyalka.

Bólintott, gondolkodva nézett maga elé; éreztem, hogy a vadvirágos sírok között a fiatal spanyol lovagot keresi, amint tiszta homlokkal, ábrándosan nyújtja föl Krisztus Urunknak a kenyeret, míg titokban talán már egy szép spanyol asszony csókja jár az eszében. Ah, a spanyol ifjú! A szél megérintett, összeborzongtam. Ismét az ajkamon éreztem az éjjeli láz nyomát, a szememet össze kellett húznom, mert káprázott az éles napfényben, nehezen jártam, néha a fagy végigborzongott rajtam, föl kellett tűrnöm a kabátom gallérját. Ez a betegség, éreztem, tíz évvel öregített meg.

- Nos, Angyalka - szóltam, és végigsimogattam a karját, mint egy kisgyerekét, akit az ember megdicsér a szorgalmáért -, érdemes volt-e annyi álmatlan éjszakát átszenvedni? Hova lett a spanyol ifjú?

Nem felelt, de gyöngéden megszorította a karomat, és a fejét egy pillanatra a vállamra hajtotta.

- Istenem - szólt végre -, hisz ez természetes, és mégis, oly nehezen tudom megtalálni az arcán a régi vonásait. Sokkal szigorúbb most az arca, talán a szakálla is teszi; azelőtt puhább, törékenyebb volt, és a szeme nagyobb. Vagy csak nekem rémlik így? Azután a hangja is élesebb, és, és a lépéseit most már nem tudnám messziről megismerni, Miklós - tette hozzá megszeppenve.

- Igen, a lépéseim! És a gondolataim? Miért éltem tulajdonképpen? Szereztem örömet valakinek? Megvigasztaltam valaha valakit? Leszárítottam egy könnycseppet? Sírtam-e igazán? Mindig önző voltam, és ez egyszer megbosszulja magát, íme, megöregedtem!

Hirtelen ránéztem, félénken viszonozta tekintetemet, de azért közelebb simult hozzám.

- Ah, ne beszéljen így, Miklós - szólt alázatosan. - És ha így is volna? Ez csak káprázat, és lám, már meg is szoktam, csak az első percben volt furcsa hosszú szakállával és kiálló arccsontjával. Ha önt mindenki elhagyta a világon - tette hozzá zavarodottan -, akkor, nos, akkor még inkább szüksége van rá, hogy valaki jó lélekkel gondoljon önre, hogy valaki megszorítsa a kezét, vagy nincs így?

Meghökkenve néztem reá, és nagyon megsajnáltam ezt az ábrándos teremtést, amint apró lépésekkel, óvatos mosollyal, teli dőre és szent bizalommal sétált az oldalamon.

- Ah, nem nem - szóltam nyugtalanul -, önnek vissza kell térnie az urához és a gyermekéhez, én azt akarom, hogy ne gondoljon rám többé, Angyalka, önnek békességre van szüksége, ezért akartam önnel beszélni, csak ezért!

Gondolkodott, aztán rám vetette tiszta tekintetét, és elfordította a fejét, de rögtön rá megint rám nézett, és egy kicsit összehúzta a szemét, mintha jobban akarna látni. Éreztem, hogy ebben a percben kitalálta gondolatomat, igen, most tudta meg, mért hívtam föl a fővárosba, hogy széjjel akarom bontani szerény falusi ábrándjait, amelyek mint az elkésett fecskék szálldogáltak az őszi vetés fölött.

- Ó, Miklós - szólt, és a szeme könnybe lábadt -, ön oly jó hozzám! Istenem, miért oly jó és gyöngéd hozzám? Az én nyugalmam! Istenem, hol van az?

Nem tudtam felelni, továbbmentünk, a megfeketedett kövek fölírásait olvasgattuk, aztán - bizonytalan hangon, amelyben magam se hittem - arról beszéltem neki, hogy csak a perc szeszélyét kerestem benne, hogy sohase szerettem igazán, hogy már régen megfelejtkeztem volna róla, ha minden ősszel nem ír a születésem napjára. De mindennek nincs célja; be kell egyszer ismernünk, hogy elszakadtunk egymástól, és hogy ezen nem szabad változtatni.

- Ah, nem, nem, Miklós - szólt mosolyogva -, ne vegye el az én álmatlan éjszakáimat, hiszen ez az egyetlen szép, amit az élet még meghagyott nekem! És higgye el, ön nem az a rossz ember, akinek magát tartja, az ön szívének a mélyén jóság és gyöngédség lakik, csak ön nem meri fölismerni. Amit tett, azért az Úristen meg fogja jutalmazni. Melyik férfinak jutna ez a gondolat az eszébe?

Meghajtottam a fejemet.

- Csókolja meg a homlokomat - szólt, és félretolta homlokáról a fátylat.

Megcsókoltam a homlokát, és elgondolkodtam rajta, milyen csodálatos teremtménye az Istennek a női lélek, amely mindenben a szépet, a jót keresi, amely mindent meg tud bocsátani, amely hófehéren emelkedik ki még a pocsolyából is, mint a sirály, amelynek tolláról lepereg az iszap.

A délutáni vonattal elutazott, kikísértem a pályaudvarra; nem sírt, az arcán derült, nyugodt vonás ült, mint akit az élet megerősített a hitében. Szeme lassan körülölelte az alakomat, mintha magához akarná emelni, ahogy egy kisgyermeket szokás.

- Isten vele - szólt büszkén mosolyogva, és mint egy száműzetésbe induló királyné nyújtotta csókra a kezét -, és engedje, hogy megint írhassak, csak egyszer egy évben, a születése napjára, csak egyszer egy évben! Nos, ugyebár, szabad?

Meghajtottam a fejemet; a vonat elindult, és aprókat szökve vitte vissza Angyalkát a Tapoly apró fűzei közé, a furcsa, vadszőlős házba, a kerti virágok, a tiszafa bútorok, a régi csipkefüggönyök közé. És én azt éreztem, hogy sohase fog békén megöregedni, sohase fogja a pénzét jól beosztani, a háztartását rendesen vezetni, hogy az ura hiába reméli, hogy egyszer még minden jóra fog fordulni - és a lelkem lassan megtelt verőfénnyel és tavaszi ibolyák hóban fürdött illatával.


A gyűlölet

Kedves olvasóim, gondoltatok valaha rá: miért gyűlölünk? Lehet, hogy így fogtok felelni: azért gyűlölünk, mert okunk van rá, mert ellenségekkel kerültünk szembe, mert a szívünk valamelyik pontján megsebeztek, és ezt nem tudjuk, vagy nem akarjuk mással viszonozni, mint egy gonosz érzéssel; lehet egyébként, hogy azért gyűlölünk, mert alapjában irigyek, kicsinyesek és végesek vagyunk. Nem mondom, hogy egyben és másban nincsen igazatok, de aki a szívére teszi a kezét, kénytelen bevallani, hogy a legtöbb emberi gyűlölség, csakúgy, mint a hit, a barátság vagy a szeretet, önkéntelenül, önmagától, szinte akaratunk ellenére keletkezik a lelkünkben, nem tudjuk a magyarázatát adni, szégyelljük, hogy gyűlölködünk, de belenyugszunk, mint az ősz bánatába, a céltalan ábrándozásba, a csüggedésbe, amelyek szintén titokzatosan, fehéren és biztosan emelkednek ki a semmiségből, a lélek furcsa mélységeiből.

Mielőtt az alábbi különös mesét a gyűlöletről elmondanám, néhány szót kell előrebocsátanom. E sorokat ötvennyolc éves koromban, egy hosszú betegségből lábadozva írom, messze szülőhazámtól, egy délszaki szálloda szobájában, amelynek széles ablakából tiszta napokon a sivatag rőt világáig látni. Az orvosok azt mondják, hogy immár egészséges vagyok, de a lelkem mélyén azt érzem, hogy ez nem egészen így van, és ha nincs is kitapintható, megmérhető bajom, az életem mégis a rév felé közeledik. Fáradt vagyok, törődött és kedvetlen, a színek, hangulatok már nem emelnek magukhoz, hanem őszi füstként csapódnak le körülöttem a földre, örülök, ha nem kell a külvilág eseményeit átértenem, ha nem kell reménykednem, mosolyognom, hinnem, és az agyam semmire se kíváncsi. Mindezt nem azért jegyzem föl, mintha érzékenykedni akarnék, hanem, mert a következő történet megértéséhez szükséges.

Nyolc- vagy kilencéves lehettem, amikor egy távoli rokonunk, egy kiszolgált vatikáni tiszt került a városunkba. Özvegyember volt; egy leánnyal, a velem egykorú Elizzel. Csakolyan volt, mint a legtöbb nyolcéves kisleány, talán nyurgább és koravénebb, tanultabb. Sok szeplője volt, különösen az orra körül, és a nyaka feltűnő vékony, mint az öregedő tyúkoké. Abban a pillanatban, hogy megismerkedtünk, máris irigykedve néztünk egymásra, én arra a kék szemű aranygyűrűre, amelyet a kisujján hordott, ő pedig az én Garibaldi-ingemre, amelynek gallérját vígan lengette a szellő.

- Tudod-e, hol született Garibaldi, és mikor? - kérdezte gúnyosan.

Ezt bizony nem tudtam, és azért így feleltem:

- Mi közöd hozzá? Én se kérdezem, ki öntözi a szeplőidet, pedig valaki ugyancsak öntözgeti.

Nem tudott felelni, összeszorította az öklét. Ezóta ellenségek voltunk. Ahol szerét ejthettük, bosszantottuk egymást, amikor egyszer a karmaim közé keríthettem francia bábuját, lenyírtam a haját, és nagy huszárbajuszt pingáltam neki. Ő viszont beárult, hogy én voltam az, aki a tisztelendő úrnak szöget ütöttem a katedrájába, és ezért két órán át dión kellett térdepelnem. Sok gyerek gyűlöli egymást ilyenformán, de a legtöbb effajta gyűlölet az idők folyamán megenyhül, sőt nemegyszer barátsággá vagy szerelemmé alakul át. Mibennünk nem; mi végig gyűlöltük egymást egész gyermekkorunkon, sőt már húszévesek voltunk, amikor még mindig jól emlékeztünk Garibaldira és a szeplők öntözésére. Én a barátaimat arra iparkodtam rábírni, hogy a majálisokon ne táncoljanak Elizzel, ő pedig az ifjú hölgyek közt azt a hírt terjesztette, hogy bundás pálinkát iszom, és cselédlányok után futkosok. Mind a ketten mód nélkül bosszankodtunk e lovagiatlan eljáráson, de ahelyett hogy bölcs békét kötöttünk volna, tovább gyűlöltük egymást. Mikor Shakespeare-t olvasgattam, az ő személyével helyettesítettem Margit királynét, Gonerilt és Regant, ő pedig valószínűleg bennem látta VIII. Henrik és III. Richárd gonoszságait.

Majdnem huszonöt éves voltam, és házasodni készültem, mikor az a hír terjedt el rólam, hogy az esküvőmön egy kellemetlen, az akkori időkben egyébként gyakori jelenet fog lejátszódni. Azt jósolták, hogy mikor a templom lépcsőin fölfelé megyek, egy elhagyott varróleány fog elém ugrani, és magasra tart egy síró csecsemőt. Ezt a hírt több névtelen levél megerősítette, és az eljegyzésem föl is bomlott. Akkor mód nélkül fölháborodtam, és első fölindulásomban faragatlan levelet írtam Eliznek, akiben e levelek íróját és a hír terjesztőjét kerestem. Nem felelt, hanem följelentett a járásbíróságnál, ahol nagyobb pénzbüntetésre ítéltek.

Ám nem folytatom a részleteket, elég az hozzá, hogy ahol lehetett, elkeserítettük egymás életét, sőt végül egy csúnya örökségi pörbe is keveredtünk, amely kíméletlenül viharzott le köztünk. Ha csak messziről láttam az utcán Elizt, elfutott a harag, ő pedig hidegen, gúnyosan nézett reám, és megvetően vonta meg a vállát. Ha férfi lett volna, talán késhegyre mentem volna vele, így be kellett érnem, hogy magamba fojtsam a dühömet.

Szerencsére mihamar elkerültem a városkából, megkaptam az örökségemet, sőt megnyertem a nagybátyánk hagyatékáért folyó pört is, így más dolgom volt, mint, hogy a hervadó Elizre gondoljak. Nyugodt, biztos életem volt, keresztül-kasul utazhattam a világot, sohase kellett aggódnom a mindennapi kenyérért. Sokat tanultam, jó társaságban forogtam; lassan más ember lett belőlem, az első csalódások kicsiszoltak, finomabbá és tartózkodóvá tettek. Mikor egyszer hazautaztam, hogy egy és más dolgomat elintézzem, és a családi sírhelyet a hegy tetején megnézzem, összetalálkoztam Elizzel. Úgy éreztem, hogy jóvátenni valóm van, ezért mosolyogva nyújtottam feléje a kezemet, és így szóltam hozzá:

- Nos, gyűlöl-e még, Eliz?

Elfogadta a kezemet, egy kicsit kinyújtotta sovány nyakát, és így felelt:

- Igen, még mindig gyűlölöm. Belátom, hogy ez csúnya dolog, de nem tehetek róla, gyűlölöm önt, ezt az elbizakodott vonást az ajka körül, a puha, fehér kezét, dölyfös mozdulatait, a lelkét, a gondolatait. És hiába próbálja velem elhitetni; ön is gyűlöl engemet, és mindig is gyűlölni fog. Ez az indulat fölöttünk áll, ebbe bele kell nyugodnunk.

Nevettem, de be kellett ismernem, hogy a lelkem mélyén, józan eszem ellenére, még mindig gyűlöltem az Eliz sovány nyakát és apró szeplőit. Furcsa és ostoba érzés! Hamarosan elváltunk tehát; fölkerestem régi barátaimat, akiknek száma az idők folyamán erősen megcsappant. Már csak egy-kettő lézengett a hivatalokban, az ügyvédi irodákban, de azok is idegenül, irigykedve vagy csodálkozva néztek rám, a boldog henyélőre. És az asszonyok, ifjúkori álmaim hősnői? A legtöbbnek már nagy leánya volt, sőt unokája, némelyek elhíztak, de a többség megsoványodott; összehúzott szemmel jártak, és félénken mosolyogtak. Többen meghaltak, csak egy-kettő volt, aki megszeppenve nézett rám, mintha attól féltek volna, hogy azért jöttem, hogy kiűzzem őket békés otthonukból, hímezőkarikájuk, paradicsomos üvegeik, férjük és unokájuk mellől, és eljárjam velök a nagy mazurt. De én fáradtan mosolyogtam, kezet csókoltam nekik, és visszaadtam a leveleiket, amelyeket egy vasládában őriztem volt meg odáig.

- Ön derék ember - mondták, de sietve faképnél hagytak, sőt némelyik talán a templomba ment, és keresztet vetett Szent Sebestyén képe előtt.

Nemsokára második föld körüli utamra indultam, azután évekig éltem Rómában, ahol mint azt már másutt is megírtam, egy furcsa szerelmi hajótörés fáradtságát pihentem ki. Mikor tíz év múlva megint hazavetődtem, már csak a főispán élt iskolatársaim közül, de ő se volt már főispán, hanem egy ócska pléddel térdén ült egy kis házacska előtt, és folyton ezt ismételgette: "Nincs kétség: én vagyok a szerecsen király, aki ott született, ahol legforróbban süt le (itt egy kis szünetet tartott) a nap." Több barátom, tarka ifjúságom osztályrészesei, mind eltűntek; a barátság tehát meghalt. Rokonaim is mind megtértek az örök békességbe, egykori szép szerelmeim közül még élt egy, de ő is nagyon megijedt, mikor meglátta immár szürkülő hajamat, és így szólt magában:

Szent Isten, mit akarhat? Talán megbánta, hogy visszaadta a leveleimet? - és gondosan az ajtóra tolta a vasreteszt.

Csak egyvalaki élt még azon változatlanul: Eliz. Most is hidegen, céltalan gyűlölséggel nézett reám, és egy kicsit fölhúzta sovány vállát, éppen úgy, mint amikor évtizedek előtt ezt kérdezte:

- És vajon tudod-e, hol született Garibaldi, és mikor?

Pár szót váltottunk; óvatosan, fanyar mosollyal felelt. Megkérdeztem tőle, gyűlöl-e még?

- Igen - felelte, és összébb húzta vállán az indus kendőt -, még mindig gyűlölöm, pedig már mind a ketten megöregedtünk, és ideje volna a földi békességre gondolni. Most már bizonyos, hogy mindig is gyűlölni fogom az ajkát, a szemét, furcsa járását, a dölyfös lelkét, ön még most is gyakran jelenik meg álmaimban, gúnyos tekintettel néz reám, ilyenkor nem tudok aludni. Mily dőreség!

Egymásra néztünk, a tekintetünk, mint két ellenséges penge ért össze, aztán kezet fogtunk és elváltunk. Hosszú idő telt el, míg újra hazautaztam, a sírhely mészoszlopai összedőltek volt, a kis épületet le kellett bontani. Úgy jártam a városkában, mint a kísértet, immár nem volt egy barátom se, az utolsó táncosnőm is már meghalt, avagy ki tudja, hova költözött. Végigballagtam a rossz kövezetű utcákon, ahol ifjúságom szép napjai teltek el, és elgondolkodva álltam meg egy-egy kapunál, amely alatt a tüzérek és a szobalányok most is úgy szorongatták egymás kezét, mint gyermekkoromban. Mikor az Eliz lakása előtt elhaladtam, fölnéztem az ablakra. Ott ült a vaskosárban; csodálkozó, irigy mosollyal pillantott le reám viaszvirágai közül, megvonta a vállát, és mint egy látomás emelte föl a kezét, akárha azt akarná mondani: "Még mindig!"

Azután sokat szenvedtem, és mint történetem elején elmondtam - nagy betegségen estem át. Nagyon megöregedtem; nemcsak az ifjúság, de immár az egészség is elhagyott. És az emlékek, a női fejek, az álmok, az eskük: hová lettek? Mind, mind elszéledtek, és soha többé nem tértek vissza! És hitem az életben, örömöm a zenében, a verseskönyvekben, a vadászatban, a karcsú hajókban, a sors változandóságában? Megtértek egy szebb hazába, vagy talán átköltöztek egy ifjabb lélekbe!

A szállodai ablakból ellátok a sivatag rőt homokjáig; messze balra, mint egy leláncolt felhő, a szfinx álmos árnya borong, az előszobában pedig az ápolónőm köhécsel. Kezembe veszek egy könyvet, de rögtön le is teszem, az olvasás varázsa megszűnt. Rágyújtok: a szivar már nem ízlik. Nemsokára lent megszólal a bécsi zenekar, és magyar dalokat is fog játszani, de hangjai már nem népesítik be a lelkemet, éppoly kevéssé, mint a tenger bohó mormogása vagy az égbolt első nagy csillaga. Mindenki elhagyott, Theodóra csakúgy, mint Olga, Dóra úgy, mint a zöld oroszkás hölgy, csak egy hideg szempár néz még reám, de az sem szánakozva vagy szomorúan, hanem gyűlölködve, dőre irigységgel, úgy, mint akkor, nyolcéves korában, amikor először találkoztam vele: az Elizé. Az orra körül szaporán virítanak a szeplők, a nyaka most már olyan, mint egy öreg saskeselyűé, de az ajkán még mindig ez a pár szó lebeg:

- Tudod-e, hol született Garibaldi, és mikor?

Micsoda hatalmas kőoszlop a gyűlölet, amely túléli a barátságot, a szeretetet, az ifjúságot, az egészséget, a boldogságot, az életet, amely erősebb a férfi szavánál, a nő hiténél, és örökre össze tud kapcsolni két embert, a gondolataikat, a sorsukat, talán a túlvilági életüket is! Mért nem tudunk úgy szeretni, ahogy gyűlölni tudunk?

És mialatt az afrikai égbolt gyorsan és koromfeketén gördül le a szállóm ablaka fölött, és lent vacsorára szól a csengettyű, azt érzem, hogy ha egyszer lefekszem a sírboltba, a négy gesztenyefa közé, Eliz lesz az egyetlen, aki meg fog látogatni, ő az egyetlen, aki még akkor is gondolni fog rám, és mialatt megigazítja a koszorút a fülkém előtt, így szól:

- Gyűlöllek, Miklós, örökké gyűlöllek! - És én mégis alázatosan csókolok neki kezet, mert hidd el, nincs rettenetesebb dolog, kedves olvasó, mint egyedül lenni a föld alatt!


Epilógus

A gyűlöletről szóló visszaemlékezéssel hősöm följegyzései megszakadnak, most újra én veszem át a szót, hogy e furcsa történetek epilógusát megírjam.


Egy februáriusi estén sürgönyt kaptam egy kis sziléziai városból. Az elkésett lovag kért meg, hogy utazzam a porosz határra, és vigyek magammal egy pár új pisztolyt. Engedtem a regényes kívánságnak, és következő nap este megérkeztem a sziléziai városkába; hideg volt és köd, úgyhogy a városkából nem láttam mást, mint egypár sovány gázlámpát és nagy, fekete foltokat, amelyek mint az eltévedt juhnyáj vándoroltak ide és oda. A szálloda neve "A Trenck" volt; ez a név illett a helyzethez, mert hogy valaki Pestről, egy pár pisztollyal a hóna alatt a ködös Sziléziába utazzon, elég kalandos dolog, amikor otthon korcsolyázni, színházba járni, a kályha mellett olvasgatni lehet.

Barátom a második emeleten, egy óriási szobában lakott, amely kopott műteremhez hasonlított, és igen rosszul fűlt. Az íróasztalnál ült, kalappal a fején, indus sállal a vállán, és írt. A kész leveleket gondosan lepecsételte, ahogy a jó gazdaember a szilvóriumos üvegeket szokta. Nem vett rögtön észre, egy ideig megfigyelhettem sovány, határozott arcélét, amely élesen, mint egy nagy madár árnyéka rajzolódott a falra. Megöregedett, amióta nem láttam, a halántéka már ezüstszürke volt, és az ajka körül figyelmes és csodálkozó vonás. Hirtelen fölemelte a fejét; megpillantott.

- Ah, köszönöm - szólt fölkelve az asztaltól -, és térjünk rögtön a tárgyra. Nos! Meg kell verekednem, és úgy érzem, el fogok esni.

Nem először történt, hogy kalandos párbajokban az oldala mellett álltam; mindig finoman verekedett, és kíváncsi szemmel nézett az ellenfele pisztolyába.

- Félsz?

- Igen, félek - szólt élénken. - Sohase féltem eddig, de most azt érzem, hogy a határhoz értem. Sokszor álmodtam róla, hogy párbajban fogok elesni, életemben minden nagy esemény, már gyerekkorom óta, regényes, színpadias volt, a befejezés se lehet más. De azelőtt tudtam, hogy még fiatal vagyok, hogy a halál messze van; ma fáradt vagyok, megöregedtem! Ám, hagyjuk ezt! - szólt ledobva magáról a sált, és szórakozottan mosolygott. - A segédek várnak; az én második segédem egy őrnagy. Mellettem lakik, talán azért is választottam éppen őt.

Megkopogtatta az irónnal a falat, pár perc múlva bejött a nyugalmazott őrnagy, aki erre az alkalomra fölvette egyenruháját, amelyet mintha nem az ő testére szabtak volna. Minden gyorsan ment. Rögtön összetalálkoztunk az ellenfél segédeivel, és megállapítottuk a föltételeket. Nőről volt szó - miről másról lehetett volna Miklósnál szó? - így a részleteket mellőztük; az ellenfél pisztolyt választott. Az öreg őrnagy találkozási helyül a régi malmot jelölte ki, indulás reggel nyolc órakor. Még sorsot húztunk a pisztolyokért. A mieinknek kedvezett a véletlen.

Az estét együtt töltöttük el "A Trenck"-hez címzett szálloda éttermében. Barátom sokat beszélt, és jókedvűnek látszott. Elmondta, hogyan és mint intézkedett földi dolgairól, hol vannak az írásai, kik a rokonai, és aztán egyszerre így szólt:

- Az életnek a legnagyobb java mégis az asszonyi mosoly, ezt az egyet sajnálom itthagyni. A női könnyektől sohase féltem, de az asszonyi nevetés a szívemig hatott. Igen, ezt kerestem minden nőben, és ameddig nevetni tudtak, addig a rabszolgájuk voltam, amikor nem nevettek, fölhúztam vitorláimat. Rossz ember voltam? Bizonyára; én is csak fecske voltam, aki mindig a napsugarat kereste, aki a gondok, a felelősség, a tél elől ügyesen elmenekedett, és inkább kész volt a tengerbe zuhanni, semmint száraz ágon ülve szomorkodni. És ha még egyszer kezdhetném? Ah, megint csak így élnék!

Az ilyen hangulatú embereket a legjobb kibeszélni hagyni, hadd fogyasszák el azt, ami a lelkükön rágódik, végül is kifogynak belőle, és akkor másra térnek át. Hallgattam tehát.

- Ha egy vágyam még teljesedhetne - folytatta -, úgy az az lenne, hogy síromon egy fiatal, szép asszony nevessen. Álljon föl a friss dombra, karolja át a fejfámat, és nevessen: ez a legszebb üzenet innét föntről, hidd el, a többi mind nem ér semmit se. Vajon lesz-e asszony, aki eljön a temetésemre? És vajon ki lesz az? Talán a vak ember felesége? Vagy Netti? Vagy talán éppen a vörös Ágnes? Ki tudja, élnek-e még? És kinek lesz kedve tél derekán Sziléziába utazni?

Még sokáig beszélt, aztán az éttermet bezárták, fölmentünk a szobába. Én fáradt voltam, lefeküdtem, ő még írogatott egy ideig, és újra föltette a kalapját, és újra nyakába kerítette a furcsa sált. Mikor hajnalban fölébredtem, az asztalra könyökölve aludt. A szomszédban már hallatszott az őrnagy köhögése. Megreggeliztünk; Miklós átöltözködött, megberetválkozott, és egy kis keresztet akasztott a nyakába. Átadta az írásait, majd megölelt, és így szólt:

- Meglátod, el fogok esni, az életben nem volna következetesség, ha nem esném el. Hideg van, lábzsákot kell kérni a szánkóba!

Nyolc órakor indultunk el. Az éjjel erős fagy volt, a fák, bokrok zúzmarába burkolóztak, és a varjak egész közel várták be a szánkót, hogy azután nehézkes szárnycsapásokkal, mintha úsznának és nem is repülnének, álljanak odébb a ködben. Mikor a malomhoz értünk, amelynek kerekéről fehér, hosszú jégszakállak lógtak alá, Miklós rám nézett és mosolygott.

        Repül és a malom vidékin
        Megáll a szánka. Guillot itt
        Le Page öldöklő csöveit...

- kezdte idézni Puskint, de aztán belezavarodott, vállat vont és elhallgatott.

Pár perc múlva megérkezett az ellenfele, egy hosszú, sovány férfi, aki bajuszt növesztett színészhez hasonlított, és erősen köhögött.

A hó csikorgott lépéseim alatt, mikor kimértem a távolságot; a botokat csak nehezen tudtam a jeges kéregbe szúrni. Az őrnagy katonásan iparkodott fölolvasni a föltételeket, de egyszer a csiptetője leesett, és ez kihozta a sodrából; végül is rosszkedvűen szólította föl a feleket, hogy béküljenek ki. Mind a kettő már a helyén állt, és elgondolkodva nézett maga elé; egyik sem felelt. A bajuszt növesztett színészhez hasonló úr lassan föltűrte a kabátja gallérját, és összehúzta a szemét.

Számoltam. Már a harmadik szónál az ellenfél elsütötte a fegyverét. Egy gally leesett a fáról, a zúzmara porzott, aztán Miklós lőtt, és kíváncsian nézett maga elé. Most az őrnagy fölszólította a feleket, hogy cseréljenek helyet. A nap óvatosan bújt ki a malom mögül, és vörös, színpadi fényt dobott a hóra. A lépések élesen csikorogtak, aztán megint számoltam, az ellenfél megint már a harmadik szónál lőtt, majd egész testében megrázkódott, mintha ő sebesült volna meg, pedig a golyó az ellenfele télikabátjába fúródott.

- Itt - szólt Miklós szemrehányón, és a mellére mutatott. - Itt! Óvatosan!

Gyorsan leült a hóra, mint egy rossz korcsolyás; a kalapja leesett a fejéről. Az orvosok hozzászaladtak, az egyik elesett a havon, és ezt mondta: "Ejnye!", azután fölugrott, és megint elesett. Óvatosan fölemeltük Miklóst, és a szánkóra tettük; az egyik orvos kinyitotta a kabátját, és gyorsan lehajlott a mellére.

- Kötőszert - szólt hátra a társához, aki közben fölkelt a hóról, és nagyokat és magasakat ugorva, mint a zsombékba került róka, közeledett feléje.

Csak lépésben tudtunk a városba visszatérni; a kórházhoz hajtattunk. Miklós ekkor már eszméletlen volt, de délután valamivel jobban lett. Vért köpött, nagyon sápadt volt, egyszerre megfogta a kezemet, és óvatosan így szólt:

- Nos, nem megmondtam? A sejtelmek sohase csaltak meg az életben, ők voltak az egyetlen érzéseim, amelyekben mindig megbízhattam. Rosszul vagyok, kedves barátom, nagyon rosszul, de végre is, talán nem kár érettem!

Estefelé meggyónt, megáldozott, azután a fal felé fordult, és csak hajnalban szólalt meg újra, félénken, türelmetlenül.

- Milyen rideg ez a kórház, mért nem ápolnak itt apácák? Hadd lássak utoljára egy női arcot, egy női kezet, női szemet; igen, uraim, ezt kívánom!

Az őrnagy átment a szállodába, és megkérte a portás leányát, hogy jöjjön át a kórházba. Csakugyan át is jött; tizenhat éves volt, ijedt arcocskával, egérszürke ruhában, mellén furcsa aranykereszttel. Tétován nézett körül, ahogy belépett a terembe; azután keresztet vetett és engedelmesen ült le az ágy mellé, mint egy iskolás leány, aki vizsgázni készül. Nem volt szép, de a homloka magas és tiszta, a haja aranyszőke.

- Ne féljen, kisleány - szólt Miklós -, és mosolyogjon, azt akarom, hogy mosolyogjon! Ennyi az egész!

A leány ránk nézett megszeppenve, félszegen, aztán megint Miklósra, és sírni kezdett.

A toronyóra nyolcat ütött. Szerencsétlen Miklós barátom egy kissé fölemelkedett párnáiról, fontoskodó arccal valamit mondani akart, azután gyorsan hátrahanyatlott, és kiszenvedett. Megkértem a nyugalmazott őrnagyot, hogy adja föl a sürgönyöket, de a szegény öreg a kezébe temette az arcát, és keservesen sírt. Végre is magam mentem el a postahivatalba, és széjjelküldtem az értesítéseket, majd megrendeltem a temetést, énekes diákokkal, fáklyákkal és tizenkét pappal, ahogy barátom kívánta.

Negyvennyolc óra múlva temettük el. Úgy látszott, hogy senki se jön el a rokonai, régi barátai és szerelmei közül, de az utolsó percben szánkó állt meg a ház előtt, és egy öreg, férfias arcú hölgy szállt ki egy álmos kis tót cselédleány kíséretében. Katonás lépésekkel ment föl a szálló előtti lépcsőkön, mikor kezet csókoltam neki, erősen a szemembe nézett.

- Én Vadkerty Eliz vagyok - szólt határozottan, mintha rendeletet adna át -, és reménylem, hogy még jókor jöttem szegény unokaöcsém temetésére! Mi baja volt?

- Párbajban esett el.

Biccentett a fejével.

- És a temetés?

- Fél óra múlva lesz.

- Akkor hát menjünk, uram. Nyújtsa a karját, kérem! Te itt maradsz - fordult a tót cselédhez, aki tátott szájjal nézte a liftet.

A temetés kezdetén elkezdett esni a hó, gyönyörű, hegyvidéki, kemény hó, mintha az ég utoljára akart volna kedvezni az elkésett lovag regényes hajlandóságának. A kocsi csak nehezen jutott el a temetőbe, a pap dideregve végezte a szertartást, mialatt a sapkájára finom, fehér vonalkák rajzolódtak. Pár kíváncsi néző volt mindössze: a szállodás, a portás, a fűtő, a borbély, a fiákeros, aki olyan keservesen sírt, mintha az apját gyászolná Miklósban, azután a portás leánya, aki igen melegen öltözködött föl, akárcsak ha nagy utazásra készülne. Amint a szertartás véget ért, a gyülekezet gyorsan eloszlott, csak ketten maradtunk még a sírdombnál: Eliz és én.

Eliz összekulcsolta a kezét, és imádkozott. Az arca közömbösnek látszott, az ajka körül mély vonás rajzolódott, lehet, hogy a hidegtől, lehet, hogy egy belső érzéstől, amelynek forrását senki se ismerte.

Tehát a gyűlölet csakugyan túlélt mindent - gondoltam el magamban, és eszembe jutott a furcsa történet Vadkerty Elizről, aki egy egész életen át céltalanul, makacsul gyűlölte Miklóst. - A többi mind eltűnt, elveszett, csak ő maradt meg egyedül. Hová lettek a mosolyok, az álmok, a szőke és barna női fejek, az eskük? Mind, mind elszálltak, és soha többé nem térnek vissza. Mindenki elhagyta, csak ez a hideg szempár nézett rá még most is, és a fejében talán ez a pár szó kavarog: "Gyűlöllek, Miklós, még mindig gyűlöllek!"

Eliz türelmesen imádkozott, és nyugodt tekintetét rászegezte a csillogó fejfára. És Miklós árnyéka talán e percben csöndesen emelkedett föl, és kezet csókolt neki, az utolsó nőnek, aki még emlékezett rá, aki eljött a temetésére, aki nem tagadta meg: mert nincs rettenetesebb dolog, kedves olvasó, mint egyedül lakni a föld alatt, Sziléziában, fagyos rögök alatt, a szomorú Osztravica csöndes vize mellett.